Terror Háza Múzeum

Írták: dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

A terror a nyílt erőszak alkalmazása rémület, rettegés kiváltása céljából, gyakran a teljes fizikai megsemmisítésig megy. Az államilag szervezett, intézményes terror, illetve a katonai terror a megfélemlítés rendszere és légköre, mint politikai eszköz. Az 1792-es francia forradalom két éve volt az első terror megnyilvánulása, a királyság bukása és a köztársaság létrejötte közti időszakban. Ebből a nagyvilág megtanulhatta, hogy: „A terror nem más, mint gyors, szigorú és hajthatatlan igazságtétel, ezért tehát voltaképpen az erény megnyilvánulása…az erény, amely nélkül a terror végzetessé válik, s a terror, amely nélkül az erény tehetetlen” (Robespierre). A francia forradalom idején a terrornak mintegy 40 000 ember esett áldozatul, ebből 17-20 000 embert küldtek nyaktiló alá, de a gyarmatokra deportáltak tömege is belehalt. A terrorból következő polgárháború embervesztesége még majdnem 300 000 ember. A Sztálini nagy terror 1937-38 közötti időszakában, üldözték a kommunista párt ellenségeit, a kulákokat, az egyház képviselőit. A terror kiterjedt a hadsereg és a nagyvállalatok vezetőire is, és a végül már a párton belül is állandósultak a leszámolások, több mint 800 000 áldozatot követelt.

Horthy Miklós március 15-én a rádióban felolvasott proklamációjában bejelentette: Magyarország fegyverszünetet kér ellenfeleitől és megszünteti az ellenségeskedést velük szemben. A kormányzó nem beszélt arról, hogy a Moszkvában folyó fegyverszüneti tárgyalásokon már október 11-én megszületett a megegyezés, a magyar és a szovjet fél képviselői aláírták az előzetes fegyverszüneti megállapodást. Sajnos a kiugrás nem sikerült, Budapestet megszállták a németek, teherautókon száguldozó, röpcédulákat osztogató, felfegyverkezett nyilasok vették át az irányítást az utcákon. Október 15-én estére a nyilas hatalomátvétel, szinte puskalövés nélkül, befejeződött. Másnap, október 16-án Horthy a német zsarolásra aláírta lemondó nyilatkozatát, visszavonta proklamációját, kinevezte miniszterelnökké Szálasi Ferencet. A „nemzetvezetővé koronázott” nyilas vezér hitt a német csodafegyverekben. A nyilasok hatalomra kerülésével kezdetét vette a közel hét hónapig tartó, véres terror. Folytatódtak a deportálások, halálmeneteket indítottak a koncentrációs táborok, mindennapossá váltak a brutális kivégzések, a tömeges vérengzések. A nyilas terror 170 napja alatt majdnem 100.000 főt vesztette életét.

A Tanácsköztársaság ideje alatt (1919) az oroszországi eseményekhez hasonló atrocitások történtek. Ideológiai alapozását Szamuely Tibor és Lukács György népbiztosok fektették le, és ők voltak a Kormányzótanácsban a terrorisztikus eszközök bevetésének legkitartóbb támogatói. A kormányzótanács megosztott volt, a szociáldemokrata politikusok nagy része erőszakos intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták azonban igen. Váry Albert 1922-ben kiadott, A vörös uralom áldozata Magyarországon című könyve 590 halálos áldozatot dokumentál. Számos bűntényről maradt fenn beszámoló.

Magyarországot a második világháború végén a szovjet hadsereg foglalta el, ezt követően a Szovjetunió megszállási övezetébe tartozott, és az országban zajló politikai folyamatokat ettől kezdve az ellenőrzése alatt tartotta. 1945-ben az ország szovjet megszállása után az addigi illegális kommunisták a szovjet hadvezetés támogatásával gyorsan elfoglalták a rendfenntartás pozícióit, a rendőrséget. A korszakra mind a párton belül, mind országosan a féktelen terror volt jellemző. Az időszakot az ÁVH kegyetlenkedései, a koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” deportálása a Gulágba, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte. Mindezt Rákosi Mátyás az istenített Sztálin személyi kultuszával fűszerezte. 40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek. 1950 és 1953 között 1 millió embert vontak ügyészségi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embernek adta vissza a szabadságát. A kommunista Nagy Imre (1953-1955) reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, majd felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának.

Az 1956. november 23-án kitört forradalom és szabadságharc, Magyarország népének a sztálinista terror elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át. A Központi Statisztikai Hivatal 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti emberveszteség országosan 2652 halott volt, 19 226-an sebesültek meg, az országot mintegy 200 ezren hagyták el.

A történelem a múltbeli események összessége. Az emberiség múltjának tudományos ismerete, amely az emberi társadalom közös emlékezeteként az emberi azonosságtudat egyik alapja. Történelmünk e két rémes korszakának megörökítése, tanulságos lehet az új nemzedékeknek. Ezért a Közép- és Kelet- európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány megvásárolta az Andrássy út 60 szám alatti épületet, amit Sándor János építész és Ferenczfy Kovács Attila belsőépítész tervei alapján, valamint Schmidt Mária történelmi-szakmai koncepciója szerint átalakítottak, így született meg a Terror Háza Múzeum 2002. február 24-én, ami egyedülálló a világon. Ez az épület 1944-ig a nyilas párt székhelye, a Népköztársaság ideje alatt Magyarország kommunista politikai rendőrségének, a félelmetes ÁVH-nak a központja volt.

Mi erdélyiek a nagyszüleink és szüleink emlékein, valamint a mi nemzedékünk sorsán keresztül élhettük át ezt a történelmet. Mindezen történelmi ismeretek birtokában 2024. március 22-én meglátogattuk a Terror Háza Múzeumot. A látogatási sorrend, a második emelettől le egészen az alagsorig. Az első terem Magyarország egymást követő két megszállását mutatja be. A monitor-fal egyik felén a nácik népírtásba torkolló rendszerét, Hitlert és az őt ünneplő tömegeket, valamint a bergen-belseni koncentrációs tábor elborzasztó képeit, a másikon pedig a Vörös Hadsereget, a Molotov-Ribbentrop-paktum aláírását, továbbá a Vörös téri díszszemlét bemutató képsorokat láthatunk. Majd egy másik teremben Szálasi Ferenc „Jelentés a Nemzethez” című kiáltványa olvasható, amelyet az 1944-es októberi puccs után tett közzé, szemben egy nyilas plakát, mellette két kép látható a Maros utcai áldozatok exhumálásáról. A következő terem a szovjet kényszermunka- és rabszolgatáborokat idézi fel, a szőnyegtérképen olyan lágerközpontok vannak megjelölve, ahol magyarok raboskodtak. Egy másik terem a magyarországi kommunizmus legsötétebb korszakát mutatja be. A monitorokon az 50-es évekbeli híradórészletek láthatók. A fejhallgatókból archív felvételek szólnak az akkori vezetők politikai beszédéből. Itt láthatók az akkori lehallgatókészülékek, és ÁVH-s vezetők személyes okmányai, valamint kínzóeszközök. A II. világháború után a kommunisták új ideológiát erőltettek Magyarországra, erre válaszul ellenállási mozgalmak szerveződtek, melyeken minden társadalmi réteg képviseltette magát. Olvashatók, és hallhatók a túlélők visszaemlékezései. 1946 és 1948 között több mint kétszázezer németajkút hurcoltak el a megszállt Németországba. Kádár János mondta: „Minden eszközzel kell tudni ütni”, és láthatóak a szöggel kivert botok, ólomfejű bambuszbotok, és egyéb durva kínzószerek. A következő terem monitorjain korabeli propaganda filmek láthatók az egykor „kuláknak” minősített túlélők visszaemlékezései az őket ért atrocitásokról. Látható a politikai rendőrség démonjainak az arcképcsarnoka, ijesztő, hogy ezek az emberi arc mögé rejtőzködők mire voltak képesek. Láthatjuk az ÁVH „dolgozó” szobáját. Egy másik teremben több mint 800 aktatartó látható, egy részében az 1945-1956 közötti időszak politikai pereinek, vádiratainak, ítéleteinek, kegyelmi kérvényeinek, vizsgálati és operatív anyagainak a másolatai. Következnek az üldözött és bebörtönzött egyházi személyekről készült dokumentumfilmek. A következő szoba Mindszenthy hercegprímásnak állít emléket. Az alagsorban a rekonstruált pincebörtönben a hagyományos cellák mellett büntetőcellákat, síralomházat és kivégzőhelyet is bemutatnak. A politikai rendőrség Recsken, Kistarcsán, Tiszalökön és Kazincbarcikán internáló táborokat állított fel, és tucatnyi zárt tábor is működött az ország keleti felén. Itt látható a Recsről származó csille kövekkel megrakva, a fogvatartottak emléktárgyai, amiket titokban készítettek. A következő terem az 1956-os forradalmat mutatja be, látható Pongrácz Gergely bőrkabátja, áldozatok ruhája, és DP golyószóró is. A másik teremben hat stilizált bitófa áll, melyeken a kivégzési jegyzőkönyvek és elutasított kegyelem kérvények olvashatók. A hangszóróból a mártírok nevei hangzanak. Az utolsó teremben a monitorokon az 1980-as évek végén zajló tömegdemonstrációk, a bős-nagy-marosi gát és a romániai falurombolások elleni tüntetések, valamint Nagy Imre és elvtársai újratemetése, II. János Pál pápa magyarországi látogatásának képei és a szovjet csapatok kivonulása látható.

Valamikor azt írta József Attila: „A múltat be kell vallani”, ezt legalább Magyarország megtette. Jó lenne, ha minél többen meglátogatnák a Terror Házát, hogy józanodjanak ki abból a mantrából, amit az új világrend erőltet ránk, és ne kelljen majd 20 év múlva egy újabb Terror Házat avatni. Ez vonatkozik a fiatalságra, az iskolásokra, a nemzet jövőjét képviselőkre. Hazajövet, a vonaton Szolzsenyicin következő idézetén gondolkodtunk el: „Minél mélyebbre szállunk a múltba, annál kevesebb tanú maradt, a szájhagyomány elnémult, az emlékek homályba vesztek…”, mert ez az erdélyi magyarságra többszörösen érvényes. Ideje volna Kolozsváron egy olyan emlékmúzeumot létrehozni, ahol az erdélyi magyarság legalább utolsó száz évében ért atrocitásait mutatnák be.