Írta: dr. Bencze Mihály

Kiss Sándor honvédezredes 1849. június 19-20-án vívta leonidászi hősiességgel a tömösi-szorosi csatát a többszörös cári és osztrák seregekkel. Szász erdész árulása miatt hátba támadták a honvédeket, így vált végzetessé a szabadságharcunk. Kiss Sándor ezredes sebesülésének helyét őrzi a Sándor-forrás, miután megsebesült, egy székre kötöztette magát, és így vezényelte lováról a katonáit. Fogságba esett, állítólag Csernovicben szállították. Az 1990-es évek után kezdtek előkerülni az addig elérhetetlen levéltári adatok. Andics Erzsébet 1965-ben megjelentetett egy háromkötetes forrásgyűjteményt az 1848-as forradalomról. Ebben az egyik német nyelvű irat kelte: 1849. május 14., Bécs. Tartalma: minisztertanácsi jegyzőkönyv, amelyben Schwarzenberg herceg, osztrák külügyminiszter előterjeszti – a bécsi orosz nagykövettel való előzetes megbeszélés után –, hogy az oroszok, akik nagy sereggel segítenek a magyar háborút letörni, transzportálhatják a magyar foglyokat Észak-Ázsiába, Szibériába és Kamcsatkába. Ezt június 3-án írta alá Ferenc József császár. A segesvári csatában harcoló Lüders tábornok jelentésében több mint kétezer fogoly Bukovinába történő átirányításáról ír: „A tiszteket elkülönítettük… Bem adjutánsa… és intendánsa, Kiss és Becsei, akiket mint fontosabbakat, Bukarestbe fogunk küldeni…”. Ez nagyon fontos adat, hisz Kiss Sándort öngyilkosnak, Becsei Edét pedig hősi halottnak tartja a magyar történelem. Ezen a történelmi vonalon tovább kell nyomozni, mert megtörténhet, hogy Kiss Sándor és Becsei Ede szibériai rabként fejezte be az életét, és ott nyugszanak valamelyik szibériai temetőben. A Magyarvárnál zajlott harcok emlékét a Magyar Mérnök- és Építészegylet által a csata helyén 1879. szeptember 25-én állított emlékmű őrzi. 1990 után a Brassó megyei és hétfalusi RMDSZ, minden évben megkoszorúzta az emlékművet, és javította a folyamatos rongálásokat.

Szabadságharcunk tömösi csatájának 175-ik évfordulójára Kökösi Attila és csapata előadta 2024. október 27-én a Dalszínházban a Magyarok fénye rockoperát, ami az első erdélyi magyar történelmi rockopera. Túri Török Tibor budapesti szobrászművészt megihlette Kiss Sándor hősiessége, és elkészítette ez idáig ismert első féldomborművet róla, amit felajánlott a Brassói Magyar Színház részére. Ezt pedig dr. Bencze Mihály 2024. október 27-én felajánlotta a brassói Reménység Házának, hogy itt minden évben méltóan emlékezzenek meg a szabadságharcunk hőseiről, és különösképpen Kiss Sándor ezredesről.

Kiss Sándor ezredes

                                                                                                                                            Írta: dr. Bencze Mihály

Kiss Sándor (Papolc, 1809. – Csernovic, 1849) az Alsótömösi csata leonidászi huszárezredese, már ismert hős volt, hisz Budavár ostrománál vitézségéért érdemrendet kapott. Lüders 1849. június 19-én megtámadta a Predeál szoros védőit, e térség védelmét a székelyekből álló brassói hadosztály látta el, akik Szabó Nándor vezetésével kétszer is visszaverték a támadókat Végül június 20-án Bem, a legbátrabb és a legjobban képzett tisztjének Kiss Sándornak adta át a szoros védelmét. A Magyarvárnál, az egykori Hammas-bércnél zajlott a honvédek termopyle-i küzdelme, az oroszok áttörése sikertelen maradt. Egy szász erdész árulásával és idegen pásztorok segítségével az orosz csapatok egy része hátba támadta a honvédeket, így a védelem összeroppant, Kiss Sándor ezredes is megsebesült, orosz fogságba került több honvéddel együtt. Szabó Nándor a megmaradt csapatot Hétfalun keresztül Háromszékre vezényelte. Eleinte Tuzson János őrnagy csapatával a Tömösön tartózkodott, de őket a törcsvári szoros védelmére küldték. Ez a Tuzson János lett augusztus 1-én a nyergestetői ütközet leonidásza, aki még túlélőként jelen volt 1897. augusztus 8-án a nyergestetői emlékmű avatásán. Mára az emlékmű köré kiépült egy nemzeti emlékpark.

Kiss Sándor emlékét a helyszínen egy róla elnevezett forrás, illetve a Magyar Mérnök- és Építészegylet által a csata helyén 1879. szeptember 25-én állított emlékmű őrzi, „A haza védelmében itt elvérezetteknek” felirattal, melynek avatásán a brassói magyar dalárda is énekelt, és amelyen Koós Ferenc egykori brassói tanfelügyelő és egykori 1848–49-es huszár is részt vett. Kiss Sándorról egy régi rajz után Bellony László elkészíti portréját. Sajnos ezen emlékmű köré nem alakult ki a mai napig se egy olyan nemzeti emlékpark mint a Nyergestetőn. Megpróbáltam állítani egy kopjafát e területre az emlékmű mellé, de nem sikerült mert a hatóságok nem rendezték e terület tulajdonjogát. Félő, hogy még ez az egyszál emlékmű is eltűnik a történelem forgatagában. A végzetes csata előtt Kiss Sándor ezredes egy érdekes kehelyből vett úrvacsorát, cikkünkben ennek a kehelynek a történetét tárjuk fel.

Urák János a kehellyel

2024. augusztus 7-én Ürmösön Urák János (Ürmös, 1955. augusztus 10) tanítóbácsival felelevenítettük Ürmös múltját, a Maurer család szerepét Erdély történetében, és ezen a vonalon jutottunk el az ikonikus kehelyhez. Ismerkedésünkkor, megtudtam, hogy apja Urák János és édesanyja Mircse Vilma Rozália egyetlen gyereke, Ürmösön végezte az iskolát, majd 1970-1975 között a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőt, ami után Ürmösre helyezték ki. A brassói tűzoltóságon volt katona. Részt vet 1977 őszén azon a tűzoltáson, amikor égett a Cenk és a Bethlen-barlang vendéglő, ami 1873-ban épült és gyújtogatás áldozata lett. 1979-1992 között mozigépész is volt, de foglalkozott az iskolai színjátszással is a Cigány Panna, a Peleskei nótárius, a Botcsinálta doktorban, a Gyimesi vadvirágban (fő) szerepet játszott. Apja kürtős volt a rezesbandában, ő meg számtalan hangszeren játszik, 1992-től kántorként is tevékenykedik. Kiderült, hogy igazi helytörténész, és készíti Ürmös monográfiáját, ami hiánycikk, hisz előtte eddig senki se tette meg. Helyszűke miatt hosszas beszélgetésünk rövidebb változatát közlöm.

A Maurer család története visszanyúlik az 1600-as évek kezdetéig, mikor ősei Németországból kivándoroltak Felső-Magyarországba. Az ürmösi Maurer ág megalapítója Maurer Mihály (I. Maurer) volt, aki Besztercebánya vidékén, mint rézkereskedő azonos érdekek mentén kapcsolatba lépett Bethlen Gáborral. Mint megbízható, több nyelvet is beszélő kapitiha, (fő)követ, rendkívüli követ, posta követ, tolmács és titkos megbízott, lépett a fejedelmi udvar szolgálatába, s nyargalta szakadatlanul idegen országok útjait, ahová a fejedelmek parancsa szólította. 1620-1621, Bethlen Gábor és 1635, 1638-1639, 1640-1645 közötti időben, I. Rákóczi György fejedelmek részéről többször járt a Portán és a havasalföldi vajdánál is diplomáciai ügyekben. A Portán töltött időszakban két alkalommal felújította Isztambulban az „Erélyi ház” néven ismert erdélyi küldöttek számára épített szállást, amit 1566-ban I. Szulejmán oszmán szultán adományozott. 1640-ben az udvart kőkerítéssel vették körül, az istálló ledőlt falát felemelték, a tetőt új cserép-födéllel, a szobákat új téglapadozattal látták el. Nagyon érdekes, hogy amikor kész lett az újraépítés, szeptember 5- én este kiütött egy nagy tűz, ami annyira elterjedt, hogy már a domb alatt, az erdélyi ház alatti mecsetig terjedt. El akartak menekülni lóháton, de végül isteni csoda folytán elaludt a tűz. Ezekről Sebessi Boldizsár igy írta: „azon éjjel s másnap is mind vizén s mind az városon fenforgolódtak; úgy hallom, kegyelmes uram, hogy úgy sírt az császár, mint egy gyermek, szánván veszedelmeket az népnek; (…), az Máté vajda, Lupul vajda és az német ágens szeráji is mind elégtek, sok emberek, asszonyi állatok és gyermekek égtenek meg. Ürmös korai története még feltárásra vár, iratokkal dokumentált képet csak a 14 századtól kezdődően kapunk, mikor az Olt folyó kanyarulatát körülölelő Alsórákos, Héviz, Datk, Mátéfalva, Bogát, Hidegkut, valamint Ágostonfalva települések, a Sükösd család uradalmához tartoztak. Az első megemlítés Ürmösről 1547-ből volt, amikor Sükösd Jánosnak tanúi, jobbágyai részt vettek Bölön és Szászmagyaros között fennálló határvitán, a jelek szerint annak a megállapítása érdekében, hogy az Olt folyó régi vagy jelenlegi folyása képezi-e a határt. Ott vannak említve az első nevek is: Gyerő Mihály (Agilis Michael Gÿerew), Erdő Ambrus (Agilis Ambrosius Erdew), Erdő Boldizsár, Tamást és Máté (Balthasar, idem Thomas Erdew, idem Matheus), egy másik Erdő Máté (Agilis Matheus Erdew), Geszti László (Providus Ladislaus Gezthÿ de Irmes), továbbá Jankó Jakabot, Bartha Balázs, Sebestyén János, Gyerő Gál, Székely Balázs és Szász Péter (Jacobus Janko, Blasius Bartha, Joannes Sebestienÿ, Gallus Gÿerew, Blasius Zekel, Petrus Zaz libertinus d[omi]nor[um] Sÿkesd). Maurer Mihály miután megkapta 1642-ben Ürmöst, feleségül vette Széplaki-Horvát Petricsevich Annát, egy fia II. Maurer Mihály született. Visszatérve az ős Maurer Mihályra, az utolsó említés róla 1645-ben történt, hogy visszajött Törökországból. Morvaországban találkozott a fejedelemmel, aki az időben hadat viselt, hogy átadja a porta üzenetét az elfoglalt megyék kifizetésére. Rákóczi dühöngő fenyegetéseitől, mert utasításánál a portának, Zülkifár agának többet ígért, és engedelme nélkül ígéretet tett kifizetésre, Maurer Besztercebánya mellett öngyilkos lett. A II. Maurer Mihály elvette Mikó Erzsébetet, a híres Mikó nemesek lányát, és született négy fiúgyermekük, István, Ferenc, József és Gábor. István (III. Maurer) ágán IV Mihály (? – 1848), 1848-ban Felsőfehérvármegye főbírója lett, feleségül vette Kálnoky Júlia grófnőt (? – 1867.augusztus 8.), házasságukból született két fiú: Viktor és Mihály. Viktor (V. Maurer) 1867-ban, rövid ideig Felsőfehérvármegye alispánja, 1879-ben Brassóban, a Gazdasági Takarékpénztár részvénytársult igazgatója majd, a brassói Első Erdélyi Bank igazgatója. Istvánnak, ha levezetjük az utódjait, elérünk az V. Maurer Mihályhoz (1847–1921. július 27), aki Brassó vármegyének volt főispánja 1890-től 1900-ig. Széles ismereteit, gazdag tudását s lényének nemes tulajdonát, mind e vármegye jólétének megvalósítására fordította. Az ő idejében avatták fel 1898. augusztus 21-én a Fekete templom előtti Honterus szobrot, beszédet is tartott, illetve a Cenken az Árpád szobrot 1896. október 18-án. Az Erdélyi Magyar Kárpát Egyesület tagjaként, rengeteget túrázott. 1881-ben császári és királyi képviselő, 1887-ben a Brassó vármegyei hermányi kerületből szabadelvű programmal jutott be a parlamentbe. 1890 májusában Brassó vármegye föispánja, császári és királyi kamarássá lett; majd egészségi okokból lemondott. Keleti utazásain kívül bejárta Amerikát és Afrika egy részét is. 1904. augusztus 12- én indult a ,,Slavonia” hajon Fiúméból, Amerikába. Megállt Palermóban, Algírban és Gibraltárban, augusztus 28-án érkezett New-Yorkba. A körút további állomásai: Washington, Pittsburgh, Cincinnati, St.-Louis, Kolorádó, majd Denver és Chicago. Megtekintette a Niagara-vízesést, megkoszorúzta Clevelandban a Kossuth szobrot. A Budapesti Vadászkürt lakosztály szállóban hunyt el. Csak István ágán jutunk ürmösi Maurer Béla grófhoz Bolya-kastély utolsó tulajdonosához. A II. Maurer ágon, Maurer Ferenc (III. Maurer, ?-1733) Thököly István mellett harcolt, a törökök Szófia mellett fogták el, fizetnie kellett, hogy megszabaduljon. A harmadik fiú, Maurer József, II. Rákóczi Ferenc oldalán harcolt. A bujdosókkal, József is egy évet Moldvában töltött. Rákóczi Törökországba került, de az ürmösi idősebbek említették, hogy Ürmösön is megfordult a fejedelem. József, a szatmári békeszerződés után visszatért Moldvából és feleségül vette a nagyajtai Donát Annát. Született egy fiúk, László, akinek később Sárdi Símén Anna lett a felesége, kilenc gyerekük született, de kevesen maradtak életben. Lászlónak végül két fia híres lett: Károly, aki táblaügynök lett Marosvásárhelyen és László, aki Maurer József édesapja lesz. Az ürmösi anyakönyvben úgy van bevezetve, hogy „Született édes annyától, Váradi Borbárától törvénytelen ágyból, 1827-ik esztendő Áprillise 27-ik napján. Mágáénak ismerte Méltoságos Attya Ürmosi Méltóságos Fő Strázsa Mester, Maurer László Úr, megtörvényesztetett a Felséges Fejedelem által, 1832-ik esztendő Május 9-ik napján”. József már ifjú korától követte apját a katonai pályán. Katonai kiképzését a Kézdivásárhelyi katonaiskolában kezdte, majd a Bécsújhelyi katonai akadémián fejezte be. 1843- ben hadfi a 15. határőr-, 1847- ben hadnagy a 11. Székely huszárezredben. Ezrede gyergyószentmiklósi 6. századjával 1848 októberétől a Székelyföld, majd Háromszék védelmében harcolt Ambarus János és László György, ürmösi közvitézekkel. 1849-ben a nyári hadjáratban a nagyszebeni hadosztálynál szolgált. Július 18-án Újegyházáról (románul Nocrich, németül Leschkirch), a következő jelentést küldte a fenyőfalvi hídnál védekezésre készülődő Bíró Ede őrnagynak: ,,…a muszkák Alsó Porrumbákon felül az Olt jobb partjára átkeltek és Szakadátnak tartanak nagy erővel.” Következőnap sebesülten Piskin orosz fogságba esett és a Fogarasi várban, vasba verve őrizték. Szekéren vitték Nagyszebenbe, és 1850. április 20-én halálra ítélték. Utóbb a halálítéletet 5 évig tartó börtönbüntetésre változtatták, amit Csehországban Josefstadtban tölt le. Hazájába visszatérve 1869-ben századosként szolgált a brassói honvédosztálynál. 1876-ban felügyelő funkciót látott el a budapesti honvéd menházban, ahol meg is halt. A negyedik fiú, Maurer Gábor (III. Maurer) 1709-ben a Szebeni Gubernium tagja volt, nem vett részt a harcban, de segítette az egyházat. Gábor, Sándor unokájának felesége Horváth P. Zsuzsanna adományozta az ürmösi unitárius egyháznak azt a koronát, ami a szószék felett látható, illetve vásárolt egy vízi orgonát a botfalusi szászoktól. Ami Ürmösön van, azt egy brassói Nagy József orgonaművész építette 1890-ben.

Kiss Sándor ezredes kelyhe

Kiss Sándor ezredes a döntő csata előtti istentiszteleten úrvacsorát vett egy kehelyből, mely kehely a történelem viharát kiállta, Maurer József megmentette, és az ürmösi unitárius egyháznak adományozta. Az 1864-ben adományozott műkincs értékű talpas ezüst úrasztali kehely felirata a következő: „Ez a pohár Kiss Sándor híres ezredesé volt ki hősiesen elesett 1849. június 21-én felső Tömösnél a muszkák ellen vívott harcban, később birtokba jött Maurer József egyházi tanácsosnak, ki 1848-1849-ben történt szabadság harcban 21 éves korában magyar huszár kapitány volt és szolgált hazájának a híres magyar generális Bem József táborában július 19-ig, 1849 midőn egy előörsi csatában Szeben mellett muszka fogságba esett honnan végre 4 éveken át a Josefstadti várban nyomorúságos fogságot szenvede a jó Isten szeretett hazájába vissza vezérlé. A nyolcszögű poháron rajta van az ötvös mesterjegye és egy szimbólum zászlóval, lándzsával, vérttel, kürttel és egy tegezzel. Nehézsége 21 lat. férőjüsége egy jó fertály”.

A Maurer dinasztiára tisztelettel gondolunk, emléküket vissza kell hozni Brassó és Erdély kulturális életébe, történelmi tevékenységüket értékelni kell, ezért hatásos hagyomány lenne, ha Brassó megye méltóságai funkcióba iktatásukkor az alkotmány és Bibliára való eskü után részt vennének Ürmösön az unitárius templomban egy istentiszteleten, és úrvacsorát vennének Kiss Sándor ezredes kelyhéből, hogy méltóbban szolgálják nemzetünket.

Fotók: Bencze Mihály, Kedves Róbert János

kérdezett: dr. Bencze Mihály

 

 

Döbrentei Kornél (Pestszentimre, 1946. november 3.) József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi alelnöke, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Kötetei: Skorpió jegyében (1972), Szökőév (1979), Naplövő (1984), Honvágy egy álom után (válogatott és új versek, 1992), Vitézeknek való dévaj balladák (1993), Rebellis türelem (válogatott versek, 1996), Madárpalota (gyermekversek, 1999), Nyafikai cicókák (gyermekversek, 2002), A nyájak őrzője és más versek (2002), Kardélen (2003), Mókuskerék a halhatatlansághoz (2005), Tartsd meg a sziklát (egybegyűjtött versek 1967–2007, 2008), Petrás Mária–Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum; Kairosz, Budapest, 2009 + CD, Ajánlások könyve; Püski, Budapest, 2012, És mégis; Püski, Budapest, 2014, Petrás Mária–Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum; Kairosz, Budapest, 2014, A harapófogó öblében. Válogatott versek. 1967–2018; Püski, Budapest, 2018, Hosszú versek virradása; Püski, Budapest, 2019. Munkásságát a következő díjak fémjelzik: Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1980), József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Balassi Bálint-emlékkard (1998), Báró Eötvös József sajtódíj (2001), Benedek István-emlékgyűrű (2002), Vitézi Rend érdemkeresztje (2002), Vitézi Rend Nemzetvédelmi Keresztjének Ezüst Fokozata (2003), Alternatív Kossuth-díj (2004), Magyarország Babérkoszorúja-díj (2019), Hit és Hűség- Sinkovits Imre emlékezete díj (2022), Magyar Örökség-díj (2023). Döbrentei Kornél felesége az ismert Petrás Mária népdalénekes, keramikus, az MMA rendes tagja. 2023. augusztus elsején, Döbrentei Kornéllal beszélgettem Pomázon.

 

Bencze Mihály: Minden ember élete valahol nagyszülők, szülők vonalán kezdődik. Megkérlek mesélj róluk.

 

Döbrentei Kornél: Két családról kell beszéljek, a Döbrentei családról, ami Dunántúl és Felvidék, illetve a Turcsányi családról, ami Erdély. Ha így nézzük akkor én Trianon gyermeke is vagyok, mert a történelem azt bizonyítja, hogy mind a két család átkerült egy igazságtalan békeürügyén egy másik oldalra, csak az a baj, hogy ezt még nem is tudom múlt időben mondani, mert ahogy most látom, nézem, érzékelem az Európai Unió legalább olyan bűnöket követ el, mint a Trianoni Békediktátum. Itt a szüleink és nagyszüleink megpróbáltak fej felemelve, lélekerővel valamiképpen megbirkózni ezzel az elképesztő és az idő távlatából nézve egyre hanyagabb és lelkiismeretlenebb békével. Béke ugyan az, hogyha az ember lélegezve jön a világra, de az milyen béke, amikor már a lélegzését is megcsökkentve be akarják fullasztani, el akarják tiporni a létezését? Én mindig azt mondtam, hogy a magyarsággal Istennek terve van, ma se mondtam le erről. Mások is vagyunk egy kissé, ami minket itt körülvesz, az egy nagyon mérgező dolog, de az, ami a saját hazámban is körülvesz, én nem tudom, hogy a magyarságnak mikor volt ilyen baloldala, de nem tudunk kitérni előle, mert tulajdonképpen a két világhatalom közti végtelen vetélkedésnek vagyunk az áldozatai. Magyarországnak így kell élni, naponként megharcolva az önazonosságtudatáért. S olyan helyzetbe került, hogy ha ezért tesz valamit a saját hazájában, felelősségre vonják, kiirtják és valóban, a nemzethalál képe felmerül. Én ilyen családból jövök, elég férfias család, mert csupa elszánt, korrekt férfi áll az oldalunkon és nagyon elszánt, Zrínyi Ilona jellemű asszonyok tartanak össze minket a másikon. Olyan példamutató, emberi – csúnya szóval mondom –, kollekció, amely nem mindenkinek adatott meg, beleértve a Mágnásokat sem és sok mindenki mást sem. Ez engem kötelez. Mélyebb megfontolásokat igényel. Ezek cselekvő emberek voltak, az asszonyok segítették a férfiakat a háborúikban, a férfiak meg ott álltak, ahogy kell. Név szerint nem nevezek meg senkit, nyilván az ükapám, a dédapám, nagyapám és apám is belejátszik ebbe – nemrég találtam meg egy családi címert és úgy örülök neki, hogy ezek is megvannak, mindkét ágról, ami azt jelenti, hogy olyan szeretetbeli nősülés jött létre, ahol azonos nézetek, érzelmek, gondolatok leltek egymásra. Én megköszönöm a szüleimnek, hogy ezt a folytonosságot megőrizték. 1946-os születésem után, minden megszakadt, megromlott és amióta én élek, azóta egy teljes, hátrányos helyzet rabja vagyok – nemcsak én, mások is. De az életet élni kell, csak mi Döbrenteiek ezt örököltük, ezt kaptuk. Két világháború elvesztése után, 1956-os szabadságharc leverése után és talán pitymallik valahol.

 

B.M.: Az iskoláidat hol végezted? Milyen emlékek fűznek hozzájuk?

 

D.K.: Na most az iskola is érzelmi kérdés. A Wekerle utcában volt az iskola, ahol mi is laktunk. Szerencsém volt, hogy az általános iskolába olyan embereket telepítettek ki, akik nem értettek egyet a központi hatalommal, így nagyszerű tanáraink voltak. Szép emberi érzésekre kerülhetett sors – emlékszem Flóris tanár úrra, aki a biológiát tanította, zseniális volt, Elvira nénire, akibe szerelmes voltam. Az általános iskolában ért egy hatalmas megtiszteltetés, valakik kiszagolták, hogy nekem verseim vannak. Az egyiket meg is írtam fogalmazás órán, de annyira kilógott, hogy apámat be is hívták. Olyan furcsa volt – mert ugye belém nevelték, hogy minket hogyan kezelnek –, olyan nagyjelenőségű volt a dolog, hogy bejött a diri is, bedugta a Kossuth rádiót és meghallgattuk, hogy Döbrentei Kornél Tavaszi fűzek című versét elmondja Gáti. Na erre már mindenki leült, tizenöt perc hangzott el, én még megkaptam ajándékba Verne Gyula A rejtelmes sziget c. könyvét, ezenkívül pedig Budapest fölött egy sétarepülést. Ez sorsszerű volt, nem is álltam le, mert mindig jött az ihlet. Ettől a perctől kezdve, egy életen át végig kisért. Rengeteget sportoltam, foci, birkózás, torna, öt év tengerészet. Az általános után elvégeztem a Steinmetz Miklós középiskolát, humán tagozaton. Ott szintén olyan tanárok voltak, akik a rezsimnek nem feleltek meg. Közben kivívtam a magam státuszát is, tizenhat éves voltam, amikor az egész Garabontziás nevezetű iskolaújságot én írtam. Aztán egyszer csak beszellőztettek egy pályázatot, amelyben egy tanulmányt lehetett írni, az egyik általam kiválasztott témák Baudelaire Egy dög, Tóth Árpád Sugárkoszorú és József Attila Óda c. versei voltak. Akkor kivédhettem volna, hogy nem mehetek egyetemre, ahogy Esterházy kivédte az apja révén, de nekem nem sikerült.

 

B.M.: Miért választottad a tengerészetet?

 

D.K.: Kényszerből. Amikor leérettségiztem, sokfajta segédmunkás állást kellett betöltenem, mert akkor a Kádári rezsim azt gondolta, hogy a régi gyerekeket át kell nevelni. Na most az én nagybátyám eléggé kiemelkedő ember volt, imádott hajózni, az ő protekciójával bekerültem a csepeli Szabadkikötő helységébe, ahol a behajózásra várók megfordultak. Én egy évig ott dolgoztam, de nem vittek hajózni, persze közben az ÁVÓ állandóan nyomozott utánunk. Közben birkóztak a fejünk fölött a kommunista párton belül, hogy most a hajózás rentábilis-e – mindenki tudja, hogy igen –, vagy nem. Na most véletlenül ez a rész győzött és ki akartak találni egy új tengerész tiszti akadémiát. S én, aki ugye megvoltam tiltva, de innen nem, persze elvégeztem, be is vetettek.

 

B.M.: Tengerészként hol jártál a nagyvilágban? Hogyan tértél vissza a versekhez?

 

D.K.: Először lementem Csepelről a Sulina-csatornán a Fekete-tengerig, aztán bejártuk Brǎjlát, Reinit, Törökországot, Görögországot, Szíriát, Libanont, Algériát, Olaszországot, Spanyolországot stb. Végül, amikor ott hagytam nem is volt baj – mert ha még egy évig ott maradok, soha nem jövök el onnan –, nekem írnom kellett. Akkor értem abba a korszakomba, hogy ha én üzemi újságírónak megyek, akkor nekem az volt, hogy bemegyek délben vacakolok, aztán hazamegyek és dolgozok. Nem tehettek nemzeti újság élére, úgyhogy reggel nyolckor be kellett ütni a kalimát és a szerkesztőkön múlott, hogy kb. mi a sorsom. Én nagyon hamar összekaptam mindenkivel, s akkor a Viczián Erzsi bement a Dancshoz és elvitt magához, ő megértett engem – bár ő kommunista volt.

Tehát, ha ott maradok a tengerészetnél, nem leszek író.

 

B.M.: Milyen lapoknál dolgoztál?

 

D.K.: Csak üzemi lapoknál. Nem engedtek mondjuk a Magyar Nemzethez.

 

B.M.: Melyik volt az első versed, ami megjelent?

 

D.K.: Éhesek, az Élet és Irodalom közölte le Nagy László közreműködésével.

 

B.M.: Első versesköteted?

 

D.K.: 1972 – ha jól emlékszem. Erősen fogadták, szokatlanul jó kötet volt. A skorpió jegyében volt a címe.

 

B.M.: Befogadott a magyar irodalmi élet?

 

D.K.: Igen, mellém álltak. Az Éhesek c. vers eléggé figyelemfelkeltő volt. Aztán megjelent a Kortársban a Barokk mise, utána a Tenger c. vers az Új írásban. Szokatlan hang volt.

 

B.M.: A szokatlan hangod megjelenése után, irodalmi lapok bevettek a szerkesztőségükbe?

 

D.K.: Nem akartam semmilyen szerkesztőséget, fiatal voltam, szabad. A versekből nem lehetett megélni, de amikor elhagytam az üzemi újságírást, akkor egy fél évig voltam szabadúszó, ahol elkezdtem a Kamaszságok c. érdekes akkori magyar költők erotikus verseit. Utána pedig amikor Esterházy elhagyta a Hitelt, mert úgy érezte, hogy az ő édesanyját Csoóri Sándor megsértette akkor engem odahívtak. Én tizenhat éven át voltam a vers és az irodalmi rovat vezetője.

 

B.M.: Folyamatosan jelentek meg könyveid, egyre többen barátaiddá váltak, kikkel egyeztél jól?

 

D.K.: Írtam, mert az Isten azt akarta, hogy írjak. Csoórival – még akkor is, ha vitatkoztam –, Bíró Zolival, Makovecz Imrével, Zelnik Jóskával, tehát az akkoriakkal.

 

B.M.: Lassan-lassan véget ért egy olyan rendszer, amiben felszínre tudtál törni. Hogyan élted meg az 1989-es rendszerváltást? Hogyan alakult a költői pályafutásod az új világban?

 

D.K.: Éreztem az idegvégződéseimben. A verset nem lehet nagyon kitalálni, pakk kirobban. Na most nyilván, én odáig a tűrt kategória voltam. Amikor ez jött akkor valahogy ez a dolog megindult, tudniillik attól tartok én, hogy arra a hangra, amire nekem szükségem volt, arra másoknak is szüksége volt. Nem lehet ezt megmagyarázni, én nem helyezkedtem be. Egyszer csak mindenütt azt mondták, hogy menjek, mert én fejezem ki „azt”. Ez egy csúcspillanat, ez eltartott vagy tíz évig. Azóta úgy néz ki, hogy a műveim beigazolódnak és ez azért jó érzés.

 

B.M.: Egy olyan jó ráérzésed volt, hogy a nép, az ország lélektani hangulatát eltaláltad és magukévá tudták tenni az alkotásaidat.

 

D.K.: De ez nem mesterségesen történt. Én úgy éreztem, hogy nekem írnom kell, elhittem és itt tartok.

 

B.M.: Minden írónak voltak elődjei. Te kiket tekintesz elődjeidnek?

 

D.K.: Nézd, ez egy nagy kérdés. Sokakat természetesen. Balassi Bálintot, Berzsenyi Dánielt, Arany Jánost, Vörösmartyt, Kölcseyt, Petőfit stb.

 

B.M.: Na most, Teller Ede jó ismerősöm volt, leveleztünk is.

 

D.K.: Tudom, aki Adyt annyira szerette. Ne bosszants vele!

 

B.M.: Az előadásain, amit a matematika versenyeken is megtartott, azt mondta, hogy a felfedezéseiben mindent Adynak és József Attilának köszönhet, mert a magyar költészet egy olyan préselt változata, hogy az már kész fizikai képlet. A magyar nyelv ősiessége nagyon jól leírja a természeti jelenségeket, csak ki kell olvasni belőle. Te, mint egy alkotó irodalmár, hogy érzed a magyar nyelv ősiességét?

 

D.K.: Ősiesség vagy hősiesség?

 

B.M.: Mindkettő!

 

D.K.: A magyar nyelv ősiességét, amelyért a mai napig birkóznak, kezdve a habsburg-finnugor elmélettől és sok minden egyébtől, a magyar egy önálló, mély, független, nemzetek előtti nyelv! Egyszerűen nem lehet mit kezdeni vele, zseniális!

 

B.M.: Egy ilyen isteni nyelven alkotni, írni milyen érzés?

 

D.K.: Ha egy dallam elveszejt a legnagyobb stradivarira se figyelsz oda akkor. Magyar nyelven írni isteni, de pokoli munka. Oly sokrétű, hogy nem tudsz vele mit kezdni, mert gazdagabb, lebír, erősebb. Ennek ellenére én azt hiszem, én más nyelven nem tudnék írni.

 

B.M.: Hogyan születnek a verseid? Hogyan jön az ihlet?

 

D.K.: Egyet tudok, van ihlet, ami egy olyan dimenzióba emeli fel a lelkedet, amiről nem is tehetsz, nem is tudsz és ha ott valami megfogan, azt le kell hozni. Én elfogult vagyok, a magyar nyelv a legelső, főleg, ha megnézed az eredetrendszerét, ilyen nyelv nincs még egy.

 

B.M.: Szereted felolvasni, vagy jobban esik, ha egy művész olvassa fel a verseidet?

 

D.K.: Ez alkalmi kérdés, én általában elolvasom, de meghagyom. Az első anyagaimat húsz éves koromban Latinovits Zoltán olvasta fel. Persze, hogy szeretem néha felolvasni, de már egyre kevésbé.

 

B.M.: Milyen érzés volt, amikor Latinovits mélyebb dolgokat, is észlelt a versedben, úgy szavalta el. Lehet, hogy te azokat nem vetted észre.

 

D.K.: De én észrevettem! Egy költő mindig észreveszi, hogy hogyan szavalják. Egyszerűen úgy éreztem, hogy kényeztetve vagyok. De mikor egy egész éjszakát átvodkáztam vele és jól elbeszélgettünk, akkor rájöttem arra, hogy a dolog ilyen. Nem kell persze vodkázni, de üldözte magát, az volt az érzésem – ő ezt így nem mondta ki, hozzá képest egy fiatal gyerek voltam –, hogy a verseimben valami fedezéket talált. Én találkoztam egy-két emberrel, aki nem csak azért szavalt el, mert megkérték. Hihetetlen volt. Egyszer a feleségem Mária azt mondta, amikor egy verset befejeztem, hogy könyörgök, egy darabig ne írj verset, mert szétmegy a családi életünk! Ilyenkor az ember megbolondul.

 

B.M.: Zenésítették-e meg a verseidet?

 

D.K.: Igen, de egyet nagyon jól. Írtam egy verset, hogy Gyerekkor, na ebből három évig kaptam tiszteletdíjat, Halász Judit énekelte.

 

B.M.: Végül értékelték a munkádat, nagyon sok díjat kaptál.

 

D.K.: Ezek nem állami díjak. Például amikor úgy érezték amikor megérdemelném a Kossuth-díjat, akkor a Gyurkovicsék kiharcolták az alternatív Kossuth-díjat. Ezek mind ilyen dolgok, meg aztán ahogy múlik az idő engem már annyira nem érdekel, de az zavar, hogy egy csomó rossz költő ugyanazokat a díjakat megkapta, mint én. Bennem nincs belső ellenszenv, de zavar ez az ócska, státuszstriciség.

 

B.M.: Mi a költői hitvallásod?

 

D.K.: Miután a hetvenhetedik évemet élem és kitartottam a hitvallásom mellett, kettő részre bonthatnám. Az első a nyelv, amely nem újdonság, mert nyelvben él a nemzet. A másik, ezen a nyelven magyar sorskérdéseket, amelyek vannak megörökíteni. Kicsit felületesnek tűnő válasz, de nem könnyű erre válaszolni.

 

B.M.: Mit üzennél az erdélyi magyarságnak?

 

D.K.: Tartsanak ki, igazuk van, a történelem néha hosszan téved, de megfogja mutatni. Ne adják föl a magyarságot!

 

Írta. dr. Bencze Mihály

 

Mahó Andrea (Budapest, 1979. február 21.) magyar színművésznő, énekesnő, szinkronszínésznő 2001-ben végzett Gór Nagy Mária színitanodájában, azóta játszott a Győri Nemzeti Színházban, a Budapesti Operettszínházban, a Madách Színházban, a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban, valamint a Pesti Magyar Színházban. Művészi teljesítményéért EMeRTon-díjat (2003), Artisjus-díjat (2007) ás Jászai Mari-díjat (2020) kapott. Fontosabb lemezei: Az operaház fantomja (2003), Volt egyszer egy csapat (2005), Más lesz a holnap – szóló (2007), Jó reggelt napfény – szóló (2008), Mit tehetnék érted – szóló (2012).

A két éve zajló Brassói Zenei Kavalkádon, Mahó Andrea másodjára vett részt, az idén Sasvári Sándor és Serbán Attila művészekkel lépett fel közösen. A csodálatos előadásukat szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a brassói közönség 2024. június 9-én.

Bencze Mihály: Kedves Andrea, mikor és hogyan döntöttél a színészi és énekesnői pálya mellett?

Mahó Andrea: Elég későn, 18 éves voltam amikor elhatároztam, hogy én szinkronszínésznő leszek, valahonnan jött ez az ötlet, előtte sokan mondták, hogy érdekes a hangom és ez bogarat ültetett a fülembe. Szóval én a szinkronnal kezdtem és ott volt egy nagyon kedves tanárom, Gerhardt Pál, aki megkérdezte, hogy „maga miért bújik el a mikrofon mögé?” Hát azért, mert eddig sosem jutott eszembe, hogy színész legyek. Tulajdonképpen itt kezdődött el a dolog, én elkezdtem tanulni ezt a szakmát és ez lett belőle.

B.M.: Tanulni lehet, de a Jóisten egy hatalmas tehetséggel áldott meg téged A mai előadáson is láthattuk azt, amint megjelensz a színpadon olyan karizmatikusan éled át a szerepeket, mintha mindenik az életed egy előző része lenne. Hogyan sikerül ezeket a szerepeket ennyire átélni?

M.A.: Én azt vallom, hogy csak így érdemes elénekelni egy dalt, hogy az ember átszellemül és ha Evitát énekel, akkor Evitaként áll ott a színpadon, még akkor is, ha nem az egész darabot adjuk elő, csak egy részletet belőle. Ugyanígy van az összes többinél is, én nem tudom máshogy, nekem nagyon fontos az átélés, fontos, hogy elénekeljem azt a szöveget, amiről a dal szól. Mert ez a lényeg, hogy a koncerten a nézők érezzék, hogy ez a darab miről is szól igazán.

B.M.: Azért elgondolkodom azon, hogy annyi szerep után, a te lelkivilágodba is beleépülhetnek, hogyan tudod ezeket a jellemeddel összhangban kezelni? A kölcsönösségről beszélek, hogy a te személyiséged is hozzájárul az illető szerephez, és fordítva, hogyan működik ez nálad?

M.A.: Hogyne, ez nagyon fontos. Sokan megszokták kérdezni, hogy nézel-e felvételeket mielőtt megtanulsz egy szerepet? Én nem szoktam, mert magamból szeretem fölépíteni a szerepeket, hiszen mindannyian mások vagyunk és máshogy fordítunk le egy dalt, máshogy jön ki belőlünk. Ez a szép, hogy minden színésznő máshogy adja elő az adott szerepet. Persze ugyanazt énekli és ugyanazt a szöveget mondja, de muszáj, hogy hozzáadjuk a saját egyéniségünket, illetve, hogy magunkból szülessen meg ez a szerep, mert akkor lesz hiteles.

B.M.: Melyik darab volt sorsfordító az életedben?

M.A.: Ez nehéz kérdés. Sorsfordító, az Az operaház fantomja volt, amit a pályám elején már megkaphattam. Ez is egy nagyon különleges dolog volt, mert nem mindenkinek adatik meg. Nekem a harmadik szerepem volt Az operaház fantomja az életemben, én pályakezdő voltam és ez volt az a szerep, amivel a szakma megismerte a nevemet.

B.M: Az operaház fantomja darabban, Christine szerepét átvéve, éreztél-e bármilyen hasonlóságot, volt valami, amit felfedezni véltél magadban és Christine karakterében? Vagy csak így jött belőled az a megvalósítás, ami által kiteljesedtél ebben a szerepben?

M.A.: Én azt hiszem, hogy igen. Ahogy említettem, én amikor megkaptam ezt a szerepet, akkor pályakezdő színésznő voltam és ugye Christine is egy pályakezdő, hiszen a darab azzal kezdődik, hogy be kell ugrania a vezető primadonna helyett énekelni és felfigyelnek rá, hogy milyen csodálatosan énekel. Ez nálam is így történt, mert amikor elmentem a válogatásra, akkor úgy mutattak be, mint „a győri lány”. Én viszont budapesti születésű vagyok, de akkor a Győri Nemzeti Színház művésze voltam és csináltunk egy Nyomorultak c. előadást, annak a híre pedig följött Budapestre és engem már így mutattak be a rendezőnek. Ez például egy hasonlóság volt, meg az, hogy ő egy igazi naiva, egy igazi tiszta lelkű leányka és én azt gondolom, hogy amikor megkaptam ezt a szerepet, akkor én is egy igazi naiva voltam. Azt szokták mondani csúnyán, hogy pofán csapja az embert a szerep, na hát ez ilyen volt!

B.M.: A magánéletedben mikor egyedül vagy, miket szoktál énekelni? Hogyan játszod életed szerepét a saját otthonodban?

M.A.: Nekem van egy négyéves kislányom, úgyhogy mostanában gyerekdalokat szoktunk énekelni, amiket szintén nagyon szeretek. Pl. a Micimackót, Vukkot nagyon szereti, de a szerepeimből is szoktam énekelni, mert már kéri pl. A muzsika hangját. Sokszor van, hogy megyünk az oviba és együtt énekeljük.

 

B.M.: Mi az ars poeticád?

M.A.: Húha! Elmondom, hogy én miért szeretem csinálni azt, amit csinálok. Azt vallom, hogy a zene az egy nagyon különleges dolog, a zenével gyógyítani lehet. Én minden nagyképűség nélkül azt mondhatom, hogy minden ilyen nagy koncert után azt érzem, látom az emberek szemében, hogy most mi gyógyítottunk. Két óra erejéig, mi most gyógyítottunk, nekem ez nagyon fontos. Én meg szeretnék sokáig lelkeket gyógyítani.

Sasvári Sándorral művésszel az otthonában, és Serbán Attila művésszel a tavalyi Zenei Kavalkádon készített interjúkat a tavaly közölte a Brassói Lapok. Visszatérve a mai előadásra velük is elbeszélgettem. Sasvári Sándor Bercsényi Miklós dalával a közönséget nagyon elvarázsolta.

B.M.: Kedves Sándor, először vagy Brassóban és a választott dalaiddal nagyon „megdolgoztad” a közönség magyarság tudatszintjét is, hogy érzed, hogyan sikerült a brassói közönségnek tudásodat, zenei adottságodat átadni?

S.S.: Először is köszönöm, hogy itt lehetek! Én addig nem nyugszom egy koncerten, akár egyedül vagyok, akár társakkal, amíg ez meg nem történik. Tehát, éreztétek ezt a hangulatot, föl volt építve és nekem ez a dolgom, én ezért járom a világot. Tegnapelőtt Beregszászon voltam, Serbán Attila szülővárosában és azt kell, hogy mondjam, hogy 100 százalékban mindenhol ezt a hatást tudom elérni, ezekkel a csodálatos dalokkal. Ez a zeneszerzőknek és a szövegíróknak az érdeme, Moravecz Levente a darab szövegírója, amiben ez elhangzott, A Kárpátok között, A fejedelem II. Rákóczi Ferencről szóló darab és Horváth Krisztián, illetve Balásy Szabolcs, akik olyan darabokat jegyeznek, mint a Zrínyi 1566, amelyben Zrínyi Miklóst játszom. Én boldog vagyok, hogy ezek a dalok, nekem készültek és én ezáltal átnyújthatom a magyarság tudatot, a magyar lelkületet minden helyszínen, ahol csak megfordulok.

B.M.: Ezek fölött a Jézus dallal a kereszténységnek magyarul szóló értékét olyan szinten adtad elő, hogy a közönség nagy része sírt az előadásod alatt. Mit jelentett újra Jézusnak lenni, itt Brassóban?

S.S.: Ez egy csodálatos lehetőség és felelősség az életemben! Nagyon boldog vagyok, hogy ennyi év után is még bírom énekelni ezt a himnuszt, ezt a csodálatos áriát, úgyhogy nem maradhat el koncert, hogy ez kimaradjon. Örülök, hogy a közönség így éli meg és ilyen hatást tudok elérni. Ez megint csak a zeneszerzőknek és a szövegíróknak köszönhető, én pedig föntről kapok valamit, ami rajtam keresztül árad a közönséghez és így tud megszületni ez a csoda.

B.M.: Nagyon nehéz a Júdás szerepe, gyakorlatilag ő, mint a szobrász Jézusnak az energetikai szobrát állítja elénk. Hogyan sikerült ezt neked, Attila, elérni?

Serbán Attila: Nem tudom, hogy sikerült-e, mert ez egy hosszú út, fejlődési folyamat. Maga a Júdás karakterének a megformálása, meg egyáltalán ebbe a lelkületbe beleilleszkedni, ez egy nagyon nehéz lelki út. Ha az ember kap egy olyan lehetőséget, olyan energiaszintet, pozitivitást, szakmai alázatot, amit én kaptam Sasitól, akkor ezt a szerepet el is tudja játszani. A színész is könnyebben tud teljesíteni, ha van mellette valaki, aki ezeket az energiákat átadja. A szakmának ez az egyik lényege! Nekünk, fiataloknak – és ez nem közhely, amit mondani szeretnék, mert valóban így gondolom –, ha megadatik az életben az, hogy valakire büszke vagy, felnézel rá és tanulsz tőle, követed a pályáját és később vele tudsz együtt dolgozni és közösen megtudtok élni egy olyan sikert, mint amit mi Sasival megéltünk a Madáchban, az egy hatalmas gesztus! Nekem ez mindennél többet jelentett, megszűnik tér és idő, az embernek nagyon jól esik, mert így közösen megélni ezt a két karaktert, az nagyon fontos és megtisztelő dolog az életben.

B.M.: Köszönjük szépen az előadást és a beszélgetést, visszavárunk titeket!

Írta: dr. Bencze Mihály

 

Cikkemben megpróbálom érzékeltetni, hogy neves személyiségeink hogyan éreztek rá a matematika és irodalom kapcsolatára. Ady Endre (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.) az előző századunk költői hatalmassága, hazafi volt és forradalmár, példamutató magyar és európai gondolkodó. József Attila (Budapest, 195. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) mindössze harminckét évet élt, mégis a magyar költészet egyik legjelentősebb alakja.

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15.- Stanford, 2003. szeptember 9.) a „hidrogénbomba atyja”, azt vallotta később, hogy tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar nyelv az anyanyelve, máskülönben „csak középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle. Nyelvünk gyakran logikafejlesztő eszköznek bizonyul. Előadásaiban mindig elmondta, hogy fizikai felfedezéseit Ady Endre és József Attila verseinek köszönheti, mert az ősi magyar nyelv versben való összepréselése egy olyan jelképrendszer, amit ha átírjuk fizikára, akkor rengeteg újdonságot fedezhetünk fel ennek a segítségével. Balázs Nándor (Budapest, 1926. július 7. – Setauket, 2003. augusztus 16.) fizikus is hasonló véleményen volt. Apjának nagy könyvtárát már fiatalon kiolvasta, érdekelte a francia irodalom. 17 évesen a magyar írók közül Vörösmarty, Kosztolányi, Babits volt rá nagy hatással. Szerinte is a magyar nyelvnek, mint anyanyelvnek nagy szerepe volt sok honfitársaink tudományos sikerében. A fizika, mint alkalmazott matematika köztes szerepet játszott az irodalom és matematika közti jelképrendszer tükrözésében.

Fejér Lipót (Pécs, 188. február 9. – Budapest, 1959. október 15.). A berlini egyetemen Hermann Amadeus Schwarz volt a mestere, akinek arra a tételére, miszerint adott hegyesszögű háromszögbe berajzolt háromszögek közül a talpponti háromszög a legkisebb kerületű egy új és egyszerű bizonyítást adott. Schwarz előadásain ismerkedett meg a Fourier-sorok problémájával, ami professzora szerint ez megoldhatatlan, ám Fejér 1900-ban a Francia Tudományos Akadémia lapjában, a Comptes Rendus-ben tette közé a Fourier-sorok lezártnak hitt elméletének továbbfejlesztéséről, új összegzési eljárásáról szóló tanulmányát, ez lett a híres Fejér-tétel. Göttingenben David Hilbert előadásait hallgatta, majd a Pázmány Péter Tudomány egyetem után Kolozsvárra kerül magántanárnak a Ferenc József Tudományegyetemre.

Hunyadi Sándor ezt írta: „A békeidők kolozsvári New-Yorkja csakugyan az ország egyik legjobb, legúribb, legápoltabb étterme volt. Mélyen bementünk a puha, piros futószőnyegen a terem közepe felé, üres asztalt kerestünk. Egyszerre Török odaköszönt valahová:

– Jónapot kívánok, professzor úr. Nincs asztal. Idetelepedhetünk?

– Kérem. Nagyon fogok örvendeni! – felelte egy szemüveges, szőke fiatalember és udvarias mozdulatot tett, hogy helyet adjon magamellett. Kistermetű ember volt, borotvált arca is olyan volt, mint egy dacos, pisze, élénk kis fiúé, akire tréfából magas gallért és szűk, fekete zsakettet adtak. Volt benne valami tanári a ruhája miatt, és valami művészi, ahogy a haját viselte. Nem a modorával, vagy a külsejével, valami mással követelte meg a figyelmet és a tiszteletet. Valahogy sugárzott belőle a jelentékenység. Török megsúgta, hogy Fehér Lipótnak hívják és nemrégen jött Kolozsvárra elfoglalni az egyetem matematikai tanszékét. Leültünk. Amikor fizettünk, megfigyeltem, hogy a professzor piros jegyfüzetet nyujt át a főpincérnek, aki apró cédulákat szakít ki a füzetecskéből. Ez helyettesítette a Newyorkban az abonomát. A matematika fiatal professzora csillogó szemüvegével az elkerített hely felé nézett:

– Engem nem bosszant ez. Sőt egészen praktikusnak tartom ezt a piros zsinórt. Az erdélyi arisztokrácia nagyon szép fajta. Jól esik rájuk nézni. És ha külön ülnének, összevissza az asztaloknál, elmosódnának, keresgélni kellene őket. Így együtt találja őket az ember. Csak arra kell fordítanom a fejemet. Sajnos, nem olyan volt a sorsom, hogy ezután sűrűn együtt lehettem volna Kolozsvárott Fehér Lipóttal, de erre a pár mondatára jól emlékszem. Mert hosszú időn át megszoktam környezetemben a minduntalan megismétlődő, szenvedélyes, pártállásfoglalást. És újszerűnek tűnt, magasabbrendűnek, meglepőnek ez a kényelmes politikamentesség. Török Gyula mást vett észre abban, amit a fiatal tudós mondott. Egy kicsit keserűen jegyezte meg selyp hangján:

– A professzor úr egészen úgy beszél, mint egy művész.

A fiatal egyetemi tanár élénken, szinte bocsánatkérő kedvességgel jegyezte meg:

– Csakugyan. Lehetséges, hogy egy kicsit meg vagyok mérgezve. Bevallom, hogy majdnem többet foglalkozom zenével, mint matematikával.”

1909. július 28-án azt írja Ady Lédának Kolozsvárról, ahol Lukács Hugó gyógyította: „Voltunk én, az orvosom s két egyetemi tanár barátunk Váradon egy napot. A Püspökfürdőben vacsoráztunk. Kedves, elég jó kis kirándulás volt.” A két egyetemi tanár Somló Bódog és Fejér Lipót volt. Nagy Mihály, nagyváradi ügyvéd megörökítette a fent említett püspökfürdői kirándulást a következő sorokban: „A kolozsvári pihenés mégis jó eredményekkel bíztatott. Ady megerősödve, friss hangulatban sürgette kolozsvári orvosát, hogy engedje át egy kis kirándulásra Nagyváradra. Nagy alkudozások s Ady részéről való komoly szolid fogadkozások után végre megkapta a beleegyezést ahhoz, hogy két napra átránduljon Nagyváradon át a Püspökfürdőbe. Két kolozsvári jó embere kísérte el erre az útra július 25-én azzal a szigorú feladattal, hogy nem tágítanak mellőle, vigyáznak rá, és szépen visszaviszik Kolozsvárra, pihenni. Fejér Lipót, a világhírű matematikus és dr. Kanitz Henrik kolozsvári orvos, tanársegéd voltak kísérői. Emlékszem, hogy kötődött velük. Fejér Lipótot bolondos, gyermekes szeszéllyel és tréfás malíciával azért nyaggatta folyton, hogy matematikai egyenleteket készítsen az utcák görbéiről (latin szót használt). Dr. Kanitz Henriktől pedig a grafológiát kérte számon, és azt követelte, hogy egy pár betűjéből, amelyet ráírt egy szívbelimnek küldött levelezőlapra: »Ismeretlenül is nagy-nagy tisztelettel és szeretettel: Ady Endre« – olvassa ki múltját, jelenjét és jövőjét”. A másik Ady emlék, amely előkerült Fejér Lipót hagyatékából, egy Székely Aladár készítette Ady-fénykép, alatta a következő dedikációval: „Fejér Lipótnak, testvéremnek a nagy szenvedésben, a hiábavalóban, mellyel meg akarjuk, meg akarnók mutatni magunkat a világnak s megimádtatni a világgal, melyet néha csaknem úgy lenézünk, mint énmagunkat, – igaz barátja: Ady Endre.” Péter Rózsa, Kalmár egykori egyetemi évfolyamtársa Fejér Lipótról megemlít egy esetet, amely Ady Endrével egy kávéházi találkozásukkor történt: „Meglesték Adyt, aki azt gondolva, hogy senki sem látja, a kávéházi fogasról leemelte és felpróbálta Fejér kalapját. Szörnyen bosszankodott, hogy Fejérnek nagyobb a feje.” „Kívülállónak nem lehet elmondani, hogy milyen volt Fejér Lipót. Óriás volt. Földöntúli vigasztalás a puszta lénye. Aki nem ismerte, az valamit nem tud a világról, és sohasem fogja megtudni.” (Ottlik Géza). Szintén Ottlik mondta: „G. H. Hardy szerint a matematikának az a létjogosultsága, hogy nincs semmi haszna. Talán inkább úgy áll a helyzet, hogy ez teljesen irreleváns szempont: a matematika messze fölötte áll minden evilági és túlvilági hasznossági kritériumnak, akárcsak a művészet. Ettől még véletlenül hasznuk is lehet, mind a kettőnek: szerintem csakugyan, véletlenül mind a ketten az emberiség létét, életben maradását biztosítják”. Ottlik Géza (Budapest, 1912. május 9. – Budapest, 1990. október 9), író, műfordító. A magyar intellektuális próza kiváló alkotója. Kiemelkedő tudású bridzsversenyző, többszörös magyar bajnok és válogatott, valamint világhírű szakíró, a bridzsjáték megújítója. Érettségi után a budapesti egyetem matematika-fizika szakára iratkozott be, ahol Fejér Lipót tanítványaként szerzett végbizonyítványt. Ő igazán érezte, és tudta a matematika és irodalom kapcsolatát, metafizikai egységét. Matematika nélkül ma már nincs filozófia; filozófia nélkül nincs költészet, irodalom. A fenti fényképek megtalálhatók a nagyváradi Ady Endre múzeumban, ezért is ajánlom mindenkinek e múzeum meglátogatását.

Ady Endre költészetének “új idők új dalainak” jelképrendszere, és Fejér Lipót matematikájának jelképrendszerének kölcsönösen átjárható világa, egy izomorfizmust teremt, ennek a transzcendentális katarzisát élte át ösztönösen a két zseni. Remélem nemsokára megszületik az az algoritmus, ami a verset átírja matematikára, és fordítva. A matek a valóság leírásának univerzális módja, segítségével megfejthetjük a világegyetem működését, egy olyan egyetemes nyelv, amely az igazság alapja. Tanuljunk és szavaljunk minél több verset, beszéljük tökéletesen anyanyelvünket, ez felemel a matematika isteni világába.