BLOG

Bencze Mihály: Diyar Van Derik a kurd zenész

Írta: dr. Bencze Mihály

A Bíró András Zsolt által szervezett Kurultáj, és az Ősök Napja rendezvényeken rendszeresen részt vesz Diyar Van Derik kurd zenész, a népi hangszerével, a baglamával. Sólyomröptetéskor titokzatos dallamokat varázsol, lovassportok esetén érdekes ritmusrendszert. Különleges zenei világ, ami visszanyúl őseink világához is, és ami átmentett dallamokat a sumér kultúrából. Bölönben 2022. július 9-10. között zajlott az Első Erdélyi Ősök napja. Itt sikerült elbeszélgetnünk.


Bencze Mihály: Mit kell tudnunk a kurdokról?


Diyar Van Derik: Egyes történészek szerint a kurdok ősei a gutik voltak, akik az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoztak, és a kurdokhoz hasonló nyelvet beszéltek. Mezopotámia területére i. e. 2160-ban törtek be, az Akkád Birodalom leigázásával építettek történelmet, magukat „kurdunak” vallották. Országukat Kurduinnak vagy Guti Birodalomnak nevezték. A Mitanni Birodalom i. e. 1550-ben jött létre, Hurrita törzsek lakták, akik a Zagrosz-hegységben éltek. Más történészek a kurdok eredetét velük hozzák kapcsolatba. A médek ókori indoiráni nép, birodalmukat Daiakku alapította i. e. 678-ban, ez volt a világtörténelem egyik legnagyobb birodalma, amire a kudok büszkék most is, hisz ehhez is közük van. Fővárosa Ekbatana. A méd és a kurd nyelv nagyon hasonlít. A kurd himnuszunk a mai napig így szól: „Mi vagyunk a médek és Küaxarész utódai.” A kurdok zöme jelenleg Irán, Irak, Szíria és Törökország földjén elterülő Kurdisztán őslakói. Kurd közösségek még sok országban élnek. A kurd nemzet majdnem 50 milliós, de szétszórtan élünk, saját országunk nélkül. Pedig lenne joguk rá.

(B.M.): Akkor térjünk vissza családodhoz. Hol és mikor születtél? Milyen volt gyerekkorod?

(D.V.D.): Nálunk a sumér szokások szerint a születés és a halál napja nem számít. Édesanyám a jurta mellett sokat imádkozott, és mindig kérdeztem, hogy mikor születtem. Ő becsukta a szemét, és azt mondta akkor, amikor esett az eső. Mivel mi nomádok voltunk, azt mondhatom, hogy Törökországban születtem a Nimród-hegy (Çiyayê Nemrûd) és az Eufrátesz között. Valamikor a török hatóságok kiadtak egy iratot, de abban csak az év van benne. Máskülönben 46 éves vagyok, születésem évében még zajlott Ciprusban a háború. Én a Haszana törzshöz tartozom, az Ararát mellől jöttünk, tavasszal elindultunk az állatokkal újabb és újabb legelőket keresni. Állattartásból éltünk. A törökök kötelezték az iskolát, küldtek egy török tanítót a hegyi embereknek, de nem értette a nyelvünket, mi se az övét. Kurdnak lenni olyan, mint székelynek lenni. Nagyon hasonlít a lelki világunk. Mi törzsszövetségben éltünk, klán rendszerben, saját törvényeink szerint. Ahogy Trianon a ti országotokat is feldarabolta, minket is több országnak osztott szét. Mi a velünk együtt élő népekkel jól kijöttünk, segítettünk egymásnak. Családom 1990-ig élte a nomád életet, sajnos, a sok háború miatt a hatóságok betiltották. Faluba kellett költöznünk, ezért sok állatot el kellett adnunk, és idővel a falut is elhagytuk, Isztambulba telepedtünk le. Én kimentem Hollandiába, ott végeztem az iskoláimat. De mindig foglalkoztam zenével, főként a kurd népzenével. Utoljára a röptéren biztonsági őrként dolgoztam.

(B.M.): Miért nem maradtál Hollandiában?

(D.V.D.): Hollandiában 19 évet éltem, és jól éltem. De kezdett fárasztani a sok fölösleges elektronika, a betonvilág. Pénzem bőven volt, de nem voltam boldog. Én természeti ember vagyok, a természet ölén nőttem fel. Végül a helyemet Magyarországon találtam meg, 2015-ben idetelepedtem. A Duna és a Tisza között úgy érzem magam, mint a Tigris és az Eufrátesz között. A magyar nép vendégbefogadó, mint a sumérek, itt a szkíta lelkem megtalálta a nyugalmát. Hamar megtanultam magyarul. Nagyon szeretem a magyar népzenét, visszavisz a közös múltba. Nagyon szeretem, ahogy a magyarok bánnak az állatokkal nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Nagyszerűek a magyar lovasok szépen a testükkel, a lelkükkel vezetik a lovaikat, nem tépik a zabolát, nem ütik, nem verik, mint más népek. Mesterien lovagolnak. Nálunk a nomád világban, amikor költöztünk a magas hegyekben, lovakat, szamarakat, öszvéreket használtunk. A mi lovaink kicsi tömzsi vastaglábú lovak voltak, inkább igavonók. Mi a hagyományainkat ápoljuk, ünnepeinket úgy igazából nem tudjuk megtartani, mert a hatóságokat zavarja az identitásunk. Szüleim nomádok voltak, csak állatokkal foglalkoztak, se írni, se olvasni nem tudnak. Sokat utaztam a világban, és láttam, hogy mit jelent az, ha van saját országod. Szüleim most is hazavárnak.

(B.M.): Hogyan tudod gyakorolni vallásodat?

(D.V.D.): A mi vallásunk a zoroasztrizmus, a világ egyik legrégebbi máig létező vallása, amely az Irán-felföldön keletkezett, később összeolvadt Zarathustra próféta tanításaival. A próféta i. e. 2. évezredben élt. A vallásunk követőit az iszlám megjelenése óta pársziknak is szokták nevezni. Máni volt a menicheizmus prófétája, vallását erősen befolyásolta a zoroasztrizmus. Ezek hatással voltak az ősi magyar vallásra is. Csík-Zerenda, Duna-Zerenda mond neked valamit? Családunkkal a Nimród-hegyen napfelkelte és napnyugta alkalmából is szoktunk imádkozni a Nimród szoborkomplexumban, szentéjben, szájhagyomány útján tanultuk meg az imáinkat. Ha valami problémám van, felhívom édesapámat, és ő ad tanácsot, a vallási szertartás részeit is elmondja. Nálunk a szent számok a 7, 21, 40. Születés esetén van egy táltos-bába, akinek családja bölcs eredetű. Bármilyen orvosi, lelki problémánk volt ő segített. Ismeri a gyógynövényeket. Nálunk a nő volt a fő, ő volt az agy, az iszlám óta a férfi került előtérbe. A gyerek születése nagy ünnep nálunk. Minden fiút az apja nevével írják, engem is Haszan fia Diyar. A régi magyar időkben is volt ilyen, például Mihályfi, Istvánfi stb. A férfi a hímsólyom, ő megy vadászni, a nő a tojó, ő vigyáz a fészek melegére, ő költi az utódokat.

(B.M.): Mikor és hogyan ismerkedtél meg a régi dallamvilággal, mikor kezdtél zenélni?

(D.V.D.): Mikor megszűnt a nomád világunk, a faluban bátyám hozott egy örményországi hangszert a dzsumbist, azon nagyon hamar megtanultam, de bátyám vissza kellett vigye. Majd hozott egy görög buzukit, amit nagyon megszeretettem. Isztambulban pedig a baglama hangszeren tanultam meg, és pár hónapra kurzusra is jártam. A baglama, vagy saz a török népzene alapvető hangszere, mely összesen hét húros, ezek kettes-hármas csoportba, kórusba tartoznak, és ezeket a csoportokat külön lehet hangolni. Egyesek szerint ez a hangszer a közép-ázsiai és az anatóliai hangszerek szintéziséből jött létre. Mikor kimentem Hollandiába, akkor konzervatóriumba jártam egy évet, de a legtöbbet a színpadon tanultam. A sólyom a röptével határozza meg a dallamot, de te, mint zenész meg kell érezd, így a sólyom is élvezettel röpköd, te meg fantasztikus dallamokat játszol. A lovak esetén, a lódobogás adja meg a ritmust.

(B.M.): Mennyire ismertek a magyar népdalok a kis-ázsiai népeknél?

(D.V.D.): A régi magyar dalok, és a török korbeli dalok összefüggései ismertek. A lantosok énekelték. A moldvai csángó dallamvilág megtalálható Törökország Fekete-tengeri részén. A gyimesi dallamok, például a „Bazsarózsa”, megtalálható Törökország grúziai részén. A „Tavaszi szél vizet áraszt”, honfoglalás előtti időkből való. Nálunk nincsen doromb, van kavala, szufi dobok, most a húros hangszerek is megjelentek. Régebb hangszer nélkül történtek az ünnepek, egy kiválasztott előre énekelt, majd utána a tömeg. Nálunk az ének egy imádkozás, az énekes üzenetet közvetít, fényt hoz az emberek szívébe, mi utat mutatunk. Az ősi népek nagyon tisztelik a zenészeket, néha dervisnek neveznek, vagy ozannak, vagy asok. Nekünk erkölcsileg is kell viselkedni. Énekelés előtt felhangolom a baglama hangszeremet, de a lelkemet, a szellememet is, éneklés alatt transzban vagyok. Fentről kapom a sugallatot, csodálatos a révület.

(B.M.): Mit jelent neked a Kurultáj, az Ősök Napja?
(

D.V.D.): Örvendetes fejlemény, hogy a türk népek egymásra találtak, felmutatják kultúrájukat, ismerkednek, versenyeznek, énekelnek, szórakoznak. Én mindenikre megyek, szívügyem. Talán zeném nélkül Krekács Zoltán solymász kerecsen sólyma se repülne oly magasra, és jövendölést se röppenne. Kardvívás esetén is serkentő a zeném, a lovasbemutatók is igénylik. Megszerettem Erdélyt, gyerekkorom jut eszembe, sokszor úgy viselkedek, mint a székelyek.

(B.M.): Köszönöm a beszélgetést, további sok sikert kívánok, és várjuk a zenei anyagod CD, vagy lemez változatát!

Watzatka Róbert, Brassó gitárművésze

Írta: dr. Bencze Mihály

Watzatka Róbert, volt diák, egyetemista, együttes alapító, együttesek gitárosa, az Áprily Lajos Főgimnázium zenetanára, a brassói egyetemen magyar nyelvet tanított, rádiós, jelenleg szabadfoglalkozású gitárművész és oktató. Vele beszélgettem el a 11. Brassói Magyar Napok alkalmával.

Bencze Mihály: Hol és mikor születtél, mesélj családodról, hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a zenével?

Watzatka Róbert: 1990. február 11-én születtem Brassóban. Családomról röviden: édesapám Watzatka Gábor (Brassó, 1960. május 15.), édesapám apja Watzatka János (Brassó, 1930. szeptember 11.), édesapám anyja Schwetter Mária-Amália (Brassó, 1932. október 2.), édesanyám Sommer Rosita (Brassó, 1964. május 14.), édesanyám apja Sommer Artúr (Szászrégen, 1936. február 20. – Brassó, 2021. március 23.), édesanyám anyja Ráduly Rozália (Budapest, 1943. február 19.). Első perctől a zene világába léptem be. Szüleim és nagyszüleim mindig énekszóval altattak el, innen jön az, hogy számomra a zene létfontosságú. Első zenéhez kötődő emlékem 3 éves koromból van. Apum édesanyja ölében ültem és valami gyermekdalokat énekelgettünk magyar, román és német nyelven. Ez mellett édesanyám édesanyja mindig a Gyermekem ó aludjál című énekkel altatott. Édesapám mindig gitározott, vagy Carulli és Carcassi klasszikus darabjaiból, vagy Fonográf, Skorpió és Republic dalokat. Édesanyám mai napig főzés közben énekel, talán azért oly finom a főztje. Anyum édesapjától örököltem első egészes hegedűmet, ő is mindig szerette dúdolgatni kedvenc Koós János dalait (néha együtt nagymamámmal, mert hát kettesben szép az élet). Apum édesapja néha zongorázott, de családi összejöveteleken bátran megadja a hangot, persze, nagymamával együtt. Anyum húga sokat gitározott és énekelt könnyű zenét. Általa ismertem meg a rock és blues zene stílusokat és mondhatom, hogy elég sokszor énekeltünk és tomboltunk együtt. Apum húga zeneiskolát és zeneegyetemet végzett, zongorista és orgona művész, jelenleg a Liszt Ferenc Múzeumban dolgozik Budapesten. Végül a húgomat, Watzatka Laurát (Brassó, 1996. Június. 16.) is megemlíteném, mert alkalmanként együtt énekeltünk, családi összejöveteleken valamint egy pár Sokadalmon. Ő volt az első tanítványom, felügyeltem mikor gyakorolt, de bevallom akkoriban még nem voltam felkészülve erre, és türelmem sem volt nagyon a tanításhoz. Ilyen háttérrel, lehetetlennek tartom azt, hogy én ne legyek zenész.

(B.M.): Milyen iskolákat végeztél, kik voltak fontosabb tanáraid, hogyan folytattad a zenetanulást?

(W.R.): Első osztálytól már komolyra fordult a kocka. Édesapám beíratott a Brassói zene líceum hegedű szakára. Itt egész 8-os koromig tanultam hegedülni Lehni Erika és Hatházy Mihály tanároktól. Itt tanultam zeneelméletet is Suzana Mureșan, Muntanu Mariana, és Goga Nicolae-től. Ebben az időben a 15-ös általános iskola tanulója is voltam, ahol Bíró Antal tanár úr tanította a zenét. A hegedű varázslatos hangzása bevezetett a klasszikus zene világába. Ehhez hozzá segítettek a budapesti nagynéném klasszikus zenés bakelit lemezei, melyeket nagymamámmal hallgattam sokat. Ezek mellett a család többi tagja is és a hegedű tanárnőm is gyakran megajándékozott klasszikus zenét tartalmazó kazettákkal. Mondhatom, hogy elvarázsoltak Mozart, Beethoven, Csajkovszkij és Bartók művei. 14 évesen ugyancsak apum bátorítására beálltam a Búzavirág néptánc együttesbe. Itt a Magyar népzene világát sajátítottam el és 2015-ig aktívan műveltem. Ennyit a hegedülésről. Itt Reiff Pista bácsitól, Bercitől, Csiki Doditól, Molnár Károlytól, és Muzsnai Sanyi bácsitól tanultam a népzenét. A gitár 13 éves koromban kapott helyet konkrétan az életemben. Addig édesapám és nagynéném gitározását hallgattam otthon, de 2003-ban egy Icseknek becézett ismerősünk egy AC/DC koncert dvd-t adott nekem. Mikor meghallottam a gitárt és megláttam a gitárost és átérezem azt az energiát, akkor eldöntöttem, hogy gitáros leszek. Attól a pillanattól mindenhol a rock zenét vadásztam. Led Zeppelin, Deep Purple, AC/DC, Chuck Berry, Red Hot Chilli Peppers, Green Day, Omega, Piramis, LGT, Phoenix, Iris, Conexiuni és Pink Floyd lettek licis éveim hű kísérői. A líceumot az Áprily Lajos Főgimnáziumban végeztem. Miután két évig fül után tanulgattam gitározni a híres slágereket apum gitárján, 9. osztály elején ajándékba kaptam egy klasszikus gitárt. Ezután ugyancsak édesapám beadott a népművészeti suliba, ahol 5 évig Petrovan Gheorghe tanártól tanultam a hangszer titkait, valamint Țuțu Ciprian-tól pedig zene történelmet. Párhuzamosan ezzel Bíró Tóni zenetanár bátorítására a Gyermekpalota könnyűzene szakára beiratkoztam, mint gitáros. Itt Pancea Ioan irányításával és egy pár haverral megalapítottuk első együttesünket, a H5N1 zenekart. Az elején basszusgitároztam, aztán gitáros lettem és miután otthon kiderült, hogy az iskolában az eredményeim katasztrofálisak, ismét kanapé gitárossá váltam, míg iskolai eredményeimen javítottam. A banda nélkülem folytatta és pár név és tagcsere után a Nivelul 4 néven megállapodva pár évvel később lemezt is adott ki. A bérmálásomra kapott ajándék pénzből megvettem az első elektromos gitáromat. 10. osztály elején ismét együttesben szerettem volna zenélni. Untam otthon egyedül gitározni. Szerettem volna más emberekkel is együtt zenélni. Mondhatom, hogy ez egy természetes indulat volt. Egy nap Krisztina nagynéném Pancea Ioannal találkozott az utcán, aki mondta neki, hogy keres gitárost a Gyermekpalota új diák együttesébe. Nagynéném közvetítette a hírt s én már szaladtam is a gitárom után. Életem legtermészetesebb örömét éreztem. Vajon ez lenne a boldogság? A Gyermekpalotában megalakult együttes több néven is szerepelt. Néha Sound név alatt koncerteztünk, néha Poltergeist név alatt. Az egyezség az intézménnyel az volt, hogy, ha hivatalos versenyen veszünk részt, akkor Sound név alatt jelenünk meg, saját koncerteken pedig Poltergeist név alatt szerepelünk. A zenekar felállása néha változott, de alap magját Szőcs Attila dobok, Jakab Szilárd basszus gitár, Gînju Andreia-Loredana billentyűs hangszerek, jómagam gitár, Muerth Mónika, Carp- Crudu Ioana és Preda Silvia énekesek alkották (néha Kerestély Árpád is beugrott basszusgitározni). Két évet zenéltem a zenekarban. Ez az idő alatt számos versenyen és koncerten vettünk részt. Díjakat is hoztunk haza Vatra Dornei-ről, Marosújvárról valamint a Brassói Gaudeamus fesztiválról is több ízben. Egyik legnagyobb sikerem a 2007-es Marosújvári fesztiválon jött. Az együttes több díjat vitt el és ezek közt a Legjobb Gitáros díjat is. Nagyon örültem, hogy a munkám a zsűri szemében értékesnek számított. Ez a díj még jobban becementezte azt a gondolatot, hogy márpedig én profi gitáros leszek. A Poltergeist együttessel sikerült több éneket is írnunk. Több feldolgozással együtt négy saját dalt is sikerült stúdióban rögzítenünk. Ez 2008 elején történt. CD is jelent meg, de korlátozott számban. 2008 nyara szép volt hisz végig koncerteztem a Poltergeist-al és a Búzavirággal Romániát és Magyarországot és Bécset (az utóbbi kettőt a Búzavirággal). Nyár után eljött az ősz és egyezségemet a szüleimmel betartva kiálltam a Gyermekpalota együtteseiből, hogy jobban tudjak koncentrálni az érettségire. A 2005-2009 között, a líceumi évek alatt több más együttessel is léptem fel az Áprily Lajos Főgimnázium előadásain. Felléptem a Szilágyi János által vezetett régi zene együttessel, a Rajcsek István által vezetett angol régi zene együttessel ahol Karácsony Noémivel adtunk elő számos középkori angol dal feldolgozást. Szigyártó Mária zenetanárnő segítségével egy kis suli bandát is összeállítottunk melyben Szőcs Attila dobolt, Jakab Szilárd basszusgitározott, én gitároztam, Muerth Mónika és Karácsony Noémi énekelt és mellyel több magyar és angol pop/rock slágert feldolgoztunk. Antal Szilárddal alakítottunk egy gitáros duót. Ő gitározott, én is gitároztam, de először életemben felvállaltam az énekes szerepét is. Csak két fellépésünk volt, egy a Redutban az iskola előadáson s egy a Reménység Háza udvarán tartott Sokadalomban. Saját számokat és feldolgozásokat énekeltünk folkosan, akusztikusan. Az utolsó licis banda amiben játszottam egy trió volt mellyel egy pár suli összejövetelen léptünk fel. Emlékszem, hogy nem próbáltunk sokat (talán egyáltalán, közeledett az érettségi), de elég jól szóltunk révén, hogy ismertük már egymást zeneileg (sokat zenéltünk régebb együtt). Saját számokat s blues improvizációkat próbálgattunk. Szőcs Attila volt a dobos, Kerestély Árpád a basszusgitáros, backing vokálos és jómagam a gitáros, énekes (lehet mégis ez volt az első alkalom, hogy a vokálos szerepet felvállaltam). Az egyik fellépés evvel a zenekarral alkalmat adott, hogy meglássam és jobban megismerjem (zeneileg) Sütő Soka Ákost. Valamiért már akkor éreztem, hogy mi fogunk zenélni együtt. Erről majd a későbbiekben beszélek. 2007-ben egy két hetes Törökországi kiszálláson vettem részt a Búzavirággal. Ez életem egyik legérdekesebb tapasztalata volt. Az első héten Antalyában voltunk, itt egy pár előadásunk volt és nagyon közel a tengerparthoz voltunk szállásolva. A második héten Szilifkébe mentünk. Ez egy sokkal hagyományosabb hely volt. Kis falvakban zenéltünk (sokszor az öregek tanácsa előtt) és iskolákban. Akkoriban nagybőgőztem. A bőgő különleges volt a török gyermekek számára, így azon vettem észre magam, hogy körül vagyok véve sok csöppséggel, akik meg szeretnék közelebbről vizsgálni a hangszert, és aki végül autogramot is kér. Az egyik előadás a városközpontban volt egy nagyszínpadon, sok néző előtt. Egy adott pillanatban a mecset tornyából ima kezdett szólni, így az előadásunkat félbe kellett szakítani pár percre. Az ima után jött a sej haj ez a te! és folytatódott az előadás. Révén, hogy nem voltam a legfényesebb tanuló, valahogy normálisnak tűnt, hogy 12. osztályban inkább a sulira figyeljek. Ezért megállapodtam magammal s a szüleimmel, hogy bármilyen sulin kívüli aktivitásokkal lennebb engedek és helyet hagyok jó barátaimnak, a matematikának, kémiának, magyar és román nyelvnek valamint az egyéb tantárgyaknak melyek az érettségire való felkészülést igényelték. Ez a megállapodás pont 3 hetet tartott. Amit tehát Isten egybekötött, ember azt el ne válassza ige alapján eldöntöttem, hogy felvállalom, hogy minden pénteken a Szili-bárban zenéljek osztálytársammal, Nagy Róberttel. Mai napig ezt a helyet tartom az első munkahelyemnek. Sok bulit lezenéltünk, de eljött február közepe és ismét gyűlésbe hívtak, hisz tiszta dolog volt, hogy elhanyagoltam a tanulást. Most az egyszer apám nyugodt hanggal elmagyarázta, hogy hosszú távon mennyit rontok magamon és, hogy vegyem észre, hogy hol állok az életemben és vegyem észre azt, hogy többre is képes vagyok. Ne csak vakon s ösztönösen éljek, hanem figyeljek oda arra is, hogy pontosan mi történik. Köszönöm ezt neki és anyumnak, hogy ráirányítottak a saját magam megismerése útjára. Amint fent említettem, még csak egy-két iskolai előadáson léptem fel a trióval és Antal Szilárddal na meg a Búzavirággal. Legjobb barátom a cd és mp3 lejátszó lett. Pink Floyd, Led Zeppelin, Deep Purple, Nirvana, System of a Down valamint Mendelsohn Bartholdy és Chopin szólt a füleimben egész nap. Gyakoroltam és írtam zenét és ismerősöktől beszerzett koncert dvd-re táncoltam vagy tátottam a szám. A sok meditatív viselkedés arra vitt, hogy rájöjjek, hogy jobb volna, ha a tornát választom érettségire, nem a történelmet. Szüleim féltettek, nehogy aznap rosszul legyek vagy valami, de én úgy gondoltam, hogy féllábon szaladva az 50 métert jobb eredményt érnék el, mint még napi 2 óra magolással. Összeszámolva a lényeg az volt, hogy a történelemtanulás a házban tartott, a tornagyakorlatok meg a levegőn. Ennyit erről.

(B.M.): Hogyan alakult az életed az érettségi után?

(W.R.): Meglett az érettségi. Az eredmények alapján most már én is és a család is tisztában volt azzal, hogy belőlem nem lesz sem mérnök, sem IT-s. Hova tovább?. Az érettségi után az osztállyal kiruccantunk a Szent Anna Tóhoz és 3 napot buliztunk. Az eredményeket úgy tudtuk meg, hogy Áron a fa tetejéről diktálta (térerő hiánya miatt volt ő a fán) a jegyeket, melyeket valaki felolvasott neki telefonon keresztül. Már akkor azon járt az eszem, hogy mit hogy fogok csinálni. Kicsengetésemre annyi pénzt gyűjtöttem, hogy vehettem egy erősítőt magamnak, addig a magnetofonba kötve gyakoroltam, zenéléseken pedig a Gyermekpalota felszerelésén zenéltem. Édesanyám ajánlására a nyelv egyetemet választottam. Így a Brassói Transilvania Egyetem Nyelvek karának lettem hallgatója. Pontosabban az Amerikai Tanulmányok szak hallgatója. Azon a nyáron még történt valami fontos. Jó barátommal, Thomassal, elmentünk az Erdőcsinádon megtartott gitártáborba. Itt szenzációs embereket ismertem meg és több együttessel zenélgettem, gitárral, hanggal. Itt jöttem rá arra, hogy nagyon hamar össze tudok hozni embereket és meggyőzni őket, hogy jól fogunk mi zenélni együtt. A legtöbbet Alex Man jazz gitárostól tanultam. Első sorban rájöttem arra, hogy nem csak a rock létezik és, hogyha megengedem a zenének, hogy elmondja mondanivalóját sokkal nagyobb lesz az érzelem választék és színesebb lesz a zenei paletta melyből inspirálódhatok. Haza érve a táborból, Thomassal meglátogattuk Csergő János haverunkat, három csomag cigi és négy kávé után megírtuk az első dalunk, minek a neve Woman (nők) lett. Az elkövetkezendő időszakban sok dal született és a Brassói Panda Bár minden vasárnapi vendégei lettünk. A banda neve Gadjo Caffe lett és a stílus egy gypsy jazz-ból származó improvizatív funky akusztikus muzsika volt, kis valcer és kis blues adalékkal. Mikor az emberek kérdezték, hogy mit zenélünk, azt válaszoltuk, hogy heavyflatlandgypsyjazz (erősalföldicigányjazz). Sok saját szerzemény született, melyek közül csak egyet sikerült rögzíteni. Ebből az együttesből azt tanultam, hogy ne érdekeljen, hogy mások mit, mondanak, ha én tudom, hogy önmagam vagyok és önmagamat adom. A Gadjo Caffe élete rövid volt, de velős. A Redutban is koncerteztünk egy önkéntes gálán valamint sok bárban, vendéglőben és könyvbemutatón is hangoztattuk gitárjainkat. Még egy nyugdíjazás hangulatát is feldobtuk a zenénkkel. Csergő János bőgőzött, Silbernagel Thomas gitározott, jómagam gitároztam és énekeltem. Gyors iramban dolgoztunk, majdnem minden este próbáltunk. Nappal egyetemre jártam, délután tanítgattam gitározni emberkéket és este mentem próbára hajnalig. Ez a program 2009 nyarától egészen 2010 nyaráig tartott. Hétvégenként zenéltünk és buliztunk és ez mind normális volt. A fáradtság viszont beütött és éreztem, hogy nem bírom már az iramot. Elég sok nézeteltérés született ez az idő alatt és szerintem mind elfáradtunk. 2010 augusztusában Sütő Soka Ákossal és Ciprian Dragomirral elindítottam egy rock triót melynek F.A.N. lett a neve. A sok akusztikus zenéléstől megjött a kedvem a rockhoz és az eredeti 13 éves kori álmom, hogy szeretnék rock együttesben zenélni, előtérbe fészkelődött. Az első próbán már érződött a kémia és több saját szám alapját raktuk le. Ahogy fennebb említettem, Soka-t azon a bizonyos líceumi koncerten láttam zenélni az akkori együttesével és már éreztem, hogy itt van kémia. Ezt bizonyítja az is, hogy 10 éve együtt zenélünk. Cipriannal még zenéltem a Gyermekpalotánál egy két koncertet és vele is éreztem, hogy zeneileg találunk. Utólag kiderült, hogy nem csak zeneileg találtunk, hanem nagyon jó barátok is lettünk mindhárman. A F.A.N. együttessel funk, funk rock és blues rock zenestílusokban játszottunk és komponáltunk. A számok jam-sessionok-ból születtek és nagyon sok energiával voltak feltöltve. Minden oldalról jött az inspiráció és rövid idő alatt több számot megírtunk és készen álltunk az első koncertünket megtartani. Az első F.A.N. koncert óriási volt számomra. A Compact együttesnek nyitottunk egy nagy üzlet parkolójában tartott vásár, koncert rendezvényen. Először éreztem azt, hogy zenémmel embereknek a lelkéhez értem és kihoztam egy örömet, egy energiát amely rég fel akart szabadulni. Ugyanazon a rendezvényen a Gadjo Caffe-val is felléptünk és az embereket és energiáikat megmozgattuk. Ebben a pontban már éreztem, hogy kéne válasszak, valahogy nem tartottam igazságosnak, hogy míg egyik bandának koncerteket intézek a másikat elhanyagolom. Egy Gadjo Caffe próba alkalmával elég sok elégedetlenség és el nem mondott probléma bukkant fel. A próba végére felmérgelődtem s miután egyet kiabáltam s egy szoba lámpát megpróbáltam a srácok fele dobni kiálltam a zenekarból. Így körülbelül egy évig megszűnt a barátság. Egy év után kibékültünk s azóta jó barátok vagyunk, de együtt nagyon ritkán zenélünk és azt is csak szórakozásból egy nappaliban. A F.A.N. maradt a fő fókusz pont az életemben. Mellette jártam egyetemre és 2009 őszétől újra Robival zenéltem a Szili-bárban. Majdnem minden pénteken s néha szombatokon is beültünk és híres magyar slágerekre táncoltattuk a Brassói magyar fiatalokat és nem annyira fiatalokat is. 2011-ben a Szili-bár bezárása után már mind ritkábban zenéltünk Robival, még volt egy két szüreti bál, egy két találkozó és végül itt is úgy döntöttem, hogy egyetlen projektre összpontosítok így Robival is szétváltunk. A F.A.N.-el folyt továbbra a munka. Kidolgoztunk egy jó rock-bulis show-t és elkezdtünk koncerteket keresni. A Casa De Cultură a Studenților (Valentin Muntean és Damian Mircea) segítségével több fesztiválra is eljutottunk Galacra (2-szer is) és Craiovara is. Craiován első helyet nyertünk a Rock, Jazz, Folk fesztiválon 2011-ben valamint a Brassói Gaudeamus fesztiválon is első helyet nyertünk 2012-ben. Ugyancsak a 2011-2013 periódusban több bukaresti fellépésünk  is volt a Club A-ban és még sok más helyen is mint pl. Damage Crowbar. Egyes koncertek kalandosak voltak, mint például egyszer koncert után Bukarestből hazafele jövet fent akadtunk és egy éjjelt az autóban kellett töltsünk. Tél volt és a hóvihar miatt az utak járhatatlanná váltak. Megfordulni sem tudtunk, mert percek alatt a hó ellepett mindent. Így az éjszakát az autóban töltöttük és végül reggel egy panzióban megpihentünk és csak estére értünk haza. Volt olyan is, hogy egy táboros zenélés előtt vihar kerekedett és mindent hamar össze kellett szedjünk. Sajnos a zenélés elmaradt. Olyan is volt, hogy a Bycycle számunk hallatára (úgy mutattam be a számot, hogy csajok és bicikli, vagy csaj a biciklin, nem emlékszem pontosan) a közönség a színpad elé hozott egy biciklit melyre felültettek egy fürdőruhába öltözött lányt. Ez is egy szabadtéri táboros koncert volt, Vargyason azt hiszem. Ezek mellett a Partizan együttesnek nyitottunk a Rockstadt-ban. A Rockstadt-ban elég sok fellépésünk volt ebben a periódusban. Nyitottunk még a Fusion-Core-nak és több önálló koncertet adtunk. Az önálló koncertekre megjelent publikum bizonyította nekem, hogy képesek vagyunk és megéri az erőfeszítést és hogy ez az én hivatásom. A nép táncolt, bulizott és jól érezte magát koncertjeinken és egy közös energia feltöltődés történt. Zenéltünk még Târgovișten is, ahol minden alkalommal telt házunk volt a Fiord rock-bárban. Szent György-re is többször elmentünk zenélni és irtó jó bulikat csaptunk a sok más együttessel, akikkel megosztottuk a színpadot. 2012-ben kiadtunk 2 videoklippet is. Az egyiket a Funk Off számunknak készítette Erőss László a másodikat a Crown című dalnak készítette Răzvan Dobrică. A Funk Off egy jó tapasztalat volt számunkra, hiszen sokat tanultunk a forgatókönyvírásról, a színészkedésről. A forgatások több Brassói helyszínen zajlottak. A Funk Off videoklipp főszereplője Szász Róbert jó barátunk volt. Mellette szerepelt az együttes, mint maga az együttes és a tagok külön-külön szerepeket is bevállaltak. Ciprian a tv bemondó szerepét játszotta, Ákos a pap szerepében játszott és én a tanár szerepét játszottam. Printz Tamás skateboarder is vendégszerepet játszott. A klipp arról szólt, hogy a fiatal ember, aki még nem ismeri jól magát hallgatja különböző személyek (tanárok, tv, papok) tanácsait, kritikáját, próbál megfelelni másoknak és saját magára nem figyel. Ezért lassacskán, mindig másokra hallgatva a szereplő elvesz saját életében. Ez volt az első videoklipp amit készítettünk és amihez egy számunkra akkor fontos mondanivalót fűztünk. A Crown-t a Brassói hoki csapatnak írtunk biztatóként. A videoklipben hoki meccseken és a stúdióban filmezett részletek voltak össze vágva. A koncertek és a konstans inspiráció a próbákról arra vezetett, hogy álljunk neki lemezt felvenni. Minden együttes adott ki albumot, mi is szerettünk volna. A legnagyobb probléma az volt, hogy fiatal egyetemistaként nem álltunk valami jól a pénzzel. Itt kezdtem én elégedetlen lenni magammal és valamilyen féleképpen itt kezdett véget érni a szupersztár illúzió, amiben éltem. Abban a periódusban délelőtt egyetemre jártam, délután gitár órákat tartottam és este próbákra jártam vagy gyakoroltam. Ezek mellett hétvégenként egy színpad építő és hangosító cégnél dolgoztam. Az álmom még mindig ugyanaz volt, zenéből élni meg, csak most már elég nagy figyelemmel követtem az anyagi szükségleteimet. Mind jobban s jobban mérgesített, hogy nem sikerül félre tegyek elég pénzt. Az együttes mind jobban és jobban ment. Mind több és több koncertünk volt és mind jobb volt a kilátás, de 2013 őszén Cipa (Ciprian Dragomir) szólt, hogy személyes ügyek miatt kiáll az együttesből. Nehezen tudtam ezt feldolgozni és szó szerint kiakadtam, mert nem tudtam akkor még kezelni a helyzetet, de végül el kellett fogadnom döntését, ha tetszett, ha nem.

(B.M.): A köréd sűrűsödő új helyzetek függvényében, egyik megoldásként a zenetanári pálya is felmerült. Milyen új lehetőségeket kerestél?

(W.R.): Ugyancsak 2013 tavaszán a Búzavirággal megjártam prímásként Macedóniát, pontosabban Ohrid-ban zenéltünk és táncoltunk. A kiszállás után feldobódott a kérdés, hogy míg a zenetanárnő gyermeknevelési szabadságon lesz, vállalnám-e, hogy az Áprily Lajos Főgimnázium zenetanára legyek? Gyermekkorom óta kíváncsi voltam arra, hogy milyen is lehet tanárnak lenni. Sokszor elképzeltem magamat a diákok előtt magyarázni, valahogy a színpadon való léttel asszociáltam. Igent mondtam és el is mentem a helyettesítő vizsgára. Tanár lettem az Áprilyben. Érdekes érzés volt tegeződni azokkal a tanárokkal, akiktől 4 évvel azelőtt féltem. Élveztem a helyzetet, most már mindkét szögből láthattam az iskola világát. Első dolog, amit tettem az volt, hogy vettem magamnak uniformist. Valahogy így tartottam igazságosnak azt, hogy a diákok olyan ruhát kell hordjanak ami habár az iskolát jelképezi, az ők énjüket nem. Szerettem tanárkodni, éreztem, hogy azzal, hogy gyermekeket tanítok én is tanulok. Sokat tanultam a kollégáktól is. Egy jó tapasztalat volt, de mikor véget ért 2015-ben, eldöntöttem, hogy a tanügy nem nekem való. Mai napig úgy gondolom, hogy túl sok a papír munka, túl sok az individualitást megfékező szabály és túl sok a félelem (az újtól, ezt a tanügyet szabályzó törvényekre értem). Egyik legszebb emlékem ebből a periódusból a Búzavirághoz kötődik. 2014-ben a csoport neki állt egy új táncot betanulni. Veres Emese-Gyöngyvértől jött a felkérés, hogy egy csángó táncot készítsen elő a csoport. Reiff Zsuzsa  rövid megbeszélés után tudatta, hogy nagy és izgalmas munka vár ránk. Így is volt. Ez nem egy sima betanulás volt, hanem nullától kezdtünk mindent. Sólyom Tamás gyűjtötte be az anyagot Krizbán. Beszélt öregekkel, keresett régi felvételeket és végül kialakított egy koreográfiát. Hozott nekünk hanganyagot, s akkor kezdődött igazából a buli. A zenekart összegyűjtöttük és az énekeket fül után tanultuk be a régi felvételek alapján. Egy pár számra került kotta is. Jó pár esténkbe telt, de megérte. A zenekar vegyes volt. A veteránokhoz, Muzsnai Sándor (harmonika), Csiky József (Dódi) (gitár), Molnár Károly (harmonika), Bálint Levente (klarinét), Fülöp Szilárd (szaxofon) és Berci (prímás) több diák is csatolódott. Ezek voltak: Bartos Nándor (nagybőgő és harmonika és néha gitár), Sándor Szilárd (nagybőgő és gitár) Gyulai Zoltán (gitár és brácsa). A zene megvolt, az ének csoportot emlékeim szerint Pető Emese készítette fel. Egy pár próbára Szigyártó Mária zenetanárnő is feljött és besegített tudásával. Sólyom Tamás tanította a táncot, táncpárjával Kocs Brigivel (most már Kerestély). Így jött létre a Krizbai tánc a Búzavirág előadásában. A bemutató Krizbán történt ahol a helyiek szívesen és örömmel fogadták. Ezután Pestre mentünk a Pürkereczi Boricával együtt és ott is bemutattuk nagy sikert aratva. Az előadás után a zenekar pár tagjával a folyósón zenéltünk s a közönség táncolt. Jó buli volt és éreztem, hogy munkánknak eredménye van és boldogságot tud hozni az emberek szívébe és lelkébe. A Búzavirággal a két tanári évem során még voltunk Prágában és Bécsben valamint Magyarországon is jártunk még párszor, ezeken kívül sok faluban megfordultunk s előadtuk a táncokat, mosollyal és jó kedvvel. A 2014-es Bécsi útról pár légzési problémával értem haza, sokat köhögtem és úgy nézett ki, hogy a kimerültségnek köszönhető az egészségi helyzetem. Ez nem állított meg, hogy végbe vigyem a F.A.N.-el betáblázott felvételeket. Ehhez visszafordítom picit az időt. Cipa 2013-as távozását feldolgozva Ákosnak mondtam, hogy meg kéne próbáljunk új tagokat behozni a zenekarba. Így került Bódi István és Bartos Nándor az együttesbe. Mindketten a Relativ együttes tagjai voltak, Isti basszusgitáron, Nándi szintin játszott. Pár próba után az együttes megint jól szólt és már új számokat is kezdtünk írni. Ebből és egy pár sikeres fellépésből indulva (az egyik Isti udvarán volt) eldöntöttük, hogy felveszünk pár számot stúdióban, élőben és le is filmezzük. Ezt 2014-ben meg is tettük az ALAiLA studióban, ahova egy ideig beköltöztünk próbálni is. A hangfelvétellel Horațiu Bodocan foglalkozott, a filmezést Balogh H. Benjámin koordinálta és a vágást is ő intézte. Ezen kívül még közre működtek: Petki Milán, Ugrai Márton (kamerák), Răzvan Stroe és Bogdan Nistor (az ALAiLA stúdió stábja). A videókat 2014 és 2015-ben egyenként adtuk ki a Youtube csatornánkon. A Brassói Magyar adásban is megjelentek Bálint Ferenc segítségével. Az első a Helicopter című szám volt melyet 2014 karácsonyán adtunk ki. Azután jött a többi. Egy vagy két hónaponként egy-egy klippet adtunk ki. Közben 2015 tavaszán országos turnéra indultunk, amit mi szerveztünk. Turné előtt pár héttel személyes ügyek megoldása végedt Nándi kiállt a zenekarból, helyette Palalae Claudiu-Iulian jött (vokál és időnként szinti). Ez a hirtelen változás a próbaterem helyszíne változtatása, egyes koncertek módosítása mind több és több erőfeszítést igényelt tőlünk. A turné zeneileg jól sikerült, de kicsi volt a hallgatóságunk mivel, hogy a reklámozást nem csináltuk valami jól és bevallom, időnként makacsul kitartottam olyan dolgok mellett, melyek nem segítettek abban, hogy könnyebben működjenek a dolgok. A tapasztalat jó volt, s mind sokat tanultunk belőle. A Zilahi koncertünk után, a hely tulajdonosa meghívott, hogy zenéljünk egy motoros fesztiválon, amit több emberrel ő is szervezett. Ezek voltak az előnyei ezeknek a koncerteknek és ezekkel próbáltunk élni minél jobban, minél többet. A turné után Claudiu is kiállt a zenekarból. Attól függetlenül mi folytattuk a munkát hármasban. Így több motoros fesztiválon is felléptünk, és még tartottunk koncerteket más együttesekkel együtt is. 2014-ben és 2015-ben többször is szerepeltünk a Bukaresti Rock in Parc fesztiválon. 2014-ben a 3. helyet nyertünk, Cipa vendégszereplésével a döntőben. 2015-ben dicséretet kaptunk. Az elődöntőben Claudiu volt az énekesünk, s ez egy sikeres formációnak bizonyult. A döntőben trió formációban jelentük meg. Nagyon fáradtak voltunk és nem sikerült a maximumot adnunk magunkból. Ez a konstans fáradtság már egy ideje nyomasztott. A tanári munka, a gitár oktatói munka, a próbák, a koncertek és színpadi munkálkodások mellett a Die Bürzenland Party Band gitárosa is voltam. Nagyon kevés időm volt, hogy foglalkozzak magammal és az egészségemmel. A 2015-ös F.A.N turné közben és után mind gyakrabban éreztem fejfájásokat és mind nehezebben lélegeztem. A mellkasomnál nyomást éreztem és féltem, hogy valami gond van. Kivizsgálás után kiderült, hogy makkegészséges vagyok, mégis a közérzetem nem volt valami jó. Végül egy koncert után lefeküdtem és egy egész napot átaludtam. Innen vontam le a következtetést, hogy ki vagyok merülve és szükségem lenne egy nagyobb pihenőre. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy mennyit bírok és, hogy hol van a fáradtsági határom. 2015 nyarán az akkori barátnőmmel és pár haverral pihenőként elmentünk vakációzni Taizé-be. Az út során meglátogattunk több várost és országot is, mint például Olaszországban Velencét, Rómát, Firenzét és San Remót, Franciaországban pedig Taizé-n kívül Saint Tropez-t látogattuk még meg. Ez egy jó pihenő volt, mert Taizé-ben közelebb kerülhettem a lelkemhez és jobban megismerhettem magam és sok fiatalt más országokból. Egy jó meditatív és kulturális tapasztalat volt. Ősszel, az együtteshez visszatérve, összeszámoltuk az év alatt összegyűjtött pénzt és eldöntöttük, hogy felvesszük első albumunk. A pénz a különböző zenélésekről félre tett pénz volt, melyet közös megegyezéssel nem osztottunk szét, hanem félre tettünk. A pénz nem volt elegendő egy egész albumot profi stúdióban felvenni, de egy ismerősünk egy régi keverőt s egy stúdió számítógépet adott el s ez pont jól jött. Megvettük a felszerelést arra gondolva, hogy egyedül felvesszük majd a zenénket. A keverő a dobok felvételénél megadta magát, de egy hét alatt megjavították, csak a trafót kellett kicserélni és egy hétvége alatt Ákossal felvettük a dobokat. A dalszövegek nagy részét 2015 nyarán Isti hálószobájában írtuk. Ezek jó szórakoztató napok voltak. Talán a dobok felvétele ismét meggyújtotta bennünk a kreatív tüzet és megadta a reményt, hogy mégis valami jó lesz ebből az egészből. Október 30-án megváltozott minden. A Colectiv klubban történt tragédia az egész Román (és nemcsak) művészvilágot sokkolta. A tragédia után sok probléma derült ki, amiről a művészek nem beszéltek, és amit a klub tulajdonosok és rendezvényszervezők nem vettek addig a pillanatig figyelembe. A 2015-ös Colectiv tragédia után teljesen elment a kedvünk a zenéléstől. Koncertjeinket lefújták mind, mi meg ki voltunk égve, mint egy régi villanykörte. Életem egyik legaktívabb éve így ért véget. A F.A.N.-ben csend lett, nem tudtuk, hogy miért, de még mindig próbáltunk habár nem tudtuk, hogy mire készülünk. Visszanézve, a makacsságunk és nagyfejűségünk volt szerintem az, ami nyomott tovább minket. De valahogy már nem jött természetesen. Jött a téli szünidő és így megpihentünk. 2014 és 2017 között a Bürzenland Party Band tagja voltam. A zenekar feldolgozásokat játszott Októberfeszt stílusú rendezvényeken. Ez azt jelentette, hogy bármilyen meleg legyen muszáj volt hordani azt a vastag Bajor bőrnadrágot, amiről az Októberfeszt híres. Számomra ez egy érdekes tapasztalat volt, mert mind profi és nálamnál tapasztaltabb zenészekkel zenéltem. A zenekart Adrian Vălușescu (szinti, hegedű) alapította Claudia Mirițescu énekesnővel. Mellettük még énekelt és basszusgitározott Borkics László, Nușu Sorescu harmonikázott, George Șomu szaxofonozott és Ionuț Cabaș dobolt. Ezek mind tapasztalt zenészek, akik sok éve űzik a zenélést profi szinten. Nagyon sok tapasztalatot szereztem velük. A Romániában tartott Októberfeszteken kívül sok más bálon és sörfesztiválon léptünk fel mindenhol az országban (Brassó, Bukarest, Kolozsvár, Buzău, Déva stb.). Klubzenéléseink is voltak s mindenhol nagy buli és tánc volt. Attól eltekintve, hogy egy jó tapasztalat volt, mégis nehezen találtam a helyem, valahogy valami mást szerettem volna.

2015 végén és 2016-ban folytattuk a felvételeket a F.A.N. albumhoz. Áttettük magunkat a Colectiv tragédián és próbáltunk összpontosítani arra amit a legjobban tudunk csinálni. Felvettük sorban a basszus részeket, majd a gitárt és egy részét a vokálnak. Ismét optimisták lettünk, zenélések is kezdtek megjelenni a láthatáron, úgy tűnt jóra fog fordulni minden. Ugyancsak ebben a periódusban mind türelmetlenebb és elégedetlenebb voltam azzal, amit csinálok. Az Áprilyben már nem tanítottam, a Bürzenland Party Band jó élmény volt, de éreztem, hogy nem az igazi. Így a F.A.N. maradt továbbra is a fókusz pontom, ezért a maximumot akartam kihozni úgy magamból, mint a többiekből is. Ez az erőltetés arra vitt, hogy sokat veszekedtem ok nélkül és valahogy másokban kerestem a hibást az én elégedetlenségeimért, képtelenségeimért. Mind többet és többet foglalkoztam az együttessel, míg feljutottam arra a szintre, hogy sok barátomtól és szeretteimtől eltávolodtam viselkedésem miatt. Végül Isti bejelentette, hogy elköltözik Angliába. Ismét tétlennek és legyőzöttnek éreztem magam. Munkánk ismét félbe szakadt. Ákossal úgy döntöttünk, hogy az elindított felvételeket mégis befejezzük. Így jelent meg két jazzes feldolgozása a Cranberries Zombie című számának és a híres Smells Like Teen Spirit (Nirvana) számnak. Barabás Tamás basszusgitározott és Ioana Carp-Crudu énekelt ezeken a feldolgozásokon. Petki Milán intézte a filmezést és a videó vágást. Ezek a klippek az együttes Youtube oldalán jelentek meg, 2016 decemberében a Smells Like Teen Spirit, 2017 márciusában a Zombie. 2016-ban még próbálkoztunk más embereket is behozni az együttesbe, de valahogy a motivációnk a földön hevert s nem sikerült konstans tagokat kapjunk. 2017 februárjában Cipa hazajött ideiglenesen én meg kihasználtam az alkalmat s összehoztam a bandát két koncertre. Egy Sepsiszentgyörgyön, a másik Brassóban zajlott le pont szülinapomkor. A Palma Hills együttesnek nyitottunk mindkét alkalommal. Jó volt újra együtt zenélni, de valahogy mind jobban nyomasztott a változás szüksége. Ákossal és Ioana-val még volt egy kísérletünk, melyben egy pár híres számot összerakva saját stílusban fel szerettünk volna dolgozni és lefilmezni. Egy pár próba, tervezgetés és felvétel után a dolog félben maradt, mert nehezen kaptunk időt, hogy mindhárman összeüljünk. A hetek teltek, a munka mind nehezebben ment és ezért úgy döntöttünk egyébre összpontosítunk. Ennek ellenére Ákossal befejeztük a F.A.N. album felvételeit (vokál, gitár és extrák) és neki álltam kis hálószobai stúdiómban a keverésnek s a maszterozásnak. Ioana megírta és felénekelte a Stars című dalunk szövegét és dallamvonalát, a basszusgitár részt pedig ugyancsak Barabás Tamás játszotta fel. A számnak egy animációs videót is készítettünk. Az illusztrációt Zsigmond Éva-Mónika készítette, az animációt meg Zöld Attila. Ez volt az utolsó F.A.N. által megjelentetett dal, melyet 2017 szeptemberében adtunk ki, ugyancsak az együttes Youtube oldalán. Ez a szám inkább egy kollaborációs projektnek akart mutatkozni, hiszen akkor a F.A.N. már egy jó ideje nem volt aktív. 2017-ben mondhatom, hogy igazából kezdtem újra megismerni önmagam. Révén, hogy a F.A.N. együttes már nem működött, a többi közös projekt nehezen haladt, úgy döntöttem élvezni fogom a gitáros életet. 2016 végén, vagy 2017 elején a Ză Band együttes felkért, hogy legyek a gitárosuk. Ez egy jó alkalom volt változtatni és új emberekkel is zenélni. Az együttes funk-rock feldolgozásokat zenél mindenféle rendezvényeken sajátos stílusban. Az együttesnek a naptára be volt táblázva s úgy nézett ki, hogy sok munka vár ránk. Éreztem, hogy közelebb kerülök ahhoz az álmomhoz, hogy profi zenész legyek. Sok volt ám a munka, a repertoárt be kellett tanulni, ezért legalább kétszer egy héten próbáltunk, miközben a hétvégeken zenéltünk. Nekem ez elég új volt, de tetszett, mert profi szinten haladt a dolog. A tagok mind barátságos és jó lelkű emberek, ezért talán elég hamar összebarátkoztunk és megértettük egymást. Az elején furcsa volt, hogy nem a saját zenémet adom elő, de ezt is lassacskán megszoktam. Az öltözködésem is fejlődött, most már figyelmesebb voltam arra, hogy mit, mivel és hogy veszek fel. Révén, hogy az együttesnek már volt némi hírneve, elég könnyen jöttek be a zenélések és így elég hamar rutint szerezhettem. Megtanultam figyelmesebb lenni a többi zenekari tagra úgy zeneileg, mint személyesen is. Megtanultam elfogadni az embereket és a mindenféle bogaraikat. Persze ebben segítettek a személyes élményeim is és a barátaim is akikkel ebben a periódusban elég sokat beszélgettünk a létről és filozofáltunk az élet lényegeiről. A Ză Band gitárosa vagyok mai napig és mondhatom, hogy eddig a legközelebbi tapasztalatom az általam elképzelt profi zenekarhoz. Attól eltekintve, hogy az elején nehezemre esett félre raknom az egóm és elég nagyfejűen és makacsul próbáltam minden áron a saját igazamat tartani, mégis sikerült megértést és szeretetet kapnom a tagoktól. A Ză Band jelenlegi tagjai: Vlad Sucaciu (dob), Radu Duțu (basszusgitár), Dan Gheorghilaș (szintetizátorok), Bogdan Apușcășiței (szinti és vokál), jómagam gitár és Brigitta Gheorghilaș (vokál). Ez a pár év során az együttesben még egy pár emberrel zenéltem: Szabó-Sebők Előd (basszusgitár), Soós Ágnes (basszusgitár), Szebenyi Brigitta (vokál). Abban a periódusban lassacskán kiálltam minden más zenekarból, hisz elég sok zenélésem volt a Ză Band-el és valahogy próbáltam a stabilitás fele fordulni.

Az első banda, amelyből kiálltam egy rövid ideig létező projekt volt melynek neve Taraful din Carpați volt. Pontosan két zenélésen vettem részt. A tapasztalat viszont érdekes volt, hisz sok ismert profi brassói zenésszel dolgoztam, mint például a zenekar vezető, Adrian Bîrsan (szintetizátor, orgona). Adi ötlete az volt, hogy kombináljuk a román népzene elemeit a jazz, funk és blues zenével. A zene elég komplex volt, sok hangszerest igényelt és talán pont ez volt az oka annak, hogy a csoport nem maradt együtt. Nehéz összetartani sok olyan embert, akik sok mindennel foglalkoznak. A második banda neve Save volt. Itt alkalmat kaptam zenélni Brassó egyik legtapasztaltabb basszusgitárosával, Gabi Isac-al és Románia egyik legtapasztaltabb dobosával, Gabi fiával, Vlad Isac-al. Az együttes Stelian Savu (Save) pop énekest kísérte. Vlad volt Stelian producere abban a periódusban. Több koncertünk is volt, a legemlékezetesebb a bukaresti Hard Rock Cafe-ban volt mikor Delia híres román pop énekesnőnek és együttesének nyitottunk. Telt háznak zenéltünk, nagy bulit csaptunk és mindenek tetejére, ezen a koncerten zenéltem először új egyedi gitáromon, melyet a Curly Brothers Custom Instruments Bukaresti hangszergyártó gyártott. Végül a Die Bürzenland Party Band-ből is kiálltam, mert túl sok zenélés esett egybe és igazságtalan lett volna tőlem, hogy elígérkezzek, és aztán visszavonuljak. 2017 egy elhelyezkedős év volt. Sok próbálkozás, sok banda, sok zenélés és még több tapasztalat. Ebben az évben jelentettem meg az első Watzzy számot, a Purple Flashlight-ot. A hangfelvételt és a videót Petki Milán otthoni kis stúdiójában csináltuk. Egy egyszerű gitár és vokálos ballada. Az első próbálkozás után nem voltam megelégedve a szöveggel így a második próbálkozásra a szöveget improvizáltam és mindketten Milánnal úgy döntöttünk, hogy az marad. Ezen kívül még egy pár akusztikus fingerstyle gitár feldolgozást is kiadtam, mint például az Ochii Tăi Holograf számot, vagy a Bagossy Brothers Company Ha Rólad Szólna című számát. Ezeket a klippeket a saját Youtube csatornámon adtam ki. Milánnal folytatva az együttműködést több gitáros videót is kiadtam. Ezeken a videókon mindenféle számokra improvizáltam. Ez a periódus inkább arról szólt, hogy a gitár játékomat fejlesszem és tanuljam meg a profi hozzáállást a gyakorláshoz. Csak 2017-től egész 2019-ig havi beszámoló videókat is (vlog) adtam ki. Zenéléseken és próbákon, vakációkon és kiszállásokon filmezgettem az anyagot ezekhez a videókhoz. A vágásban Zöld Attila segített. A beszámolós videózást abba hagytam, amikor a sok filmezés kezdett fárasztó lenni. Egy idő után úgy éreztem, hogy fontosabb, hogy levideózzak valamit a vlognak, mint, hogy élvezzem a pillanatot és az életet úgy, ahogy van. S az igazság az, hogy a vágás is sok időbe telt és úgy gondoltuk, hogy azt az időt fontosabb dolgokra fordíthatjuk. 2017 sok változást hozott az életembe. A színpad technikás cégtől elmentem és beálltam a Taxi együttesnek színpad technikázni. Ez valamivel könnyebb munka volt, talán a legnehezebb része az volt, hogy egy hétvége alatt 500 és 1000 km körül is megtettünk a különböző városokban való koncertezésekkel. Ezen kívül több projekt befejeződött, több projekt indult. Visszanézve az egyik legkomplexebb év volt életemből. Nyáron Tusványosra mentem, hogy picit hozzam helyre magam és derítsem ki, hogy mit hova tegyek az agyamban révén, hogy picit elveszettnek és fáradtnak éreztem magam. Tusványos elég sokat segített abban, hogy értsem meg, hogy nem a múlt amit újra akarok élni az igazi, hanem az, hogy értékeljem a mostat és a vant. Az évet újévi zenéléssel fejeztem be a Ză Band-el, ennél jobb év vége nem is lehetett volna. 2018 jó hírrel indult. Cipa behirdette, hogy haza költözik és ez a hír feldobta ismét a kedvemet. Egy hosszú megbeszélés után biztos voltam abban, hogy amit a múltban elengedtünk, azt most visszaszerezzük. Egy pár próbát is tartottunk és számomra tiszta volt a dolog, hogy újra együttes leszünk. A helyzet valójában az volt, hogy eddigre már elég tele volt mindannyiunk programja és nem tudtunk annyi időt fektetni a próbákra s az együttessel járó munkába (videózások, próbák, reklám, koncertszervezés) mint régebb. Ettől eltekintve Cipa újra felvette a basszusgitár részeket az elhanyagolt F.A.N. albumra lecserélve Isti részeit (kivétel a Tare számban). Ezt a helyettesítést azért csináltuk, mert Cipa lett az új (régi) zenekari tag, és ha vele jelenünk meg koncerten, akkor ő is legyen a felvételeken. Egy pár jam sessiont is felvettünk és lefilmeztünk a hálószobai stúdiómban, melyet jóval később (2019 decemberében) adtam ki rövid egy perces videókra felosztva, Instagramon és Facebookon. Végül neki álltam és Cipa és Ákos segítségével befejeztem az album keverését és maszterizálását is. A zsúfolt program miatt ez egy hosszadalmas munkának bizonyult, de nagyon sokat tanultam belőle. Tavasszal egy újabb számot kiadtam a Youtube csatornámon. Ez alkalommal is egy szerelmes szám volt, neve Short Song. Az éneket én írtam és vettem fel, a grafikát Zsigmond Éva-Mónika készítette és az animációs klippet pedig Zöld Attila. Örültem, hogy elindítottam a Watzzy szóló projektet, mert így a saját, személyesebb számaimat is kiadhattam. A nyári zenélésekkel volt tele. Cipa és Ákos együtt zenéltek a Showdown cover együttesben és a Fusion Core-ban is, míg én a Ză Band-el zenéltem és szabad hétvégeken pedig a Taxi-nak technikuskodva jártam be egész Romániát. Hétköznap folytak a gitár órák. 2018 nyarán a Ză Band próbatermet is renováltuk és berendeztük, úgy, hogy stúdiónak is lehessen használni. Ez is egy jó élmény volt, mert éreztem, hogy végre van egy csapat, akikkel igazán együtt tudok működni és a profi zenész álmom beteljesüléséhez mind jobban közeledek. Szeptemberben a Taxi-val is felléptem egy koncertjükön. Erre úgy került alkalom, hogy az eredeti gitáros kiállt az együttesből, a helyettesítő gitáros pedig erre a koncertre nem ért el. Mihai a hangmérnök szólt Dan Teodoresc-nak (vokál és zenekarvezető), hogy én is gitáros vagyok és be tudok segíteni. Dan felhívott, felkért, én elfogadtam. Próbára nem volt sem idő sem alkalom, így egy koncertfelvételt használva alapul megtanultam a számokat egy hét alatt és máris álltam a színpad mellett készülve, hogy fellépjek. Izgultam, de révén, hogy ismét profi zenészekkel volt dolgom, hamar lenyugodtam és élveztem a bulit. Ebben a periódusban voltam egy rövid vakáción Giurcuța de Sus-on, a Nyugati Havasokban. Régi barátaimmal, volt osztálytársaimmal voltam. Ez a rövid kiruccanás kicsit megnyugtatott. A természet és a szép táj arra inspirált, hogy szereljem fel a kamerámat és kezdjek el gitározni. Végül a Youtube-ra a Lullaby (altató) című gyermekdalom és egy rövid improvizáció került. Ugyancsak 2018 őszén újra összehívtam a F.A.N.-t. Mármint Cipat és Ákost. Ez alkalommal azt beszéltük, hogy kéne új zenét írjunk és talán jó volna nevet is változtatni. Egy egész hétvégét a próbateremben töltöttünk és ötleteket felvéve vagy lejegyezve jam-eltünk. Ezekre a próbákra minden hangszerünket, ami volt elővettünk, gitár, basszus, szinti, dob, hegedű, akusztikus gitár és vokál. Ez a pár nap fárasztó volt, de sikerült egy pár jó ötletet félre rakni és elindítani a munkát az új lemezhez. Én közben összegyűjtöttem a számokat, melyeket írtam és kezdtem felvenni azokat is. Ekkor jött az ötletem, hogy lehet jobb volna mindent összevonni és nem két fronton dolgozni, hanem egy kalap alatt adni ki az egész zenét. Az új számok közül megmutattam egy párat Cipriánnak s Ákosnak. Nekik tetszettek az ötletek és elfogadták ajánlatomat is, hogy vegyünk mindent a Watzzy kalap alá. De azt hiszem, hogy ezek már 2019-ben történtek. 2018 is újévi zenéléssel végződött a Ză Band-el, valamint Karácsony táján egy Brassói zenész egyesület által szervezett jam-session-on is részt vettem. Számomra ez a dolog nagyon hiányzott. Örültem, hogy más zenészeket is megismerhettem úgy személyesen, mint zenészként is. Az egyesületet Fine Sounds-nak hívják és 2019-ben elég sokat működtünk együtt. Ezek a jam-session-ok elég sok kis új projektet szültek. Azzal, hogy emberek megismerik egymásban a zenei kémiát és felvállalják, hogy együtt zenéljenek, még akkor is ha nem ugyanaz a stílus, serkentik a kreativitást és ennek sokoldalúságát. A Visssual klubban szervezett jam-en is részt vettem ahol a Cred Că Sunt Extraterestru (a Subcarpați együttes pár tagja) rap/hip-hop projekt koncertje után improvizálhattunk az előadókkal. 2019 is egy foglalt évnek jelentkezett. A Fine Sounds csoport létre hozott egy ötletet mely a helyi művészek segítségére volt. Ezt a projektet Soundcards-nak (hangképeslap) nevezték. Ezek a képeslapok azért különlegesek, mert a grafikát helyi művészek készítik és a hátán pedig egy QR kód van, amit telefonnal leolvasva egy énekhez vezet, melyet ugyancsak egy helyi előadó írt és vett fel. A daloknak a Fine Sounds web oldalán külön külön van profil oldala (ide vezet a QR kód), így a hallgató több információt is megtudhat róla, meg az előadóról is. Egy idő után már nem csak helyi előadók kerültek fel a képeslapokra, hanem más városokból is. Nekem ez az ötlet tetszett és eldöntöttem, hogy így megjelentetem néhány dalomat. Az Első a Your Eyes volt. Ez egy rövid akusztikus szerelmes dal. Már egy ideje ki akartam adni, ezért éltem az alkalommal és felkértem Zsigmond Éva-Mónikát, hogy rajzoljon egy grafikát a számnak. Elküldtem az éneket s megkértem, hogy legyen a rajzban két szem. Egyik rajzban csukott, a másikban nyitott. Éva meg is rajzolta, a rajzokat pedig átvittem Zöld Attilához, aki készített egy animációt. Igazából a két szem nyílik és csukódik, tehát pislog. Ezek mellé beírta a szöveget is a videóba, úgy, hogy ez kísérje az éneket. Így lett meg az első lyric videóm. A nyitott szemes grafikát rátettük a képeslapra és meg volt az első Soundcardom is. A bemutató a Tipografia Kávézóban volt, itt több művész mutatta be képeslapjait. Előbb zenehallgatás volt, meghallgattuk mindegyik képeslapra feltett éneket. Az est egy jam-sessionnal zárult. Az ötlet mind jobban tetszett nekem. Ezért nekiálltam és a többi számot is kezdtem rendbe tenni és eldöntöttem, hogy az elmulasztott F.A.N. albumot is átnézem és kiadom ilyen formátumban. Nagyjából minden hónapban kiadtam egy-egy ilyen képeslapot. Így jelent meg a Lean On Me című funky szám, melynek a grafikát és a klippet Zöld Attila készítette. Ez az ének is szöveges videót kapott, melyet a Youtube csatornámon adtam ki. Az animációban egy férfi és egy nő táncolnak az űrben miközben a chakraik világítva lüktetnek. A következő a Stars volt. A F.A.N. oldalról a videót levettük, adtunk hozzá szöveget, kicsit kijavítottuk és kiadtuk most az én Youtube csatornámra. A grafika Zsigmond Éva-Mónika rajza maradt, amihez a zeneszöveget animálva hozzá adtuk. Soundcard formátumban megjelent a Short Song is melynek a videója már meg volt jelenve, a grafika meg a videóban megjelenő rajz volt melyet ugyancsak Zsigmond Éva-Mónika készített. A Puprle Flashlight-nak is jelentettem meg Soundcard-ot. Ennek a kártyának a grafikája egy Gáll Izabella által készített rajz lett melyet tőle kaptam ajándékba pár évvel azelőtt. A rajz egy absztrakt virágos színes rajz mely nagyon talált szerintem az ének mondanivalójával. 2019 nyarán videoklipet forgattunk a Bere című számnak. A rendezést és filmezést David Bahnă intézte, a szerepekben Alex Barbu színész, Popa Diana és jómagam vagyunk. A helyszínt jó barátom Gábor Imre (Imi) biztosította. Ez az akkor még működő Pilvax melletti általa vezetett Taqueria Mexicana volt. Szuper helyszín volt lebonyolítani a filmezéseket. Elég sok megbeszélőm és találkám volt Daviddal míg eldöntöttük a klipp végső formáját és mondanivalójának a felépítését. A filmezések két nap alatt bonyolódtak le. Mindkét nap dél 12-ig be kellett fejezzük, hogy a vendéglő tudjon megnyílni a vendégeknek. Szombaton reggel 9-től filmeztünk, én aztán lementem Bukarestbe zenélni a Ză Band-el. Alvásra nem jutott idő hisz hajnalig zenéltünk és reggel 8 körül értem vissza Brassóba. Szerencsére külön sofőrös mikrobusz volt bérelve, így pihenhettem az úton egy keveset. Vasárnap folytattuk a filmezést. Elég fáradt voltam, de örültem, hogy mozognak a dolgok. 12 előtt már készen voltunk és jöhetett a várva várt pihenő. A vágás elég hamar meg lett és pár nap gondolkodás, javítgatás és tanakodás után a végső változathoz jutottunk. Ezt is a Youtube csatornámon adtam ki és Soundcardként is megjelent. A grafika egy fénykép volt a főszereplővel, ahogyan sörök között ül, bágyadtan, napszemüvegesen. A klipp az alkohol különböző hatásairól szól és arról, hogy milyen könnyen rabjává eshet az ember, ha nem figyel magára. A klip sikeres volt, elég sok ember reagált és ez bátorságot adott, hogy más számoknak is készítsek klipet. Visszatérve a Fine Sounds csoporthoz, alapító Mihnea és Ana Tencariu, Bogdan Ioniță, Cosmin Haraga. Rendezvényeik (Soundcard kiadások, jam-sessionok) arra voltak jók, hogy új emberekkel ismerkedjek meg. Új zenészeket és grafikusokat ismertem meg. Így kerültem a Koolab Design Studio tagjait megismerni. Cătălin és Dragoș két profi grafikus akik hamar belementek abba, hogy az első lemezem grafikáját elkészítsék, sőt, sikerült megegyezünk abban is, hogy egy különleges formátumú tokot tervezzenek ki és gyártsanak le a cd-nek. A beszélgetések már a Bere megjelenése előtt elkezdődtek, de sok időbe telt ameddig eldöntöttem, hogy végül, hogy és mint csinálom a dolgokat. Visszatérve az év elejére, egy adott pillanatban összeültünk Cipa-val és Ákossal, hogy beszéljük meg, hogy hogy működünk ezután. A srácok belementek abba, hogy a F.A.N. anyagot összetegyem a saját számaimmal és a Watzzy név alatt adjam ki, csak írjam ki és említsem meg az ők részvételüket is. Megbeszéltük azt is, hogy amennyiben tudnak, és engedi az idejük segítenek felvételekben és koncertekben is. Örvendtem ennek és éreztem, hogy tényleg jó emberek vesznek körül. Az első koncert a TAM TAM fesztivál megnyitóján volt július 20-án. A Kapu utcán elhelyezett színpadon zenéltünk. Nagyon meleg volt, a nap erősen sütött és az emberek megbújtak a házak árnyékába. Attól függetlenül a koncert jól ment, az emberek buliztak és mi is jól éreztük magunkat, habár bevallom, izgultam hisz rég léptünk fel ebben a formációban ezekkel a számokkal. A nyár zenéléssel telt el. A legtöbb zenélés a Ză Band-el volt és a Die Bürzenland Party Band felkérésére visszatértem és velük is felléptem egy párszor, míg az új gitárosuk megszokta a repertoárt. Időnként a Taxi együttesnek is mentem technikuskodni. 2019 novemberében a Bulz Brotherz zenekarral tartottunk közös koncertet a brassói Rockstadt klubban. Számomra ez csúcs volt, mert több év után visszatérhettem zenélni abba a klubba, amelyben oly sokszor otthon éreztem magam a színpadon. Attól eltekintve, hogy a klub helyszíne és berendezése megváltozott, az emberek által létrehozott hangulat mindig energia dús volt. Most egy sokkal nagyobb helységet kellett megtöltenünk. Időben elkezdtük a reklámozást. Mindkét együttes részt vett aktívan a szervezésben. A Fine Sounds is nagy segítséggel jött (a Fine Sounds alapító tagjai zenélnek a Bulz Brotherz együttesben is). A koncert előtt sikerült beszerveznem egy 10 napos vakációt magamnak. Hamburgba látogattam meg Thomast, régi haveromat és volt együttes társamat a Gadjo Caffe-ből. Sok idő után ez volt az első igazi vakációm. Voltunk múzeumokban, várost nézni, hamburgert enni és koncertekre is eljártunk. Ez a 10 nap pont jól feltöltött a Watzzy koncertre, ami közeledett. Míg Hamburgban voltam, felhívott Jancsi haverom, hogy egy híres angol blues szájmuzsikás Brassóban van látogatóban és, hogy szeretne helyi zenészekkel találkozni és zenélni. Megígértem, hogy találkozunk mikor haza érek. A találkozás a Rockstadt-i koncert napján volt. Reggel találkoztunk és egyet kávéztunk. Fél órás beszélgetés után mondtam neki, hogy jöjjön és lépjen fel velem egy pár szám erejéig. Elfogadta a meghívást és délután már a hangpróbán jelen volt és ott már érződött, hogy jó bulit fogunk csapni. Igen ám, de itt elkövettem egy elég nagy hibát. Már a nyár óta észrevettem magamon, hogy picit sokat iszok. Az igazság az, hogy zenélésekkor nem ittam, viszont az azelőtti napon, általában elfogyasztottam néhány pohár töményt. A baj igazából sokkal mélyebben volt. Úgy éreztem nem vagyok elég jó, nem vagyok képes többet nyújtani. Elkezdtem izgulni s az magával hozta, hogy a fellépés előtt már szédültem és inogtam. A Rockstadt úgy amennyire megtelt és a Bulz Brotherz szuper koncertet tartott bemelegítve a népet. Számba véve azt, hogy egy csütörtöki nap volt, elég nagy volt az érdeklődés és elég sok ember jött a koncertre. A mi koncertünk is jó volt. Sok energia, jó buli és az emberek is táncoltak. Én elfelejtettem egy pár szám szövegét, de rögtönöztem. A buli akkor robbant ki igazán amikor Giles Robson szájmuzsikás fellépett és elénekelte velünk a Crossroads című dalt. A koncert végén még egy blues/rock ‘n’ roll jam-re visszajött és olyan pillanataink is voltak, hogy én hegedűvel, ő a szájmuzsikával dobtuk egymásnak át a szólókat. Életem egyik legjobb zenei élménye volt, csak abban a pillanatban nehezen tudtam értékelni. A konstans elégedetlenség és lelki bizonytalanság valahogy távol tartott attól, hogy igazából tudjak örvendeni ennek az eseménynek. De a publikumnak tetszett. Az ismerőseim megdicsértek, az interneten az emberek képeket és videókat osztottak meg a koncertről. Ez talán az, ami igazán számít egy művésznek, hogy művészetével nyissa meg az emberek lelkét külön fajta érzelmek és ezek kifejezése fele. A koncert közben a színpad hátsó részére Dena, brassói festőművész festménye, Square Love, volt kivetítve. Ismét úgy éreztem magam mint 2015-ben. Fáradtnak és legyőzöttnek. Egyszerűen túl sok elvárást csatoltam a tevékenységeimhez. Mind több és több alkoholt fogyasztottam, hogy vegyem el a figyelmem az igazi lelki problémáimtól. Egy adott pontban ezt észrevettem és mind próbáltam fékezni magam. Sikerült egy darabig. Decemberben még tartottam két koncertet. Kigondoltam egy újabb koncert variánst. Alexu and the Voices Inside-tól inspirálódva, átírtam az énekeket úgy, hogy egyedül is tudjam előadni őket kisebb, intimebb helyeken. Így jött létre a #singurcuc projekt. A hangsúly a balladákon és az akusztikus számokon volt, mint a Short Song, Purple Flashlight, Your Eyes, de sikerült a Bere, Tare és Lean on Me Now számokat is átdolgozni úgy, hogy a közönség énekeljen, vagy tapsoljon velem. Egy szóló interaktív műsort sikerült összehoznom, viccekkel a számok között vagy éppen közben. Decemberben két ilyen koncertre került sor. Egy volt az Ora 0 galériában, a másik egy cég karácsonyi összejövetelén. Az Ora 0-ban az tetszett nagyon, hogy sok helyi művész által készített festmény van kiállítva. A hely kicsi, intim és retrósan van berendezve. Itt kezdtem érdeklődni mind jobban és jobban a festmények és a festők iránt. Tetszett, hogy mennyire szépen ki tudnak fejezni bonyolult érzelmeket ezek az emberek és, sok festményben magamat is megtaláltam. Egy páran személyesen is eljöttek a koncertre, így el is beszélgethettem velük. A koncert jól sikerült. Kevés ember, mert kevés ember fért el, de ennek én örvendtem, mert már elég rég akartam egy nyugis, intimebb koncertet. A közönség együtt énekelt velem és így jól elszórakoztunk. Nagyon jól éreztem magam és kezdtem a magabiztosságomat ismét megtalálni. A probléma ismét az volt, hogy már zenélés előtt elkezdtem inni. De lassacskán kezdtem érezni, hogy hol a baj, mégis, még messze volt a javulás. A koncerten fellépett velem Gheorghilaș Brigi (Bajka, a Ză Band énekese) akivel ketten írtunk egy számot és én szerettem volna vele ezt bemutatni a kis közönségnek. A fényképeket pedig Tamási Zoltán barátom és volt osztálytársam készítette (az Ora 0-ban és a Rockstadtban is, a Rockstadtban a helység fényképésze Ioan Poroșnicu is készített sok szép képet). Ugyancsak 2019 decemberében kiadtam online formátumban (Spotify, Deezer, Apple Music és más ezekhez hasonló platformokon) a Pamela című albumot. A Koolab Design Studio egy fantasztikus grafikát készített és azt használva jelentettem meg. Az albumon keverve vannak a F.A.N. számok, amiknek a felvételén 2015 óta dolgoztunk és egy pár saját dal mely a soundcardokon is megjelent. A fizikai formátum megjelenését (cd, soundcard) tavaszra terveztük melyet koncertekkel szerettünk volna megünnepelni. Ez a két koncert után a szilveszteri zenélésre kezdtünk próbálni a Ză Band-el. Ismét nehéz újévi zenélés várt ránk, de sikerült minden nehézség és fáradtság ellenére végig vigyük és sikeresen lebonyolítsuk, úgy, hogy a közönség végig táncoljon és bulizzon, úgy ahogy ezt szilveszterkor kell. A 2019 és 2020-as szilveszteri zenélések a Sergiana Centerben zajlottak. Itt az volt az érdekes, hogy öt teremben kellett zenéljünk külön programokat. Mindegyik teremben volt egy házigazda zenekar, mi meg sétáltunk felszerelésünk egy részével egyik teremből a másikba és 45 perces funk, könnyűzene és rock programot játszodtunk. A program energikus és modern volt, helyenként gitár szólókkal. Mondhatjuk, hogy egy igazi koncert élményt hoztunk a bulizó embereknek. Ahhoz hogy a show létrejöhessen egy nappal hamarabb már összeültünk a többi együttessel és a hang és fény technikát szolgáló céggel szerelni, később meg hangpróbáltunk. Ez egy egész napos munka volt, fárasztó, de következő nap mikor elindult a buli, igazi show kerekedett. A fényjátékok bővítették a profi hangzást így igazi koncert és buli hangulat lett. A logisztikát úgy oldottuk meg, hogy minden terembe szereltünk külön dob alapot, basszus és gitár erősítőket és mikrofon és szinti állványokat. Zenélések között pár percünk volt átszáguldani a pincér folyosón a gitárokkal, mikrofonokkal, egyéb hangszerekkel, hogy beszereljünk. Mondhatom, hogy egész profin megoldottuk és a zenélések mind jól mentek. A közönség táncolt és együtt énekelte velünk a híres refréneket. Ez után következett egy pár nap pihenő. Jól is jött a nagy erőfeszítés után, hisz estétől reggelig zenéltünk miután egy egész napot szereltünk. A pár nap szünet után visszamentünk és összeszedtük a felszerelést és visszavittük a próbaterembe. Még egyszer boldog új évet kívántunk egymásnak és beléptünk egy rövid szabadságba. Azért rövid, mert 2020 is eseménydús évnek ígérkezett és el kellett kezdjük a próbákat. 2020 is jól kezdődött, a #singurcuc projekt-el újabb koncertek ígérkeztek Bukarestben a Londophone klubban és Brassóban ismét az Ora 0 galériában. Teljes együttessel pedig a Rockstadt-ba terveztünk lemezbemutató koncertet. A  Ză Band-el pedig a zenélés szezon korán kellett volna kezdődjön. Kellett volna, de márciusban bejött a karantén. Lassan de biztosan minden koncert, zenélés, betáblázott rendezvény le lett mondva vagy át lett rakva egy későbbi dátumra. Márciusig sikerült egyet koncerteznem az Ora 0-ban (Brassóban) ahol az Unveiled egyesület része lettem. Az Unveiled egyesület egy internetes oldal mely művészeknek segít a promoválásban, együttműködésben és szervezkedésben. Az Unveiled.ro internetes platformon a művészek kapnak egy profilt, melyet frissíthetnek új adatokkal és információkkal. Ezen a profilon keresztül a közönség adományozhat is a művésznek. Ugyanakkor több interjút meg rendezvényt is szerveztek. Koncerteket a zenészeknek, kiállításokat a festőknek. Az egyesület fő tagjai: Corina Dumitrescu, Cernăuțeanu Georgiana Roxana, Daria Catană, Vlad Șerbănoiu, Getty Tatomir és George Stanciu. Örültem, hogy megismerhettem ezeket az embereket és, hogy ők felvállalták, hogy ezt a segítséget nyújtsák a művészeknek. Az Unveiled bemutatkozó koncert sikeres volt. Ugyanaz az intim hangulat és én mind jobban és jobban bíztam magamban. Következő nap Bukarestbe mentem ahol stúdió felvételeket készítettünk a Ză Band-el. A felvételek utáni nap ugyancsak Bukarestben, a Londophone klubban zenéltem csak egyedül. Ismét kis hely, kevés ember, de nagyon jó hangulat. Az emberek együtt énekeltek és tapsoltak velem. Egy pár szám erejéig Marius Crețu cajon-on kísért. Marius és testvére Cristinel bukaresti hangszergyártók. Cégük neve a Curly Brothers Custom Instruments és profi gitárokat, basszus gitárokat és dobokat gyártanak és javítanak. 2017-ben tőlük vásároltam az egyik gitárom és egy tombolát megnyerve egy cajont is nyertem. A bukaresti koncerten végre megismertem Răzvan Patachi-t. Răzvan a CriticEyez blog-nak a vezetője. Ez a blog koncertekről és albumokról, a Romániai underground mozgalomról tartalmaz cikkeket és kritikákat. Răzvan-on kívül mások is írhatnak a blog-ba. Jómagam 2019-ben több cikket is írtam, például a Brassóban zajló koncertekről, a hamburgi tapasztalataimról és a saját koncertemet is megkritikáztam. Cserében ő irt egy cikket a Pamela lemezről és segített a Londophone-i (Bukarest) koncert megszervezésében. Erről a koncertről is írt egy cikket. Majdnem egy fél év online együttműködés után végre találkoztunk személyesen is. Jól elbeszélgettünk a zene iparról, az undergroundról és persze a művészetekről s a művészekről is.

(B.M.): Mennyiségi felhalmozódás, minőségi ugráshoz vezet. De ez nem működött a koncerteket fenntartó mesterséges szenvedélyek nélkül. Hogyan küzdötted le ezeket?

(W.R.): A karantén idején kijárás tilalom volt. Ezt az időszakot kihasználtam, hogy a szüleimmel, testvéremmel és nagyszüleimmel töltsek több időt. Valahogy jól jött a szünet, mert így időt kaptam arra, hogy önvizsgálatot tartsak. Zenét is írtam és egy pár éneket fel is vettem, de a hangsúly inkább saját magam megismerésén és gyógyításán volt. A cigizést felváltottam szaladással, az alkoholt pedig meditációval. A szaladás egy új hobbym lett és mind többet és többet szaladtam, előbb a ház környékén, aztán a Cenkre, a Pojánába és végül egy pár versenyre is beiratkoztam. A szaladásban megtaláltam önbizalmam, önkontrollom, aktív meditációnak nevezném. Ez mellett Attilával elég gyakran mentünk kutyákat sétáltatni és sportolgatni. Ezeken a találkozásokon sokat filozofáltunk a tapasztalataink és életeink értelméről és céljáról. Ez is egy nagyon jó folyamat volt, amiből sokat tanultam. Másfél hónap otthon ülés után eldöntöttem, hogy kéne valamit mozgassak. Elég igazságtalannak tartottam, hogy sok öreg, meg beteg ember nem járhat ki a házból és nehezen jut ételhez, miközben én köszönöm szépen, jól megvagyok a meleg otthonomban a jó finom étel mellett. Úgy döntöttem beállok egy egyesületbe mely öregek és beteg embereknek beszerez és kiszállít ételt. Az egyesület neve Arc Social és egy fantasztikus kis csapat, mely óriási szeretettel segít a közösségen. Én kétszer egy héten mentem ételt vinni egy csapattárssal. Ez a tapasztalat kinyitotta a szememet ara, hogy mennyi ember van elveszve sorsában. Sok szegény, reményét vesztett emberrel, sok elfelejtett öreggel és még több nagyon okos, de szegénységben nevelkedő gyermekkel ismerkedtem meg. Sok ember csak a segítséget várja, mások túl betegek, hogy segíthessenek magukon. Kicsit kiábrándultam, de aztán a társak segítségével rájöttem, hogy mi ha megteszünk mindent, ami tőlünk függ, akkor máris nagyot segítünk ezeken az embereken, hogy észrevegyék, hogy saját magukon is segíthetnek (egyesek). Az Unveiled felkért, hogy egyet koncertezzek a Facebook oldalamon. A koncertet a lomtáramban tartottam fürdőköpenyben. Ezt azért, mert otthon szeretek lazán ülni és valószínű a közönség is lazán volt otthon.

Nyáron picit fellazult a karantén, így mentem sokat kirándulni és a haverokkal voltunk ismét Giurcuțan és Măguran kiruccanni. Ezen kívül még többet szaladtam és a Zernyesti és Torockói félmaratonokon is részt vettem. A versenyeket be is fejeztem. A nyár folyamán még egy pár koncertet is sikerült tartani. A #singurcuc projekttel voltam, mert csak kisebb rendezvényeket engedtek teraszokon. Így zenéltem egyedül a Rockstadtban és Ákossal (cajon) a Visssualban. Azon kívül a TAM TAM fesztiválon is felléptem. Több vendéglő teraszán zenéltem instrumentális gitár zenét. Jó nyugis hangulat volt. A tapasztalat nagyon érdekes volt, hisz, rég nem zenéltem így. Talán a leg érdekesebb része az egésznek az volt, hogy miközben zenéltem a teraszoknál figyelhettem az embereket, akik ültek és szocializáltak, akik örvendtek a szabadidejüknek, de ugyanakkor a járókelőket is akik vagy valahova siettek, vagy egymásba ölelkezve lassan sétálva élvezték a melegen sütő napot. Mintha az idő meg állt volna és az én gitározásom egy háttér zene lett volna minden egyes jelenlevő életének filmjében. A Ză Band-el ismét jártunk próbára, dolgoztunk új ötleteken. Nem adtuk fel. Nyáron sok új emberrel ismerkedtem meg és több régi haverommal is újra felvettem a kapcsolatot. Így elég sokat kirándultam és szocializáltam. Sokat voltam Plaiul Foii-n, Zernyesten, voltam a Bucegi hegységben is és a Fogarasiban is túráztunk egy nagyot, nyugodni pedig a Visssual teraszára mentem ahol sok emberrel cseveghettem, és beszélhettem mindenféle témákról. Én még egy pár zenélést felvállaltam. Ákossal mentem, nyugis, akusztikus teraszos zenéléseket vállaltunk. A saját számainkat zenéltük, most már egész jól éreztem magamat és örültem mindennek, amim van. Élveztem a pillanatot s így a koncertjeim is élvezetesebbek lettek. Az Unveiled egyesület által felléptem Ákossal az Aiurea-n Parc Szórakozó helyen (óriás tengerparti terasz utánzat) és végül a Mediterra vendéglőben is volt egy fellépésünk.

Ugyancsak ősszel még egyszer elmentem a haverokkal egy vakációra Giurcuța-ra. A nyár folyamán a Koolab Stúdióval is folytattam a beszélgetéseket. A karantén ideje alatt szünetelő cd projektet újra indítottuk és most már lassan de biztosan mentünk egy végső forma fele. Pamela úton volt. 2020-ban még voltam a Tusnádi Gastro Blues Fest-en nézőként, de sikerült az esti jam-re felmenjek a színpadra és egyet jam sessionozzak a fellépőkkel. A szervező meg is hívott a 2021-es eseményre. A fesztiválon megismertem egy pár jó zenészt, akik közül az egyikkel, Horațiu Silași basszusgitárossal, egy rövid videó gyanánt együtt is működtünk. A Visssual teraszán a Fine Sounds ismét jam session-t szervezett. Ez alkalommal is több zenész gyűlt össze és egész jó hangulatot teremtettünk az improvizálásunkkal. Itt Mihai Marin szintist ismertem meg aki ugyancsak a rövid videós projektben szerepelt. Ugyancsak 2020-ban kiadtam az Instagram oldalamra egy pár 1 perces jam videót. A projekt célja az, hogy egy zenész otthon felvesz egy 1 perces ötletet, aztán tovább küldi egy másik zenésznek aki a saját ötleteivel bővíti és aztán ismét tovább küldi és így tovább. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült több stílust összekeverni. Így a funk a rap, a hip-hop, a rock a jazz és az elektronikus zene mind találkozott ezekben a rövid imprókban. De nem csak a zene stílusok, hanem különböző zenéket zenélő zenészek is egy percig egy számba kerültek. Így Sütő Ákos és Vlad Isac dobolása és jómagam gitározása, basszusgitározása és szintetizátorozása mellé került Shelu rappelése, Bartie dallamos hangja, Barabás Tamás és Horațiu Silași basszusgitározása, valamint Mihai Nedea és Mihai Marin szintizése. Florin Mușat hangmérnök barátom segített a videók vágásával. Csak 6 ilyen videót sikerült kiadni. A hosszadalmas procedura véget álltunk meg, de remélem ezt a projektet hamarosan újra kezdhetjük. Év vége fele pedig egy régebb elindított, de megszakított projekten kezdtünk ismét dolgozni. Ez a zenei utazás arról szólt, hogy Kónya (drum and bass dj) által rakott zenére improvizálok gitárral. Egy pár élő adást is tartottunk a Facebook-n és ezek sikeresek voltak. A közönség örömmel fogadta az új zenei kombót. Sajnos élőben csak zárt körben léphettünk fel, de várjuk, hogy hamarosan lehessen bulikat szervezni ahol a közönséget megtáncoltathassuk. 2021-ben sok minden elindult. Elsőként a Pamela cd megjelenésére került sor. A sok halasztgatás és munkálkodás után végre meg lett az első cd. Melléje a 2014-ben felvett és videóban kiadott F.A.N. anyagot is kiadtam cd-n F.A.N. Sessions név alatt. A cd-k mellé posztereket és matricákat is készítettünk. A Pamela cd végső formájának létrehozásában a Koolab Design Studio mellett a Fine Sounds tagjai, Mihnea és Ana is segítettek, akikkel egy pár estét eltöltöttünk a borítók hajtogatásával és ragasztgatásával. A cd-k megírását és nyomtatását Cristi-nek köszönöm, aki úgy döntött inkább titokban marad az identitása. Ez is egy érdekes és tanulságos folyamat volt. Az év eleje még hozott magával egy érdekes ötletet. Az egyik ismerősöm látta a Kónyával előadott drum and bass Facebook live-t a próbateremből és felajánlotta, hogy a vendéglő/bicikli javító műhelyében is tartsunk egy Facebook live-ot. A helyet Fixelli-nek hívják és két részre van osztva. Az egyik része bicikli javitó műhely és a másik fele a Simone nevű vendéglő. A live a Fixelli Facebook oldaláról ment és a nézők reakciója pozitív volt. Adriannak, a tulajdonosnak jött egy ötlete, hogy minden héten tartsunk ilyen on-line koncerteket a vendéglőjében. Egy ideig segítettem a rendezvények szervezésében. Különböző helyi együtteseket és dj-et szerveztem be, így egy jó pár koncertet sikerült megtartani. Végül felléptem én is az együttesemmel. Ez egy nagyon felfrissítő tapasztalat volt, hisz rég nem koncerteztem teljes együttessel. Ákos és Ciprian mellé beiktattam Mihai Nedea szintist is, aki mondhatom, hogy a puzzle hiányzó darabja volt. Egy pár próba után készen álltunk és megtartottuk a bulit. Attól eltekintve, hogy a teremben egy pár embert és két kamerát kivéve nem volt néző, az interneten az emberek összegyűltek és a visszajelzések alapján egész jól szórakoztak. Mi is egy jót bulizunk, beleéltük magunkat és jól esett, hogy végre zenélhetünk egyet. Révén, hogy sok mindennel foglalkoztam és úgy éreztem, hogy nem tudok kellő képen foglalkozni ezekkel a rendezvényekkel, kiléptem a szervezkedésből. A tulajdonos is úgy döntött, hogy egy ideig a koncerteket szünetelteti.

(B.M.): Zenészi tapasztalatodat több szinten próbáltad hasznosítani. Valamikor a Szabad Európa Rádió Cseke László és Cornel Chiriac műsorain keresztül generációk kaptak zenei nevelést. Gondoltál-e egy ilyen lehetőségre?

(W.R,): Közben két álmom teljesedett. Az egyik álmom az volt, hogy legyen egy rádiós műsorom. Ez az álmom akkor teljesedett, mikor Kökösi Attila felhívott, hogy Brassóban indul egy rádió és keresnek önkénteseket, akik vállalnának műsorvezetést. Így jött létre a minden hétfő este hét órától tartott Emberek cím alatt futó műsor. A rádió neve Korona Rádió, a Barcaság Hangja. Műsoromba pedig olyan embereket hívok, akik az általuk szerzett élettapasztalatokról beszélgetnek. A zene is a meghívott kedvencei közül van válogatva. A második álmom az volt, hogy foci meccseket bemondhassak. A SR Brașov csapat minden hazai meccsét a csapat Facebook oldalán közvetítik. Felkerestem és beszéltem az evvel felelős emberekkel és így időnként mehetek a fő bemondónak besegíteni. Eddig ennyi gyűlt össze.

(B.M.): Egy profi zenésznek milyen zene tetszik, és hogyan tölti a szabadidejét? Zenén kívül mivel foglalkozik, akár hobby szinten?

(W.R.): A szabadidős aktivitásaim között sok minden van. Egyik fő ilyen aktivitásom a koncertre járás. Ez mindig felszabadít és mindig egy inspiráló tapasztalat. Szeretem a rock és metál koncerteket, a jazz és blues zene is közel áll hozzám, de az elektronikus zenével is jó barát vagyok. A klasszikus és népzenét is szeretem hallgatni,és megtapasztalni, de ugyanakkor időnként egy modern zenés buli is elmegy. A hip-hop és rap zenéket is kedvelem. Igazából, számomra a jó zene az a zene mely szívvel és lélekkel van írva és játszódva. Lehet az akármilyen stílus, a lényeg, hogy legyen élet benne, őszinte élet. Egy más szabadidős aktivitásom a jégkorongozás. A Kronstadt Pub Boys amatőr hoki csapat tagja vagyok már egy pár éve. Több turnén is voltam velük, Bukarestben, Udvarhelyen és Szentgyörgyön is. Focizni is szeretek, és nézni is szeretem a focit. Egy időben focistás matricákat is gyűjtöttem. Nyáron görkorcsolyázni és kirándulni szoktam. Ezen kívül, egy éve körülbelül szaladok is. 2020-ban 3 versenyen is voltam. Szaladtam Zernyesten és Torockón hegyi félmaratont. Szeretem a dolgokat megfigyelni és szeretem érezni az életet mindenben ami körülöttem történik, ezért lettem művész. Talán a legfontosabb szabadidős aktivitásom a gitározás és komponálás, hisz így hozom létre a zenét, így fejezem ki az érzelmeket és így taníthatom magam és a hallgatóimat. Ezen kívül szeretek hangosan énekelni és haverjaimmal szórakozni. A fentiekben inkább a zenei világomat tártam fel. Párhuzamosan ezzel a világgal öt évig egy más világban is éltem. Persze, hogy ez mind a fejemben volt, de a különbséget megtettem a két világ között. 2009 és 2014 között a Transilvania egyetem nyelvészeti karának hallgatója voltam. 2009 és 2012 között az Amerikai Tanulmányok szakon tanultam, a mesterit pedig 2012 és 2014 között a Kulturális Kommunikáció és Angol Nyelvészet szakon végeztem. Azért nevezem ezt egy párhuzamos világnak, mert nagyon kevés köze volt a zenéhez, inkább a személyiségemet és kommunikációs képességemet fejlesztettem az egyetem segítségével. Sok projektben vettem részt és nagyon sokat tanultam a kultúráról, mint fogalom, mint fontosság. Ugyanakkor az angol nyelv sok titkát is elsajátítottam. Három sikerem volt az egyetemi évek során. Az első 2010 májusában volt, amikor sikerült első helyet nyerjek az egyetem keretén belül megszervezett tudományos diákköri konferencián. A dolgozatom témája a Blackfoot indiánok élete volt. 2011 áprilisában a Brassói Henri Coandă Légierő Akadémia által megszervezett diák konferencián (AFASTUD) a 3. helyet nyertem. A dolgozatom a helikopterek háborúban való szerepéről szólt. Az előadás nagyon érdekes volt, mert sok külföldi résztvevő is volt. A résztvevők nagy része hadi akadémiákról jött. Számomra ez egy nagyon érdekes tapasztalat volt. 2012-ben ismét részt vettem a Légierő Akadémia konferenciáján. Ezzel az alkalommal meghívtam volt osztálytársamat, Tamási Zoltánt, hogy segítsen a dolgozat gyakorlati részének elkészítésében. Zoli az informatika egyetem hallgatója volt. Dolgozatunk a szuper nehéz tankok használhatóságáról szólt. Harmadik helyet nyertünk, ami ismét nagy sikernek számított. A díjjak kiosztása után mentem koncertezni Câmpulung Muscelre. A dolgozatokat Dr. Oana Pîrnuță tanárnő felügyeletével és segítségével írtuk. Az államvizsga dolgozatomat is Pîrnuță tanárnő felügyelte. Ez George Gershwin zenéjének az amerikai kultúrára való hatásáról szólt. Így sikerült összekötnöm a zenét a kulturális tanulmányokkal és az egyetemen tanultakkal. A mesterire nem tudtam már annyira koncentrálni a sok munka miatt. Az igazság az, hogy nem éreztem közel magamat a tantárgyakhoz. Sok fordítást és kutatást tanultunk. Nekem ezek a tantárgyak nem jöttek annyira be, de ettől függetlenül jó eredményekkel sikerült végeznem. A disszertációmat Dr. Andreea Nechifor felügyelte. A dolgozat a Székelyek Nagy Menetelésének a sajtóban való megjelenítéséről szólt, azaz, hogyan tükrözték a különböző sajtó és média entitások ezt az eseményt. A statisztikák alapját a különböző lingvisztikai vonások elemzése jelentette. A gyakorlati részben nagy segítséggel volt Michael Sturdza csoporttársam is. Az egyetemi éveim során volt alkalmam Dr. Gabriela Cusen tanárnő által magyar nyelvet is tanítani pár hónapig. Ezt az egyetem keretén belül működő modern nyelvtanulási intézmény keretén belül tettem. Érdekes tapasztalat volt. Nagy része a diákoknak vegyes házasságban élő emberek voltak, akik párjuk nyelvét el akarták sajátítani. Nehéz, de szórakoztató tapasztalat volt, így sok mindent tanultam a tanításról.

(B.M.): Mit üzensz első sorban a brassói, de tágabb értelemben az erdélyi fiataloknak, zenekedvelőknek?

(W.R.): A zene a rezgések harmóniájáról szól. Ugyanolyan kulcsfontosságú int az étel, vagy a levegő. Zene nélkül az ember elméje elsötétül, a lelke pedig elbújik. Azt üzennem, hogy ne csak hallgassák és táncoljanak a zenére, hanem figyeljenek a mondanivalóra is és próbálják nem értelmezni, hanem inkább átérezni ezt. Azoknak, akik zenélnek, pedig azt üzenem, hogy találják meg saját kifejezésmódjukat es műveljék a zenét minél magasabb szinteken, mert lélekformáló ereje, és hatása van.

A „Turco-Tatar Kurultaj” ünnepség Dobrudzsában

Írta: Dr. Bencze Mihály

Naim Belgin a romániai Türk-Tatár Egyesület elnöke 2017 óta folyamatosan szervezi a „Turco-Tatar Sabantoi” ünnepséget Dobrudzsában, Mangalia városában. A fenti szervezet képviselőjeként 2022. július 9-10 között részt vett Bölönben az Első Erdélyi Ősök napja ünnepségen. Itt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Milyen ünnep számotokra a Sabantuy?

Naim Belgin: A török nemzetek hagyományos ünnepe a Sabantuy, eredete a volgai bolgár birodalom korszakába nyúlik vissza, először a híres utazó Ibn Fadlan említi a 921-ből származó bolgáriai úti beszámolójában. Ősz beköszönte előtt tartották, hagyományai a hitvilághoz kötődtek. Később, amikor az iszlám elterjedt a tatárok és baskírok között, a kereszténység pedig a csuvasok körében, világi rendezvénnyé alakult. A szovjet hatóságok is jóváhagyták, de időpontját a vetés utáni időszakra helyezték, és egyesítették az ősi szokásokra visszanyúló tatár törzsi gyűlés hagyományos találkozójával. A Sabantuy jelentése az „eke lakomája” vagy a „szántás ünnepe”. Különböző sportversenyek teszik színesebbé. Az első fesztivált a Mongóliában látott Nadaam ünnepség mintájára rendeztük 2017-ben, akkor találkoztunk először Bíró Andrással, és így általa részesévé váltunk a Kurultáj mozgalomnak.

(B.M.): Mit kell tudni a dobrudzsai tatárokról?

(N.B.): A történelmi Dobrudzsa területén ma Bulgária, Románia és Ukrajna osztózik. A soknemzetiségű Dobrudzsának meghatározó elemei voltak a lovasnomád népek. Az ókorban Schytia Minor volt a neve. A Hun Birodalom széthullása után a Dunai Bolgár Kánság alakított ki itt államot, és évszázadokig az onogur-török bolgárok országához tartozott. A 9. század derekén az al-dunai térség a magyarok szállásterületének nyugati határa lett. A magyar honfoglalás után a besenyők nyomultak ide a bolgár, majd bizánci uralom hanyatlását kihasználva. Majd besenyő, kun, tatár népek érkeztek. A tatárok először a 13. században érték el a Duna-deltát, 1241-ben Kadan vezetésével átkeltek a Dunán, meghódítva és kifosztva a régiót, ez volt az Arany Horda idején. A 14. század elején Nogaji Tatár Kánságból származó emberek telepedtek le Isaceában. San Saltik dervis 1263-ban érkezett Dobrudzsába, hogy terjessze az iszlámot. Ibn Battúra arab tudós 1330-1331-ben átutazott e vidéken, Baba Saltulkot, azaz Babadagot említi, mint a tatárok legdélibb városa. A 14. és 15. században az Oszmán Birodalom szállta meg Dobrudzsát, a ruméliai beglerbégség részévé tették. I. Bajazid anatóliai törököket és tatárokat telepített, II. Bajazid pedig volgai tatárokat. A 16. század vége felé 30 ezer nagai tatárt telepítettek Budzsákból, ekkor e vidéket úgy hívták, hogy „Tartaria dobrugences”. 1783-ban a Krím orosz annektálása után, a krími tatárok elkezdtek kivándorolni Dobrudzsába, többnyire Mecidiye, Babadag, Köstence, Tulça, Silitre, Beștepe és Várna környékére. 1878-ban az orosz segítséggel létrehozott Egyesült Román Fejedelemséghez került Dobrudzsa egy része is. A soknemzetiségű Dobrudzsába vlachok is telepedtek, amikor kivándoroltak a balkáni őshazájukból. A török uralom idején rövid ideig vlach vajda is kormányozta az al-dunai területeket. A 20. század elején e terület lakossága jórészt tatár, török népekből, és bolgárokból állt, a románok apró kisebbséget alkottak. Az I. világháború után Dobrudzsa déli része is román fennhatóság alá került, és a Román Királyság hatalmas nemzeti betelepítési programba kezdett, hogy csökkentsék a nemromán nemzetiségek számát. Beszüntették a tatár, török, bolgár nyelvű oktatást, 40 román nyelvű iskolát építettek, és a mai napig folyamatosan megy a hagymakupolás honfoglalás. Majd a dél-dobrudzsai területekre több tízezer macedorománt telepítettek a balkán-közép vlach őshazából. Számotokra, erdélyi magyarokra is hasonló sors várt Trianon után. Az elrománosítás folyamatos volt Dobrudzsában a második világháború környéki évtizedekben, majd a kommunizmus alatt is. Mára románok képezik a többséget, 60 ezer főre csökkent a törökök és tatárok száma. Dobrudzsa a középkor folyamán magyar hűbérbirtok is volt. Ami számotokra nagyon fájdalmas lehet az, hogy a kommunizmus alatt a román állam az elhurcolt székelység legnagyobb átnevelőtáborait (Kis Gulágok) itt működtette Dobrudzsában.

(B.M.): Gyerekkorodról, ifjúságodról mit mondanál?

(N.B.): Medgidián születtem, hagyományőrző tatár családban. 5 éves koromig csak tatárul beszéltem, ekkor adtak óvodába, hogy tanuljak meg románul, mert csak ezen a nyelven volt iskola. A kommunizmus alatt szüleimtől mindent elvettek, folyamatosan megaláztak. Városunkban van az 1300-as évekből fennmaradt Oszmán Fürdő, amit a rendszer teljesen elhanyagolt, szándékosan tönkretett, ahelyett, hogy feljavítanák. Beszüntették a tatár nyelvű iskolát, azzal az ürüggyel, hogy nincs elég gyerek. A titkosrendőrség nem engedte beiratkozni a tatár gyerekeket a tatár iskolába. Velünk, a tatár gyerekekkel is csúfolkodtak, úgy ahogy titeket is „bozgoroznak”. Tatár nyelven a „boszkăr” pusztát jelent, Dobrogea megnevezése pedig „Boszkără”. Ilyen hangulatban végeztem a Nicolae Bălcescu Főgimnáziumot Medgidián, a közgazdasági egyetemet és a mesterit közgazdaságból és jogból már Konstancán. A háromhavonta megjelenő Revista Dobrogeană román nyelven megjelenő tatár egyesület lapjának vagyok a főszerkesztője. Történelmi, kulturális emlékeinket, hagyományainkat közöljük, hogy ismerjen minket a többség is.

(B.M.): 1969-ben, amikor kilencedikes voltam iskolánk egy két hetes tábort szervezett Konstancán. Kíváncsi diákként kóricáltunk a városban, így ismertük meg egy néhány török és tatár családot. Amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, nagyon megörvendtek, rokonnak tekintettek, bevittek a mecsetbe, finomságokkal kínáltak. A hagyományotok szerint, hogyan viszonyultok a magyarsághoz?

(N.B.): Az öreg tatárok, a régi igaz történelmet még tudták, de itt nem tudtak kapcsolatot tartani magyarokkal. A hunok, Attila, Árpád magyarjai benne vannak a mi történelmünkben is. Sok tatár étel elnevezés szkíta eredetű. Szüleim generációját megfosztották a helyes történelmi ismeretektől, így ők már nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Mi most, ahogy bekapcsolódtunk a Kurultáj mozgalomba, már megéljük a tatár-magyar testvériséget.

(B.M.): 2013-2018 között a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatójaként, minden évben a tánccsoportunkkal szerepeltünk a nemzeti kisebbségek fesztiválján, ahol többek közt a tatár népviseletet, táncokat tekinthettük meg, valamint fogyaszthattunk a hagyományos tatár süteményekből. Ez a fórum mennyire segített nektek a tatár hagyományok hazai elismerésében?

(N.B.): Ezt a fesztivált az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala szervezi, ami szerintem egy nagyon fontos előrelépés egymás megismerésében. Sajnos mindez egy néhány óra alatt lejár, mindenkit megtapsolnak, de mivel egy zártkörű rendezvény kevesen figyelnek oda. A városunkban megtartott rendezvényeink, sokkal fontosabbak, és hatásosabbak.

(B.M.): Mi a jelenlegi helyzet a dobrudzsai tatár lakossággal?

(N.B.): Mára a dobrudzsai tatárok elveszítették az anyanyelvüket, és ami még szomorúbb, hogy nem ismerik a történelmüket. Úgy érzik, hogy jövevények itt, pedig ők az igazi házigazdák. Én a gyerekeimmel tatárul beszélek, de ők gyakran románul felelnek. Elszigetelt falvakban beszélnek még tatárul, a városokban már elrománosodtak. A körülöttünk lévő nyelvek folyamatosan fejlődtek, addig mi a tatár nyelvek közül is egy archaikusabb változatát tudjuk. 1989-es kormányváltás után szabadabb lett a nyelvhasználat, de az iskolában a török nyelvet használták. Mi nagyon szeretnénk azt, hogy az iskoláinkban tanítsák a régi tatár nyelvünket. A román állam ugyanis Dobrudzsával akart példát mutatni az egész ország számára, ezért az identitás eltörlésének érdekében üldözték a tatárokat, megfélemlítették, és így lassan teljesen kikopott a nyelvünk a köznapi használatból. Más török nyelvet beszélő népekkel sem értjük már meg egymást. Az állam komolyan kéne támogassa a tatár nyelvű műsorokat, a médiában is.

(B.M.): Ilyen feltételek mellet, hogyan ápoljátok hagyományaitokat, hogy tudjátok megélni a vallásotokat, van-e egyáltalán jövőtök?

(N.B.): Az iszlám vallásunk segítségével vagyunk képesek megőrizni identitásunkat, kultúránkat, illetve hagyományainkat, és csakis a vallás által tarthatjuk meg a jövőnek is. Napjainkra a kevert családok jellemzőek. Korábban az volt a szokás, hogy tatár csak tatárral lépett frigyre, és ezt nem lehetett másképp elképzelni. Mára fellazultak a kötelékek, a közösségek, az elvárások. Nekem tatár felességem van, de a testvéremnek már román. A jövőhöz kéne gazdaság, iskola, és létszám. Mi a kritikus létszám alá csökkentünk, innen már nincs visszaút, tehát nincs jövőnk. Vigyázzatok ti is, mert titeket is ebbe a csapdába kerget a rendszer. Minden nemzetiséget asszimilálni kell, ez az alattomos politika immár száz éve. A rendezvényeink ezért fontosak, mert a fiatalság egy részének visszaadja az önbizalmát, ezért van szükségünk az azonos gyökerekkel rendelkező turáni népek összefogására. El nem tudod képzelni micsoda öröm és büszkeség volt, amikor a hagyományos ünnepünkkor Medgidia városában (eredeti neve Karasu, azaz fekete víz) a nagy létszámú Bursából érkezett Katonai Mehter Zenekar haladt, majd a hagyományőrző csapatok, a tiétek is a Magyar Turán Alapítvány teljes fegyverzetben, és ezt a város lakossága örömmel, és vastapssal fogadta. Majd délután ugyanezt Konstancán is megismételtük. Talán a hagyományaink túlélnek minket.

(B.M.): Köszönöm a beszélgetést, azért bízzunk Isten és Allah segítségében, hogy megmaradjon a közös jövőnk is.

Bíró András Zsolt a Kárpát-haza őre

Írta: dr. Bencze Mihály

Bíró András Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum antropológus kutatója, 2003-ban Szervátiusz Jenő-díjat kapott, munkássága révén készül a közép-ázsiai történeti antropológiai adatbázis, számos nemzetközi publikáció szerzője, 2009-ben a „Múlt feltárásáért” kitűntetést kapta a Kazak Kulturális Minisztériumtól, a Kazah Központi Állami Múzeum szaktanácsadója, az asztanai Nemzetközi Türk Akadémia tagja, a Magyar-Turán Alapítvány elnöke, a „Sportkapcsolatok Fejlesztéséért” díj tulajdonosa, a Kazak Köztársaság állami kitüntetettje, a Kurultáj Törzsi Gyűlés főszervezője, méltó követője Kőrösi Csoma Sándor és Vámbéry Ármin kutatásainak.

Bencze Mihály: 2006 szeptemberében vezetéseddel öt fős kazak-magyar kutatócsoport expedíciója járta be az észak kazahsztáni Torgaj – vidék területét, és a kutatás genetikai kapcsolatot mutatott ki a mai magyarság és az ottani madjar törzs között. Eredményeidet az American Journal of Physical Anthropology szaklap is közölte. Rá néhány évre meghívtalak a brassói Áprily Lajos Főgimnáziumba, ahol nagyszámú hallgatóság előtt megtartottad érdekfeszítő előadásodat, erről a felfedezésről. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, hogy alakultak kutatásaid?

Bíró András Zsolt: Már 2006 decemberében a madjarok vezetői meghívtak az első közös megbeszélésre, rám hallgatva létrehoztak egy alapítványt, majd a következő évben összehívták a Kurultájt, a magyarok törzsi gyűlését. Ennek célja volt, hogy Kazahsztán területén szétszóródott madjar törzsbelieket összegyűjtse néhány napra. Erre minket is meghívtak, csapatommal bemutattuk a hagyományos magyar harci művészetet, zenei és tánchagyományt. 2007-ben a Saga településen, kazah támogatással megtartották a törzsi gyűlést, sor került a kurasz versenyre, a magyar baranta bemutatására, és több kulturális eseménye. Felavatták a Magyarok Ősatyjának szentelt mecsetet, majd megkoszorúzták hősük Karcag batir síremlékét.

(B.M.): A hazai magyarság írásaidból értesült a fenti eseményről, végül hogyan sikerült a Kárpát-medence magyarjait is bevonni ezekbe a rendezvényekbe?

(B.A.Zs.): Kezdeményezésemre, 2008. augusztus 8-10. között, több mint 80 magyar hagyományőrző és kultúrcsoport részvételével Bösztörpusztán megtartottuk a Magyar-Madjar Kurultájt, ami az anyaország eddigi legnagyobb hagyományőrző rendezvénye volt. A Kárpát-medence hagyományőrző és kulturális szervezetei mellett, Kazahsztánból is érkezett küldöttség, jurtafalu, koncertek, táncház, népi kirakodóvásár, őstörténeti előadások, természetgyógyászati kezelések, kézműves foglalkozások, gyermekfoglalkozások, hun üstben készült finomságok vonzottak több 10 ezer látogatót. E találkozó színvonala, nem engedett teret magyar őstörténeti vadhajtásoknak, hitetlenségnek és öncélú magamutogatásnak. Úgy döntöttünk, hogy kétévente fogjuk rendezni ezt az ünnepet.

(B.M.): Ezen én is ott voltam, Kopecsni Gábor baranta csapatában, palóc népviseletben, mert még mindig nincs barcasági csángó népviseletem. Fantasztikus volt a több száz lovas felvonulása, az ezer íjász nyílvesszője elsötétítette az eget, hadd ne soroljam. Az estét Karaul táltos szertüze zárta, olyan táltos révülés volt, hogy most is kiráz a hideg. Persze jó értelemben. Hogyan alakultak a következő évek?

(B.A.Zs.): A következő Kurultájra több település nyújtott be pályázatot. A jó megközelítés miatt Bugac mellett döntöttünk. 2009-ben Bösztörpusztán zajlott a Magyarok Országos Gyűlése, itt a magyari népek közül csak az ujgur, kazah, és oszét képviselők vettek részt. Itt politikai célt kapott az ügy, mi ezen nem vettünk részt. Az előző magyarországi rendezvényünk híre átjárta Közép-Ázsiát, így a 2010-es rendezvényünkön 12 magyari nép küldötte vett részt Kazahsztán, Üzbegisztán, Ujgurisztán, Törökország, Azerbajdzsán, Türkenisztán, Kirgizisztán, Baskírföld, Tatárföld, Gagaúzia, Bulgária és Kárpát-medence részéről. Megépült az ősök sátra, ahol a belépő saját honfoglalás kori ősével nézhet szembe. A kegyeleti jurtában az első ismert akkori vitéz trepanált koponyáját nézhették meg az érdeklődők. Az ünnepre készült el és a szertűznél meg is szólalt a világ legnagyobb táltosdobja, melynek az átmérője 188 cm, amit Balogh Sándor bőrösmester készített. Az íjász távlövés eddigi rekordját 1226-ban állította fel Esunkhel íjász 502,5 méterrel. Ezt Mónus József megdöntötte 603 méterrel, majd Ergun városában rendezett íjászversenyen, elérte a 653 métert. A hunoknak saját technikájuk volt a páncélkészítés területén. Míg a szkíták a pikkelyvértet használták, a hunok a lamellás szerkezetű páncélzatot fejlesztették ki. A szertüzet Sólyomfi Nagy Zoltán tartja, őt Karaul táltos még életében avatta őrzővé. A Magyar-Turán Alapítvány 2011-ben megrendezte az első Ősök Napja ünnepet, és kezdeményezte a hivatalos magyar ünneprendbe történő bevezetését.

(B.M.): Ennyi kiteljesedett tevékenység csírái biztos gyerekkorodban jelentkeztek. Hogyan emlékszel vissza?

(B.A.ZS.): 1972. május 10-én születtem Budapesten. Édesanyám Bicskei Éva a Garam vidékéről Bartról származik, szülei részt vettek az 1920-as ellenállásban, ezért el kellett hagyják Felvidéket, és Budapestre költöztek. Édesapám ősei Egerben éltek; felmenői közt voltak egri várvédők, nagymamám Pászti Szidónia az egri legendák őrzője volt. A másik ág a Csokonai nevű Csákvári, Nagybánya környékéről származik, nagypapám a Velence-tó mellett épített házat. Gyerekkorom vakációit itt töltöttem, a tóban úsztam, a mocsaras részt és a nádast tanulmányoztam, az állatvilágot, és sokat íjászkodtam, persze a két évvel kisebb öcsémmel, Csabával, aki már történész, két gyereke van, és ő is Budapesten él. Érdekelt a történelem, a biológia, még nem tudtam olvasni se írni, de a könyvekből lerajzoltam a képeket. Később 8 éves Koromban Vámbéry Ármin és Germanicus Gyula könyveit megtaláltam nagypapám könyvtárában, és sokat álmodoztam, hogy egyszer majd én is vezetek expedíciókat Ázsiába, netalán megtalálom a magyarság bölcsőjét. Idővel álmom megvalósult. 7 éves korom óta judózom, hétszer voltam magyar bajnok, és 6 évig korosztályos válogatott, így Svájc és Portugália után járhattam Mongóliában és Koreában. Budapesten a Dózsa György gimnázium után elvégeztem az ELTE-n a biológia-földrajz szakot, majd még három évet, az antropológiai posztgraduális képzést. Dolgozatomban Lesence-Tomaj római kori avar-szláv lakosságának csontjait tanulmányoztam. A Magyar Természeti Múzeum Embertani Tárában 55 ezer hun, avar, és honfoglaláskori csontok vannak, ez a gyűjtemény a legnagyobb a világon. Kazahsztán leghíresebb antropológusa egyszer meglátogatott, meglepődött, hogy jól beszélek törökül, és töröm a kazak nyelvet. Megállapította, hogy az itt talált leletek és a náluk lévő leletek közt sok hasonlóság van, végül meghívott Kazahsztánba. Innen már ismert a történetem.

(B.M.): Hogyan született meg a Nomád Világjátékok?

(B.A.ZS.): A Magyar-Turán Szövetséget kérték fel Kirchyn-völgyben felépített, és a nomád játékoknak helyszínt adó hagyományőrző- több mint négyszáz jurtát magában foglaló- tábor megnyitójának lebonyolítására. Mi a magyar Honfoglalás korát, fegyverzetben és hadi viseletben megidéző lovas harccal, illetve íjászattal mutattuk be. 2014 óta kétévenként rendezzük a Nomád Világjátékokat. Kirgiz elnöki rendelet biztosítja a rendezvény költségvetését, ez a kirgiz kultúra legnagyobb nemzetközi fóruma. Mi nem odacseppent egzotikus vendégként veszünk részt a nomád játékokon, hanem saját ősi hagyományaink alapján. Ilyenek a népi birkózás, az övbirkózás, gyorsasági lovas versenyek, lovas birkózás, a lóhátról zajló íjászat. A harmadik Nomád Világjátékokon minden kontinens képviselte magát 77 országból, 1600 versenyző mérte össze erejét. A 28 tagú magyar csoport a 6-ik helyen végzett. A világjátékokon csatlakozott Magyarország a Türk Akadémiához, melyet Törökország, Kazahsztán, Azerbajdzsán, és Kirgizisztán elnökeinek ratifikációjával hoztak létre 2009-ben.

(B.M.): Merre tart a magyar őstörténet-kutatás?

(B.A.ZS): Az elmúlt 30 év után már jogos társadalmi igénnyé vált a magyar eredetkérdéssel kapcsolatosan a modern tudományosság eredményeivel is összhangba hozható, korszerű magyar őstörténeti modell összeállítása a valós őstörténeti kutatások alapján. Fontos elkülöníteni a nép, a nyelv és a nemzet fogalmakat, valamint függetleníteni a népek kialakulásának és történetének folyamatait a történelem színpadán játszott politikai szerepüktől. Az antropológiai kutatások, amelyek a honfoglaló magyarság embertani struktúráját elemzik, mára már több mint ezer mérhető koponyalelet alapján kimutatták azt, hogy a különböző europo-mongoloid formák jelentős szerepet játszottak ennek a népességnek a kialakításában. Ugyanakkor az is megmutatkozott, hogy ennek a formakörnek a mongoloid komponensei nem az Ural-vidék és nem is nyugat-szibériai mongoloid formákból erednek, hanem egy másik típusú, hosszabb érintkezés nyomán kialakult, döntően Közép-Ázsiában kiformálódott europo-mongoloid típusból vezethetők le. Az utóbbi antropológiai és genetikai kutatásaink eredményei alapján több egyértelmű genetikai rokonsági kapcsolatot is ki lehetett mutatni a honfoglalás kori és a hun-kori népesség között. Igaza volt László Gyula történésznek.

(B.M.): Most ért véget Bölönben az első Erdélyi Ősök Napja.(2022. július 9-10.). Immár 11 nyelvet beszélsz, és folyamatosan újabbakat tanulsz, te vagy a magyarság utazó nagykövete, hogyan tovább?

(B.A.ZS.): A rendszerváltás előtt már szerelmese voltam Erdélynek, a rendszerváltás után nagyon sokat utaztam Erdélyben. Szeretem az erdélyi emberek lelki és szellemi világát, a székelység hagyományőrzését, kitartását. Nehéz száz évet éltek meg az itteniek, de a Kárpát-medence is. Emlékszem, mikor te 2008-ban egy komoly cikket írtál, melyben a hétfalusi, az ujgur és az afganisztáni három Tatrang település történetét írtad meg, majd együtt mentünk le a közeli Tatrangra, érdekes volt az ottani magyarok tájszólása. Tudom, hogy szeretted volna a három Tatrang község testvéri kapcsolatát megvalósítani, de az ujgurok elnyomása, és az afganisztáni háborús helyzet még nem engedi. Sok barátom alakult ki itt az évek során, így a brassói Tana Áron is csapatomba került, általa ismertem meg a bölöni unitárius lelkészt, Kozma Albertet, aki egy nagyszerű ember. Ő felvállalta ezt a rendezvényt, aminek jövőben is lesz folytatása. Két éve itt alakult meg a Székely-Turán Egyesület. Ezen a rendezvényen a dobrudzsai tatár közösség is képviseltette magát. Igen, állandóan utazok, ezért családi életem se tudott kialakulni. Az ázsiai testvérnépekkel anyanyelvükön érdemes kapcsolatot tartani, ezért szükséges folyamatosan a nyelvek tanulása. Rendezvényeinkre 27 nemzet érkezik 12 országból, fontos a hun-türk nemzetek összefogása. Nemsokára tartjuk a Délvidéki Ősök Napját, utána pedig Magyarországon, Bugacon tartjuk az Ősök Napját.

(B.M.): Köszönöm szépen a beszélgetést, további sikereket, érdekes felfedezéséket, értékes rendezvényeket kívánok!

Erdélyi Ősök Napja – Bölönben

Írta: dr. Bencze Mihály

Bíró András Zsolt a Magyar-Turán Szövetség elnökének, valamint a Magyar-Turán – Székelyföld Hagyományőrző Egyesületnek régi álma valósult meg Bölönben, 2022. július 9-10 között, éspedig az első Erdélyi Ősök Napja rendezvény. A Kárpát-medencei hagyományőrző csapatok együtt emlékeztek meg a nagy közös, történelemformáló magyar ősökről. Velük együtt mindenki tisztelgett Attila nagyfejedelem és Árpád vezér dicső emléke előtt, a Tana- kúria területén, a rendezvény színhelyén. Több mint ezer évet visszautazva az időben, láthattuk az itt felépített honfoglaláskori jurtákat, ahol az egykori magyarság mindennapi életében szerepet játszó használati tárgyak, valamint fegyverek és viselet volt megtekinthető.

A zászlós sereg felvonulása után, az ünnepi beszédet, a mindenes rendező, a bölöni unitárius egyház lelkésze Kozma Albert nyitotta meg. Beszédében hálát adott őseinknek, hogy nem hagyták, hogy a történelem kereke felőrölje népünket, megőrizték és átadták a hagyományainkat, ezért ősi nyelvünk, és kultúránk még sokáig megtart minket. Ferencz Zoltán Bölön polgármestere örömét fejezte ki, hogy Bölön lehet e fontos rendezvény házigazdája. Percze László Magyarország csíkszeredai konzulja beszédéből idézek: “Jogosan merül fel tehát a kérdés: szükséges ma egyáltalán hagyományt feléleszteni, ápolni, és erről beszélni? Németh László adja meg nekünk a választ: „A népek emlékezete a hagyomány. A hagyomány: egy nemzet válasza életkörülményeire, a nemzet igazi személyisége, mellyel időben önmagához és feladataihoz hű maradhat.” Ahogy másutt szintén ő megfogalmazza: „Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra? Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus. Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi. Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághős. Amikor múltját elveszíti, tesszük hozzá mi.”” Bíró András Zsolt kihangsúlyozta, hogy a magyar egy olyan nagy nemzet, akinek olyan vezérei voltak, mint Attila, és Árpád. Legyünk büszkék magyarságunkra, az összefogás új és egyben jövőt alakító formáira léphetünk a mai rendezvénnyel is. Egy a haza, egy az út. Közben megérkezett a dobrudzsai Türk-Tatár Demokratikus Egyesület elnöke Naim Belgin, és kísérete. A média több képviselője is jelen volt, Aradról Vajda Noémi a Szövétnek főszerkesztője, a Duna TV részéről Petkes László, a brassói Korona Rádiónak Kökösi Attila és Csíki Edmond készített riportokat. A népes jelenlevők közt bőven voltak brassóiak, és hétfalusiak is.

Zenés- dobos hadi toborzó után a viselet bemutató következett, majd az íjászverseny. Krekács Zoltán solymász bemutatója örvendeztette meg az egybegyűlteket. A kerecsensólyom égi röpködéséhez Das Dyar kurd énekes szolgáltatta a zenét. A Csongrádi Turán, a Tolnai Turán és a Székelyföldi Turán gyalogos harci bemutatója után, egy közös táltos dobolás következett. Az egyik jurtában Koródi Gülzsanat bemutatta a kazah nép hagyományait, elmesélte történetüket, kitérve a magyar rokonságra. „A szovjet elnyomás drasztikus volt, csak orosz nyelvű iskolát engedélyeztek, elvették állatállományukat, mivel enélkül a nomád világ nem létezhet olyan éhség kezdődött, hogy több mint 6 millió kazah halt bele. Mi a kazah nép, az eredeti magyarok történetét szájról szájra adtuk át generációkon keresztül, kazahul is „Magyar” a magyar nép megnevezése, nekünk az iskolában a „vengerkiszij” nevet erőltették.” Két lánya egy sátorban a csodálatos kazah és magyar népviseletek mintáit tartalmazó ruhákat mutatták be, vásárolni is lehetett. Kopecsni Gábor vezette Felföldi Dalia Iskola harci bemutatóját vastapssal jutalmazták. Mindenki megértette, hogy mennyire fontos volt a népi harcászat, a karikás ostor, az íjászat, a fokos, a bot, és főként a fizikai erő és bölcsesség. Kossuth Lajos elfogadta Rózsa Sándor és 150 fős betyárseregének segítségét a szabadságharcban, karikás ostorral küzdöttek eredményesen Délvidéken a szerbek ellen. A vértes szablyavívó viadalt is nagy érdeklődés követte. Az íjászverseny, a cél-távlövő verseny azt is igazolta, hogy rengeteg fiatal érdeklődik ősi harcászatunk iránt. Az est fénypontja volt a Szertűz, amit Szedresi Attila és Paál Gyula celebrált, táltos dobolás kíséretében. Ebben a révületben, különös hatással voltak az ősi szövegek, és énekek. A megszentelt tűz mindenkit melegített, a megszentelt füstöt mindenki beszippantotta, és sorrendben zabszemeket dobhatott a tűzbe, egészséget, szaporulatot, bőséget, szeretetet, boldogságot, összetartást kérve családjának és nemzetének Tengri – Istenünktől. Sorbán Enikő, Bíró Éva, Fodor Erzsébet, Bálint Benedekfi Emília és Fülöp Zoltán népdalénekesek zenés része után, szabadtéri táncház és táncmulatság zárta a napot. Vasárnap is ismétlődtek az előadások, Bíró András Zsolt is tartott egy történelmi áttekintőt, majd mindenkit meghívott a Délvidéki Ősök Napjára (2022. július 23-24.), valamint Bugacra, az Ősök Napjára (2022. augusztus 13-15.), a Kurultajra, ami Európa legnagyobb lovas hagyományőrző rendezvénye, ahol a látogatók több száz lovassal, lovasíjásszal, íjásszal, több ezer viseletbe öltözött hagyományőrzővel, több tucat jurtával találkozhatnak. Örvendetes volt a nagyszámú gyereksereg, akik érdeklődve figyelték az előadásokat, íjakat szerettek volna vásárolni csak nem volt, így az ostorozásnál maradtak. Készítettek, és vásároltak ostorokat, első nap 3-4 gyerek ostorozott, de vasárnap már 20 gyerek csattogó ostorozásától volt hangos a hátsó kert. Amint tudjuk az ostorcsattogás elűzi a rossz szellemeket. A szervezők jövőre visszavárnak mindenkit, de addig is mindenki nevében csak gratulálni tudok a szervezőknek, és a bölöni ifjúságnak is, akik közül kerülnek ki majd a jövendőbeli szervezők.

Vadkerti Imre Erdélyben

Írta: Bencze Mihály

A Nemzeti Összetartozás Napján, 2022. június 4- én Torockón a Kormorán együttessel lépett fel Vadkerti Imre énekes, zenész, előadóművész, aki 2013-ban a Harmónia, 2016-ban a Pro Traditione, 2016-ban Harmónia, 2017-ben Külhoni Magyarságért díjakban részesült. Következett Nagyenyeden a 400 éves Bethlen Gábor Kollégium ünnepségén a koncert a Kormoránnal, majd a saját Akusztikus Quartet együttesével lépett fel Alsólemhényben, Bölönben és Árkoson. Az utolsó koncert után beszélgettem el vele.

Bencze Mihály: Mit kell tudni Vadkerti Imre gyerekkoráról, a zene iránti elkötelezettségéről?

Vadkerti Imre: Révkomáromban születtem 1976. január 5-én, édesapám Vadkerti Imre, édesanyám Illés Erzsébet csodálatos világában nőttem fel, Péter testvéremmel együtt. Az óvodát, majd az akkori Május 1utcai a mai nevén Corvin Mátyás általános iskolát Gútán végeztem. Nagymamám, szüleim odahaza énekeltek, pedig egyik se volt zenész. Kovács Erzsike óvó néni is sok éneket tanított, Óvodai fellépesekre mindig vittek énekelni. Odahaza is szólt a zene, és így  bennem is megszólalt.

Nagymamám s a szüleim is mesélték hogy valamikor a tanyavilágban, otthon voltak bálok és előkerült a tangóharmonika, énekeltek, szórakoztak. Megélték a hagyományt, amit átadtak nekem is. Akkoriban is erőltetett divat volt a magyar gyerekeket szlovák iskolába adni, hogy  jobban “érvényesüljön”. De ez nálunk szóba sem jöhetett, így hála szüleimnek, magyar iskolát végeztem. Ötödikes voltam, amikor új zenetanárnőnk érkezett Jókai-Kiss Éva, aki a magyar együttesek dalait ismertette meg velünk, majd a hangomat is felfedezte, énekeltetett, ő zongorázott. Alig vártam a zeneórákat. Öt lépéssel előreugrott a zenevilágom. Minden elfogultság nélkül állítom, hogy ha ő akkor nem jön, belőlem soha nem lett volna énekes. Hatodikos voltam, amikor a szomszéd fiútól gitározni tanultam, hatásos volt a bulikon, de más elfoglaltságom miatt egy időre félretettem. Hencz Tihamér az akkori pionírházban zenekart alapított, akkor hallgattak meg engem is, és felvettek. Zselízen a Ki mit tud versenyen is felfigyeltek ránk. Az iskolát Érsekújváron folytattam, ott szakmát tanultam. Előbb zenekarokkal énekeltem, több féle zenestílust, 1987-ben megalapítottuk az Alfarock együttest, már saját dalainkat énekeltük. 1998-ban alapítottuk meg a Friends zenekart. 1993-ban a Komáromi Jókai Színházban a Gabriel arkangyal szerepében mutatkoztam be, a Mária evangéliuma rockoperában. 1995-ben feleségül vettem Bartanusz Zsuzsát, Bálint (1995), Bence (2001) és Csenge (2006) gyerekeimre nagyon büszke vagyok. A színházból nem lehetett megélni, elmentem dolgozni sofőrként, majd öt hónap katonaság következett. 1996-ban a Matador együttessel a vendéglátóiparban mindenféle zenei műfajt kipróbálhattam, bálokon, falunapokon is felléptünk. 1999-ben a Gútai Szent Rozália parkban a Szent István napok alkalmából összeállitottunk egy zenés ünnepi műsort az István a király rockoperából, és egyéb csodás művekből .Egyébként Vikidál Gyulának kellett volna jönnie énekelni, de az utolsó pillanatban vissza mondta, így engem kértek fel. Nagy sikere volt a műsorunknak, így ekkor jött az ötlet, hogy alapítsunk egy rockszínházat odahaza, és ezt 2000-ben megalakítottuk, melynek alapító tagja voltam. A Kiss-Duna Menti Rockszínház nevet kapta a társulat, emellett tagja lettem az Érsekújvári Rockszínpadnak. Mindkét alkotó műhelyhez sikeres szerepek kötöttek. Ez az időszak 2007-ig tartott, rengeteget tanultam ez idő alatt, csodás évek voltak, szép emlékek.

Bencze Mihály: Ezek voltak részben a tanulóéveid, de már az igazi zenei egyéniséged kibontakozásának is a fontosabb állomásai. Életedben egy új korszak, a kiteljesedés évei következtek. Hogyan emlékszel vissza ezekre?

Vadkerti Imre: 2007. június 28-án Derzsi György barátommal jelentkeztünk a Magyar Televízió Társulat című műsorába, amikor Koppány szerepéért kellett versenyezni. Az első fordulón a Mária Evangéliumából a Jézus dalát énekeltem. Nagyon tetszett a zsűrinek Megkaptam Koppány szerepét 2008. április 28-án, amire Vikidál is adta az áldását. Ez volt a 25 éves jubileumi műsor. István a király rockoperát a Papp László arénában 4-szer, a Szegedi Dóm téren 9-szer, a Kaposvári Csíki Gergely Színházban egy évadot adtam elő. Ez a szerep meghatározó volt számomra, színészi munkásságom kiteljesedett, mindez 2010-ig tartott. Eközben nagy sikerrel alakítottam Tom Miggles szerepét a Leányvásár című operettben, a Pécsi Nemzeti Színházban. 2010 óta a Komáromi Magyar Lovas Színházban lépek fel, a Trójában is szerepeltem, majd 2011-ben a nagysikerű Honfoglalás rockoperában a honfoglaló Árpád vezért alakítottam. A 2012-ben, Az utolsó betyár című népi rockoperában a darab negatív hősét, a bírót személyesítettem meg. 2013-tól a színház János vitéz előadásában, Bagó szerepét játszom. 2014-től a színház ősbemutatóján, a Kincsem rockoperában, a főszerepben a Grófot alakítom. 2010 és 2013 között a Sziget Színházban sok szerepet játszottam, már említettem Árpád szerepét, a Trójában pedig Agamemmnóként ismerhettek meg. 2017-ben, Arany János születésének bicentenáriumi évében a Vörös Rébék előadásban „kasznár” szerepében léptem fel. Emlékezetes 2016-ban a Hősök Terén az Itt élnek halnod kell Koltay Gábor rendezésében megvalósult zenés történelmi utazás, melyben én is felléptem. 2018-ban pedig a Trianon zenés történelmi játékban léptem fel. 2010-ben Budapesten Koltay Gergellyel ebédeltem a Makk 7-es vendéglőben, és e találkozó lényege az volt, hogy Koltay felajánlotta számomra az énekes szerepét a Kormorán együttesben, amit el is fogadtam. Azóta a Kormoránnal 17 lemezt adtunk ki, a zenekar szólóénekese és frontembere lettem.Hálás vagyok a sorsnak ezért, és természetesen Koltay Gergelynek.

Bencze Mihály: A Kormorán mellett más zenekarokban is énekelsz, önálló műsorokat is tartasz, valamint zenekarok által kísért saját koncerteket is. A V-Band együttessel is sokat szerepelsz. Előadóművészként számos helyen felléptél, Európában és a tengeren túl is. Művészként mit érzel küldetésednek?

Vadkerti Imre: Zsapka Attilával (Párkány, 1968. május 17.) Felvidéken barátkoztunk össze. Ő kamaszként több együttesben játszott, majd Zsapka Zsolt unokatestvérével 1989-ben megalapították a Kor-Zár verséneklő együttest. Én is csatlakoztam hozzájuk, és azóta is járjuk Felvidék magyar iskoláit népszerűsítve az énekelt vers műfaját a diákság körében, ahogy felététek is tette Márk Attila. Sipos Dávid 1976-ban született Gútán, a szaxofon és a fúvós hangszerek szakértője, zenei tanulmányait Budapesten Muck Ferencnél végezte. Vele is összehozott a sors, és hárman megalapítottuk az Akusztikus Trió együttest. Úgy érzem, hogy ezzel az együttessel is hozzájárulunk a magyarságtudat megerősítéséhez. Ez talán a küldetésünk célja.

Bencze Mihály: Mikor fedezted fel Erdélyt?

Vadkerti Imre: Történelmünket jól ismerem, elméletileg mindent tudok Erdélyről, de csak 2011-ben sikerült először Erdélybe kerülnöm, Székelykeresztúron koncerteztünk a Kormorán együttessel. Kopecsni Gábor a Felvidéki Dalia mozgalom elnökén keresztül megismertem a brassói Kökösi Attilát akinek nagyon hálásak vagyunk, 2017-ben koncertsorozatot szervezett számunkra. Felléptünk Keresztváron, Brassóban,Bukarestben, Sepsikőröspatakon. Az évek során alkalmunk volt még fellépni    Ürmösön, Apácán, Baróton, Bodolán, Olthévízen, Szászrégenben, Alsórákoson, Négyfaluban, Csíkszeredán. Mindenütt hálás közönség fogadott, szűnni nem akaró tapssal. Bukarestben az Ady Endre Líceumban, láthattam, billentyűzhettem Liszt Ferenc egykori gyakorló zongoráján. A bukaresti Atheneumot is meglátogattam, a Bánk Bánból a Hazám, hazám, te mindenem áriát, énekeltem ott s még ha közönség nélkül is, de óriási élmény volt s marad. Nem tudom, hogy előttem ezt énekelte–e valaki itt. 2019. június 9-én a brassói Áprily Lajos Főgimnázium udvarán nagy sikerrel előadtuk a Rendületlenül történelmi rockoperát, amit Kökösi Attila szervezett. A „kovidizmus” két éve mozgásunkat korlátozta, de ez az idő alatt együttesünk Szűcs Istvánnal (Salgótarján, 1960. május 2.), a Kormorán billentyűsével bővült, így lettünk az Akusztikus Quartet, ezt a mostani turnét így már zeneileg kiteljesedve tarthattuk.

Bencze Mihály: Nemsokára megjelenik a saját nagylemezed, amiről már hallottunk egy néhány dalt. Ígéretedhez híven nemsokára új műsorral turnéztok Erdélyben. Szeretettel visszavárunk, további sok sikert kívánva. Köszönöm a beszélgetést.

Ultima Sacra társulat Alsórákoson

Írta: dr. Bencze Mihály

Alsórákoson, 2022. június 13-án, a református templomban Csákány Antal református, és Szabó József unitárius lelkészek prédikációjukban a kispünkösdi Szabadságnap fontosságát, a hagyomány megélését emelték ki, a zsúfolásig megtelt templom hallgatóságának. Ennek a napnak a fénypontja az Ultima Sacra társulat A hazám felől – Hazám felé című műsora volt, amit Sepsiköröspatak, Datk, Dálnok, Ürmös és Apáca után, turnéjuk végállomásaként itt adtak elő. Ezt a turnét Kökösi Attila a brassói Korona Rádió igazgatója szervezte. Koncert után az Ultima Sacra (Szepesi Richárd, Szőke Tímea, Miks-Rédai Csaba) együttessel beszélgettem.

Bencze Mihály: Mi volt ennek a verses-zenés történetnek a kiindulópontja?

Miks-Rédai Csaba: A második világháborúban Észak-Erdélyt visszacsatolták. A szavaló egy katona – történetesen az én nagyapám – egy átlagos fiatalember, aki fél elhagyni otthonát. Félti az életét, mert tudja: háború van, és a honvédek sorsa nem csupán egy diadalmas bevonulás Marosvásárhelyre. Itt rátalál a szerelem, ami házassággal és gyermekáldással végződik. A század viszont továbbmegy, az asszonynak közös gyerekükkel együtt az utolsó vonattal, a vonat tetején sikerül Budapestre menekülnie. Férje a Szovjetunióból sok viszontagság után haza kerül, és megtalálja őket. Előadásunkban olyan kérdésekre kerestük a választ, mint például: Hogyan élheti túl az ember lelke a megpróbáltatásokat? Fogságban és menekültként megmarad-e magyarnak? Lehetséges-e az újrakezdés, és hogyan?

Bencze Mihály: Szepesi Richárd te vagy az együttes frontembere, zeneszerzője, énekese. Hol és mikor születtél, milyen volt gyerekkorod, hogy teltek iskolás éveid?

Szepesi Richárd: Budapesten születtem 1978. november 18-án. Koraszülöttként inkubátorba kerültem, ahol elveszítettem látásomat. Az egy éves nővéremet szívével műtötték, vérszerinti apám Allgeier Márton a rokonsága hatására lemondott rólam, évek múlva Szepesi Gábor lett a nevelőapám. Nem volt zenész, de kemény rockos volt, egész nap szólt az Edda, a Piramis, a P. Box, és ő így szép lassan megszerettette velem is ezt a zenét. A vakok iskolájában éneket, zenét tanultam, furulyáztam, zongoráztam, kórusban énekeltem, jó énektanárnőm volt. 15 évesen, 8-ikos koromban együttest alapítottam. Osztályfőnököm, egyben a történelem tanárom volt, egy igazi hazafi. Történelmi tudatunk jól alakult, egy Trianon dalt is írtunk, ami persze nem tetszett a hatóságoknak. A gimnáziumot látássérültként a látással rendelkezők közt végeztem. Két év próbálkozás után látással rendelkezőkkel nem tudtam zenekart alapítani, így Miks-Rédai Csaba látássérülttel alapítottam, aki négy évvel fiatalabb mint én, és egy iskolába jártunk. A Duna rapszódia dalunk sikert aratott, akkor még pop zenét játszottunk. Mindketten látássérültként kisebbségben vagyunk, másképp éljük meg az irodalmat, a zenét, a szerelmet, az életet. Mi ketten úgy vagyunk, mint háttársak. A szkíta-hun legendában Dandamis és Amizok háttársak voltak, a perzsa király elfogta Dandamist. Amizok utána ment a perzsa táborba, és kérte, hogy adja ki a háttársát. Cserébe a szeme fényét kérte a király. Így Dandamis a megvakított Amizokot haza vihette. Középiskola végén, és főként utána sokat hallgattam a Pokolgép, az Ossian és a Wellington együtteseket, de hiányoltam a nemzet történelmével foglalkozó dalokat. Ezért a Kormorán dallamai és szövege jobban megfogott. Ennek az irányzatnak hódolva megalapítottam 2004-ben a Szkítia együttest, majd 2006-ban az Avatar együttest is. 2007-től 10 éven át a Nem adom fel együttesben játszottam. 24 évesen a szellemvilággal is kezdtem foglalkozni, nagyon érdekelt. A TransylMania is nagyon tetszik, akárcsak a Kormorán, ősi hangszereket szólaltatnak meg. A Ghymes együttes is ehhez az irányzathoz tartozik. Mi is ebben az irányzatban érezzük jól magunkat, de másképp akarjuk elmondani ezeket a nemzeti érzéséket.

Bencze Mihály: Az énekek szövege, a dallam különleges világot jelenít meg. Nagyon a szívetekből énekeltek. Hogyan születnek a dalok?

Szepesi Richárd: A látásom elvesztése helyett egy más különös képességet kaptam, így „fentről” jönnek a dallamok, és a szöveg is. A szövegben szeretem, ha van másodlagos jelleg, mondanivaló.

Miks-Rédai Csaba: 1983. május 21-én születtem, a Vakok Általános iskolája után a Teleki Blanka Gimnáziumba jártam. Mivel zenélni sohasem tanultam, de mindig vonzott, akárcsak a rádiójáték, így 1994-től elkezdtem rádiójátékokat készíteni. 2007-ben barátaimmal felépítettünk egy kis hangstúdiót, a keverőpult áll hozzám közelebb. 2015-től 2019-ig egy Magyarországon jelenleg fejlődő kulturális akadálymentesítés része voltam stúdiósként S. Tóth Erika révén, aki festmény, film, valamint színházi narrációval éri tetten a látássérültek számára a láthatatlant. Már rég óta írok verseket, több antológia is közölte ezeket. 16 éves korom óta a Jóisten vezeti a kezemet, a számítógépemen írom a verseimet. A zene és az irodalom bennem van, állandó izzásban. A hangosítást, a zenei rendezést is én vállaltam fel, nagyon szeretem. Családom van, magyar-történelem szakot végeztem az ELTE-n, de masszírozóként is dolgozom a hangosítás mellett. Érzem, hogy a zenénkben kiteljesedik az életem.

Bencze Mihály: Őseink nagyon tisztelték a nőt, sok együttes zenei teljességét a női hang is megadja. Kérdem, hogyan jöttetek rá, hogy zenétekhez ez is szükséges?

Szőke Tímea: Mindig daloltam, énekeltem, a sors végül összehozott Ricsivel, így bekerültem az együttesbe. Nagyon szeretek velük énekelni, szeretem a dalokat, a szövegeket. Most vagyok először Erdélyben, és nagyon megszerettem. Ahogy megláttam a Déva várát elsírtam magamat.

Bencze Mihály: 1990 előtt a magyar együttesek, a magyar zene a környező országokban elfogadott, szeretett, fogyasztott volt. Az Omega, a Piramis, az LGT, a Neoton Família sokat koncerteztek. A rendszerváltás után a minőségi magyar zene a környező országokban, de sajnos Magyarországon is teret veszített. Mi ennek az oka?

Szepesi Richárd: A zenét élvezni, vagy a zenéből megélni nem egyszerű dolog. Konkurenciaféltés van. A lemez eladás már nem üzlet, a koncertek fontosak. Sajnos Magyarországon a fiatalság is többnyire angol zenére szórakozik. Az olcsó szöveg, az együgyű dallamok töltik ki a fiatalok lelki világát. A média is többnyire angol zenét játszik, ez jut el a fiatalokhoz. Ha a miénket nem játsszák a médiában, akkor minket nem ismernek meg. Kapcsolatok révén, aki bekerül a műsorokba, annak van esélye. Valamikor a Rock Rádió próbálkozott, de ő se tehetett be mindent, csak azt, amit a globalista rendszer megengedett.

Miks-Rédai Csaba: A zenei irányzatok változatosak, és ez jó. A fiatalságnak halvány a történelmi tudata, ezért a nemzeti rockot kevesebben értik, igénylik. A zenéből való megélés nem engedi meg azt a lehetőséget, hogy több együttes összeálljon, és kidolgozzon egy olyan magyar zenei világot, ami dallamos melódiájával, és kedves, de értékes szövegével megragadja a tömegeket. És az ilyen koncerteken legyenek lányok, fiúk, tudjanak ismerkedni, kapcsolatot teremteni.

Bencze Mihály: Mikor ismerkedtetek meg Erdéllyel?

Szepesi Richárd: 2008-ban jártam először Erdélyben a Nem adom fel együttessel, majd később a Szkítia, a Karcolat és a Vazul Vére Akusztik produkciókkal. 2019. június 9-én, Brassóban felléptem a Rendületlenülben, amit Kökösi Attila szervezett. Koncert sorozatunk elvitt az itteni környező falvakba, ahol többnyire templomokban léptünk fel. Zenei mondanivalónk szíven találta a hallgatóságot, Tímea mondta, hogy nagyon sokan sírtak. A szűnni nem akaró taps nagyon jól esett nekünk, éreztük a szeretetet, a hálát, hogy olyan témáról énekelünk, ami az itt élőknek nagyon fontos. Nem a magyarkodásnak vagyunk a híve, hanem a magyar értéknek, ez műsorunkból is kihallatszik. Itt Erdélyben tisztább a magyar lélek, nehéz itt megmaradni magyarnak, de az, aki megmarad, az nagy érték az utókornak. Nálunk otthon ellenben mintha hiányozna a magyar tudat. Itt ezért is jobban érzem magamat. Remélem, nemsokára új előadással térünk vissza Erdélybe, és mindenkihez, aki megszeretett minket.

Miks-Rédai Csaba: 2012-ben jártam először Erdélyben, Bözödújfaluban hangosítottam. De most mélyültem el annyira, hogy megértettem az erdélyi magyarok lelkét. Ez egy katarzis volt számomra. Az Őrizz! című versemmel köszönnék el ettől a hálás közönségtől. „Vedd karodba Lelkem!/ Simítsd szóddal, vagy törd, míg törheted!/ S, ha nem marad semmim szabad leszek, / Oszd akkor meg velem magányod, tűzhelyed! / Mi égetett sebeket, felfűtött vágyat, / Fonj úgy körbe, mint egy meleg, puha köntös! / Háború van köröttünk, gyűlölség lángol. / Az asztalon pohár, bor, s, ha kéred még, én öntök.”

Bencze Mihály: Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok nektek, várjuk az újabb koncertjeiteket, lemezeteket.

ODAÁT

írta Pácsi Árpád

Bevezető

Mindig azt mondjuk, hogy a múlt az már csak múlt, ne rágódjunk rajta, hanem próbáljuk túl tenni magunkat. De mi van akkor, ha nem akarsz?! Mi lenne akkor, ha megállanál annál a pontnál, mikor felejteni akarnál, de nem teszed meg? Mi lenne, ha ma felejtenéd, de holnap visszahívnád? Megszoktuk a kényelmet, hogy vagyunk, de nem vagyunk! Harcolunk de megadjuk magunkat! Harcolunk, de eldobjuk! Szeretjük, de elfelejtjük! Van egy holnap, ami táplál, és azt mondod, hogy majd lesz valahogy, mert nyújtod kezed a valami új után, miközben taposol a megépített várad lelátójáról. Erről fogok mesélni egy történetet amelyben a „ JELENEXPRESS” elvisz a múltba egy szerelmes pár pillanataihoz, akik harcba szállnak önmagukkal, és döntéseikkel, valamint a valós élet külső tényezőivel.

Téli Didergő

Egy téli nap volt, és téli nappal is kezdődött minden…
Buszmegállóba siettem, tudtam, hogy mihamarabb ott kell legyek, még mielőtt ő megérkezne… Gyorsan kapkodtam lábaimat, miközben gondolataim százféle irányból cikáztak.

„Nem fogok odaérni előtte” suttogtam magamnak. Egy pillanatra arra figyeltem fel, ahogyan fülem-lábam hangulatra kel, és a hóropogása harmóniába lendül egy nyomot  hagyva magam után. A megállóhoz érve, megérzésem megvalósult…
Oda kellett volna érjek előtte és időben, mert úgy lett volna az igazi, azonban ez nem így sikeredett, a harag és a szótlanság eluralkodott rajtam. Szembe mentem vele, nem szólt semmit, csak állt előttem, s a szemeiben az örök tisztaság, majd a zord időtől fagyos, hideg ajka lecsillapította bűntudatos lázam. Aznap este úgy terveztük, hogy a parkban találkozunk kettesben távol az emberek zajától. Egy padon ülve vártam rá a hidegtől dideregve, mire odajött, és én nagyon megöleltem. Egymás karjaiban dideregtünk s néztük ahogyan a lámpafények bevilágítottak pont egy kispallóra… A Szerelmesek hídjára. Egy bohó áramlatot keltett bennünk, ahogy egymás fejéből olvastuk a jövőnk gondolatait, hogy majd, egyszer, idővel, a mi boldog pillanatainkat is egy lakat fogja őrizni. Egy csalóka mosoly rám pillantva, és én rögtön tudtam, hogy gondolataink egy álomgyárként egyesülnek.

Felejthetetlen téli emlék volt, amelyben megrajzoltuk elképzelt életünk körvonalát. Aztán egy márciusi derűs napon, amikor arra sétáltam, láttam, ahogy az ünnepi hangulatban emberek ezrei, virággal kezükben színesítik be a teret. A látvány magával ragadott és szerelmi létemet előcsalva, úgy döntöttem én is meglepem…
Hóvirág vagy rózsa? – gondolkodtam magamban, amikor szemem egy vörös tulipánt pillantott meg. A tulipánnal kezembe vártam az iskola folyosóján, fel-alá sétálva, gondolkodva azon, hogy mi szépet tudnék mondani neki. A nagy gondolataim közben, hirtelen hangokat hallottam.

-Jácinta?! Jácinta, siess már! – visszhangzott végig a folyosón, amire rögtön felfigyeltem. „Jácintának jönnie kell”, mondtam magamban, igyekezve összeszedni minden gondolatomat. Aztán -mint nagy szokásom szerint- a kigondoltakból egy “Boldog nők napját”-ra és egy „Szeretlek”-re futotta… Túlságosan kevésnek tartottam ezeket
túlcsorduló érzéseimmel szemben, ezért valami nyomasztott, és olyan érzésem volt, mintha egy világnyi szívet tudnék nyújtani, de pár szóval nem tudtam mélyen éreztetni.

Ez ellenben, mintha bordáim között átmerészkedett volna, és szívem dobogását követve érezte, hogy szavaim esőcsepp a tengerben az érzéseimmel szemben. Szemeiből áramlott a boldogság, és ölelésében a hatalmas „Köszönöm”, ami megnyugtatott és felemelt, mert egy női mosolynál szebb mi lehet?

Kaland egy karanténban

Pár nappal azután beköszöntött életünkbe egy olyan korszak, amely mindent megváltoztatott. Egy olyan világ, amiben kötelezően távolságot tartottunk egymás között.  Kapcsolati jogainkat elkobozták az érintkezési határokat kiszabva. Nehéz volt ilyen újfajta életmódban élni, amiben az ölelések, érintések szabályaink szerint veszélyt, félelmet keltettek, és a mosolyok szemünknek egy láthatatlan kihívást.

Iskoláink bezártak, és az otthonlét hosszútávja magányt és unalmas napokat hozott, ezért úgy döntöttem, hogy nem várhatok tovább, meg kell előznöm ezt a szörnyű életvitelt.

Tudtam, hogy egy találkozás Jácintával mindent megoldana, így eldöntöttük együtt, hogy belevágunk a karanténidőszak kalandjaiba. Ennek az élményeit nála egy húsvéti ünneppel indítottuk. Az úton izgalmam terhe megzavart, mert ezidáig soha nem jártam nála. Vajon ugyanaz a kócoska, mint ahogy megismertem? Vajon, hogyan fogad? S ha ölel, mennyire ölel?

Amíg bizonytalanságom, ide-oda nyaggatott, szívem más ritmusra kalapált, érezve ahogyan már lépésről lépésre haladok közelébe. Emlékszem, arra ahogyan kopogó szemmel várt – és minden szeretetét összegyűjtve, kezei vállamra fonódtak, és teljes erejéből átölelt. Ezt az érzést hosszú távollét után jó volt újra átélni. Még aznap szobáját bemutatta, láttam, hogy minden apróság, amit neki adtam az asztalon, és minden közös képünk a falon volt. Ahogyan a képeket figyeltem, a karácsonyi hangulatom lángra gyúlt, mert
a Szerelmesek hídjánál készített képeken akadt meg a szemem. Vagy talán a karácsonyi égők miatt?! Ami talán még most is áll, így ha netalán egy szobára bukkansz, ahol egy égősor meleg hatásokkal beszínez, tudd, hogy jó helyen jársz, mert én ráéreztem arra, hogy mennyi mindenre képes lehet egy láncfüzér ünnepektől eltérően is! Az ágyban feküdtünk. A némaság körülölelt minket, és figyelt, ahogyan ő megszínez bennünket egy csendéletet játszva. Kint esett az eső, és süvített a szél az eresz alatt egy szél-
csengőszerenádot szólaltatva, amely álomba szenderített.

Másnap, hamarabb megébredtem mint ő, ahogyan mindig is. Homlokát simogattam, és figyeltem ahogyan alszik. Valahogy egy örökkévalóságnak éreztem azt, hogy nem volt ébren, nem mosolygott rám, nem beszélt, és nem is tudtam szemeit nézni. Csak a csend piszkált kíméletlenül. Így gyermeki szellememet előhívva felébresztettem, hogy ne aludjon örökké, amire a válasz ennyi volt:
-De miért?? – Én a gondolatomat, hogy igazából miért is, soha nem említettem meg… mint ahogy sok mást sem.
-Mert húsvét első napja?!
A hagyomány szerint, tojásokat festegettünk. Igazából nekem új dolog volt a viasszal festett tojás, így csak leselkedni tudtam a háttérből. Itt egy görbe vonal, és ott egy egyenes, amott meg egy pont.

Figyeltem, hogyan fogja a tojást, és keze mozdulatát, ahogyan kreativitását a tojásban éli ki. Aztán női hajlamait követtem, ahogyan nekifogott egy szorgosabb munkának. Jó érzés volt látni, mert egy jövőbe néző képet idézett elém, mikor már ezek a pillanatok neki hétköznapiakká válnak.

De a jövő szeme mást is mutatott… Szememben a könny összegyűlt, és megállíthatatlanul futott le arcomon. Nagyon csodálkozva és odaadóan rohant felém Jácinta a konyhából, kérdezve mi bajom. Nem szerettem volna átadni a fájó érzéseket. Magamba fullasztottam, és ezt sem mondtam el, mert féltem. Féltem, hogy
elveszítem! Nem mondtam el azt, hogy úgy éltem meg vele azt a pár napot, mintha életem utolsó percei lettek volna! Mert én tudtam…

Tudtam, hogy a két lépés távolság nála fog eldőlni. Nála fog eldőlni a döntés, hogy „MARADSZ!” vagy „MEGBOCSÁTHATATLAN”.
Örültem, és boldog voltam, hogy vele lehettem, de ugyanakkor fájt is egy időben, mert fájt a súly, ami vállaimat nyomta. Mert volt egyszer valamikor, egy hópehely, ami pont kezemre esett, egy történetet hozva maga után, s mire észbe kaptam, már késő volt… A hópehely beleolvadt a kezembe, és a szép hópehelyből egy mázsa teher lett, s ez volt az a gondolat, ami miatt az arcomon egy akaratlan könnycsepp kigördült. Félretettem ezt a bánatom, és megöleltem, majd homlokon csókoltam.

-Nem történt semmi! – bár ezek a szavak túl kevesek voltak ahhoz, hogy megnyugtassam. Aznap este kiültünk a tornácra, és néztük egy sötét ég alatt, ahogyan a csillagok ránk világítanak Mindketten szerettünk belemélyülni és túlképzelni világhatárainkat

-Minden csillag egy emlékkel ajándékoz! Történik életedben valami, és azt a pillanatot, az a csillag fogja majd lejátszani. – Nem szólt semmit, mellkasomhoz bújt és átölelt.
Másnap reggel nehezen keltünk. Haza kellett mennem, amit úgy éreztünk át, mintha egy örök életre távoznánk egymástól. Aztán eldöntöttük, hogy minden két hétben találkozunk. Búcsúzóul mindig kaptam egy levelet, amiben leírta a szerelem szép pillanatait és jövőnk soha véget nem érő képzeletét… Mikor hazaértem, már nagyon hiányzott… Egy örök végtelenségnek tűntek a percek, a napok és aztán a hetek. Próbáltam valamivel eltölteni az időt, de mikor már a türelmem határszélén álltam, már az SMS-ek sem ringattak akkora erővel, mint régebb.

Játsz színt

A második hét harmadik napján Jácinta értem jött- a tudtom nélkül. Azaz meglepett, annyira, hogy örömömben szóhoz sem tudtam jutni. Így a heti pár napunkat újból együtt töltöttük. Biciklitúra, séta, horgászás, filmnézés és még sok más is. Ezek közül a „kedvencem” az a horgászás volt, amit egy reggel találtunk ki.

Tudtam, hogy halálra unom magam, de Jácinta kedvéért elmentem. Hogy mi történt? Hát az történt, hogy halálra untam magam, addig míg vettem a bátorságomat, hogy elkérjem Jácintától a halászpálcát. Na de nagy sikert biza nem arattam. A horog vizet nem ért, mert tökfilkóságomban megakadt egy fának az ágába.
Ami megnyugtatott, ebben az egészben az volt, hogy Jácinta sem járt nagy sikerrel, így a horgászásban döntetlenre álltunk. A jó része a halászásnak az volt, mikor visszaindultunk. Ezt a pillanatot vártam a legjobban. Napunkat egy sétával zártuk. Ami a legérdekesebb volt, hogy senki sem akart sétálni, csak a kényszer vett rá.

Egy robogóval indultunk el egy hosszabb útra, ami sajnálatos módon sétához vezetett, mert váratlanul lemerült, így a döntés küszöbén álltunk…

A súly miatt kettőnk közül valakinek gyalogolnia kellett, hogy a motor hazaérjen. Természetes lett volna, hogy Jácinta érjen haza hamarabb, de ő nem tette meg. Egyrészt haragudtam is rá, mert féltettem a fullasztó melegtől, de valahol nagyon értékeltem azt, hogy a hűség és becsület hulláma fenntartotta, és nem ment el, mert nem akart egyedül hagyni. De ha nem is ment haza, legalább beértem annyival, hogy hazataszíthattam… Arca és homloka kipirult a forróságtól, de mosolya, ahogyan a boldogságból nagyot merít, és ahogy az ügyetlenkedéseimen felnevetett, megnyugtatott.

Amikor visszaértünk a házhoz, majdnem sötét volt, így az idő hátralevő részét, szokás szerint, a csillagos ég alatt töltöttük. Haja tincsét tekergetve figyeltem, ahogyan bőrére kívánatos módon elhelyezkedve belemélyül csontkulcsába. Szemében felcsillant a vágy, amely megigézve vett birtokába és éhes szenvedélyem, prédám, áldozatom lett.

A mosolygós

Felemelő érzésekkel teltek el ezek a pillanatok, mikor sem az idő, de még csak az állam törvényei sem tudtak gátat állítani nekünk.
Mikor valamit nem szabadott, de mi csendben megszegtük, mert szükségünk volt egymásra.

Szükségünk volt a találkozásra, amit abban a járványos periódusban nem engedtek meg. Nem szabadott, de nekünk az, hogy együtt lehettünk, többet jelentett, mint bármilyen törvény.

Egy nap váratlan üzenet érkezett Jácintától… Pánikba esetten igyekeztem mihamarabb odaérni hozzá. A kórházban az asszisztens már várt, elvezetett Jácinta betegágyához…
-Még alszik a kislány! – mondta, mutogatva az ágy felé. Leültem az ágya szélére, fejét simogatva próbáltam felkölteni. Ahogy szeme megrebbent és ahogy rám pillantott, egy mosolyt csaltam arcára. Homlokon csókoltam, amikor betoppant az orvos, és kihívott. Halkan közölte velem, hogy Jácinta állapota nagyon megromlott, súlyos problémák is előbukkanhatnak. E szavak hallatára melegség öntött el, és nehéz fájdalom járt át. A rosszullét környékezett, és gyilkolt a félelem. Nem akartam elveszíteni. A kórház folyosó-
ján állva nem tudtam, hogyan mondjam el neki. Végül úgy döntöttem, nem mondok semmi negatívat, amivel a kedvét akárcsak kicsit is elrontanám.
Amikor visszatértem Jácintához, láttam, hogy valamit keres az ágy melletti szekrényfiókban.
-Mit keresel, kincsem? – kérdeztem tőle nagyon kíváncsian. Nem válaszolt, csak keresgélt tovább, míg elővette a mindig magával hordott noteszkét, majd egy golyóstollat. Csodálkozva figyeltem, hogy mit akarhat!

A lapra egy mosolygóst rajzolt, amit kezembe adott, és megcsókolt. Különös érzés fogott el. Mintha tökmagkori eszmémet felidézte volna: mikor egy kicsi dologban egy gazdag képzeletvilágra és értékre rátaláltunk, s benne élni tudtunk. Megragadtam a golyóstollat, és mosolygósa mellé az én mosolygósomat rajzoltam!

Amíg az öröm kevés pillanatát kóstolgattam, a látogatási idő is lejárt, így távoznom kellett tőle.

Másnap az otthoni munkámat végezve, Jácint hogylétéről töprengtem, így munkáimat felébe hagyva a kórházba rohantam. A kórterem ajtajánál tudatta velem az orvos, hogy pár napon belül, hazamehet figyelmeztetve, hogy vigyázzak rá.

A paradicsomleves

Ez így is történt! Hazakerült, az áprilisi születésnapja előtt pár nappal, amit már nagyon vártam, ahogy azt is, hogy otthon legyen véglegesen, szemeiben a mindig-boldogságot lássam és halljam, ahogyan a nevetése felcsendül. Mindezek gondolata mellett, mégsem tudtam, mivel lepjem meg, amíg eszembe nem jutott egy említett kívánsága.
Amikor eljött a várva várt nap, szobájába csendben betoppantam egy csokor piros rózsával és egy óriás plüssmacival. Jácinta még aludt, ezért én … felköltöttem. Meg akartam előzni a csendet, mert rövid az idő, és látni akartam, ahogy rám mosolyog, hangját hallgatni egy örökkévalóságig és szemeiben a tökéletességét nézni.

Amikor felébredt, örömében nagyon átkulcsolt, és futótűzként kibújva ágyából vette át ruháit, majd az ebédlőbe tessékelt. Paradicsomlevest tálalt fel, bár nem voltam nagy rajongója, az ő kedvéért megbirkóztam vele. Első kanál megvan, második is megvan – számoltam magamban. A harmadiknál…

-Látom, nem szereted! – kacagott fel, majd tovább folytatta gondolatát…

-Én nagyon szeretem a paradicsomlevest! De egy idő után azt is megunom – legyintett felém. Ennél a mondatánál rögtön tudomásul vettem, hogy lebuktam. Szégyenérzetem felülkerekedett, nem szóltam semmit, hanem csendben tűrve-tűrtem, ahogyan a torkomat égető paradicsomleves kiürül a tányérból.

Egy vallomás

Az asztalnál ülve felidéztük, hogy lassan tíz hónapja, hogy álmodoztunk, szerettünk jóban rosszban, és ami a legfontosabb, bíztunk egymásban. Majd jött egy gondolat, hogy el kell árulnom neki a kezemre eső decemberi hópehely történetét. Nem halogathattam már tovább, erőt merítettem, mert úgy éreztem, hogy a beismerés és a megbánás majd nem hagy a mélybe zuhanni. Az asztaltól felállva Jácinta szobája fele iramodtam a telefonom után véglegesen is bemutatni és viszálymentesen teljesíteni a feladatomat. Talán a
konyhába se értem ki már, a gondolataim felcsendültek.

-Drága?! El szeretnék árulni valamit! – de már a mondandómat nem tudtam elmondani… Tartoztam egy vallomással, amit soha nem tudtam neki elárulni, ahogyan még sok mást sem. A földre leborulva karjaim között sirattam a már lélektelen testet.

Nem hittem volna, hogy az orvos szavai beteljesülnek. „Túlságosan befolyásolja a külvilág, aki lesve lesi mikor lakomázhat az ember szerencsétlenségéből, és mikor ihat le az érzelmekből és gondolatokból, és ez legyengítette őt! Mert a szabadságra kívánt kismadárkának is túl nehéz falat, hogy egy nehéz természeti jelenséget a szárnya alá vegyen.”
Voltak napjai, mikor a jelen szépsége délibábbá szenderítette, és a “NEM TUDOM” és a „VÉGE” gondolatai megfosztottak egymástól… Ilyenkor olvastam el a leveleit, és magamban, a fájdalomtól fogamat szorítva felsóhajtottam, hogy hová tűntek a szép ígéretek?! Mert akkor még nem éreztem rá, hogy ő az “Ez Már a Múlt” első vágányán fog leszállni. Nehéz volt elfogadni, majd akaratlanul beletörődni, hogy bármennyire is vigyáztam rá és élete részeként éltem, erőm esélytelen volt sorsa akaratával szemben.

Két lépés távolság

Isteni áldásként, de mégis ökölbe szorított kézzel pillanthatok mindennap a túloldalra. Talán két lépés távolságnyira látva valakit, aki egy új életet él, és aki már sem a jelenem, sem a jövőm.

És bármennyire is nyújtom kezem, bárhogyan üvöltök, ez odaát észrevétlen és láthatatlan… Érezni akartam még itt vele, milyen, ha előbb takarom be őt, mint magam. Érezni még, hogy olykor milyen küszködni egy mosolyáért is, felkapni, ha netalán esni kezdene az eső, és szeretni, akkor is, ha ez kilátástalan. S mindezt valakiért, aki miatt akartam, hogy a mát mindig kövesse a holnap.
Szerettem volna még a sok mindenből is a sokat!

De csak szorongás és a rosszullét környékezett, ahogy az égre nézve álltam egyedül, kezemben egy utolsó kívánt vágyával, amikor azt mondta “Jácinta! Ha lehetnék, Jácinta lennék.” Ím ez is megvan, bár ez kicsit sem boldogít, mert egy vallomás vagy megunt paradicsomleves!? Elválasztott egy kalandvágyó életétől, aki a tökéletesség ideállja miatt, valahol elmaradt.

Rég volt, évekkel ezelőtt történt… Ma már egy emlék, de mégis, ha a vágy titokban visszatér, a “JELENEXPRESS” visszavisz valahová valakihez, s talán még valamiért! Mert tudod… De jó, hogy megtörtént! S ha eget lesve odaát pillantok az elérhetetlen felhőkön túl, érzem, látom, szinte hallom hangját. Ilyenkor lesütöm a fejem és elmosolyodom…
Csak két lépés távolság!

Kossuth megye Amerikában

Írta: dr. Bencze Mihály

Kossuth Lajos (Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.) magyar államférfi, a Batthyány-kormány pénzügyminisztere, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, Magyarország kormányzó-elnöke, az 1848-1849-es magyar szabadságharc szellemi vezére, a mai napig élénken él a világ magyarjainak az emlékezetében. Kossuthfalváról származó birtoktalan evangélikus köznemesi család sarja volt, családjának első okleveles említése 1263-ból való.

Az elemi iskolát Sátoraljaújhelyen a piaristáknál végezte, majd az Eperjesi evangélikus kollégiumban folytatta, végül a Sárospataki Református Kollégiumban fejezte be. Dolgozott ügyvédként, a megyei politikai életbe reformellenzék tagjaként kapcsolódott be, országgyűlési követ is volt, írásai miatt börtönbe zárták, itt tanult meg tökéletesen angolul. A Wesselényi Miklós által kidolgozott reformpárti ellenzékiség hagyományait folytatta, 1847-ben megalakult az Ellenzéki Párt, amelynek programját lényegében ő fogalmazta meg. Döntő szerepe volt abban, hogy az országgyűlés megszavazta az 1848-as forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket, és a bécsi küldöttség kikényszerítette Bécs hozzájárulását. Nevéhez fűződik az önálló magyar pénz, a Kossuth-bankó megteremtése, és az ország első költségvetésének összeállítása. A szabadságharc menetében óriási feladatokat oldott meg mind a hadsereg megszervezése, mind a nemzeti ellenállás gazdasági, társadalmi és politikai feltételeinek megteremtésében. A világosi fegyverletétel után Kossuth eltávozott Aradról, Bem szétvert seregéhez csatlakozott, de a kormányzást nem vállalta fel. Orsovánál elásatta a Szent Koronát, majd török földre menekült. Kossuth a törökök részéről kiváló tiszteletben részesült. Törökországból 1851 szeptemberében egy amerikai gőzössel Angliába utazott. Útja valóságos diadalmenet volt, angol földön még senki idegent nem ünnepeltek így. Több angol nagyváros után Londonba ment, MacCarthy történész valódi tüneménynek nevezte a fogadtatását és ünneplését, sajnos ettől távolt tartotta magát a hivatalos politika.

Az Amerikai Egyesült Államokba 1851 végén érkezett, New York kikötőjében tízezrek köszöntötték, 31 ágyúlövést adtak le tiszteletére, a köztársaság kormánya, országgyűlése és népe vetekedett egymással a Kossuth iránti tisztelet kimutatásával. Fogadta Millard Fillmore amerikai elnök, 1852. január 5-én a szenátus, majd 7-én a kongresszus két háza köszöntötte a magyar vendégeket. Kossuth úgy jelent meg az különböző kiadványokon és plakátokon, mint a szabadságért áhítozó európai népek képviselője. Egyre több amerikai a Kossuth nevet középső névként kezdte adni a gyerekeinek. Kossuth a szabadság jelképe lett, és maradt máig is. A washingtoni ünneplés után hét és fél hónapos országos körút következett, 1852. február 19-én Cincinattiban felvették a szabadkőműves páholyba. Utazásai során Magyarország érdekeit szolgálta, készülődött egy újabb szabadságharcra. Kossuth tiszteletére megalapították 1851-ben a Kossuth megyét (Kossuth County), ami a Iowa államban található. Az itteni polgármesteri hivatal előtt található Kossuth szobra. Ezt az államot a Mississippi választja el Illinois és Wisconsin államtól, nyugaton pedig a Nebraska államtól. Iowa fővárosa Des Moines, és 1846. december 28-án csatlakozott az Unióhoz. Az államot a korábban itt élő iowa sziú nyelvet beszélő indián törzsről nevezték el. Az utóbbi történelmi kutatások ómagyar szavakat is felfedeztek ebben az indián nyelvben. Bartok Béla népzenéjüket is tanulmányozta, pentaton vonalon sok magyar vonatkozása van. Két kisváros az USA-ban, Ohio és Mississippi államban felvette a Kossuth nevet. A washingtoni Capitolium és New York a Riverside Drive és a 113. utca kereszteződésénél található Kossuth szobra.

Kossuth visszatért Európába, és Londonban telepedett le. 1894. március 20-án Kossuth visszaadta lelkét a teremtőjének. 1894. március 30-án elindult a Kossuth koporsóját, valamint felesége és lánya hamvait szállító különvonat. Osztrák területen dísztelenség és közöny kísérte, de magyar területen ezrek álltak, térdeltek a vasút mellett, beszédet mondtak, Kossuth-nótát énekeltek. A Magyar Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, innen a Kerepesi temetőbe több mint félmillió gyászoló kísérte utolsó útjára. Az egész világ megemlékezett róla, meggyászolta.

Sipos Jánosné Bereczki Anna, a már súlyos beteg Kossuth orvosával, Henfi Ignáccal levelezett, melyben a családnak felajánlotta a hétfalusi nők nevében a szemfedő és a fejpárna kihímzését, és rózsaszirommal való kibérlését. Ezzel is lerótta Hétfalu a Kossuth iránti tiszteletét. A türkösi Kossuth Lajos utca évtizedekig Lajos utca név alatt létezett, majd átkeresztelték. 1902-ben Brassóban és Hétfaluban is rendeztek Kossuth-ünnepségeket. Istók János bácsfalusi születésű szobrászművész elkészítette Kossuth Lajos mellszobrát, amit 1905-ben Várfalán avatták fel. 1906-ban Istók János felajánlotta, hogy díjtalanul megmintázza gipszbe Kossuthot, hogy a készítendő szobrot a Csernátfalu főterén álló honvéd emlékműre helyezzék. Sajnos a Nagy Háború a történelemnek más irányt szabott, idegen csizma tapossa a főtéren a megmaradt jelképeinket. Az összmagyarság nevében felrovom a magyar filmművészetnek azt a tunyaságát, hogy egy évszázad alatt nem volt képes készíteni Kossuthról több Oscar-díjat is kiérdemelő nemzetközi filmet.

Barcasági magyarként elgondolkodom, hogy Kossuth szobrok Amerika szerte emlékeztetnek a szabadságharc eszméire, Kossuth megye is található, a világ többi részén utcák, szobrok hirdetik Kossuth nagyságát, de itt a hazai tájamon, se Brassóban, se Hétfaluban nincs Kossuth szobor, de még utca sincs róla elnevezve.

A brassói meridián története

Írta: dr. Bencze Mihály

A meridián az általánosan elhatározott nulla hosszúság, egy képzeletbeli északi-déli vonal, amely kettévágja a világot és megkezdi az egyetemes napot.

Az ókori görög világban Eratoszthenész (Küréné, Shahat, Líbia, i.e. 276 – Alexandria, Egyiptom, i.e. 194) az egyiptomi hellenisztikus matematikus, földrajztudós, csillagász, filozófus, költő, zenész volt az első, aki megkísérelte a hazai meridiánok létrehozását. Sajnos eredeti művei elvesztek, Sztrabón (i.e. 64 – i.u. 23) földrajztana mentette meg az utókornak. Eratoszthenész egy olyan vonalat választott a térképein,
amely a nulla hosszúságot jelölte meg, amely Alexandriával kereszteződött, és amely kiindulási helyként szolgált. Az iszlám hatóságok több meridiánt használtak, a hinduk Sri Lankát választották, a második századtól Dél- Ázsia a Madhya Pradeshben található Ujjain csillagvizsgálóját használta. Az arabok Jamagird települést használták, Kínában Pekingben volt, Japánban Kiotóban volt a nulla meridián. Minden ország kiválasztott egy hazai meridiánt, amely által értelmezte saját térképét. A táguló világ egyetlen térképbe történő egyesítése a római Ptolemaiosz tudósé volt, ő a nulla hosszúságot a Kanári-szigetek láncolatára állította, ez volt az a föld, ami az ő világától a legtávolabb feküdt. Így a Ptolemaiosz által feltérképezett világ ettől a ponttól keletre volt.

1883 és 1885 között zajlott az Európa Meridián mérése, amely Brassón is áthaladt. Brassó történelmi központjától északra emelkedő Fellegvár-hegyen, vagy Márton-hegyen található tönkrement állapotban az a kő, amelyen német nyelven örökítették meg, azt, hogy itt, ezen a helyen volt a nulla meridián, ami átment Brassón: „Die Vermessung des Südens Europas fand zwischen 1883-1885 statt.” Jó lenne ha a brassói polgármesteri hivatal, akár a történelmi múzeum, ezt a követ kimentené a körülötte levő szemétlerakatból, kijavítatná, egy emlékmű kerettel és fedéllel látná el, és románul, magyarul, németül leírná a kő történetét.

Az egész földgömb feltérképezése szinte lehetetlen feladat volt a műholdak nélküli ember számára. A szélességi fok választása könnyű volt, a matrózok és a tudósok a föld nulla szélességi síkját az Egyenlítő kerületén keresztül állították be, majd az Egyenlítőtől az északi és déli pólusig tartó világot 90 fokra osztották. Azonban a hosszúsági fokokra, amelyek ugyanolyan könnyen alkalmazhatják ugyanazt a mérési módszertant, nincs logikus kiindulási sík vagy hely. A 19. század közepére legalább 29 különböző hazai meridián volt a helyén, a nemzetközi kereskedelem és politika globális volta, szükségessé tette a globális koherens térkép megalkotását. A fő meridián nemcsak a térképen a nulla fok hosszúságú vonal, hanem ez egy olyan is, amely egy speciális csillagászati obszervatóriumot használ egy égi naptár közzétételére, amelyet a tengerészek a csillagok és a bolygók előre jelzett helyzetének felhasználásával azonosíthatnak a bolygó felszínén. A 15. és a 16. század felfedező útjai határozták meg az egységes navigációs térkép fontosságát és nehézségeit, ami végül az 1884. október 13-án egy Washingtonban megtartott konferenciához vezetett, ahol 25 nemzet 40 küldötte találkozott. A cél a nulla hosszúságú fok és a fő meridián megállapítása volt. A 19. század végén az Egyesült Királyság egyszerre volt a világ gyarmatosító és navigációs hatalma. Kihirdették térképeiket és navigációs térképeiket a fő meridiánnal, amely
áthaladt a Greenwich-en, és végül a konferencia is elfogadta Greenwich-et fő meridiánnak.

Sóvidék, Erdély tüdeje

Írták: Dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania: az erdőkön túli tartomány, lényegében egy földrajzi fogalom, melyet gazdag, hánytatott történelmi múltja és sokat szenvedett népe tölt meg emberi tartalommal. (…) Hol is lehetne szebb hazája a „székely” sónak? Erdélyország keleti részén, a Székelyföld Sóvidékén, a Görgényi-havasok lábánál, egyszer…, nagyon régen …, valaki sóra bukkant. Talán így is kezdődhetne a székely sóbányászat története… írja Horváth István bevezetésként A székely sóbányászat rövid története című könyvében. A szerző szavaival élve, hol máshol tündököljön éltető forrásként, hazánk megannyi kincse között, ha nem Erdélyben?

A Kárpát-medence sóközpontját, a Hargita megyében fekvő Parajd (é. sz. 46° 33′ 04″, k. h. 25° 07′ 39″), s annak közkedvelt sóbányája, illetve a Maros megyében található, s a világ legnagyobb heliotermikus tavával büszkélkedhető Szováta (é. sz. 46° 35′ 46″, k. h. 25° 04′ 28″) alkotja. Parajd neve a magyar paraj főnévből származik, a neve onnan ered, hogy a sószállító fuvarosok lovaikat e helyen legeltették “páréztatták”, miközben szekereiket megrakták sóval. Szováta a székely Örlec nembeli Szovát nemzetségről kapta a nevét. Az egymást körülölelő két város, mai napig is növekvő népszerűségnek örvend, hisz’ nemcsak, hogy gazdaságilag aktívak, de számos turisztikai és kulturális értékkel is rendelkeznek.

A parajdi és szovátai sótelepeket már a szkíták is hasznosították. A felszíni fejtésekről a Sóváradon létesített római castrum tanuskodik. A Kárpát-medencéről és környékéről való legkorábbi, ókori „földleírások” Strabóntól maradtak ránk. A Sóvidék peremterülete volt a római korban a limes. Parajdon a római kori sóbányászatról négy nagyobb, tölcsér alakú (amfiteátrum-szerű) “sóvágás” és a környéken előkerült “LVM” (Legio V. Macedonica) jelzésű téglák tanúskodnak, de az itteni sókitermelés központja Szováta lehetett. A vándornépek, a hunok, az avarok, a honvisszafoglaló magyarok is hasznosították. Parajdon az első, kimondottan feltárási szándékkal készített bányamunkálatok, az 1840-es években, a Varga-bánya és a Sáros-táró vágatok voltak. Ezen a részen 1873-ig dolgoztak a tárókkal, összesen 393 méter táró készült el. A kősó Erdély, és ezen belül a Székelyföld, egyik legnagyobb ásványi kincse, nevet adott egy tájegységnek – Sóvidék – és jogot (sójogot), megélhetést biztosított sok száz éven át a vidék lakosságának. Kezdettől fogva a Székely Nemzet közvagyona volt (Universitas Siculorum), s így minden székely háztartás ingyen sót kaphatott, legalábbis 1562-ig, amikor Zsigmond király lefoglalta a kincstár számára. Orbán Balázs páratlan remekművében, a Székelyföld leírásában romantikus lelkesedéssel a Székelyföld kincsesbányájának nevezi a föld keblében rejtőzködő, a föld felszínére “kitörő” sóbérceket. Századokon át a Kalonda, Bucsin, Tolvajostető hitvány, köves útjain az egész Székelyföldről, Brassóból és Fogarasról ráf nélküli, úgynevezett “fakószekerek” vonultak Európa “fehér hollója”, a sóbánya felé, hogy a természet nélkülözhetetlen adományát eljuttassák Erdély minden részébe. A hely, ahol a só valóban ragyog, a Bolyai-féle geometria egy csodálatos hologramja, a sókristály geometriai formáját a rácsszerkezet és kristálynövekedés különböző irányokban eltérő sebessége együtt határozza meg.

A parajdi Sóbányától nem messze, a felszíni „kiegészítés” szerepében, de egyedi látnivalóként is helytállva, egy egész rezervátum tárulkozik ki. A Sóhát Természetvédelmi Rezervátumban kialakított Sószoros tanösvény ismertetőként szolgál a sógerincről, az illegális sókitermelésről, a sós-agyagos iszapfürdőkről, a sókristályok növekedéséről, továbbá a régi bányatelepet és a József aknát is magába foglalja. A rezervátum mindamellett, hogy látványt és egészségügyi felüdülést nyújt, a maga harmonikus kialakításával, s energetikai kisugárzásával egy belső megtisztulást, lelki megnyugvást is ajándékoz. A só már i.e. is nagy „hatalommal” bíró ásványkincsként szolgált az emberek számára, sőt, ahogy a magyar népmesékben is tudatosított fontosságként, úgy a kulturális örökség megőrzése és az egyre inkább kibontakozó útja során minden sóvidéki székely méltó büszkeségeként jelen van.

A természeti kincsek mellett, a költészet világa is éppolyannyira jelentős. Szót kell ejteni a városban található Áprily Lajos Emlékházról is, mely látogatásunk során tovább gazdagította ismereteinket. Mi, barcasági és sóvidéki erdélyiek, büszkék vagyunk a megyénk Áprily Lajos Főgimnáziumára, de ha végig járjuk az épületet, keveset tudunk meg híres költőnk életéről. Mindenkinek ajánljuk, hogy látogassa meg a parajdi Áprily Lajos Emlékházat, ahol Csíki Zoltán tanár úr, az emlékház mindenese, olyan történelmi érdekességeket tár fel Áprily életéről, amiből megérhetjük azt, hogy Áprily itt Parajdon vált igazi magyarrá. Mindenkinek fontos, hogy Áprily Lajos neve kiemelten szerepeljen a köztudatban. Ezért jött létre Parajdon, 1990-ben a helyi Árpily Lajos Közművelődési Egyesület. Az alapszabályzatban megfogalmazott céljai között nem csak a költő életművének életben tartása szerepel, hanem a magyar kultúra, a helyi értékek felkarolása, a turisztikai szükségletek kiszolgálása is. Ennek érdekében az egyesület létrehozta 1991-ben az Áprily Lajos Emlékházat, valamint folyamatosan biztosítja ennek működését, bővíti a gyűjteményt.

Orbán Balázs köröljárva Székelyföldet, felfedte múltunk elhomályosult értékeit, Áprily Lajos költészetében pedig – átölelve e föld „hullám-horizontját” – megmutatta Erdélyt. A helyet, ahol a só valóban ragyog, s a bércek, ősi népünk szellemét viselik.

Parajdi főnix

Írták: Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

Van egy hely, só-lepte,
fogant büszke talaja,
egy szoros, ami falt embert,
s emberek lábnyomát,
azt Parajd betakarta.

Metaforák erdejében,
Hullócsillag jelezte,
virágok véres szirmait,
s a felnevető illatát,
dermedt vihart elnyelte.

Szép ostroma a kőnek,
szikla mely bent szorong,
hol kéz karcolt jelent,
fűtött szívekbe sót,
mely hontalannál is felragyog,

s a mélyben rekedt bálvány,
mormolta az igét,
Tündér zengő varázsszava
visszhang szárnyán elsuhan,
a főnixmadár, s a lét,

mely jövőt is kíván,
s igaz minden hatalma,
hol tárnamenti ösvényén
Székelyföld bérce-várát,
eteti most a mélység maga!

(2022. január 17.)

A magyar nyelv napja Verespatakon

Írta: dr. Bencze Mihály

A magyar nyelv napja a közfigyelmet igyekszik ráìrányítani a magyar nép szellemi-kulturális öröksége és nemzeti identitása alapját jelentő magyar nyelvre. 2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvényt. Anyanyelvem napjának megtartásával érdekes tapasztalataim voltak Bukarestben. 2013-2018 között, mint a bukaresti Ady Endre igazgatója évente megünnepeltük anyanyelvünk napját, a szaktanárok szép műsort szerveztek, a diákok szavaltak, minden felemelő volt. Csak akkor döbbentem le, amikor előadás után iskolám diákjai egymást közt románul beszéltek, akár a szüneteken is. Bármennyire értékes, művészi műsorokat, előadásokat szerveztem, az anyanyelvet a szünetekben se tudtam meghonosítani, – az elődeim erre nem is törekedtek – így minden folyt az örökölt kerékvágásban. A magyar nyelv utolsó állomása Bukarest, már csak a temetőben a fejfákon fog még magyar név szerepelni. Ezt történt egy világvárosban.

Az idén a világ egyik legeldugodtabb falvában akartuk megünnepelni a magyar nyelv napját, ezért a brassói Korona Rádió szerkesztője Kökösi Attila, technikusa Csiki Edmond és jómagam 2021. november 14-én Verespatakra (Roșia Montană, Goldbach, Alburnus Maior) utaztunk. Kökösi Attila már kétszer volt Verespatakon, ott ismerte meg Pálfi Árpád unitárius lelkészt, és ő ajánlotta, hogy ott, az unitárius templomban tartott istentisztelet legyen anyanyelvünk ünnepe. Pálfi Árpád Topánfalván lakik, onnan ingázik minden vasárnap Verespatakra, hogy megtartsa az istentiszteletet. Így Topánfalváról vettük fel a lelkész urat, aki útközben élő lexikonként mesélte Verespatak történetét.

Európa legértékesebb és legnagyobb mennyiségű aranya itt található. A csodálatos szkíta aranyékszerek egy része is ebből az aranyból készült, jó lenne tudni azt, hogy ők hogyan nevezték ezt a helyiséget. Hérodotosz, a nagy görög történetíró megjegyzi, hogy Kr. e. 550-450 körül a szkíta-agathürszoszok és geto-dahák az első lakói ezeknek a területeknek, akik aranyat és ezüstöt mostak a Maros és Aranyos folyókból. Traianus alatt a római birodalom is jónak látta meghódítani ezt a vidéket, Alburnus Maior névre keresztelni, és kiteljesíteni immár az itteni aranybányászatot. A római időkből fennmaradt labirintusszerű bányafolyosó rendszere ma is látogatható, a bányamúzeumba 150 lépcső vezet le. A felszínen az aranyfeldolgozás eszközein lehet elgondolkozni, különösek az aranytartalmú érc aprítására szolgáló aranyzúzó malmok. A település és a bánya védműve volt az Alburnus Maior római vár, ami a Várdombon található, hasonlóan itt találhatók a római kori bányák maradványai. 1854-ben folytatott régészeti feltárások során 25 viasztáblát találtak, a XVIII-as számún a 131. január 6-i dátum szerepel, és az Alburnus Maior megnevezés. Ezek a 131-167 között írt daciai emlékek számítottak a római kurziva legrégibb változatainak. Írásukat Hans Ferdinand Massmann (1797-1874) müncheni germanista professzor fejtette meg Libellus aurarius sive tabulae ceratae et antiquissimae et unicae Romanae in fodina auraria apud Abrudbanyam oppidum Transylvaniae nuper repertae (Lipsiae 1841) című munkájában. A régebbi bányászházak falaiban sok római kő van befalazva, de a mostani elhagyott egykori bányászházak falaiban is láttunk római köveket. Az egymáshoz kapcsolt hárs fatáblák a római kori adás-vételi szerződések, az egyiken Verespatakot a pirusták falujának nevezik. A pirusták Dalmáciából kerültek ide, mint híres bányászok. A római bányaigazgatás székhelye Ampelum (Zalatna) volt, és ennek köszönhette, hogy Septimus Severustól megkapta a városi jogot. A bányákat egy nemesi származású bányaigazgató, procurator Augusti aurariarum vezette. A Verespatakról származó leletekből Téglás Gábor (1848-1916) dévai tanár rekonstruálta a római bányászat technikáját. A rómaiak a 170 éves ittlétük alatt 500 tonna aranyat, kétszer ennyi ezüstöt bányásztak. Kr. u. 271-ben kivonulnak Dáciából a rómaiak, a római bányászat nyomai halványultak, de újabb jelentős bányászat emlékei az Erdélyi-érchegységből, sem máshonnan Erdélyből, nem kerültek elő a magyarok Kárpát-medencei visszatelepülése előtt. Az Árpád-kori Magyarország gazdaságának egyik alapja az arany volt, de a hézagos oklevelek nem szólnak ebből az időből az Erdélyi-érchegység aranyáról, egyedül Óradnát említik. Egy 1525-ből származó irat még csak a Vörös patak vízéről szól, de már említi, hogy ott érczúzó malmok működnek. Verespatak fellendülésében óriási ugrás következett be, amikor 1746-ban a kincstár megnyitotta a Várhegy aljában a Szentháromság-, majd 1769-ben a Mária Mennybemenetele-nevű tárót, ezzel indult el a mélyművelésű bányászat. 1710-ben e bányavidék 63,2 kg aranyat termelt, 1842-ben 1007,4 kg-ot, ami egyenlő volt Európa összes többi aranytermelésével, 1847-ben pedig 1060 kg, 1909-ben majdnem az előző évek duplája volt a termelés. A megélénkült ipari bányászatnak szakemberekre volt szüksége, így indult be Verespatakon a bányászati szakképzés, aminek Trianon véget vetett. A birodalomváltás eltávolította a magyar szakembereket, és igyekezett a magyar kisvállalkozókat csődbe juttatni. 1948 nyarán a proletár állam tulajdonába vette az összes bányát, elkezdődött a tervgazdálkodás. Verespatak viszonylatában Kremnitzky Jakab (1828-1904), Gesell Sándor (1839-1919), Pálfy Mór (1871-1930) világhírű munkáikban foglalkoztak Verespatak földtanával, ércteleptanával. Verespatakon 1970-ig csak földalatti kitermelés folyt, 1984-től 2006-ig, a bánya bezárásáig a bányászat kizárólag felszíni fejtéssel történt.

  1. november 7-én a Horea és az ortodox pópák által feltüzelt mócok feldúlták Verespatakot, és gyilkolták a nem román lakosságot. Verespatakon és Abrudbányán egy néhánynak úgy kegyelmeztek meg, ha azok átkeresztelkednek az ortodoxvallásra, ezt a túlélést vállalta 65 római katolikus, 468 református, 41 lutheránus és 548 unitárius. Avram Iancu fellázított mócai is gyilkolták az itteni nem román lakosságot. 1910-ben 2907 lakosából 1481 magyar és 1412 román volt. A trianoni békediktátumig Alsó-Fehér vármegye Verespataki járásának székhelye volt. 1992-ben társközségeivel együtt 4146 lakosából 3808 román, 228 cigány, 104 magyar és 6 német volt. 2011-ben Verespatak 618 lakosából 5 volt magyar. Egykor, mindenkinek volt egy bányarészlege, a tiszta aranyat 1948-ig Abrudbányára vitték, ott vásárolta fel a bank. Utána a Detonata híres vendéglőben megittak egy fél decit az egészségükre, néha többet is.

Hitélet a szkíta, majd római korban is volt Verespatakon, remélhetőleg előkerülnek majd egykori szentéjek, templomok maradványai is. A korai kereszténység az 1. században gyorsan terjedt, a 4. század végére a Római Birodalom államvallásává vált. Középkori templomról nincs adat, de katolikus hitélet, és fatemplom már akkor is létezhetett. A 18. századtól főleg sváb bányászokat telepítettek Verspatakra, akik részére 1757-ben szerveztek katolikus egyházközséget. A gazdag és híveiben is gyarapodó katolikusok 1763-ban elszakadtak Abrudbányától és Mária Terézia elrendelte, hogy önálló plébánost kapjanak, és plébániává szervezzék. A kincstár anyagi segítségével és közadakozásból 1783-ban elkezdték a templom építését. A Horea-féle magyarellenes felkelés alatt, 1784-ben nagyon megrongálódott, leégették, így csak 1847-től tudtak új templomot építeni, de Avram Iancu magyarellenessége tovább rombolta, végül 1867-re tudták csak befejezni. 1998-ig a plébániának helyben lakó plébánosa volt, azóta Gyulafehérváron tevékenykedő papok kapnak felváltva hétvégi megbízást. Az új templom, sokáig nem tudott ellenállni az idők viszontagságainak, be kellett zárni és hamarosan lebontani. A jelenlegi templomot, mint az elsőt is, a temetőben építették fel. Fogarassy Mihály püspök szentelte fel Szent László magyar király tiszteletére 1867. szeptember 10-én. A templom tornyában két hatalmas, magyar feliratokat viselő harang lakik. Ma kevés katolikus él, de már nem beszélnek magyarul. Minden év július 26-án tartják az Örökös szentségimádási napot. A templom körül rengeteg sír, mindenhol magyar nevek. Kőbe vésett bizonyítékok arra, hogy valaha ez a település magyar volt. Friss virág van Moldován Lajos (1844-1889) gyógyszerész síremlékén. Az első világháború éveiből rengetek öntöttvas, és kovácsoltvas síremlék van, mai szemmel nézve is igazi mestermunkák, gazdag, művészi életre tekint vissza. Grüber családok (Vilmos, Gyula) bányatulajdonosok sírjai is itt találhatók, őket a szovjetek 1945-ben Dombaszba deportálták, szerencsére túlélték, és haza jöhettek. Több Székely család sírhelye is itt van, a telep híres emberei voltak. Bereczki családok sírjai, de itt található Dregán János bányatulajdonos sírja is. Jánki, egykori kolozsvári egyetemi tanár sírja is itt van, Pálfi Árpád lelkész temette. A három templom közül a legjobb állapotban a katolikus templom található, az épületet a Gold Corporation pénzéből újították fel. Vasárnaponként Gyulafehérvárról jár ide kétnyelvű misét tartani dr. Lukács Róbert Imre egyetemi teológiai tanár, a még 20 lelket számláló elrománosodott katolikus híveknek.

A református egyház keletkezésének ideje Verespatakon az 1650-es évekre tehető, 1763-ban nagyszámú református bányász került Verespatakra, de számuk csak a 19. század közepére érte el azt az arányt, amely szükséges volt a templomépítéshez, addig Abrudbánya, mint anyaegyház látta el az 1840-ben létesült Verespatak leányegyház gondozását. 1846-ben Benkő András lelkészsége alatt, Szabó István abrudbányai gondnok kezdeményezésére 1847-ben megépült Verespatakán a református templom és létrejött az önálló anyaegyház. Az építéshez a legtöbb adományt az Ebergényi családok adták. Székely Borbála Sámuel két harangot hozatott a saját költségén. Az 1849-es Avram Iancu gyilkolásai itt is több száz áldozatot követeltek, és házakat, templomokat gyújtottak fel. A túlélők csak 1888-ban tudták felszentelni a templomukat. 1870-es évekig az abrudbányai Basa István járt ki Verespatakra, az akkor alig maradt 32 lelket számláló gyülekezetbe. A templom kőből és téglából épült, hossza 16 m, szélessége 8 m, a torony magassága 25 m. Sajnos 2013. március 30-án bezárták a református templomot. Ladányi Sándor abrudbányai református lelkész magyar állami pénzen próbálja feljavítani a verespataki református templomot, és a múlt században épült, mára romossá vált papilakot is. Az 1970-es években 13 lelket számlált a gyülekezet, az 1992-es vizitáció során csak négy református fogadta Csiha Kálmán püspököt. Református lélek csak egy maradt mára a fuluban: Farc Matisek Aranka, akinek a férje román rendőr volt, és aki Abrudbányán lakik. Évről évre egyre több magyar turista érkezik, akiket vagy a lelkész, vagy Kopenetz Loránd főgondnok vezet végig a településen. A papilak vendégházzá alakulna, erre elnyerték a Román Örökségvédelmi Hivatal anyagi támogatását. A görögkatolikus parókiát is felújítják. Csak a minőségi turizmusban látja a református egyház a jövőjét itt. A reformátusoknak nincs saját temetőjük, a telep köztemetőibe temetkeztek. Ide vannak temetve az Ebergényi családok felmenői. Az egykori ősök nemes származásúak, szétszóródtak az egész világra. Mexikó városban létezik egy Egerbényi nevű utca. Az 1968-as olimpiai játékokon Mexikóban Ebergényi lány gyújtotta meg a lángot.

Az unitáriusok középkori templomáról nincs adat, azonban a verespataki unitárius egyház püspöklátogatási könyve 1-3 lapja szerint 1568-tól unitárius egyházat szerveznek, hisz abban a korban ez csak régebbi katolikus hívekből jöhetett létre. A verespataki eklézsia az abrudbányai eklézsiának volt filiája, 1715. április 24-ig a verespataki hívekhez Abrudbányáról jártak ki a belső emberek. Ekkor az abrudbányai tanító laborfalvi Berde Pál, mint lévita Verespatakra került. A zsinat 1737-ben elhatározta, hogy Verespataknak is lehet felszentelt papja, de függjön Abdrudbányától. Verespatakon csak fából készült imaház volt. Első papja 1748-ban Szankovich Izsák volt, második papja Bakó István (1764-1774). Az egyháznak puskapor árusítási joga is volt. A jelenleg is meglévő szép kőtemplom építéséhez 1790. július 1-én fogtak hozzá, és 1796-ban szentelték fel. Horea és Avram Iancu rombolását és az unitárius hívek lemészárlását az itteniek sem kerülték el. A rombolás és felégetés után, 1851-ben újraépítette a templomot Székely Jakab verespataki bányatulajdonos. Az Úr asztala 1877-ből datálható, 1862-ből származik Takácsy Ignác marosvásárhelyi orgonakészítő mester, unitárius orgonája. Takácsy összesen 79 templomi orgonát készített, többek közt Dicsőszentmártonnak is. 1985-ben a torockói származású Eckhardt János, aki Verespatak borbélya volt, Imre fiával együtt faragták a templom díszeit. A templom mellett volt a lakásuk, most a templom melletti temetőben nyugszanak. A templom értékes belső bútorzattal rendelkezik. A templom egykori két harangja közül csak az egyik szól, az amelyik súlya miatt megúszta Avram Iancu pusztítását. A kisebbiket, amelyik súlya 480 kg volt, azt kidobták a toronyból és a bucsonyi görögkatolikus templomig meg sem álltak vele a rablók. Ott szolgált az, a Budapesten két oklevelet is szerzett Ion Agârbiceanu volt a görögkatolikus pap, akinek jámbor írásaival etettek minket az iskolában. A nagyobb harang 1500 kg, és azt a kolozsvári Andrásofszky fivérek öntötték 1863-ban, mely öntéséhez 3 kg aranyat is felhasználtak. A bejárat fölött emléktáblán olvashatjuk az első világháborúban meghalt unitárius hősök nevét: Székely Ferenc, Székely Samu, Székely József, Székely Sándor, Székely Ferenc, Székely László, Szekeres György, Drumus Edvárd, Botár Samu, Botár Emánuel, és azt, hogy Avram Iancu hada 182 unitáriust mészárolt le. 1938-ban 263 unitárius lélek volt nyilvántartva, ma csak 12. Az unitárius temető a templom körül van, itt nyugszanak Székely Jakab (1849) bányamérnök, Székely Béla és János, Marosvásárhelyre származott orvosok, Székely Árpád, Ravai család, Drumus család sírhelyei.

1976-ban Ceauşescu, a Nemzetközi Valutaalaptól kölcsönkapott 11 milliárd USD értékéért a Verespatak nemesfémjei mellett a hadiiparnak oly szükséges gallium, germánium, molibdén, titán, vanádium, wolfram és uránium készletekkel kezeskedett. Ami igazi ritkaság Verespatakon az a monoatomikus arany. A monoatomikus elemek olyan elemek, amelyek egyetlen atomként stabilak. A diktátor a lakosság életminőségének a rombolásával 1985-ben kifizeti az államadóságot, ami meglepte a kölcsönzőket, hisz ők a kezeskedés fejében szerették volna az itteni kincseket kitermelni. A diktátor gyorsan felfejleszti a bányászatot, és több mint 40 tonna aranyat exportál Svájcba és Angliába. Folytatva ezt a tempót 1988-ra 18 milliárd nyereséget hoz az országnak, ami a rendszerváltás után pillanatok alatt eltűnik.

A Kanadában alapított Gabriel Resources (GR) Ltd. 1997-ben kötött koncessziós szerződést a román állammal, Verespatakon és környékén a Gold Corporation Európa legnagyobb külszíni aranybányáját akarta megnyítani, ahol vitatott ciántechnológiával bányásztak volna ki 300 tonna aranyat, és 1600 tonna ezüstöt. Ők a nagybányai Franc Timiş üzérkedő kapcsolataival érkeztek ide. Ha a befektető megvalósítja a kitűzött célját, e gyönyörű tájak eltűnnek. Egy évtized múlva egy hatalmas gödör lesz, tele maradványokkal, amelyek az egész Nyugati-Kárpátok területét szennyezni fogják. Ettől a napról Verespataknak átok lett az arany. Jézus a hegyi beszédében ezt mondta a tanítványainak: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, a tolvajok meg kiássák és ellopják. Gyűjtsetek inkább kincset a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda meg nem emészti, sem a tolvajok ki nem ássák és el nem lopják. Mert ahol a kincsed van, ott van a szíved is”. 2013-ban nagyszabású tüntetések robbantak ki a beruházás ellen. Romániában, ezért a parlament 2014-ben elutasította a törvénytervezetet. Verespatakon ötven ingatlan falára került fel az Országos Örökségvédelmi Hivatal műemléképület jelző táblája, ezzel Verespatak lett a legtöbb romániai műemléképülettel rendelkező falu. Sok közülük romos állapotban van, de egy részüket a Roşia Montana Gold Corporation felújította. A kanadai cég 17 millió eurót költött a településen, de a beruházás elmaradt. Alkalmazottjait elbocsájtotta, az általa megvásárolt lakások egy része hosszú évek óta üresen áll, másik része már romhalmaz. 2006-ban bezárták az állami bányát, ahol addig négy műszakban dolgoztak. Nem volt sztrájk, megkapták a végkielégítést. A bányaprojekt ellen felemelték szavukat és állást is foglaltak a történelmi egyházak, a Román Tudományos Akadémia, és több mint ezer kutató a világ minden részéről. A Mentsétek meg Verspatakot kampánynak szüksége volt egy közvetítő fórumra, és így Stefania Roth létrehozta 2004-ben a Szénafesztivált (FânFest), amit minden év augusztusában több ezer ember részvételével tartanak meg, és az élet és folytonosság ünnepének tartják. Az elsőt Pálfi Árpád segítségével az unitárius templom körüli területen tartották. A Szénafesztivál idejére az egész Verespatak egy óriási színpaddá változik, az udvarok előadások és aktivista megmozdulások helyszínévé, a házak kiállítótermekké, a tisztások koncerttérré alakulnak. Stefania Roth angol-nénet származású hölgy, a Világbank egyik közgazdásza, a Kolumbiában kapott nemzetközi díjának értékét ennek a szervezetnek ajánlotta fel. 2014. október 5-én avatták fel a Kolozs-tordai Unitárius Egyházkör gyülekezeteinek képviselői az összefogás kopjafáját Verespatakon. A lakosság nagy része elfogadta a búsás kielégítést, eladták házukat, és más vidékre költöztek. A kiköltözöttek egy része holtait is magával vitte Gyulafehérvárra, Kolozsvárra, Besztercéig, de Jászvásárba is. Székely József azon unitáriusok közé tartozott, akit a lelkész egyszer eltemetett, 1992. december 4-én, majd 2004-ben kihantolt. Az unitáriusoknál nincs kihantolási szertartás, Szabó Árpád akkori unitárius püspök Pálfi Árpád lelkészre hagyta, hogy találjon rá megoldást. Azóta hat kihantolást celebrált. Volt, aki örült a pénznek, az új háznak, de a szülőföldről távozók egy része képtelen volt alkalmazkodni, önkezűleg vettek véget életüknek. Az ortodox egyház ezeket nem temeti el, így az öngyilkosságba menekülőket, nemzetiségüktől és vallásuktól függetlenül, mind Pálfi Árpád unitárius lelkész temeti el. Azt mondják Verespatakon, hogy ma a temetőben minden halottnak ára van. 2021-ben Verespatak az UNESCO-listára került, az ügyért a legtöbbet Vasile Apostol bukaresti építész tett. Először 1996-ban szervezett nyári tábort műépítészdiákok számára, azóta folyamatos a jelenlétük. 2012-ben indították el a „Fogadj örökbe egy verespataki házat” nevű programot, melynek célja önkéntesekkel és adományokkal felújítani a falu épített örökségének egy részét. A tiszteletes elmondása szerint a faluban az önkéntesek mellett már dolgoztak Károly brit trónörökös és Placido Domingo emberei is. Az unitárius templom restaurálását díjmentesen felvállalta a bányavállalat, a lelkésznek házat ajánlott Kolozsváron, terepjárót, és Kolozsvár körül állást is, de a lelkész hivatalosan tájékoztatta a kanadaiakat, hogy ameddig egyetlen híve is van, a templomot nem adja fel. Nagy László az unitárius egyház főjegyzője Pálfi Árpád lelkészt, Verespatak utolsó mohikánjának tartja. Mária Terézia rendeletére 1745-ben Verespatak fölötti hegyekben tíz mesterséges tó épült. Ezek közül a leghíresebb a Fenyves-tó, mely az egyik völgyben fekszik, 850 m tengerszint feletti magasságon. Területe 0,8 ha, a gátat agyagból, földből és kőből építették, mélysége 4m. Innen a láthatárt a falu Kernik hegye zárja.

Közben megérkeztünk Verespatakra, de még az istentiszteletig van egy óra. Így a tiszteletes úr bemutatja az egykori magyar Verespatak nevezetességeit. Megnézzük az omladozó egykori Jókai házat, ahol az író szokott nyaralni. Ez a ház Dávid Ferenc (nem a vallásalapító) verespataki lakós tulajdona volt, magyarként nem tudott magyarul, de 1976-ban magyarkodásáért elzárták. Jókai Mór az Aranyember regényében ezt írja: „Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják, szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a víz hajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága érc, a tört iszapot vermekbe csalogatják; „csapda”, „tűzhely”, „színpad” a neveik, amiken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban aranyőrlő malmok azt a higannyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain, s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás”.

E városkában most 500-an laknak, többnyire vegyes családok, vagy azok leszármazottjai. A bejárati útnál van a háza Mihăița Gritta olasz származású dúsgazdag bányatulajdonos hölgynek, aki Verespatakon kívüli környéken 7 iskolát és 7 ortodox templomot építetett a mócoknak. Az aranybányászat virágkorában a főtéren 17 kocsma, 10 cukrászda, és nagyon sok bordélyház működött. A szűk utcák, és a házak kinézete nagyon hasonlít a torockói rendszerre. Verespatak és Torockó testvér bányavárosok, jöttek mentek ide-oda a bányászok. Verespatakon a házak körüli kőkerítés neve: maur. A „Szicilia” utcában 1-4 osztályos magyar iskola működött, amit 1956-an szüntették meg. Csak ebben az utcában van az unitárius parókia. Elemi osztályos német iskola is működött. Székely László unitárius lelkészt, a magyar forradalom után, 1958-ban elzárták, a Duna-deltában vágta évekig a nádat. Édesanyjának a sírja a templom előtt van. Híres ház Henzel Károly egykori üzletember háza, aki vegyes üzletet működtetett. Az egykori Buzdugán István bányamérnök háza is műemlék. Az unitárius parókia is a Szicilia utcában van, a sarkon pedig az unitárius harangozó egykori háza áll, ahol Eckhardt Imre lakott. Neider Anna (1841) háza is emlékhely. Itt van Kovács László háza, róla azt kell tudni, hogy Josip Broz Tito (1892-1980) jugoszláv államfő fényképésze lett. Verespatakon horvátok, szerbek, lengyelek is laktak a magyarok és a németek mellett. Zlaczky Kálmán lengyel származású cipész volt, művészi szinten gyakorolta mesterségét. Az egykori Ajtay – szálloda helyett egy tömbház épült. Megvan még az egykori Kaszinó, ami Barta János tulajdona volt. Csak az ő tulajdona volt a Kolozsvári Metropol szálloda is. 1948-as államosítás után New Yorkba emigrált. A kolozsvári születésű özvegye Földes Etelka 1997-ben hazajött, hogy igényelje vissza a kaszinót, de sajnos hirtelen meghalt. Földes Etelka Liza Minnelli többszörös Golden Globe-díjas és Oscar-díjas amerikai színésznő, és énekesnő pedikűröse volt. Egyik fiúk fogorvos volt, mielőtt Henry Kissinger a fiú rendelőjébe ment volna, előtte a fogászat felrobbant. Verespatakon filmet forgatott Bencze Ferenc, valamint Gáspár Imola. Pálfi Árpád lelkésszel nemzetközi újságok is készítettek interjút, mint a Washington Post, Hamburger Wochenblatt, Süddeutsche Zeitung, Neue Zürcher Zeitung, Corriere Roma, és magyarországi sajtók. Szerepelt a Duna TV-ben, meg a hazaiban is Kötő József és Boros Veronka műsoraiban. Lelkészünk szomorúan mondja, hogy 20 évvel ezelőtt volt az utolsó keresztelés, azóta csak temetés van.

11 óra előtt tíz perccel Pálfi Árpád tiszteletes, felmegy a toronyba és elkezd harangozni, közben telefonon beszél a Strasbourban élő orvos lányával. Ebben a templomban a tiszteletes a mindenes, kántor is, takarítástól festésig mindent ő csinál egyedül. Lelkészünk ezt mondta: „Az itteni vitéz székelyek nem ismerik az anyanyelvüket. Néhány vasárnapi istentisztelet és egy pár temetés után rájöttem, hogy az egybegyűltek ugyan zengik a zsoltárokat, de nem értik a prédikációt. Amikor 1976 őszén megdicsértem az egyik idős hívemet, mondván, hogy milyen szépen énekelt János bácsi, az öreg meglepődve nézett rám, és azt mondta: Ce spui domnule părinte? Öt évtized alatt egyszer bozgoroztak le, azt is egy Székely Ákos nevű magát románnak való atyafi tette. Be kellett húznom egyet neki, hogy megtudja, mit jelent egy erdélyi magyar számára a bozgor szó”. Ma, az anyanyelv ünnepén kemény viccnek számítana.

Lassan megjelennek az unitárius hívek: Cornea Zeno (aki ortodox, de, aki otthagyta egyházát, mert az üzletelt a kanadaikkal, felesége Mária unitárius), Ghiurițan Cornea Roxana (a topánfalvi kórház jogtanácsosa), Ghiurițan Rareş (ő fújtatja az orgonát, és néha harangoz), Ravai Ferenc János, és a Bobby, a település egyetlen „unitárius kutyája”, aki a harangszó után rögtön itt van. A hirdetőtáblán a következő egyházi énekek: 14, 193. 24, 312. Felmegy a lelkész az orgonához, és az első éneket énekli. Magyar zsoltár, román prédikáció. A lelkipásztor nemcsak a nyelveket válogatja a templomban, hanem a helyét is. Ingázik az orgona, a szószék és az Úr asztala között. Téli fagyok idején is eljátssza az istentiszteletet felvezető három zsoltárt. A szószéken két biblia hever, az egyik magyar, a másik román nyelvű. Az anyanyelvű szentírás még Nagy Domokostól származik, aki 1930 – 45 között szolgált a faluban, és aki keresztvíz alá tartotta Pálfi Árpádot. Mi, a három vendég is besegítettünk a zsoltárok éneklésébe, aminek láthatóan örvendett a lelkész. Bobby kutya is megkereste a helyét és fülét hegyezve figyelte a lelkészt. A hívek mesélik, hogy évente négyszer az unitárius úrvacsora alatt Bobby kutya is becsületesen sorban áll, és magához veszi a megáldott kenyeret. Pálfi Árpád palástjában felmegy a szószékre, lassan átszellemül, érezni, hogy elérte az isteni magaslatot. Igehirdetésébe, mint két egymással fogócskázó akkordban, a Jézusi igazságok fényével keverednek élete tapasztalatai. Engem is megragad ez a varázslat, és mint egy film lepereg előttem Pálfi Árpád eddigi élete. 1951. március 27-én született Várfalán. Édesapja, Pálfi Károly (Várfala, 1914. április 27. –Várfala, 2002. február 6.) asztalos volt, édesanyja Vagyas Anna (Várfala, 1922. szeptember 27. – Várfala, 2010. december 3.) háziasszony volt. Van egy húga Piroska, aki 1956-ban született, és egy féltestvére Pálfi Károly, aki 1947-ben született. Vargyas Rózália nagymamája, a több mint 30 unokája közül vele foglalkozott a legtöbbet, esténként bibliai történeteket olvasott fel neki. Nagymamája azt álmodta, hogy ez az unokája lelkész lesz. Az 1-8 osztályt Várfalán, az általános iskolában végezte. 1965. augusztus 8-án a verespataki Nagy Domokos lelkész konfirmálta. Milyen érdekes a sors keze, majd ő veszi át tőle Verespatakon a parókiát. A középiskolát Nagyenyeden, a Bethlen Gábor középiskolában, ahol 1970-ben érettségizett. 1968-ban tartották a vallásszabadság napját Várfalán, ahol dr. Kiss Elek püspöknek ő olvasta fel a köszöntő beszédet, ami édesanyjának is nagy örömére szolgált. Ekkor döntötte el, hogy lelkész lesz. Érettségi után a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára nem vették fel. 1970. október 25. és 1972. február 13. között letette a kötelező román katonaságot, a Tasnád melletti Szarvad katonaegységénél. 1972. február 14. és 1972. október 1. között Várfalán az 5-8 osztályosok nevelője. 1972-1976 között a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, ahol dr. Erdő János teológiai tanár előadásai nagy hatással vannak rá. Fenyőkútra, Pálpatakára helyezték, de Dénes György Verespataki lelkész lemondott, Kolozsvárra került, így 1976. szeptember 1-től Pálfi Árpád lett Verespatak unitárius lelkésze. 1977. február 6-án feleségül vette Vuzdugán Saroltát (Várfala, 1950. november 17.), akivel az 1-4 osztályban osztálytársak voltak. Nem született gyerek, így 1979-ben elváltak. Egykori felesége Marosvásárhelyen végezte az orvosit, most nyugdíjas orvosnő Kistarcsán. 1981. március 28-án újranősült, feleségül vette Józan Margitot (Tordatúr, 1948. február 3.), aki jelenleg nyugdíjas gyógyszerész Topánfalván, az egyetemet meg Marosvásárhelyen végezte. Házasságukat két gyerekkel áldotta meg a teremtő: Pálfi Árpád Levente (1982. április 4.), aki jelenleg Piskin él – és itt születet Pálfi Márkus Árpád unokája is-, valamint leánya Margit Evelyn (1985. január 3.), aki orvosnő Strasbourgban, az orvosi egyetemet Kolozsváron végezte. 1974-ben és 1975-ben ünnepi légátus Brassóban a torockói születésű Majai Endre unitárius papnál. Végül 1981. március 1-én avatta nagypappá, Brassóban, Májai Endre. Oklevelén ez áll: „Mk. 13, 37. Amint pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” És ezt be is tartotta, egy életen át vigyázott Verespatakra, a hitére, a családjára, a közösségére, a templomra. Lassan, az utolsó énekkel véget ér az istentisztelet, az átszellemült lelkészünk lelépeget a földi valóságba. Mintha egy álomból ébrednék, egy álom amelyben Verespatak 2000 éve pillanatok alatt lepergett szemeim előtt. Senki se siet haza, a „kis unitárius család” felszabadultan beszélget a templomban, majd a templom előtt, ahonnan az őszi napsütésben a színesen pompázó Verespatak látható, és a környéke.

Kérdem lelkészünktől, hogy számára az anyanyelv napján mi volt a legnagyobb élménye. Ezt felelte csillogó szemekkel Pálfi Árpád: „2019. december 5-én Kökösi Attila elhozta templomunkba Felvidékről Vadkerti Imre nemzeti rock énekest, aki Zsapka Attila és Sipos Dávid zenésztársaival megtartotta a „Mennyből az angyal” jótékonysági koncertet, amelyen minden jelenlevőt megajándékoztak egy CD-vel. A mély érzelmű magyar énekek, valamint a sokat mondó szöveg, annyira felkavarta a híveket, hogy mindenkiből feltört a sírás. És akkor történt egy csoda, Cornea Zeno tiszta ortodox román, akiről mindenki tudta, hogy csak románul beszél, megszólalt csengő magyar nyelven, és hálát adott az Istennek.

Topánfalva, magyarok nélkül

Írta: dr. Bencze Mihály

Topánfalván személyesen először 1975. június – júliusában jártam. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem matematika fakultásának első évét fejeztük be, és a dékánátus minket, a katonavégzett fiúkat Topánfalvára vitt, egyhónapos praktikára. Tordáról az érdekes kisvasúton közlekedő gőzmozdony vontatta vonattal (mocănița) érkeztünk Topánfalvára. Ennek a praktikának sok köze a matematikához nem volt, a hegyvidéken lakó móc családokat kellett összeírni, mert a diktátor őket Aranyosgyéres, Torda, de főként Kolozsvár és Nagyvárad városokba akarta telepíteni, az etnikai arányok egyirányú megváltoztatására. A faipari szakiskola bentlakásában szállásoltak el. A juhászkutyákkal, és egyéb természeti akadályokkal nehezített terepmunka után, mégis sikerült kirándulásokat szerveznünk, és a fontosabb barlangokat is meglátogatni. Topánfalvát, a várost is felfedeztük, és örvendtünk, mert elég sok magyar emberrel találkoztunk, még a római katolikus templomban kétnyelvű misén is voltunk. A gyakorlat harmadik hetén komoly esőzés kezdődött, és egy néhány nap múlva pedig kiöntött az Aranyos, a hírekben tudtuk meg, hogy Erdély szerte árvizek vannak. Ezzel véget ért a gyakorlatunk, mindenki, ahogy tudott igyekezett hazajutni. A kisvonat nem működött, az Aranyos síneket, utakat mosott el. Gyalog, fakitermelő traktoron, valahogy eljutottam Aranyosgyéresre, onnan Segesvárra, ahol még tombolt az árvíz. Innen már nem volt rendszeres vonatjárat, egy nap múlva sikerült felkapaszkodnom egy Bukarestbe induló vonatra, ami egészen más irányban közlekedett, nem Brassón keresztül. Másnap Bukarestből indult egy vonat Brassóba, azzal végre hazaértem.

Topánfalva (Câmpeni) a Mócvidék központi települése az Erdélyi-szigethegységben. Magyar nevének előtagja Topán személynév, de a topány szó névcsoport név, kapcsolatos a „mezeiek” megnevezéssel. Először 1565-ben említik az írások, Topanfalvaként. Lakói juhászattal foglalkoztak. A móc szó román nyelven fonószálat, copfot jelent. A férfiak hagyományosan kétfelől copfba kötötték a hajukat. Eredetük még nem tisztázódott, gyakori antropológiai jellegzetességük a szőke haj, és a kék szem gepida és alán eredetre utal, de zöme juhászkodással került ide a tatárjárás után. 1750-ben 667 háztartást számoltak, 1786-ban pedig 5456 lakossal rendelkezett. Mária Terézia és II. József idején a mócokat is nyilvántartásba vették, és megadóztatták. Ez alóli felmentésként határőrezred felállítását kérték Bécstől, de a magyar nemesség megvétózta. Hűbéri viszonyok fel nem számolása miatt, gerillaharcokba kezdtek, aminek az itt megtelepedett magyar és német lakosság lett az áldozata. Az egyre elégedetlenebb gyulafehérvári gyülekezők között Horea azt híresztelte, hogy őt a császár jelölte ki a mócok vezetőjévé, és főhadiszállását Topánfalvára tette. Csapatai 1784. november 5-én a királyi jószág-ispán épületeit, levéltárát kifosztották és lerombolták, valamint a Szent Ferenc szerzetesi rend épületét és templomát. A felbőszített több tízezres tömeg fegyvert fogott és a román ortodox egyház támogatásával, rátámadtak a nemességre és a nem ortodoxvallású magyar, szász, és román lakosokra. A Horea vezette felkelők szörnyű kegyetlenkedésbe kezdtek, 1784 ősze és 1785 tele között 133 javarészt magyar település és több mint 4000 ember esett áldozatul. Milyen furcsán értékel az utókor, az akkori gyilkos ma nemzeti hős, és szobra van a főtéren. Ez volt a város első nemzetiségi tisztogatása, a magyarság létszámának drasztikus csökkenésével járt.

Római katolikus egyházát 1779-ben badeni és tiroli erdőmunkások számára szervezték. Iskolát a román görögkatolikusokkal közösen tartott fenn, és bár már az 1800-as évektől magyar plébánosok szolgáltak benne, az iskolában a görögkatolikus kántortanító tanított románul. Az 1860-as években már székelyek alkották a többséget a gyülekezetben. A közös római-görögkatolikus iskolát 1884-ben államosították.

A 2. balázsfalvi gyűlés után megindult a román csapatok osztrák felfegyverkezése. Megfélemlítés helyett ezek a csapatok szabályos irtóhadjáratba kezdtek a katonailag védtelen magyar települések ellen. Avram Iancu főhadiszállását Topánfalvára tette, s mint a mócok vezetője, 1849 októberében elkezdte hadjáratait a magyarok ellen. Iancu felkelő társa Petru Dobra nevéhez köthető a zalatnai mészárlás, ahol csapatai 700 fegyvertelen nemzetőrt, asszonyt, és gyereket, miközben aludtak lemészároltak a preszákai mezőn. Október közepétől november közepéig tucatnyi magyar település lakosságát mészárolták le a románok. 1849. január 8-án Ioan Axente Sever, aki Avram prefektusa volt, bevonult a védtelen Nagyenyedre, és a 8000-9000 főnyi csapata feldúlta a várost, és több mint 900 embert válogatott kegyetlenséggel lemészárolt. Majd a román felkelők Hariban, Nagylakon, Borosbenedeken, és Járán újabb magyarellenes mészárlást végeztek. A forgatókönyv hasonló volt. A felkelők előbb fenyegetésekkel, majd ígéretekkel fegyverletételre bírták a lakosságot, majd legyilkolták őket. A magyarok semmilyen fegyveres erővel nem rendelkeztek, legyilkolásukat nem magyarázták biztonsági szempontok, ezért népirtásról beszélhetünk. Avram Iancut a magyar forradalom leverése után nem vonták felelősségre, sőt nemzeti hős lett, szobra szintén Topánfalva központjában. Ez volt a második nemzetiségi tisztogatás Topánfalván.

1861-ben a topánfalvi járás a románt nyilvánította hivatali nyelvéül. 1862-től gyógyszertára működött. 1894-ben Doina néven népbankot hoztak létre. 1890-ben azotint gyártó robbanószergyára épült, 1910-ben pedig bőrüzeme, egy fogadója, öt vendéglője és négy kávéháza működött. 1904. augusztus 17-én leégett a Csiky testvérek üzlete, és az ezt követő tűzvészben 76 ház, valamint a két román templom is leégett. 1927 óta faipari szakiskola, majd 1961 óta líceum is működik. 1910-ben 2967 lakosból 2692 volt román, 219 magyar és 30 német anyanyelvű, 1982 ortodox, 74 görögkatolikus, 141 római katolikus és 64 református vallású. 2002-ben 5238 lakosa volt, 5031 román, 188 cigány, 5045 ortodox, 67 görögkatolikus, 14 magyar, 15 római katolikus. 1912-ben elkészült Torda-Topánfalva-vasútvonal végállomása, amelyen a közlekedés 1996-ban megszűnt. A trianoni békediktátum is sok magyart távolított el Topánfalváról, a megmaradt levéltárában rengeteg magyar nyelvű okirat található. A szocializmusban Topánfalva gazdasági életében a bútoripar, a mezőgazdaság és a fakitermelés volt a meghatározó. Az Aranyoson felfelé, Mihoeşti-nél található víztároló 1987-ben készült el, részben szabályozza az Aranyos árvíz lehetőségét.

2021. november 14-én sikerült meglátogatnom Topánfalvát. A városon még a szocializmus nyomai a döntőek, a demokrácia csak munkanélküliséget hozott, emiatt is sokan elköltöztek más városba. Az itt maradt magyarság nagy része is más városba települt. Egy néhány monarchiabeli épület is túlélte a szocializmust. A fiatalok külföldön akarnak boldogulni, a városban kevés a vállalkozó. A környező szép hegyi vidék miatt esetleg a turizmus lehet egy megélhetőségi lehetőség, de ez még várat magára. A városban a következő magyarok élnek: Pálfi Árpád, aki unitárius lelkész Verespatakon, felesége Józan Margit, aki gyógyszerész itt a városban, Gluver Mariska, aki a líceumban tanítónő volt, férje román, Selyem Sándor, aki az Avram Iancu Főgimnázium angol tanára, felesége román. Vasárnap 11 óra előtt már szólnak az ortodox, a görögkatolikus és római katolikus templomok harangjai. Más felekezetű templom nincs a városban. Lungu Gabriela a római katolikus plébánián lakik, ő a mindenes, ő harangoz. A városban még heten római katolikusok, egy néhány moldvai csángó is, aki elrománosodott, de vallási felekezetét nem adta fel. 2-3 ministráns diák is akad, és egy egyetemista angol szakon mesteriző fiú is ministrál. Dr. Lukács Róbert Imre római katolikus lelkész szokott kétnyelvű misét tartani, ő Gyulafehérváron a katolikus teológián a római jogot tanítja. A római katolikus templommal szemben, az utca másik felén a római egyháznak volt egy kastélyszerű épülete, ahol Szemlér Ferenc író is szokott nyaralni. Abban az időben Turr Erzsébet volt ennek az épületnek a gondnoka. Valamikor, a városban szolgáló papok, itt szoktak találkozni egy közös ebéden. Ezt az épületet eladta a római katolikus egyház az ortodox esperesnek, és évek múlva ő is eladta, ma fogászat működik benne. Szemlér Ferenc így emlékszik vissza: „Amíg íróasztalomnál ültem Szinaján, Bukarestben, Neptunon, Topánfalván, megint Bukarestben – elfeledkeztem gondjaimról, bajaimról, példátlan szorongásaimról, álmatlanságaimról, félelmeimről, az évek egyre súlyosodó terheiről. Ismét egészségesnek, tettre késznek, boldognak – igen: boldognak éreztem magam. Visszaálmodtam azt a régen elhalt és soha meg nem ismétlődő csodaidőt, amikor azt hittem: én változtatom meg a világot. Enyém a jövő! Vagyis a miénk!” Sajnos, Topánfalván már nem a miénk a jövő.

Parlagon felejtett generációk

Írta: dr. Bencze Mihály

Harminc év távlatából elemezve Barcaság magyar lakósságának számbeli alakulását, szomorúan kell megállapítanunk, hogy létszámban felére csökkentünk. És azt is tudjuk, hogy az inercia, a tehetetlenség ezt már a következő 15 évben felezi, így azt is ki lehet számítani, amikor az iskoláink osztályainak felét elveszítjük, és létszám hiány miatt meg is szűnnek az iskoláink. A magyar nemzet a Barcaságon, békésen önmagát felszámolja.

1989 előtt politikai okok, bántalmazások miatt, akik nyugatra menekültek, érthető, elfogadható okokat tudnak felsorakoztatni. De egy időben olyan „ki vagyok én” magyarkodássá vált a kitelepedés is. Létszámban ez még nem volt veszélyes az itthon maradottakra nézve. A rendszerváltás után sajnos gazdasági menekülés címszó alatt Brassó megye magyar fiataljainak 30-40%-a a kivándorlást választotta. Hogy mennyi volt ebben a kalandvágy, vagy a valós ok, döntse el mindenki maga. Tény az, hogy ezek gyerekei nem a Brassó megye magyar iskoláiban tanulnak. Akik Magyarországot választották új hazájuknak, legalább az összmagyarság létszámát tartják fenn, de akik nyugatabbra mentek, azok gyerekei már nem a mi anyanyelvünkön tanulnak, és időben asszimilálódnak. Így jártak a világháborúk után, valamint az 56 – os szabadságharc után kitelepedett generációk is. Nyugat ingyen kapott szakmailag felkészült munkaerőt. Nem kell mindig Nyugatra menni példákért elég, ha Bukarestre gondolunk, nemcsak arra az időszakra, amikor „a második legtöbb magyar lakóssal rendelkező város volt”, hanem arra is, ami a mai napokban történik a gazdasági okok miatt odatelepült magyarokkal. Beleszorulnak az asszimiláció csapdájába, akár száz évvel ezelőtt a barcasági csángók fele. A kivándorolt generációk már osztálytalálkozókra is ritkán jönnek haza, pedig zömének szülei, testvérei még itt élnek. Se az RMDSZ, se az egyház, se intézményeink nem gondolkoztak el azon, hogy ezek a kivándorolt generációk az itthon maradottak számára nagyszerű politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatrendszer lenne. Kényelemből, nem odafigyelésből, hagyjuk kallódni ezt a hatalmas lehetőséget.

Az 1965-ös években elindult egy erős kommunista propaganda a magyar lakósság körében, aminek az volt a célja, hogy minél több magyar gyereket a szülők román tagozatra írassanak be, mert a gyerek nagyszerűen fog érvényesülni, hisz a tanítás a román iskolákban sokkal színvonalasabb, mint a magyar iskolákban. Kevesebb időt tölt az iskolában, mert nem kell a magyar irodalmat tanulnia, és nem is kell ebből érettségiznie. Eleinte a kommunista magyar szülők mutattak példát, de tíz év alatt lassan ragályos lett. Az ebbe a csapdába került gyerekeink sajnos az asszimiláció útját választották. A nemzeti szocializmusban a szakiskolák tanítási nyelve is kötelezően a román lett, így ezek a gyerekek is közelebb kerültek az asszimilációhoz. A kényszeriparosítás címszó alatt, a román kommunista párt az etnikai arányok megváltoztatására törekedett. Brassó megye volt az első áldozat, a rengeteg betelepített hegyen túli munkaerővel. A magyar városrészek lebontásával, a családok tömbházba kényszerültek, ahol hallgatólagos törvény volt, hogy egy lépcsőházban csak egy magyar család lakhat. Így a játszóterek nyelve is a román lett. A vegyes házasságok gyerekeinek zöme a román iskolát választja, néhány esetleg az óvodát magyarul végzi. A 89-es rendszerváltás után, úgy nézett ki, hogy a barcasági magyarok identitástudata helyreáll. Egy néhány év múlva a mákonyos régi propaganda újra éreztette hatását. Napjainkban, minden évfolyamon legalább két osztálynyi magyar gyerek jár idegen iskolába. Kérdem én, igazgatóink, tanáraink, lelkészeink jártak-e ezekhez a családokhoz, hogy győzzék meg arról a szülőket, hogy a mi iskoláinkban a helye az ő gyereküknek.

Az állami iskoláinkban csak tanítás folyik, pedig nevelésre is igény van. A kötelező tanterv, és a sok iratgyártás kimeríti a tanárok idejét, és kevesen gondolnak arra, hogy a diákjaink számbeli megtartására, lelki fejlődésére, valamit még tenni is kéne. Sokan azt mondják ezért a fizetésért ennyi elég. Visszamegyek időben a kemény szocialista korszakba, amikor a hatóságok rengeteg tevékenységet tiltottak, de olyan tanári generációk voltak, akik megtalálták azt az egérutat, ahol osztály bulikkal, iskola bulikkal, kirándulásokkal, táborozásokkal, közösséggé kovácsolták az osztályokat, ápolták a hagyományokat, és életre nevelték az ifjúságot. Hol vannak a Szent Anna-tói nyári táborozások, ahol egész Erdély fiataljai találkozhattak. Rétyi-tói fürdések, sátortáborok, Plaiul Foii-i varázslatos világa, vagy a Babarunka táborrendszere. Középiskolában kezdnek kialakulni a nagy szerelmek, nem mindegy, hogy köreinkből kerülnek ki, vagy idegenek a kiválasztottak. Iskoláinknak nincs egy jövőt építő kidolgozott stratégiája, amihez kéne tartsa magát a tanári kar, és az iskola személyzete, így iskoláink csak a jelen sodródásában léteznek, ami előbb-útóbb a tanítási minőség romlásához, majd osztályok elvesztéséhez vezet. Így veszett el Fogarason a magyar iskola, Brassóban általános iskolák magyar tagozata, nem beszélve a környező falvak magyar iskoláinak az egyre nehezebb fennmaradásáról. Most is lehetne tartani kéthetente a tornatermekben iskola bulit, és kéthetente lehetne kirándulásokat is szervezni. Száz végzős diákból 40- nek van magyar identitás tudata, a többi a média által felkínált virtuális világban úszkál más partok fele. Fiataljaink zöme már nem magyar zenére szórakozik, hanem a manele ritmusára tombol a primitív szövegek ismétlésével. Szomorú, hogy a szülők nagy része oda se figyel, hogy mi történik a gyerekével, milyen társaságba keveredik. Szüneteken sok diák egymás közt nem anyanyelven kommunikál. Senki se szólítja meg őket. Az 5, 10, 15, 20, 25 stb. éves találkozók valamikor alig várt rendezvények voltak, a mi zenénkkel, hagyományainkkal, csupa öröm, csupa emlék volt mindenki számára. A nemrég végzett generációk már találkozót se szerveznek, és ha netalán megpróbálják, fele se jön el. Az iskola nem nevel közösséget, az önzés, az egó, „a ki vagyok én” diákjainkat lassan a nihil fele sodorja. Az anyagi megvalósítás bűvös körébe fulladnak, és több mint fele ezeknek is asszimilál. Azt is szeretném mondani, hogy nincs jogom senki döntését kritizálni, senkit megszólni, mindenki az Isten teremtménye, és úgy éli és szervezi az életét, ahogy neki jól esik. Ez a cikk csak egy ténymegállapítás. A 10 éves találkozókon, ha a négy egykori végzős osztály gyerekeit összeszámolom, akkor egy osztálynyi kisgyerek lesz az iskolánk utánpótlása. Középiskolásaink, az elmúlt évtizedekben, ha az iskolában nem kaptak szórakozási lehetőséget, legalább a mi zenénkre, és a mi köreinkben szórakozhattak, ismerkedhettek az egykori Jani-bárban, a Loksiban, a Szili-bárban. Ma ezek sincsenek. Hagyományaink megélése is hiányos. Maradjak csak a húsvéti locsolás szépségénél, hasznosságánál. Valamikor minden lány osztálytársat a csoportba szerveződött fiúk meglocsoltak, locsolás végén, éjfélkor az egyik osztálytársnál bulit tartottak. Ez is egy nagyon jó ismerkedési lehetőség volt. Mára a Húsvét egyes családoknak teher, minek készítsenek süteményt, házukat nem kell mindenki összetapossa, ezért inkább 4 napra más vidékre kirándulnak, vagy bezárják a kaput és nézik a tv-ét. A fiúk lustaságból, kényelemből nem mennek locsolni, igaz már húsvéti verset se tudnak szavalni.

A legnagyobb baj a középiskola után kezdődik. Akik egyetemre mennek Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, azoknak lehetőségük adódik anyanyelvünkön az ismerkedésre, párkapcsolat kialakítására, szórakozásra. Sajnos az egyetem a családalapítás idejét 30 év fölé emeli, így a gyerekáldás várat magára, és az iskoláink utánpótlása ezért is szerényebb. Akik nem mennek egyetemre, azokat a napi 10-12 óra munka kifárasztja. De számukra Brassóban sincs olyan lehetőség, hogy akár hétvégén egy magyar bárban találkozzanak, magyar rendezvényen ismerkedjenek, és lassan a családalapítás szépségét is megéljék. Zömében ez történik az egyetemet végzettekkel is, akik visszajönnek városunkba. Nem lehet ilyen értékes generációkat parlagon hagyni, a társadalom értéktelen rendszerére bízni. Ezen az RMDSZ, és az egyházaink is elgondolkozhatnának.

Egy másik probléma a magyar nyugdíjasok sorsa. Annyi értékes nyugdíjasunk van, mindeniknek hatalmas élettapasztalata, szakmai tudása van, de erre a társadalom már nem tart igényt. Pedig ezt a potenciált is kéne értékesíteni. Akár úgy is, hogy fiatalok „örökbe fogadjanak” egy nyugdíjast, vagy fordítva. De meg lehetne szervezni a magyar nyugdíjasok klubját, ahol heti rendszerességgel találkozhatnának, kirándulásokat lehet szervezni számukra stb. Ezt a szerepet töltötte be egykoron a Jani-bár. Gondolom az RMDSZ-nek, és egyházainknak lesz megoldása erre a problémára is.

Tényként megállapítható, hogy iskoláinkban az érettségire szükséges tananyagot megtanítják, de diákjainkat nem nevelik a jövőre, nem tanítják meg a túlélési stratégiákat. Mint intézmény ettől óvakodik az iskola, de azt is be kell lássuk, hogy ebben a témában felkészületlen a tanári kar. Mindezt a szülőkre hárítják. A szülő, aki a pénzkeresés mókuskerekében tévelyeg, az iskolától várja mindezt. Jó lenne, ha magyarságunk a cigányoktól megtanulná a gyerekáldás elfogadását, a gyerekszeretetet, az összetartást, az egymás segítését, és hitet az erős családban. És ami a legfontosabb, a cigány megtanítja a gyerekeit a túlélés minden fortélyára. Ezt valamikor tudta a magyarságunk, akkor a Barcaság is felemelkedőben volt. Bőjte Csaba szerint, a mostani törvényes keretek közt lehetőségünk van kibontakozni, a ruházat és az élelem mindenki számára elérhető, akkor mi a probléma? Ezen minden barcasági magyar gondolkozzon el, és ha jövőt akar maga és gyerekei számára akkor keresse, és találja meg az ő szerepét is ebben a barcasági „méhkaptárban”. Ezt mondja a Teremtés könyve: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet…”. Márton Áron mondását átírva, azé a Barcaság, aki benépesíti.

Mert összetartozunk!

A III. BRASSÓ MEGYEI MAGYAR IFJAK NAPJA margójára

A közéleti szerep, így a közösségépítés is, példamutatással, hatásgyakorlással, felelőséggel jár. Ezt nevezzük vezetésnek!

Ebben a változó világban, az elmúlt néhány hónap tapasztalatával, úgy gondolom, hogy ezeknek a szavaknak még nagyobb jelentősége van.

Körülbelül  egy éve, hogy  kialakult a járványhelyzet  és azt tapasztaltam, hogy nagyon sok közösségépítő bizonytalan volt. Mit tegyünk, nincsenek élő rendezvények, nem tudunk találkozni, nincsenek koncertek, fesztiválok……

Igen, nagyon sok minden változott, de az alapok, a lényeg változatlan maradt!

Bennem a következő két kérdés fogalmazodott meg: Mit kell tennünk és milyen hozzáállással cselekedjünk? Mint közösségépitők  fontos hogyan gondolkodunk, hisz mi vagyunk a hangulatfelelősök!

Igy  született meg a döntés,  újrainditani a brassói magyar rádiózást.

A Korona Rádió fő célkitűzései: Szeretném, hogy:

  • élő, dinamikus fóruma legyen a Brassó megyei magyarságnak, különösképpen a magyar fiataloknak.
  • megtudjuk szólaltatni a Brassó megye községeiben élő magyarokat  és kibontakozási teret biztosítani nekik műsorainkban
  • kapocsként tudjunk mükődni a Brassó megyében élő magyarok és a nagyvilág különböző szegleteibe elvándorolt brassói magyarok között  és persze  a világ magyarsága  között.

Nagyon sok negatív információ éri most az embereket. Szükségünk van egy olyan csatornára ahonnan pozitiv információk jönnek, ahol  a jókedv uralkodik. Egy találkozóhelyre  ahol, igaz, hogy csak a hangok szintjén , de találkozni tudunk.

Szeretném, ha a Korona Rádió lenne  ez a csatorna, ez a találkozóhely!

Fellelőségünk megtartani pozitiv világszemléletünket és ezt sugározni a közösség fele.

Vegyük észre a pozitivat körülöttünk! Hiddjétek el, hogy minden változás ami  közösségünk életében van, akár a vírus miatt is, értünk van és nem ellenünk! És ezt nekünk közvéleményformáloknak kell képviselni.

Feladatunk, hogy példát muttassunk, hogyan lehet a Korona Rádiót  hatékonyan működtetni a közösségépités érdekében és hosszútávon életképessé, önfeltartová tenni.

Feladatunk, hogy hatást gyakoroljunk a közösségre. Ha választani lehet a pozítiv és negatív hatás között, akkor nekünk mint közösségépítőknek egyetlen választásunk van, hogy adjunk, hogy építsünk!

Mata Hari Brassóban

Kökösi Attila neve az utóbbi időben Brassó zenei világának az átszervezéséhez, az anyanyelvi zenekultúra megteremtéséhez köthető. A következő fontos rendezvények megvalósítója: Földes László- Tudod, hogy nincs bocsánat (2016 Vargyas, Brassó, Bukarest), Keresztes Ildikó koncert (2017 Brassó), Kalapács József akusztikus életmű koncert (2017 Brassó, Bukarest), I. Szent István Ünnepe Keresztváron (2017,Keresztvár), Felvidéki Barantások műsora, Brassói Magyar Napok (2017 Brassó), Rudán Joe Band koncert (2017 Brassó), Rock Szilveszter, Emberi Dolgok & Ossian Tribute, The Crazy Plumbers (2017 Brassó), Elvis Presley emlékest, Bardócz Péter, Helmuth Benedek, White Betty koncert (2018,Brassó), Akusztikus Trió (Vadkerti-Zsapka-Sipos), Március 15 (2018 Keresztvár, Brassó, Bukarest, Sepsikőröspatak), Honfoglalástól az István a királyig, I. Brassói Megyei Magyar Ifjak Napja, Nemzeti Összetartozás Napja (2018 Brassó), Sepsikőröspatak Falunap, Vadkerti Imre, Emberi Dolgok & Ossian Tribute (2018), Magyar Hétvége a Coresiben (2018), II. Szent István Ünnepe Keresztváron (2018), Túnyogi Péter Emlékzenekar, Brassói Magyar Napok (2018 Brassó), Akusztikus Trió Ádvent (2018 Ürmös, Bodola, Keresztvár, Brassó, Sepsikőröspatak, Csíkszereda), Vazul vére akusztikus koncert (2018, Brassó, Sepsikőröspatak), Tóth Reni & Mr. Basary, Március 15. (2019 Nagyvárad, Brassó, Ürmös, Kálnok, Sepsiszentgyörgy, Vargyas), Túnyogi Péter Emlékzenekar, Emberi Dolgok, Ossian Tribute (2019 Sepsiszentgyörgy, Brassó), II. Brassó Megyei Magyar Ifjak Napja, Rendületlenül zenés történelmi játék ősbemutató (2019 Brassó), III. Szent István Ünnepe Keresztváron, Az Őrzők-Magír tábor (2019 Vargyas), és következik a Decemberi Ádvent, Titán (2019 Brassó, Vargyas, Ürmös, Sepsiköröspatak).

Az előkészületek alatt sikerült Attilával elbeszélgetnem.

(Dr. Bencze Mihály): Kökösi Attila egykori diákomra úgy emlékszek vissza, mint egy önkeresőre, egy örök lázadóra. Hogy emlékszel vissza te ezekre az évekre?

(Kökösi Attila): Ha vissza gondolok az elmúlt 52 évre, csakis egy szó jut eszembe: szabadság. Mindig arra törekedtem, hogy szabadon tudjak dönteni sorsom fölött. Első csatáimat szüleimmel vívtam meg, 14 évesen, mikor úgy döntöttem, hogy a brassói Vörös Zászló Ipari Líceumot választom tanulmányain folytatására, és nem az Unirea Líceumot, hisz 9.38- as általánossal végeztem a nyolcadik osztályt. Valószinű sikeres lett volna a felvételi vizsgám. Szembe menve szüleim, rokonaim, tanáraim elvárásával, egy gyengébbnek minősített oktatási intézményt választottam. Tettem mindezt reménnyel teli szívvel, mert az a hír járta a várost, hogy ott a Vörös Zászló Ipari Líceumban tanít egy fiatal, lázadó, “rockos” matektanár, Bencze Mihály. Nekem muszáj volt őt megismerni! A rockzene már magával ragadott akkor, az AC/DC Back in Black című albuma teljesen elvarázsolt. Ritmusvilága lenyűgöző volt, lázadásra, egy új világ megismerésére késztetett. Nincsenek véletlenek az életben! 37 év barátság köt össze most már veled! Nem bántam meg soha az akkor hozott döntésemet! Egy igazi magyar embert ismertem meg benned, aki maradandót alkotott nemzetének úgy mint matematikus, mint költő, mint pedagógus. Életem meghatározó ėvei következtek. Itt ismertem meg jövendőbeli feleségemet, Máté Hajnalt, akivel 33 éves kapcsolat és 28 év házasság köt össze. A líceumi évek alatt tovább erősödött bennem a lázadás szelleme. Kalandokkal teli négy év következett. Teljes szívemből és lelkemből tettem minden cselekedetem. Mindig egy célt követtem: szabad lenni, nem engedni, hogy mások döntsenek felettem.

(B.M.): Sértette, és gátolta minden fiatal kibontakozását a román nemzeti szocializmus. A Szabad Európa Rádió zenés adásait hallgatta mindenki, meg a Magyarországról becsempészett lemezeket. Ezekre is szórakoztak, és e körül lassan kialakultak társaságok is. Hogyan született meg a Mata Hari Baráti Társaság?

(K. A.): Közösen 15 brassói fiatallal megalakítottuk a Mata Hari Baráti Társaságot. Tudtuk, legalábbis sejtettük, hogy a Securitate követ. Követtek ők sok embert, a magyar rockereket különösképpen. A Mata Hari nevet választottuk, mondván: ha a szeku kémkedik utánunk, akkor kémkedjünk mi is utánuk! Gyönyörű, élménydús két hónap következett, bulik, közös tevékenységek a csapattal, bandázás, csajozás. Bandázó ruháinkat pincékben, és a Cenk fái alatt dugosgattuk el a szülők elől. A Mata Hari tagok többsége az akkori Unirea Líceumból volt. Hozzájuk csatlakoztam én a Vörös Zászló Ipari Líceumból, Piki (nyugodjon békében) a négyfalusi Elektroprecizia Liceumból, és még egy valaki a brassói Elektróból. Szüleim aggódalommal követték viselkedésem, rockzene iránti érdeklődésem. Sok szóváltás volt otthon. Mindezekre a megnyugvást az Edda Kölyköd voltam, Fémszivű fiú, Minden sarkon álltam már, a Dinamit Tinédzser dal, a HBB Nem hallod üvőltők, Oly sokáig voltunk lenn, Mata Hari, és még számtalan dal adta meg. A rockzene és a bandázás egy életforma lett. Kölyök volt a becenevem, de akadt köztünk Hobó, Homi, Frigi, Piki, Patkány, Görény, Cili, Steve, hogy csak egy pár becenevet említsek! Megadtuk a módjád komolyan mindennek. Fizikaórán voltam, a nagyszerű Szász Ferenc fizikatanárral, amikor a líceum titkárnője kikéretett az óráról, és elkísért a titkárságra. A titkárságon egy kerekarcú, tejfölösképű, nyakkendős, őltönyös személy várt rám. Érdeklődni kezdett a magyarországi rokonaim iránt, és úgy általában a családomról. Akkoriban az osztály KISZ titkára voltam. Azt gondoltam, hogy valamilyen káder ellenőrzésen vagyok, de hamarosan rájöttem, hogy kihallgatáson. 1982 őszén,15 éves fejjel volt szerencsém elöször találkozni a román Securitatéval. Az első célirányos kérdést nem fogom soha elfelejteni! Így szólt: Ce ştií despre Mata Hari? (Mit tudsz Mata Hariról?) Több mint kétórás kihallgatáson vettem részt. A szekus. mindenről tudott, bulik időpontja, helyszíne, becenevek, koncertek amelyekre jártunk (Prinzip, City, Magneton, Metropol, Iris, Riff). Tudta, hogy az egyik bulin felmásztunk ketten egy csempekályhára és onnan hallgattuk az AC/DC-t. Aláíratott velem egy nyílatkozatot, amelyben köteleztem magam, hogy ha a Román állam és kommunista erkölcs ellenes magatartást, szervezkedést észlelek, akkor értesítem őket! Aggódva jöttem ki a kihallgatásról, de nem megtörve. Délután találkoztunk a bandával. Őket is megkeresték az Unirea Líceumban. Ott nagyobb volt a pánik, a felhajtás, mert sokan voltak banda tagok, mind a három kilencedik osztályból. Egyeztettünk egymással, hogy ki mit mondott, mit kérdeztek tőlünk, hogyan legyen tovább. Az Unireában nagy méretű zavarodás kelettkezett. Társaim mesélték, hogy Török Ernő mérnöktanár látta el őket jótanácsokkal és bátorította őket, lelket őntve beléjük.

A tavaly tudtam meg, hogy az akkori magyar aligazgatónő felpofozta az egyik lányt, akinek úgymond visszatérő esete volt, mert hivatva volt régebben egy “szilveszteri magyar hímnusz” ügyben. Reiff István tanár (nyugodjon békében!) “a lehajtott fejet, nem vágja le a kard” viselkedést ajánlotta a banda tagoknak, bűnbánatra késztette a társaimat a Securitatéval szemben. Oda jutottak, hogy gyűlést hívtak össze, ahova megjelentek tanárok, pártaktivisták, a bandatársaim, szűlők. Ugyancsak a tavaly tudtam meg, hogy ezen a gyűlésen Kancsár Etelka biológia tanárnő kiállt társaim mellett, és szót kérve védte őket, kihangsúlyozva, hogy ez az űgy maximum jó magaviseleti kérdéseket vethet fel, és nem az állambiztonsági szerveket illeti a rendezése. Nyugodjon békében! Mindhármuknak elismerés jár, mert megpróbálták menteni a helyzetet! Társaimnak hetes lett a magaviselete, kivéve egy lánynak, aki megúszta kilencessel. A tavaly egyik fiú társam elmondta, hogy őt utánna folyamatosan zaklatták, hívták jelentést tenni. Ha jól értettem, 1990 tavaszán maradt abba a zaklatása. Neki is elismerés jár! Valószinű, hogy kamu jelentéseket írt, mert tudtommal, senkit nem hívattak többet az évek során a Securitatéra. Nálam a suliban, egyszerűbb volt minden, mert egyedül voltam. Az akkori KISZ igazgató, Savu Cornel összehívta a KISZ titkárokat, köztük engem is. Kulcskérdést tett fel nekem ,idézem: „Tovarăşul elev Kökösi Attila, dacă ştiți că la ora 15 se transmite la radio un discurs al tov. secretar general Nicolae Ceaușescu, vă opriți din ascultat musica dvs. antisocială, pentru a putea asculta cuvăntarea?” Nemmel válaszoltam! Leváltottak kisztitkári tisztségemből és kilences lett a magaviseletem. A líceum magyar tanári karának a hozzáállásáról sokat nem tudok mondani. Apám, akit felhívattak a suliba szomorúan tapasztalta, hogy az akkori osztályfőnököm Vandra Mária tanárnő nagyon félt. Azokban az időkben nem volt nehéz félni. Apám szerint: “Fiam, egyedül maradtunk!”. Minden tiszteletem apámért, mert nagyon kiállt mellettem! Párt vonalon eljutott egész a megyei KISZ titkárig, ahol magyarázatot kért! Figyelmeztetve volt, hogy vigyázzon rám, ne találkozzak többet a banda társaimmal, mert akkor nagyobb bajok lehetnek, nem fogják engedni, hogy egyetemre menjek, és a katonaságot a Duna-csatornánál fogom leszolgálni. Ők csak jót akartak nekünk, mert látták, hogy lógunk a mezei munkáról, cigizünk és alkoholt fogyasztunk. Most se értem, hogy akkor miért nem a rendőrség foglalkozott velünk, és a kihallgatáson miért eröltették a Szabad Európa Rádiót, a Székely Himnuszt, a Szent Anna-tó ügyet?. A bandázást alább hagytuk, a társaság felhígult.

Következett a tizedik osztály, és egy újabb meghúrcolás a Securitate részéről. A szilveszteri buli után ugyancsak az a tejfölösképü szekus meglátogatott otthon, szüleim jelenléte hiányában egy kisebb házkutatást is tartott, és behívattak a Securitate székházába egy újabb kihallgatásra. Délután 4-től este 10-íg voltam bent. Anyámat sikerült értesíteni telefonon. A szekunak teljes információi voltak a szilveszteri bulinkról, amelyet osztálytársaim egy részével és pár ismerőssel együtt tartottuk. Tudták, hogy éjjel egykor félrevonultunk Himnuszt hallgatni, tudták mit súgtam az egyik lány fülébe tánc közben. Röhejes volt. Elővették a Mata Hari ügyet újból. Hat órán keresztül megpróbáltak mindent amit lehetett, hogy kikészítsenek idegileg. Ketten voltak az irodában, a jó fiú és a rossz fiú szerepét játszották. Az egyik félelmitett, a másik védett. Újra fenyegetések sora következett, egyetem, katonaság témában. Válaszaimat átpróbálták fogalmazni diktálás közben. Újra nyilatkozatot írattak alá velem, hogy jelenteni fogom a hazaárulókat. Este mikor kikísértek, a kapunál ott volt apám! Nagyon lehúzta a rangukat, kiabált, kerek perec megmondta nekik, hogy mit képzelnek, hogy egy 16 éves gyereket kihallgatnak szülői felügyelet nélkül! Mit hisznek ők, hogy zsebbre teszem Erdélyt és elmegyek vele. Kiállott értem nagyon, nem félt, bátor volt! Többünket hívtak fel akkor is. Annak alapján, hogy a Szeku azt is tudta mit súgtam egy lány fülébe tánc közben, sejtettük ki volt a besúgó. Egyik este többed magammal elmentünk a Szent János utcába, és a szülei házának kapujára felírtuk fehér olajfestékkel, hogy: ÁRULÓ! 1990 után kérvényeztem a C.N.A.S.-nél, hogy adják ki a dossziémat. Mellbevágó választ kaptam. A nevem nem jelenik meg semmilyen iratban.

(B. M.): Két kemény év lezárult, következett a második fokozatra a felvételi, ami nem volt könnyű, az itt elért eredmények alapján szétválasztották a tanulókat, és más osztályközösségek alakultak. Mondhatni megszelídültél, és egy kreatívebb megnyilvánulást választottál. Hogy alakult a következő két éved?

(K. A.): Megszelídültem, igen. Következtek a vizsgák a 11- ik osztályba. Szüleimmel kötöttem egy eggyezséget: ha az első öt között bejutok a 11- be, akkor a nyári szünidő alatt oda mehetek ahova akarok. Be is jutottam 8,50-el, harmadikként. Készültem is a nyári szünidőre! Szüleim féltettek, hogy a Mata Hari tagokkal fogok együtt vakációzni. Megtiltották, hogy elmenjek a rétyi Tavirózsa Fesztiválra! Én sokat nem haboztam és megszöktem otthonról! Terveim szerint csak 3 napra, de 11 nap lett belőle. Ilyefalva, Szentgyörgy, Réty, Tündérvölgye, Bálványos, Bixád, Málnásfürdő útvonalon csöveztünk, sátoroztunk, koldultunk. Nagyon tanulságos, kalanddús, embert megméretettő “turné” volt. Szüleim aggódalommal követték a Szabad Európa Rádiót, attól tartva, hogy át akarom úszni a Dunát a szerbekhez. Végül rájöttek, hogy csak csövezni vagyunk, de valahogy mindig úgy sikerült, hogy egy nappal útánunk érkeztek a táborozási helyeinkre. Szerencsémre anyámat munkatársai meggyőzték, hogy ne jelentse a rendőrségen a szőkésemet. Hazatérve 11 nap után, fájó szívvel tapasztaltam, hogy szobám faláról eltünt az összes poszter. Nagy büntetés volt számomra! Ez a kaland volt a fordulópont! Kivívtam a szabadságom. Szüleim soha többet nem ellenkeztek, nem vitatták döntéseimet. Rájöttek, hogy engem csak más módszerrel lehet irányítani! Megkezdödőtt a 11 ik osztály. Végre te lettél a matektanárom! Lassan, lassan kialakult egy baráti társaság. Szász Csaba, Kovács Csaba (nyugodjon békében), Simó Tibor, Ferencz Nagy Zoltán, Császár László és jómagam. Sorrendben: Verdi, Kovi, Sakál, Culi, Caesar, Kölyök. Elkezdtünk verseket, novellákat írni. Majdnem napi rendszerességgel találkoztunk, és folyamatosan agyaltunk valamin. Így született meg a Hipstern (Hippik csillaga) Baráti Kör, és a Hipstern szamizdat diákfolyóirat. Valószínű, hogy életem legszebb évei következtek. Diáklap, Druzsba Band zenekar, színjátszócsoport, rengeteg vers, tematikus bulik, kirándulások, sátorozások, 4-5 napos szilveszteri bulik, fotózások és persze Securitate. A normális, korhoz illő diákcsínyek mellett hatalmas kulturális munkát végeztünk. Teljesen rendszerellenesek voltunk, magyar nemzetben gondolkodtunk. Zenéből a rockot kedveltük, főleg magyar rockot hallgattunk. Az angol együttesek közül csak a legjobbakat szerettük. A Hipstern ėletformává vált. Úgy éreztük, hogy képviselünk valamit. Lázadtunk a kicsinyesség ellen, a kommunista rendszer ellen. A Securitate megszimatolt valamit, és egy tornaórán felkutatta az osztályunkat. Szerencsénkre nem találták meg a Hipsternt.

(B. M.): Örök lázadóból, egy nagyszerű alkotó lettél, aki folyamatosan kereste az élete értelmét. Mit hozott az egyetem az életedbe?

(K. A.): A tizenkettedik osztály is eltelt, leérettségiztünk, jött a nyári vakáció és a katonaság, a bevonulás a román hadseregbe. A katonabúcsúztatók sokasága után következett a tényleges búcsúzás, mikor kivonultunk a brassói állomásra és vártuk a temesvári vonatot. Nekem kellett menni elsőnek. A peronon folyamatosan a barátoktól búcsúztam, énekeltünk, borozgattunk. Az várakozási idő 95%-át velük töltöttem. Szüleimmel és Hajnival, a barátnőmmel nagyon kevés időt voltam együtt. Most 33 év után, egy barát sincs mellettem, valahogy ez idő alatt a barátság felmórzsolódott. Ellenben a szűleim és Hajni itt van most is mellettem. Tisztelet és örök elismerés nekik! A katonaság fájó pillanatai, amelyek belemartak lelkembe, azok voltak, mikor a román katonadalokat kellett énekelni. Treceți batalioane române Carpații. Fujj, sírt a lelkem! A november 15-i brassói munkás megmozdulásról a Szabad Európa Rádióból értesültem. Szégyenemre legyen, kértem a Jóistent, hogy ne terjedjen el az országban! Tudtuk, hogy lőnni kell majd a civilekre, ha kivezényelnek Temesvár utcáira. Katonaság után sikerült a felvételim a brassói egyetem műszaki karának esti tagozatára. 1989 decemberében kivettem én is részemet a tüntetésekből. Nehezen tudtak megállítani a szüleim, hogy ne menjek az első vonalba. Utáltam a kommunistákat, és a Securitatét. Örökölt gyűlölet ez nagymamámtól. A szovjet kommunisták családját felakasztották. Ő azért menekült meg, mert bentlakásban volt a gimnázium évei alatt. Hajni annak érdekében, hogy megfékezzen, hogy kimenjek az első vonalba, átjött hozzánk gyalog a város másik feléből, annak ellenére, hogy a városban löttek. Harmadévesen megházasodtam Hajnival, megszületett első gyermekünk, Emese-Sarolta. 1993-ban barátommal Culival és apámmal alapítottunk egy kft-t, és megnyitottuk a Loksi Blues Café-t, Brassó első magyar rockkocsmáját. Négy kemény év következett, teljesen felfordított bioritmussal. A lényeg, hogy sikerült összefogni a brassói és környékbeli magyar rockereket. Sokan a Loksiban nőttek fel. Sokukkal életreszóló barátság alakult ki. Nagy nehezen sikerült az egyetemet elvégezni. Diplomáim most is ott vannak az egyetem titkárságán. 22 két év alatt senkit sem érdekelte a végzettségem.1998-ban megszületett második gyermekünk, Gabriella-Dalma.

(B. M.): Az egyetem is csak egy szakosodás, a tudást néha másképp szerezi meg az ember. Számodra is az élettapasztalat fontosabb volt. Hogyan alakult a sorsod? Mi a tevékenységed üzenete?

(K. A.): 1998-ban bezártuk a Loksit. Elmentem üzletkötőnek. Két év múlva az építkezési anyagok terén saját vállalkozást indítottam. Nem bírtam az alkalmazotti viszonyt. Kemény 10 év következett. Csödszélére kerültünk. Szerencsére, hogy folyamatosan képeztem magam a Network Twentyone felnőtt oktatási és vezetőképző rendszerrel. Az itt tanultak segítettek úgy dönteni, hogy ne menjünk csödbe és válaljuk a felelelőséget döntéseinkért. 2017-ben létrehoztam a Loksi Blues Café szociókulturális egyesületet. Rich de Vos, az Amway alapítójának volt egy legendás, nagyon tanulságos leckéje a fiainak. A fiatalok leakartak bontani egy általa épített épületet, amire ő ezt mondta: “Nem azért építettem, hogy ti lebontsátok! Tegyetek hozzá ti is egy épületszárnyat, ezt pedig újítsátok fel!” Ez nekem bevésödött az agyamba! Így újítottam fel nagyapám házát Keresztváron, és ezért hoztam létre az egyesületet is! Mert nagyapám munkája se mehet kárba, és a mi munkánk se. Folytatni kellett az épitkezést, hogy betudjon teljesülni az álmom! A nagyapám házát közérdekű célokra akarom használni, egyesületemmel pedig a brassói és környékbeli magyarok nemzeti öntudatának erősítését akarom szolgálni. Szentül hiszem, hogy megmaradásunk legfontosabb eleme az egészséges nemzeti öntudat tanítása, és megélése! A szakmai oktatás csak fizetést tud nyújtani az egyénnek, semmi mást! Egy múlandó, fogyó eszközt .Az egészséges nemzeti öntudat tanítása és erősítése, pedig egy örök értéket, amelyre mindig lehet építkezni! Ezért egyesületem legfontosabb rendezvénye a Brassó Megyei Magyar Ifjak Napja, a Nemzeti Összetartozás Napjának szellemében! Olyan vezetőket kell felneveljünk a fiatalok soraiból akik önzetlenül szolgálják a közösséget, és a közösség javára bocsájtják majd tudásukat, tapasztalatukat. Ugyanakkor szükségünk van gazdasági gyarapodásra. Magyar vállalkozókat kell neveljünk! Olyan pénzügyi eszközöket kell létrehozzunk, amelyek biztosítani tudják rendezvényeink,intézményeink finnanszírozását, függetlenül a helyi és az anyaországi politikai helyzettől. Nemzeti öntudat, önzetlen vezetők, gazdasági gyarapodás, politikától független anyagi háttér. Ebben Hiszek! Rendületlenül!