BLOG

Serbán Attila Brassóban

Írta: dr. Bencze Mihály

Serbán Attila (Beregszász, 1976. augusztus 6.) középiskolásként Beregszászban Máté Péter- emlékestet szervezett, az Ungvári Művészeti Főiskola táncpedagógus-koreográfus szakon 1995-ben diplomázott. Táncolt az Ukrán-Kárpátmelléki Fegyveres erők Népi Együttesében is. Debrecenben kezdődött színházi pályafutása, majd a Rock és Musical Színházhoz került. A Theater an der Wien időszaka után a Madách Színház oszlopos művésze. Párja Munkácsi Kata, egy kislányuk van. Számos cd-anyag, koncert, televíziós produkció közreműködője, a közelmúlt egyik legfoglalkoztatottabb előadóművésze. 2023. június 24-én az első Brassói Zenei Kavalkád keretén belül, a Musical Gálán Szinetár Dóra, Mahó Andrea, Kocsis Dénes és Serbán Attila csodálatos estéjét tekinthettük meg. Az előadás előtt sikerült elbeszélgetni Serbán Attilával.

Bencze Mihály: Bevezetőként megkérdezem, milyen érzés volt Brassóba jönni? Ez az első utad Erdélyben?

Serbán Attila: Képzeljétek el, hogy igen. Már nagyon régóta szerettem volna jönni – rögtön hozzá is tenném, hogy a Madách Színházban Forró Magdi, aki közel 15 éve az öltöztetőm, ő is erdélyi, itt született. Sajnos most ez egy villámlátogatás, de már többször mondtam, hogy el kell jönnöm ide vendégségbe egy hétre, hogy tényleg megnézzem a környéket és találkozzak az emberekkel. Amikor átléptem a határt, tényleg olyan érzésem volt, mintha haza jöttem volna Beregszászba. Mintha a levegő is megváltozott volna, az ételek meg egy csomó minden és ilyenkor följönnek a régi érzelmek, emlékek. Szóval nagyon örülök, hogy itt vagyok.

B.M.: Nekünk különleges dolog, hogy kisebbségi sorsra kényszerített testvéreinkkel találkozhatunk. Hogyan éltétek meg az elmúlt 100 évet?

S.A.: Hát ezt most nem tudom összefoglalni, de az én nagyszüleim, dédszüleim is megszenvedték ezt a szétszakítottságot. Kárpátalján, annak idején amikor én születtem, akkor még Szovjetunió volt, akkor még jobban tudtunk érvényesülni és jobban elfogadtak minket, nagyobb teret adtak úgymond a magyarságnak. Akkor közel 300 ezer körül volt a magyarság létszáma, most már csak 80-90 ezer körül van Kárpátalján. Úgyhogy Erdély ilyen szempontból még mindig jobb helyzetben van, nagyobb a közösség, többen vagytok és jobban tudtok egymásra számítani. Akkor ugye minket még nem annyira piszkáltak és viszonylag jó dolgunk volt. Én a tanulmányaim után elmentem az anyaországba, mert láttam, hogy Kárpátalján nem igazán fogok tudni labdába rúgni és szerettem volna sikereket elérni. Az ember mindig büszke a származására, én soha nem fogom letagadni és mindig büszke leszek a felmenőimre, dehát el kellett hagyni a beregszászi dolgaimat. De alapvetően nekem azok az évek nagyon szép évek voltak, nagyon jól éltem meg a magyarságot, tudtunk a magyar értékeink szerint élni, senki nem szólt bele az életünkbe, magyar iskolába jártam, magyar nyelven tanultam. Később Ungvárra elmentem táncosként, akkor is abszolút működtek ezek a dolgok, de hozzáteszem nekem egy picit egy olvasztó tégely is volt, tehát picit tudtam az orosz kultúrából meríteni, volt pár orosz barátom. Amikor volt ez a nagy kiválás, akkor kezdtek el megváltozni a dolgok, akkor én azt láttam, hogy sokkal jobban próbálnak minket háttérbe szorítani és kicsit a lehetőségeink összeszűkültek. Visszatérve a kérdésre, én gyermekkoromban normálisan, kiegyensúlyozottan éltem meg a magyarságomat odaát.

B.M.: A csira, hogy te művész lettél, honnan vetődött el hozzád, milyen gyökerekkel indultál el a művészet terén?

S.A.: Az az igazság, hogy a családban nem volt senki, aki a művészetekkel foglalkozott volna. Visszamenőleg sok-sok generációra, nem volt senki. De apukám anyukája rendkívüli módon szerette a magyar filmeket és nagyon sokat énekelt, táncolt, társasági ember volt. Ő mesélte mindig, hogy az ő apukája jegyző volt annak idején és mindig büszkélkedett vele, hogy 40 ezer pengő volt a tiszteletdíja, nagy polgári életet éltek, apácazárdában nevelkedett, August Fröster zongorájuk volt, tanár járt hozzájuk. Házuk volt Huszton, Munkácson és más helyiségekben is. Mesélte, hogy jött asztán Hitler, és elvett mindent tőlünk. Tehát, nekem nagymamám volt a művészeti beállítottságú.

B.M.: Mit mondanál a családodról?

S.A.: Apukám, Serbán József révén a család egyik fele, Szatmári Attila és Szatmári Erzsébet, ők innen Erdélyből mentek Kárpátalja környékére. Nekem érzelmileg van kötődésem Erdélyhez, ez biztos. Az én kedves nagypapám Serbán József, kalaposmester volt Beregszászban, kalapokat készített. Emlékszem még a posztó illatára, ahogy készítette a kalapokat, meg a parazsat ahogy rakta a vasalóba, ő tanította meg a magyar nótákat, tehát voltak ott olyan emberek, akik nagyon szerették a zenét és hagyományokat és én belőlük táplálkoztam az elején. Anyukám, Demcsák Rozália nagyon szerette volna, hogy elkezdjek táncolni, így lett a tánc az életemben. Én soha nem gondoltam volna, hogy színész leszek. Elkezdtem balettozni, orosz balettmestereim voltak, másfél évig katona is voltam egy táncegyüttesben, bejártam egész Európát és véletlenül jött a színészet. Amikor Debrecenben kezdtem táncosként 1997-ben, akkor egy kolleganőm azt mondta, hogy jó hangom van, miért nem kezdtek el énekelni. Én nem akartam énekelni, hiszen táncos vagyok. De erősítette, hogy van hangom, kezdjek el gyakorolni. Aztán elkezdtem gyakorolni, elmentem egy meghallgatásra és megkaptam az első szerepemet a Hairbe. Nagyjából így indult az egész, aztán szépen ahogy jöttek a szakmai felkérésék léptem föl a ranglétrán.

B.M.: Melyek voltak a kedvenc szerepeid?

S.A.: Az egyik kedvencem a Júdás szerepe, ami óriási megtiszteltetés volt. A Józsefet is nagyon szeretem, az is egy emblematikus dolog, hozzám kötődik. Azt 2008-ban mutattuk be és 16 éven keresztül játszottam, most adtam vissza a Madáchban, hiszen a szakmai korrektség ezt kívánta meg. Az Aranyoskámat is nagyon szeretem, meghát mindegyik szerepemhez van valami kötődés, de ezek a legnagyobbak.

B.M.: Végignéztük Viviennel a Jézus Krisztus szupersztárt, s ez a dinamikus Jézus-Júdás pörgetése a dolgoknak, egy világrendszernek a gyökerekig való értelmezése, vagy a mínusz végtelentől a plusz végtelenig, pokoltól-mennyig ezt a járást végigcsinálni, ez csodálatra való. Mit jelentett neked Jézus előtt valahol azt a Júdást eljátszani, aki az egész rendszernek a dinamikáját megadta? Mert Jézus, Júdás nélkül nem lehetett Jézus. Ez egy óriási szerep, hatalmasat játszottál. Hogy élted át?

S.A.: Nekem kellett az elmúlt 15-20 év, hogy most érjen meg a karakter. Először, amikor eljátszottam volt bennem egy drukk, egy elvárás, hiszen hangi kvalitások kellettek hozzá. De örülök, hogy ezt mondod, mert akkor legalább az, amit játszom az lejött, mert én Júdás evangéliumát játszom. Júdás a legjobb barát, az az ember, aki Jézust nagyon szereti és a legnagyobb tragédiája az, hogy barátként nem tudja megmenti ezt az embert. Jézus tudja, hogy mi fog vele történni, de Júdásnak végig kell menni azon az úton, hogy ez a dolog megtörténhessen Jézussal. Én egy barátot játszom, nem egy pöffeszkedő, kiabáló, felszínes Júdást, hanem egy olyan embert, aki a barátját veszíti el. Az árulás is egy óriási lelki fájdalom, kitépik Júdásnak a szívét, de muszáj megtenni, mert maga a cél nem fog megtörténni. Nekem ez egy nagyon fárasztó előadás érzelmileg, mert sokat kivesz belőlem, itt valóban az emberből olyan érzelmeket vált ki, ami pusztító, de ennek ellenére szeretem.

B.M.: Tudod, hogy néztél ki? Mint egy szobrász, akinek ott van minden szerszám a kezében, ott van előtte egy kőtömb és az egész éneklés alatt kifaragod Jézust, a fizikai életben teremted meg, hogy teljesítse a küldetését.

S.A.: Igen, ez a szerepnek a lényege. Örülök, hogy Szirtes tanár úr egy olyan utat választott, hogy nem feltétlenül Jézus szemszögét mutatja meg, hanem Júdáséból látjuk a dolgokat. Zeneileg kevés motívum, dramaturgiai helyzet van, mert nagyon gyorsan történnek a dolgok, nagyon nehéz eljátszani azt az ívet, amin Júdás keresztülmegy. Sasvári Sándor már évtizedek óta csinálja, ő volt maga Jézus a szegedi szabadtéri színpadon. Ebben a tekintetben eltelt sok év, s akkor nekem egy ilyen Júdást megcsinálni óriási szellemi és lelki katarzis. Ugye Sasiban az a tartás, az a mély érzelem, karizma, ami benne van az óriási segítség, nagyon egymásra találtunk a szerepekkel. Az, hogy én vele egy ilyen előadást megcsinálhattam, azt szavakba nem lehet önteni. Jól működik kettőnk között a kémia.

B.M.: A Júdás szerepet átélve a mindennapi életedet megváltoztatta?

S.A.: Igen, a kapcsolatokban az ember ilyenkor nagyon sok mindent mélyebben lát, hogy mennyire fontosak azok az emberek, akikkel a napi életünket töltjük, hogy azokat a pillanatokat meg kell élni és még több időt kell tölteni azokkal, akik minket építenek, szeretnek. Arra is rámutat, hogy ami nem épít minket az életben, azokat el kell engedni.

B.M.: Vidnyánszky Attila, ő is kárpátaljai. Tartjátok a kapcsolatot?

S.A.: Hát sajnálatomra kevésbé, annyira összevissza vagyunk, ritkán találkozunk. Én próbálom megtekinteni az előadásait, most ugye dolgoztam a kollegákkal együtt a Kőszívűben, amit Szente Vajk rendezett.

B.M.: Van kedvenc íród, zeneszerződ?

S.A.: Fura lesz, de olvasni nincs időm, olyan fáradt vagyok esténként, hogy előveszek egy könyvet és pár perc alatt elalszom. Régebben Kosztolányit olvastam, most a Jókait újraolvastam a Kőszívű miatt. Zenében pedig a mi nagyjainkat szeretem: Máté Péter, Vikidál Gyula, Cserháti, Demjén.

B.M.: Mit üzensz a brassóiaknak, az erdélyi magyarságnak?

S.A.: Nagyon szeressék egymást, tartson össze a közösség. Lehetnek nehéz pillanatok, de ennek a határon túli közösségnek van egy összetartó ereje és bennünk van egy olyan plusz, amit az ember nem tud máshol megkapni, csak azok, akik ezt megélték és együtt vannak, szóval ez egy óriási isteni ajándék. Szeressék egymást, jó egészséget mindenkinek, vigyázzunk egymásra!

Kormorán koncert Brassóban

írta: Bencze Mihály

 

A Kormorán együttest Koltay Gergely alapította 1976-ban, a magyar zenei életben elsőként ötvözve a népzenei elemeket a rockzene stílusjegyeivel. Egy emberöltő alatt „intézményként” rengeteg zenésszel dolgoztak, és két együttesnek „keresztszülei” is. 2011-ben az együttes átalakult, a régi tagok közül öten megalapították az Örökség együttest, helyükre új tagok jöttek. Jelenleg a következő az együttes felállása: Fehér Nóra énekes, Gáspár Álmos hegedűs, Karácson Zsolt dobos, Koltay Gergely dalszövegíró és fúvóshangszerek, Szekeres Zoltán gitáros, Szűcs István billentyűs, Zsoldos Tamás basszusgitáros, és Vadkerti Imre énekes, a zenekar frontembere. A zenekar a koncertjeik mellett, és a saját albumaikon kívül lemezeket készített énekeseknek, valamint színészeknek. Színpadi műveket írtak, operát, filmzenét: Julianus, Honfoglalás, Sacra Corona, Trianon, A Költő visszatér, Elektra mindörökké, Zúgjatok harangok, A Megfeszített, A Napba öltözött leány. Több mint száz albumot, hanganyagot adtak ki. 2022-ben Koltay Gábor szerkesztésében megjelentette a Püski Kiadó a Kormorán-breviárium könyvet. Munkásságuk A Magyar Szabadság díj mellett kiérdemelte a Magyar Köztársasági Aranykeresztet is. Toró Tamás által rendezett Első Brassói Zenei Kavalkád alkalmával Kökösi Attila szervezte a rocknapot, és ennek keretében 2023. június 21-én a Rockstadt vendéglőben fellépett az Arzenál és a Kormorán együttes. A koncert előtt sikerült elbeszélgetni Koltay Gergellyel.

 

Bencze Mihály: Üdvözlöm Koltay Gergőt a brassói magyarság körében! Ez a név hozzám 1976-ban jutott el, akkor Kolozsváron voltam egyetemista. A magyarországi zenei információ és lemezbeáramlást a Ceauşescu diktatúra cenzúrázta, így csempészés formájában jutottunk hozzá a lemezekhez. Nem sikerült 1976-ban Kormorán dalokat megismernem, de tudtam, hogy megalakult ez az együttes és valami más, haladóbb, minket nemzeti lelkületűnkben érintő dalokat énekel. Az első kérdésem az lenne, hogy minden embernek valahol a múltjában gyökereznek a kibontakozásainak előzményei. Mesélj a gyerekkorodról, szüleidről, nagyszüleidről, mikor kezdődött a zenei iránti tevékenységed? Hogyan bontakoztál ki?

 

Koltay Gergely: Messziről kell kezdeni, én 1952-ben születtem egy polgári családban. A szüleimnek civil foglalkozása volt, de nagyon szerették a művészeteket, sok művészbaráttal vették magukat körül. 1950-ben született a bátyám, akiből filmrendező lett. Valójában én nem ilyen zenekarról álmodoztam, festőművész szerettem volna lenni, de valahogy úgy alakult, hogy amikor általános iskolában bevezették a zenei osztályokat, akkor engem is a zenei osztályba soroltak be és ott kötelező volt hangszeren tanulni. Zongoráztam, aztán jött a furulya, majd a fuvola, én gyakorlatilag klasszikus pályára kerültem, el is végeztem a Zenei Főiskolát, fuvola tanszakon, de közben találkoztam Almos Bélával és Sebő Ferenccel és nagyon-nagyon izgalmas színházi vállalkozásba kezdtem. Megalapítottuk hárman a Sebő triót, ami az akkori népzenei mozgalomba egy teljesen új színt hozott be, hiszen az ősök parasztzenéjét kezdték el játszani és ebbe én is belekerültem a töröksíppal. Feri nagyon szép dallamokat írt különböző József Attila, Nagy László, Szécsi Margit, Weöres Sándor versekre és ezeket adtuk elő. Abban a korszakban indult el az úgynevezett táncház mozgalom, amiben jócskán belekerültem, én szervezgettem a különböző táncházi klubokat. Így a klasszikus, a népzene és a rockzene világa ötvöződött bennem. Akkor elkezdtem tanulni népi hangszereken, így jött a töröksíp, furulyák, dudák, citera, s akkor eljutottunk egy berlini fesztiválra, ahol hallgathattam egy olasz együttest, akik érdekes módon az olaszt népzenét felvitték a rockszínpadra. Amikor meghallgattam, úgy éreztem, hogy ezt nekünk is meg kell csinálni. Aztán hazajöttünk és onnantól kezdve elkezdődött a folk-rock, aminek az egyik terméke a Folk’n rock album volt. Érdekes módon minket sem egyik fél, sem a másik nem fogadott el, a népzenész barátaim szentségtörésnek gondolták, hogy rockszínpadra visszük a parasztzenét, a rockos barátaim meg azt mondták, hogy ilyen butaságot nem lehet elkövetni, hogy rockmuzsikát játsszunk citerával vagy dudával. Egyetemi klubokban léptünk fel, de nem nagyon fogadták el ezt a stílust, végül kijutottunk egy németországi fesztiválra, ahol hallott minket egy holland srác, aki szervező volt és megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk játszani többet, mert akkor ő megszervezi. Így az első tíz évünk úgy telt el, hogy többet játszottunk kint, Nyugat Európában, mint Magyarországon. Bejártuk Belgiumot, Hollandiát, NSZK-t, Franciaországot, nagyon nagy szeretettel fogadták a zenénket. Közben én sok mindennel foglalkoztam, bekerültem a Magyar Rádióba, én lettem a rádió zene részlegének főszerkesztője, onnan áthívtak a televízióba, öt évig voltam a Magyar Tv zenei igazgatója, majd átkerültem a Kossuth Rádióhoz, s akkor végül a Petőfi Rádió intendánsa lettem, onnan mentem nyugdíjba.

B.M.: Hogyan tört be a hazai pályára a Kormorán?

K.G.: Mint említettem nagyon nehezen, ösztönösen kezdtem ebbe a dologba. Akkor még nem gondoltam, hogy valójában, mit is képviselünk, milyen dolgot találtam ki, s milyen hatással lesz a hazai könnyűzene életére. Most visszamenve kicsit a klasszikus zenéhez, úgy éreztem, hogy minden klasszikus zenésznek megvan a sajátos jellege és arra gondoltam, hogy a rockmuzsikába is lehet egy sajátos jelleg, ahogy Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lajtha László megteremtették a klasszikus zenébe azt a speciális magyar hangzást, ami az egész világon világhírűvé tette a magyar zenét. Ez volt akkor a folk-rock, ami nehezen kezdődött, de utána, az akkori egyetemi ifjúság nagyon felkarolt minket. Én megmondom őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ebből ilyen divat lesz, ami majd meghonosodik, s ez mai napig tartja magát, hiszen a legismertebb rockzenészek is felvisznek parasztzenéket a színpadra és használnak népzenei elemeket. Sok zenésszel voltunk együtt az elmúlt években, 74 muzsikus fordult meg a Kormoránban, de 13 évvel ezelőtt alakult ki a mostani együttes, ami sok szempontból szimbolikus. Én mindig is a történelmi Magyarországon gondolkoztam, na most itt a színpadon van egy hegedűs kolléga, aki kézdivásárhelyi, az énekes felvidéki, s van egy hölgy, aki vajdaságból származik. Ilyen módon a Kárpát medencét is képviseljük, s a dalokban is megjelenik. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy akkor jó egy dal, egy zenekarnak a műsora, hogyha azok a dalok, amiket elénekelnek, azoknak olyan dallama van, ami fülbemászó, elfütyülhető, s ehhez tartozik egy dalszöveg, aminek mondanivalója is van, nemcsak egy egyszerű sláger, hanem szól valamiről, van értelme. Harmadikképpen pedig szükséges hozzá egy olyan kisugárzó énekes, aki mindezt közvetíteni tudja a közönségnek. Én mindig azt szoktam mondani, hogy mi nem a közönségnek énekelünk, nálunk a színpad és a nézőtér nem válik el egymástól, egy közösséggé alakulunk, s ennek következtében ők is adnak valamit, mi is. Mi tőlük töltődünk fel, ők meg tőlünk. Ezért érdemes ezt csinálni.

B.M.: Én matematikatanár voltam, magyar együttesek lemezeit is bevittem az óráimra. Magnóra másoltuk a lemezeket, s elértük azt, hogy az erdélyi magyarság magyar zenére szórakozott, kívülről tudták a szöveget és a dallamot. Az első Kormorán lemeznél a diákjaim megdöbbentek az új hangzáson, a mély szövegen. Hogyan születnek a Kormorán dalok? Először a zene, a dallam jelenik meg, vagy a szövegre írjátok a dallamot?

K.G.: Ez nagyon változó, a daloknak a 90%-át én írom, a szövegeknek pedig a 100%-át. Van amikor egy dallam megszólal az emberből, hiszen az embernek lelke van, akkor a dalnak is lelke lesz. Tehát, megszületik egy olyan dallam, amire érdemes olyan dalszöveget írni, amit fontosnak tartok, akkor először van a dallam, aztán a szöveg, de valójában az én munkásságomban először születik meg a dalszöveg. Aztán van egy harmadik verzió, amit csak azért merek elmondani, mert tényleg valóságos. A bátyám Koltay Gábor készített egy filmet a honfoglalásról, ami nagyon nagy sikerű lett. A lényeg az, hogy kérte tőlem, hogy legyen egy alapdallam, ami aztán a végén szövegesen is elhangzik és akkor történt meg velem az, hogy egyszerre írtam meg a szöveget és találtam ki a dallamot. Bármennyire is furcsa, vannak olyan dalok, amelyek hónapokig érlelődnek bennem és mindenfajta verzióban próbálom megcsinálni, de vannak olyanok is, amik viszont hamar megszületnek, ilyen pl. a Kell még egy szó – ez mindenkit megérintett, a sikerét a film alapozta meg, ha az nem lett volna meg, akkor nem lett volna ennyire népszerű, mindenhol szokták énekelni, ballagáson, temetéseken, különböző ünnepségeken, s nekem nagy büszkeségem, hogy Felvidéken egy általános iskolai énekeskönyvben benne van, mint kötelező tanulmány. Megszokták kérdezni, hogy melyik a kedvenc dalom, hát nem csak a Kell még egy szó, hanem még sok más, mindig a legújabbak. Most pl. elkészült egy új album, a címe a Szabadság menyasszonya, a mai világban nagyon gyorsan változnak a dolgok. Pár évvel ezelőtt írtam egy dalt, aminek az lett a címe, hogy Egyedül a világ tengerében, na most bármilyen furcsa, ez jóval korábban íródott meg, mint ahogyan ez valósággá vált a mai világpolitikában. Magyarország kicsiny ország Trianon óta, egyedül vagyunk a világ tengerében, itt a szórványban a székelyek, felvidékiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak. Nemrég voltunk Bécsben koncertezni a magyaroknak, és nagyon szívfájdító volt azt látni és hallani, hogy milyen fontos volt számukra a mi gondolataink. S megfigyeltem valamit – bár nem becsülöm le a határainkon belüli közönséget –, de amikor eljutunk hozzátok, Felvidékre, Vajdaságra, ott ezeket a gondolatokat sokkal jobban értik, érzik az emberek, hogy mi a nemzet, a család, a haza.

B.M.: Én annak örvendek, hogy a Kormorán nemcsak egy együttes, hanem egy 50 éves intézmény. A hatására született meg a Ghymes és a TransylMania együttes. Hogyan történt ez az utódlás?

K.G.: Speciel a TransylManival közös élményem van, hiszen testvéregyüttesünk. Valamikor a televízióban volt egy műsor és ott szerepeltünk élő adásban, s kikapcsoltak Erdélybe, ott hullott a hó és a színpadon játszott egy zenekar és elkezdtek énekelni Kormorán dalokat. Nem értettem, hogy kik ezek, aztán valahogy kapcsolatba léptem Cseresznyés Szilamérral, ő a zenekar vezetője, egy testvéri kapcsolat alakult ki köztünk és amikor lehet akkor hívjuk őket közös koncertre, Magyarországra. Néha eljönnek hozzánk, néha mi hozzájuk. Készítettünk közös albumokat, felvételeket, nagyon jó velük lenni. Velük érezzük azt, hogy jó magyarnak lenni. A Ghymessel hasonló a kapcsolatunk, velük van egy érdekesség, amikor a rádióban dolgoztam, Magyarországon én léptettem fel a Ghymest egy olyan fesztiválon, amit én rendeztem a rádióban. Örülök, hogy segítettem nekik.

B.M.: Amikor leomoltak a falak országaink között, melyik volt az első koncertetek Erdélyben, s milyen érzés volt nektek az erdélyi testvérekkel találkozni?

K.G.: Talán az első koncert egy turnén volt, s nagyon meglepő volt, hogy ismerik a dalainkat. Furcsa, hogy Magyarországon a rádió, a televízió nem nagyon játszák a dalainkat, ennek semmifajta személyes konfliktusa nincsen, csak nem passzolunk bele abba az általános zenei divatba, ami körül vesz minket. Igazából nem tudom azt, hogy honnan ismerték a zenénket, de amikor elkezdtek énekelni, olyan érzés volt, mintha nem is ezen a földön lennénk. De erre mondok egy még furcsábbat, voltunk valahol egy falunapon, ahol 300 roma emberke volt a közönség, előttünk egy mulatós rész volt, összevissza táncoltak, s akkor föl kellett menni a színpadra és megvallom kissé féltem is, hogy mi lesz, aztán amikor elkezdtünk játszani, ők ugyanúgy elkezdtek táncolni és énekelték a dalainkat, valahonnan ismerték ők is. Valamilyen utakon ezek eljutottak hozzájuk. Most már nyilvánvalóan a technikai fejlődés ezt lehetővé teszi, interneten azt töltünk le, amit akarunk. Régebb meg kellett venni a korongokat, zenealbumokat, aztán jött a kazetta, CD majd sok minden más, most meg van az internet.

B.M.: Mondok egy érdekességet, hogyan jutottak el a lemezek hozzánk? Csempészettel. Egyszer becsempésztem az István a királyt, az egyik osztályommal hallgattuk meg. Valaki aztán jelentette a háttérhatalomnak, hogy nem megfelelő matematikai szövegek voltak a matekórán, és a rá következő tornaóra alatt átkutatták az osztályunkat, de a Jóisten úgy adta, hogy a lemezt a csempekályhára tettem fel, a padlót is felszedték, de nem találták meg. Úgyhogy ne csodálkozz, hogy a szórvány magyarság a szövegeket és a dalokat kívülről tudják, hiszen az identitásukat erősítette, nekünk az igazi magyar kultúrát hoztátok, nem azt a lemásolt nyugati szöveget, hanem egy olyan gyökeret adtatok vissza a lelkünknek, amiben mi éltünk. Csak a szocializmus, a rendszer próbálta elvenni, vagy visszafogni.

K.G.: Érdekes, mert a Gáborral mi olyan testvérek vagyunk, akik kiegészítik egymást. Akármilyen nehézségekkel kellett megküzdeni, apánk és anyánk úgy nevelt minket, hogy mindig segítsük egymást. Így lett a Gáborból filmrendező, én operatőr szerettem volna lenni. Őt fölvették az főiskolába, engem nem, de az élet aztán kárpótolt, hiszen 40-50 filmnek én lehettem az operatőre, sőt rendezhettem is. A Gábor filmjei azok ténylegesen a magyar történelemről, kultúrtörténeteiről szólnak. Ő ugyanazt az utat járja be a filmes szakmában, mint én a zenében. A maga szempontjából ő is újító volt, mert olyan történelmi dolgokhoz nyúlt, ami addig tabu volt pl. Szent László király, Julianus barát, Horthy, a Honfoglalás, hiszen Árpád vezér szerepe az minden történésznek teljesen más, mindenki másképpen nyúl hozzá és értelmezi.

B.M.: Mit üzennél az erdélyi magyarságnak? A fiataloknak, akik hasonlóan maradandó együttest szeretnének alkotni?

K.G.: Van egy dalszövegünk: maradj magyar a világ tengerében! Én csak ezt tudom üzenni és mi mindent megfogunk tenni ennek érdekében. Aztán ott van egy másik dalszöveg: ki a szívét osztja szét, ő lesz a remény… én azt gondolom, hogy a határon túl élő magyarságnak a szíve az nagyon értünk dobog, tehát, aki a szívét osztja szét abban van a remény, a mi reményünk is bennük van, az övéké is bennünk.

KerecseN koncert Baróton

Írta: dr. Bencze Mihály

A komáromi KerecseN együttes dalainak világa az őserő, a múlt-jelen összefüggéseinek gondolatisága, a magyarság lelkivilágát érzékeltető öröm -bánat tükröződése egy zenei komplexitásban. A rockzenei alapokat színes hangszerelés, hard rockos, metalos, bluesos, pszichedelikus, stoner, acid, progresszív és archaikus magyar népzenei hatások teszik teljes, szerethető, élvezhető egésszé. A 12. Brassói Magyar Napok alkalmából 2022. szeptember 18-án megismerhette őket a brassói közönség. 2023. május 13-án koncerteztek Baróton, ekkor sikerült elbeszélgetni Varga Zsolttal, az együttes vezetőjével.

Bencze Mihály: Megkérlek, mutatkozz be, mikor születtél, és hol? Minden ember személyiségének a kezdete a gyerekkor, mesélj nagyszülőkről, szülőkről, gyerekkorról, iskolákról?

Varga Zsolt: 1970-ben születtem, Komáromban. Az első 5 évemet falun éltem le, Perbetén, 30 km-re Komáromtól. A szüleim ugyanis ott kaptak állást állatorvosként és tanítóként. Szerettem ott lenni, nagyon laza világ volt. Nem volt akkora forgalom, mint mostanság, így szüleim egyedül küldtek el a boltba kenyérért, illetve az óvodába, ahova aztán vagy megérkeztem, vagy nem. A szolgálati lakáshoz tartozó udvarban voltak mindenféle állatok, még lovak is. Meg egy csomó kocsi meg hintó. A halottas hintót használtuk búvóhelynek a szomszéd kiscsajjal. Láttam, megtanultam egy csomó hasznos dolgot. Pl. hogyan kell lószarral megtapasztani a vályogház oldalát, meg ilyesmik 🙂 . Nagyszüleimnél imádtam lenni. Apám részéről egyszerű paraszt emberek voltak. Egy tanyán éltek Gútától nem messze, Kis Szigeten. Volt, hogy az egész nyarat ott töltöttem náluk, vagy a keresztapáméknál. Munka az volt mindig, de szerettem ott lenni. Anyai nagyapám sebész orvos volt. Ő operaénekesnek készült, aztán egy családi tragédia miatt az orvosi pályát választotta. Kiválóan játszott több hangszeren, és egy két lábon járó operalexikon volt. A családban ő volt számomra a nagy példakép, sajnos viszonylag hamar itthagyott bennünket, óriási űrt hagyva maga után.

B.M.: Mikor kerültél először kapcsolatba a zenével, milyen hangszeren kezdtél játszani?

V.ZS.: Nótáskedvű kisgyerek voltam a kezdetektől fogva. Gyerekként rengeteg népdalt meg gyerekdalt tudtam. A rockzene szeretete nagyon korán utolért. Kb 7-8 éves koromban. Akkoriban a rádiók simán játszottak rock zenét a tingli tangli mellett. Akaratlanul is felkaptam a fejem, ha megszólalt a kettő-négy meg a kigerjesztett gitár. Hamarosan elkezdtem tudatosan keresni az ilyen zenéket. Kezdetben volt a Beatles, de nagyon hamar felváltotta őket a Black Sabbath, a Dee Purple, a Led Zeppelin, illetve az ő magyar megfelelői, mint a P.Mobil, a Piramis, a HBB és társaik. hat éves koromban karácsonyra megkaptam az első gitáromat, és a szüleim beírattak a zenesuliba. Itt nyolc évig komolyzenét tanultam. Olyan nagyon nem kötött le ez a dolog, sokkal jobban szerettem volna rock zenét tanulni, de akkoriban erre ilyen formában nem volt lehetőség. Viszont utólag belegondolva azért rengeteg dolgot hasznosítok a mai napig abból, amit ott tanultam.
B.M.: Mikor kezdtél együttest alapítani, hogy született meg a KerecseN zenekar, ki milyen hangszeren játszik, név szerint mutasd be társaidat?

V.ZS: Nagyjából 13 évesen alapítottuk az első zenekarunkat az osztálytársainkkal. Értelemszerűen én voltam a gitáros, mivel nekem volt a fent említett gitárom. Dobszerkó nem volt, így aztán annak szerepét egy ágynemű tartó töltötte be. Később aztán innen onnan szereztünk mindenféle, leginkább Jolana márkájú elektromos gitárokat. Erősítőként régi magnók, lemezjátszók funkcionáltak. Internet nem lévén, a magnó mellett ülve szedtük le a Black Sabbath, Iron Maiden és társaik nótáit. Aztán később, amikor olyan 16 lehettem, már szert tettünk igazi erősítőkre, hangszerekre. Mind az NDK és a csehszlovák elektronikai ipar csodái voltak. Igazából normális hangszert 27 évesen vettem magamnak, egy Ibanez Blazert. A mai napig megvan, használom. A KerecseN 2004-ben alakult. Illetve akkor kapta ezt a nevet. Előtte Good Moon Rising néven zenéltünk, nem voltak saját számaink. Külföldi és magyar rock-metál dalokat játszottunk. Sokan voltak ezzel így. Trióban nyomtuk az olyan bandák dalit is, mint pl. a Deep Purple, ahol köztudottan nagy szerep hárult az orgonára, ami nekünk nem volt. Így aztán némiképp át kellett variálni a hangszerelést, de jól működött a dolog. Később, ahogy jöttek a saját számok, nevet is váltottunk. Egy a saját dalok szellemiségét kifejező nevet szerettünk volna, így jött a KerecseN név. Azóta rengetegen jöttek-mentek a bandában, a klasszikus power rock trióból mára ötösfogat lett. Ferusz Krisztián basszusgitáron, Hatala Jani dobon, Rózsás Attila gitáron játszik. Farkas Bianka az énekes, jómagam pedig az énekes-gitáros posztot töltöm be.

B.M.: Rólatok először Kopecsni Gábor vejem, a Felföldi Dalia Központ vezetője mesélt, és lejátszotta dalaitokat. Miért választottátok a KerecseN nevet, mi köt össze titeket az ősi magyar vallással?

V.ZS.: Mindenképpen egy a magyarságunkat kifejező nevet szerettem volna adni a bandának. Olyat ami nem szájbarágós, viszont ad egy egyértelmű utalást a nemzeti hovatartozásunkat illetően. Ez nagyon fonos, bárki bármit is mond. Ha nem vagy tisztában az alapvető identitásaiddal, mint pl. a nemzeti, illetve a nemi, akkor mivel vagy tisztában? Ez kellene megérteni. Valaki szerint ez egy “címke”. És akkor mi van? A szivárványos zászló nem az ? Személy szerint inkább ezt a “címkét” viselem.

B.M.: Kiket tartotok zenei példaképeteknek? Melyik együttes zenéje hatott rátok?

V.ZS.: Alapvetően hard rock- metál beállítottságúak vagyunk. Emellett hatással van ránk a blues, a komoly zene és a népzene is. Nyilván elsősorban a nagy öregek hatnak, hatottak ránk, mint a Sabbath, a Purple, a Zeppelin. A későbbiekben a Maiden, a Priest, nehéz lenne felsorolni. A hazai bandák közül leginkább a HBB, a P. Mobil, Piramis, Kormorán ilyesmik.

B.M.: Felvidék és Erdély sorsa azonos, beszéd nélkül csak ránézésből magunkra ismerünk. Anyanyelvünket féltjük, ezért zenekaraink, komoly mondanivalót énekelnek, ápolt tartalmas szöveget énekelnek. A balsodrású európai politikusoknak alárendelt média, azt szajkózza, hogy senkinek ne legyen saját hazája. Nálatok Felvidéken a globalista nyomást a szlovák nacionalizmus fokozza. Még érvényben vannak a Beneŝ- dekrétumok, és ezt még tetézi a nyelvtörvény is. Örvendünk, hogy ti is ellenszegültök a kettős elnyomásnak. Milyen tematikáról énekeltek?

V.ZS.: Ti itt Erdélyben, mi pedig a Felvidéken napi szinten kénytelenek vagyunk megélni a magyarságunkat. Még azok is, akik inkább a homokba dugják a fejüket és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Valahol elmondható ez azokról a csonkaországi magyarokról is, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Ők is megkapják, hogy “mitkellmagyarkodnihiszerópaiúnióbanélünk”. Hát most már kezd látszódni, hogy az EU-s tagságunkkal nagyjából mit kezdhetünk. 3 év kellett hozzá, hogy EU tagként lassan elérjük az 1982-es román életszínvonalat. Bingó! A vajon mit szól ehhez Brüsszel? c. dalunk nagyjából erről szól. Ezt még 2017-ben írtuk, meg is kaptuk érte a magunkét. Mára talán kezd leesni a tantusz.

B.M.: Felvidéken az elmúlt 30 év alatt 100.000-el apadt a magyarság lélekszáma. Zenétekkel, szövegeitekkel, hogyan tudtok odahatni, hogy az otthonmaradás és a gyerekvállalás legyen a cél?

V.ZS.: Ez azért ettől összetettebb dolog. Ahhoz, hogy érdemben bármire, bárkire is hatni tudjunk a zenénkkel, nyilvánosságot kéne kapjunk. Látjuk, hogy ezt a fajta zenét, amit mi játszunk, gyakorlatilag száműzték a médiákból. Gyakorlatilag esélytelen bekerülni a tömegek által nézett műsorokba. Két éve kísérleti jelleggel megpróbáltunk bekerülni az A Dal-ba, az Az én házamban c. nótánkkal. Olyannyira tudomást sem vettek róla, hogy egy üzenetet sem kaptunk, hogy bocs, majd talán legközelebb. Szerintem abban a mezőnyben simán megállta volna a nóta a helyét, na meg van némi mondanivalója is. Lehet, hogy ez volt vele a baj. Készült róla zenés videó is, itt megtekinthető:

B.M: Örvendetes, hogy ősi, archaikusabb kultúra is a szívügyetek. A Hazám, hazám című dalotok moldvai csángó népdalfeldolgozás. Gondolom ezt az utat is tovább járjátok, és még születnek ilyen dalok?

V.ZS: Az általad említett dal az első albumunkon szerepel, ahogyan a Mikor megyek hazafelé című is. Mindkettő moldvai archaikus magyar népdal feldolgozása. Kátai Zoltán barátom előadásából ismertem meg ezeket a dalokat körül belül 20 éve. Nagyon erős töltetük van ezeknek a daloknak, mint szövegileg, mint a dallamvilágukban. Néhányan szentségtörésnek tartják, ezeket az átiratokat, de mi nem nagyon foglalkozunk ezzel. Mi így éljük meg a hagyományt. A második albumunkon is folytattuk ezt a vonalat. Itt a Betyárnótát is a Szomorú az időt-t kerecsenesítettük meg. Ezen kívül feldolgoztuk a Bocskai Istvánt dicsőítő éneket 1604-ből Militaris Congratulatio címmel. Ez a dal inkább a régi zene kategóriába tartozik. Ha már a feldolgozásoknál tartunk, Cseh Tamás és Bereményi Géza Széna tér c. számát sem kíméltük. Aki nem ismeri az eredeti dalt, annak elmondom, hogy Budapest 1944-45-ös ostromáról, azon belül pedig a kitörésről szól a dal. Mivel az album címe az A háboru művészete, nagyon beleillett a koncepcióba. Zenés videót is készítettünk hozzá, itt megtekinthető:

Amennyiben rajtam múlik a következő albumokon is feltűnnek majd hasonlók.

B.M: Ki a kedvenc írótok, költőtök?

V.ZS.: Manapság viszonylag keveset olvasok, legalábbis ahhoz képest, amennyit régebben olvastam. A klasszikusok mellett mostanában Bán Mór Hunyadi regénysorozatát olvastam, illetve Bernard Cornwell szintén történelmi ihletésű regénysorozatát, melyből filmsorozat is készült az Az utolsó királyság címmel.

B.M.: Hogyan születnek a dalaitok, ki írja a szöveget, ki zenésíti meg? Előbb a szöveg, utána a zene, vagy fordítva? Szövegeitek az erdélyi léleknek is pont úgy szólnak és hatnak, mint a felvidékieknek? Mi azt is szeretjük, hogy a szövegeitek nem siránkozóak, hanem előre mutatóak, megoldást keresőek. Egyenesen beszéltek, kimondjátok azt, ami fáj?

V.ZS.: Ez idáig a saját dalok esetében én voltam a zeneszerző és a szövegíró is. Arra, hogy mi készül el egy dalból előbb, a zene vagy a szöveg, nálam nincsen direkt recept. Ez mindig zsigerből történik, nincsen erőltetve semmi. Ha nincs ötlet, akkor nincs ötlet. Várok, előbb utóbb úgyis jön egy impulzus, amire aztán reagál az ember. Siránkozás, ez jó. Kb 500 éve siránkozunk, és csodálkozunk, hogy nem történik semmi érdemleges. Siránkozunk Mohács miatt, Világos miatt, Trianon miatt és még sorolhatnám. De képesek vagyunk egymásnak esni 1000 évvel ezelőtti események miatt is, tudniillik, hogy ki volt az igaz magyar, vajon Szent István vagy Koppány? Ebbe most inkább nem mennék bele bővebben, mert ez már egy külön történet lenne. Rendben, értem én, hogy a nemzeti tragédiákat is el kell gyászolni. De évszázadokon át gyászolni, siránkozni, egymásra mutogatni, ahelyett, hogy egy test, egy lélek, egy nemzet módjára elindulni a gyarapodás felé, az elég gáz. Ezzel megint csak nem azt akarom mondani, hogy felejtsük el a múltat, a történelmet. Viszont tanuljunk belőle, mert lehet, és valahol kötelességünk is lenne. Igen, igyekszünk világosan, egyenesen fogalmazni a dalainkban. Ma divat lett a maszatolás. Alapvető dolgokat is óvatosan lehet csak kimondani, mert könnyen jöhet egy bélyeg, utána meg lehet magyarázkodni. Ez így van a sport világában, a művész világban meg egyáltalán az egész közszereplői szférában. Tényleg jó lenne egy olyan világban élni, ahol a fehérre nyugodtan mondhatod, hogy fehér, és nem kell száz platformon bocsánatot kérned miatta. És most nem azt mondom, hogy bunkó módon verjük az asztalt, ha kell, ha nem, de ez a fajta politikai korrektség, amit ma láthatunk, már nem, hogy súrolja az elmebaj határát, hanem maga az elmebaj. Biztos húsbavágó probléma, hogy férfiként szülhetsz e gyereket, ha az EP-ben szavaznak róla, és meg is szavazzák. Majd kihordod szatyorban. Tiszta Monty Python, csak így élesben már nem annyira vicces.

B.M.: Mikor jártatok először Erdélyben, melyik városokban koncerteztetek?

V.ZS: 2018-ban járt a banda is és én is Erdélyben. A Dévai gyermekotthonban adtunk egy koncertet Böjte Csaba testvér védencei javára. Ezt a bulit a Machovits László vezette Hunyadi Rend Motoros Egyesület szervezte. Rendszeresen jótékonykodnak Kárpát-medence szerte, nagyon jó viszonyt ápolunk velük.

B.M.: Michael Weiss (Medgyes, 1569. január 13. – Brassó, 1612. október 16.) Brassó város bírája volt, és egyben ő írta az értékes Liber Annalium raptim scriptus krónikát. 1594-ben az országgyűlésen ő volt Brassó követe, itt ismerkedett meg Rákóczi Zsigmonddal. Székely Mózes erdélyi fejedelem 1603. július 17-én Erdély Mohácsának nevezett Brassói csatában életét vesztette, ahol 4000 székely halt meg. Székely Mózest Weiss maga temette el saját kertjében, később ezen a helyen az Európa Szálló épült, márványtábla emlékeztet erre. Sajnos Weiss 1611-ben szövetségre lépett Radu Şerban havasalföldi fejedelemmel, maga mellé állította a Barcaság népét, de Báthory Gábor a földvári csatában vereséget mért rájuk, Weiss Mihály fejét levágták és Szebenbe küldték. Ma Brassóban utcát neveztek el róla. Kiderült, hogy neked, Varga Zsoltnak Weiss Mihály felmenőd volt. Meséld el ezt az érdekes rokonsági kapcsolatot? Jártál-e Brassóban, végig sétáltál-e a Weiss Mihály utcán? Milyen érzés volt?

V.ZS.: Igen, Weiss Mihály a felmenőm volt. Az őseim Brassóból költöztek Pozsonyba néhány száz évvel ezelőtt. A fenti történet úgy teljes, hogy Báthory Gábor nagyjából egy évvel élte túl Weiss Mihályt, úgy tudom a saját emberei csalták tőrbe, és gyilkolták meg. Báthory Gábor búcsúzkodása címmel létezik egy dal, erről a történetről Kátai Zoltán előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=KriNxhCX-fg Egyébként él Komáromban Székely Mózes utód is. Az én személyes történetem Weiss Mihállyal a következő lenne: Egyszer betértem itthon Komáromban egy antikváriumba. Ismertem a tulajdonos csajt, igazából ahogy meglátott, ő hívott be, hogy esetleg van valami érdekessége számomra. Elővette a Magyarország Története c. sorozatnak egyik bőrkötéses részét. Körül belül 1903-as kiadás lehetett. Nagyjából képben voltam, hogy mit tartok a kezemben. Lazán kinyitom a könyvet, és pont egy egyoldalas, egész alakos Weiss Mihály portré nézett vissza rám. Nofene, mondom. Egyet lapozok ott meg egy kétoldalas talán rézkarcon az látszódik, ahogy Báthory Gábor hajdúi épp üldözik az én ősömet, hogy aztán lefejezzék. Hát, mit mondjak, még az ütő is megállt bennem. Viszont a könyvet elég drágán akarta a hölgy adni, így aztán megkértem, hogy elvihessem, és beszkennelhessem ezeket a képeket, meg a hozzájuk tartozó történetet. Ez meg is történt, visszavittem a könyvet, de itt a történet nem ér véget. Megköszöntem, utána pedig csak úgy, kitudja mitől vezérelve, felmentem az egy emelettel feljebb levő könyvesboltba. Automatikusan a leértékelt könyvek felé vettem az irányt, ahol messziről virított ennek a sorozatnak majdnem az összes példánya. Nyilván nem az 1903-as bőrkötéses kiadvány, viszont igényes krétapapír borításban. Köztük az “én” kötetem is. Fillérekért. Hát ennyi az én személyes történetem Mihály bátyámmal.

B.M.: Végezetül mit üzennél az erdélyi közönségnek, és a fiataljainknak, akik együttes alapítással, és zenéléssel szeretnének foglalkozni?

V.ZS.: Hallgassatok sok jó zenét, legyetek konok székelyek és magyarok! Hajrá Erdély, hajrá Magyarország, hajrá Kárpát-medence!B.M.: Köszönjük a beszélgetést, további sok sikert, visszavárunk!

Átélni és eljátszani – Beszélgetés Sasvári Sándor színművésszel

kérdezett: dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

 

Sasvári Sándor (Budapest, 1957. október 18.) színművész, zenész, lovas, tagja volt a legendás Színészzenekarnak és a Színész Öttusa Válogatottnak. 2020-ban megalapította a Szőcs Géza Magyar Történelmi Színházat a Szőcs Géza Nemzeti Lovaskultúra Központtal, Moravetz Leventével és Laklóth Aladárral. Játszott a Julianus barát (1991) és a Kincsem (2017) filmekben, valamint a Zenés húsvét (1993), Offenbach titka (1996), Attila, Isten kardja (1998) tévéfilmekben. 2010 –ben jelent meg Őszintén című könyve. Tevékenységét számtalan elismerés jutalmazta: Az év zenésze díj (1991), EMeRTon-díj (1993), Az év musical színésze-díj (1993), Regionális Prima díj (2010), Csömör díszpolgára (2012), Jászai Mari-díj (2013), A világ magyarságáért művészei elismerés (2017), A Magyar Olimpiai Bizottság Fair-Play Díja (2017), A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2018). Sasvári Sándor 2023. április 7-én nagypéteken búcsúzott Jézus szerepétől a Jézus Krisztus Szupersztár rockoperában – ezt a különleges előadást mi is megnézhettük. Szirtes Tamás a Madách Színház igazgatója köszönő szavai után, a színészekkel és a lelkes közönséggel együtt ünnepelhettünk. Végül 2023. április 11-én Csömörön, Sasvári Sándor meghívottjaiként beszélgethettünk az életéről.

 

Bencze Mihály: Általában én abból indulok ki, hogy egy személyiség megismerését valahogy a gyerekkorral kellene kezdeni, így akkor megkérnélek, hogy mesélj egy kicsit a szüleidről, családodról, gyerekkorodról.

 

Sasvári Sándor: Édesapám Sasvári Sándor, 1902-ben született Temesváron. Ötvenöt éves volt amikor megszülettem 1957-ben. Ő volt nekem az etalon. Tőle tanultam mindent: műveltséget, színészmesterséget, nyelveket. Édesapám kilenc nyelven beszélt, az iskolában románul, németül, szerbül, latinul, magyarul tanult, aztán elköltöztek a szüleivel. Ő Pozsonyba ment az édesapjával, ott megtanult szlovákul. Filmrendező és színész volt, 1945-ig töretlen volt a pályája, aztán volt az a bizonyos felszabadulás, az kettétörte a munkáját és onnantól kezdve visszafele élte az életét. A 70-es években a Budapesti Csokoládégyárból brigádvezetőként ment nyugdíjba három diplomával és kb. 3500 forintos nyugdíjjal. Én vagyok a harmadik Sasvári Sándor a dinasztiában – már nagyapám is Sándor volt –, egyébként Schwechtből lett magyarosítva a liechteinsteini nemesi családból származunk. Édesanyám Jászai Margit, 1923-ban született és 1944-ben ismerkedett meg édesapámmal – Benkő Márton, Benkő Dániel lantművész apja ismertette össze a szüleimet –, aki fél órával rá meg is kérte a kezét. Édesanyám egy nap haladékot kért, de másnap igent mondott, úgyhogy ezért ülünk most mi itt.

Ferencvárosban laktunk a két nővéremmel, Csillával – aki jelenleg Kanadában él – és Annamáriával, aki ismert énekesnő volt a 70-80-as években, fesztiválokat nyert.

A feleségemet, Tóth Ildikót 1993 –ban a Rock Színházban a Jézus Krisztus szupersztár előadás révén ismertem meg. Csodálatos táncosként, stúdiósként dolgozott. Mielőtt kiköltöztünk Németországba összeházasodtunk és azóta két fantasztikus leánygyermekkel is megajándékozott, Lénával és Emíliával.

B.M.: Hogyan indult el a karriered?

S.S.: Én négy-ötéves koromban kezdtem el autodidakta módon gitározni tanulni, mert a nővéremék kaptak egy gitárt Kijevből és nem tudtak vele mit csinálni, fölrakták dísznek a falra én pedig érdeklődő kisgyerekként levettem és elkezdtem a harmóniákat kibogarászni, lekagylóztam többek között a Beatles, a Pápai Faragó László, Metro, meg az Omega slágereket.

A Bakáts téri zenei általános iskola zene tagozatán nyolc éven át klasszikus gitárt tanultam. Az osztályteremben volt egy zongora, amin szünetekben slágereket játszottam. Nyolc évesen megalapítottam első zenekaromat. Megzenésítettünk verseket, saját szerzeményeim voltak, illetve Annamária nővéremmel együtt is vannak közös szerzeményeink – pont most akarok egy szerzői lemezt kiadni, amikben benne lesznek azok, amiket tíz-tizenkétéves koromban írtam.

Aztán basszusgitárosként játszottam a Jokers-ben, de a Gallus és Titanic-triókkal kísérőzenekarként is rengeteg fellépésünk volt. Az első igazi nagy áttörést is a Titanic tagjaként éltem meg, amikor Máté Péter egyik turnéján kísérőzenekarként léptünk fel. Később viszont együtt dolgozhattunk Cserháti Zsuzsától Solti Károlyig, Korda Györgytől Latabár Kálmánig a kor összes nagy magyar előadójával.

Majd következett húsz hónapon keresztül a katonaság. Először a szabadszállási első lépcsős harckocsizókhoz vettek föl, ez egyfajta büntetés volt, mert Csilla nővérem disszidált Kanadába. Mondtam a tisztemnek, hogy én zenélni szeretnék, de nagyon hangos amikor eldörrentik a lövedéket, így mondták, hogy ne töltő legyek, hanem irányzó, de az még mindig hangos volt, végül a kommendánsokhoz kerültem, ahol csináltam egy zenekart és együtt játszottunk a helyőrségi művelődési házban. Három hónapig tanultam a dobolást, cintányért, nagydobot stb. Nagyon jó életem volt ott, mi mindig szombaton játszottunk, utána haza tudtam kéredzkedni egy elszakadt gitárhúr, vagy pengető miatt, mindig volt valami és így el lehetett sumákolni azt a pár hónapot. A katonaság utolsó hat hónapjára bekerültem a központi művészegyüttes kórusába bariton szólamba. Innentől csak havonta egyszer kellett szolgálatban lenni. A főrendezőként dolgozó Kerényi Miklós Gábor – a későbbi Operettszínház igazgatója –, aki fölhívatott az irodába és azt mondta, hogy: Sasvári honvéd, te tudsz gitározni, énekelni, szeretnénk egy fiataloknak szóló műsort csinálni és te lennél ott a szólista, gitáron kíséred magadat. Kövesdi István és Oláh Ali – a legjobb barátom, aki sajnos meghalt – írtak kifejezetten nekem dalokat, így megszületett egy lemez és a koncertturné. Az összes laktanyát végigjártuk Magyarországon Aranysörényű fellegek címmel, az első újságcikk is ekkor jelent meg rólam, mint szólóénekes, innen datálódik az énekesi karrierem.

1982-ben Gábor Ila és Csuha Lajos javaslatára jelentkeztem az akkoriban induló Rock Színház társulatához. A Rock Színháznál Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor a szárnyai alá vettek és rövid idő alatt megkaptam Juvenalis szerepét az első magyar rockoperában, a Sztárcsinálókban, aminek már a lemezén is énekeltem. Onnantól kezdve jöttek a főszerepek. A Rock Színházban egyben komoly kiképzést is kaptunk, 10-14 óra között színészi kiképzés, beszédtechnika, amit Varga Tamás tartott, klasszikus balett, dzsessz balett, sztepp tánc, akrobatika stb., este meg előadás, végül megkaptam a színészigazolást, ami egyenértékű volt a főiskolával. Jött a Bábjátékos, a Nyomorultak, nagyon sok musical összeállítás. Bejártuk egész Európát, a Sztárcsinálókkal angolul, az Evitával pedig németül.

Életem meghatározó szerepét 1986-ban kaptam meg, amikor a Jézus Krisztus Szupersztár szegedi bemutatójára engem választottak ki Jézus szerepére, mely szerepet tizenegy éven keresztül volt alkalmam átélni.

1997-ben szétesett a Rockszínház, én viszont a Nyomorultak musicalben sok-sok meghallgatás után megkaptam első szereposztásban Jean Valjean szerepét Duisburgban. Az utolsó meghallgatás Londonban volt, ahol Cameron Mackintosh adta nekem ezt a szerepet, amit két évadon át heti 6 alkalommal, összesen háromszázszor játszottam el a németországi Duisburgban az 1550 fős közönség előtt egy olyan modern csarnokban, amelyet ennek az előadásnak a kedvéért emeltek. Miután hazajöttem, itthon is műsorra tűzte több színház a Nyomorultak –at, így játszottam a Madách Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban és a Győri Színházban is.

Pályafutásomon sorra követték egymást a musicalek, rockoperák legnagyobb szerepei, melyek közül több darab is sokadik jubileumát ünnepli.

Az Operaház Fantomja előadásban a Fantomot játszom a 2003-as magyarországi premier óta és 2022 novemberében volt a produkció 900. előadása.

A Mamma Mia -ban Sam Carmichaelt 2014 nyarán játszottam első alkalommal a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Az előadást a Dóm téren 4 évadon keresztül is műsorra tűzték, ennek köszönhetően a Szegedi Szabadtéri Játékokon több, mint 57ezren látták az Abba musicalt. A Madách Színházban 2023 májusában ünnepeljük az 500. előadást.

A Mária evangéliuma rockoperában is Jézus –ként léptem színpadra, a Jézus Krisztus Szupersztárban 2010 óta Jézusból Pilátus lettem, aztán vissza Jézusba, mert 2021-ben Szirtes Tamás ismét felkért.

De ott vannak a magyar történelmi főszerepek, a Zrínyi 1566, amiben Zrínyi Miklóst alakítom 2009 óta minden évben a cselekmények eredeti helyszínén a Szigetvári várban, de műsorára tűzte már Egerben a Gárdonyi Géza Színház és Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színház is, ahol szintén Zrínyi Miklóst alakíthattam. A Fejedelem történelmi musicalben Bercsényi Miklósként láthat a közönség; Kinizsi, a nép fia produkcióban pedig Mátyás királyként tűnök fel.

Az elmúlt évek lovas történelmi darabokban is bővelkedtek, amikben lóháton is szerepelek. A Sárkányszív családi-történelmi musicalben Nagy Lajost alakítom, a Hunyadi 1456 musicalben Hunyadi Jánost játszom. Tavaly nyáron pedig a Csodaszarvas rockoperát mutattuk be Orfűn egy fesztivál keretében, ahol már Léna lányom is lóháton egy nagyon szép szerepet alakított.

B.M.: Rengeteg szereped volt, melyek voltak azok, amelyek nagyon megközelítették a személyiséged esetleg átalakítottak?

S.S.: Elsősorban a Jézus Krisztus szupersztár és a Mária evangéliuma címszerepét kell kiemelni. Ezeket átélés és hit nélkül nem érdemes megközelíteni, vannak biztos olyanok, akik eljátsszák és semmiféle hittel nem rendelkeznek, de szerintem átéléssel kell játszani. Ezek hatalmas hatással és erővel voltak az életemre, 1986-tól kezdve amikor megláttam a próbatáblán, hogy ki van írva, hogy Jézus: Sasvári Sándor, az egy döbbenetes pillanat volt. Persze, azelőtt is hívő ember voltam, de onnantól kezdve a hit meghatározta az egész életemet.

B.M.: A Gecsemánéban két kulcsfontosságú dolog történt: az első, hogy Sátán a legaljasabb módon próbálta meg eltéríteni Jézust az Istentől kapott küldetéstől és céltól; a második pedig a legnemesebb példa arra, hogyan kell Isten erejére támaszkodva megvalósítani az Ő akaratát és célját. A Gecsemáné bizonyítja, hogy bármilyen heves is a csata és bármilyen gyengék vagyunk is, mindazok számára biztos a győzelem, akik tapasztalták már az ima erejét. Ahogy Jézus imájának híres mondata is szól: „mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lk 22:42)! Sátán minden seregét felvonultatta Jézus ellen, akinek szeretett tanítványai eközben teljesen érzéketlenek maradtak Uruk szenvedései idején. A Megváltó arcán vércseppek gördültek, az áruló csókja csak egy leheletnyire volt, a papok és a templomszolgák pedig közeledtek. Jézus azonban bemutatta, hogy az ima és az Isten akarata előtti meghajlás megadja a szükséges erőt az élet súlyos terheinek elviseléséhez. Ez a Jézus-kép, amikor az Istennel beszélgetsz, erre nem könnyű felkészülni, majdhogynem egy élet munkája kell ahhoz, hogy az Újtestamentum fogalmait átéld és át is tudd úgy adni, hogy a nézőkben katarzist, meghatódást váltson ki.

S.S.: Igen, engem is meghat és ezt csak úgy jöhet létre, ha tényleg valódi kapcsolatom van Jézussal. Római katolikus vagyok. Az, hogy az ember imádkozik egy természetes dolog. Ahogy az is, hogy a Biblia és egy Jézus kép ott van az asztalomon minden Jézus előadás előtt. Ahogy belenézek a szemébe, nekem olyan erőt sugároz, hogy érzem ott van velem, a lelkemben és úgy megyek be a színpadra, hogy ezt nekem át kell élnem, át kell adnom a közönségnek. Ez egy óriási felelősség és lehetőség egy színész számára. Én ott meghalok a kereszten.

Béres Vivien Beatrix: Hogy viszonyulsz Pilátus szerepéhez? Miben különbözik Jézus alakításától?

S.S.: Pilátusnak is nagyon fontos szerepe van a történet a létrejöttében, Pilátus nélkül nem lenne kereszténység. Neki megvolt a lehetősége, hogy Barabást feszíttesse meg, de ő Jézust választotta, mert ez volt megírva. Színészileg egy rendkívül nehéz énekesi feladat, ezt inkább eljátszani tudom, átélni pedig a Jézust szerepét, de remélem, hogy átjön a közönségnek, hogy a Pilátust is meg tudom formálni.

B.M.: Az elemi fizikában is megvan a test és az antitest. Tehát, Jézusnak az anti-Jézusa az Júdás. Ez a párbeszéd Júdás és Jézus között – nemcsak az, ami a színdarabban benne van, hanem a valóságban lehetett –, mert amikor te Jézusra készültél Júdás mindig előtted kellett legyen, valaki, aki ellentmond neked. Hogyan tudtál felülkerekedni úgy, hogy Júdás is rájöjjön arra, hogy történelmi küldetése keretében „rossz fát tett a tűzre”?

S.S.: Ezek nélkül az emberek nélkül nem jött volna létre a kereszténység. Ha nincsenek, akkor Jézus nem tudja megváltani a világot. Júdásnak és Pilátusnak is előre elrendeltetett szerepe volt. Júdás tulajdonképpen főszereplő, az ő szerepén keresztül van bemutatva a szenvedéstörténet, a történelem legnagyobb személyiségének a halála.

B.V.B.: Miként vetül a mai világra ez a két szerep? Hogy közvetíted az embereknek?

S.S.: Az a baj, hogy ma is vannak Júdások és azért tart ott a világ, mert kezükben tartják a hatalmat. Nagyon fontos, hogy a szeretet felülkerekedjen ezeken az „eszméken”. Jézus vissza fog térni és eljön az a korszak, amit megígért.

B.M.: Ötödikes tanuló voltam, amikor édesapám a csernátfalusi temetőben a családi sírkeret korhadt fakeretét kicserélte, az új keretet pedig betonból öntötte, akárcsak a fejfát. A kezembe adta a Bibliát, és azt mondta, hogy olvassam el, és válasszak ki két idézetet, amit a fejfa márványlapjára fel fog vésni. Ekkor olvastam először a Bibliát, és két idézetet választottam ki: „Magunkra por vagyunk, de Krisztusban feltámadunk”, és „A szeretet erősebb a halálnál”. Mindkettőt felvéste édesapám, nagyon büszke volt rám. Ez volt az első találkozásom a Bibliával, azóta is magamban hordozom a szavak súlyát. Te mikor és, hogy találkoztál a Bibliával?

S.S.: A ’86-os premier előtt, édesapám nekem ajándékozott egy Bibliát, ami minden előadáson ott van velem, aminek az első lapjára azt írta: Si Deus pro nobis, quis contra nos?, azaz, ha Isten velünk, ki van ellenünk? A hit, remény és szeretet hármasa a legfontosabb. Azóta én is magamban hordozom a Jézusi kinyilatkoztatásokat.

B.M.: Egyszer az egyik barátom elvitt Szőkefalvára, ahol Mária jelenések voltak. A húszezres tömeg imádsága nagyon megemelte az energetikai mezőt, és ebben az eddig nem tapasztalt kvantum katarzisban rám nézett Jézus, szigorú szikár arccal, lézer tekintettel, de annyi szeretettel szemében, mint amit soha nem kaptam, hogy hónapokig sírtam. Attól a naptól megváltozott életem. Azóta is keresem festményeken az általam látott Jézust, de idáig 3-4 volt valamelyest hasonló. Az előadásodon éltem újra át ezt a csodát. Neked volt-e Jézus élményed?

S.S.: Egyszer a Mária evangéliumának a kezdeti próbái voltak és szerettem korábban bemenni a színházba, hogy át tudjak szellemülni, mert akkor még nincs ott senki, nincs zsibongás. Felmentem az egyik állványra, imádkoztam és próbáltam megjeleníteni fizikailag is Jézust. Aztán egyszer csak a kakasülőn hófehér lepelben egy alak megjelent. Néztem és: itt vagy Jézus, köszönöm! Most, hogy ez mi volt, káprázott-e a szemem, nem tudom. Én úgy éltem meg, hogy ő volt. Viszont, még van egy dolog, amit nem tudok mire vélni. Amikor otthon, a Mester utcában rendezgettem a cuccaimat, a szekrényből egyszer csak kiesett egy levél, amit azóta sem tudok, hogy hogy került oda, de érdemes felolvasni:

Kedves gyermekem!

 

Már előre elhatároztam, hogy fiammá fogadlak, s kiválasztalak magamnak még a világ teremtése előtt, hogy légy szent és fedhetetlen. Szeretném, ha tudnád, hogy mekkora a hatalmam rajtad, s milyen nagyszerű reménységre hívtalak el. Tudod, hogy az én nevem a legnagyobb, s nagyobb vagyok minden erőnél és uralomnál, s te ehhez a névhez tartozol! Már nem vagy a bűn rabja, mert életre keltettelek. Üdvösséget kaptál – ingyen, kegyelemből. Az alkotásom vagy, s jó cselekedetekre vagy teremtve, amelyeket már előre elkészítettem neked, hogy azok szerint élj. Szeretném, ha megengednéd, hogy a szívedben éljek a hited által, s te megalapozódnál és gyökeret vernél a szeretetben. Annyira vágyom arra, hogy megismerd határtalan szeretetem, és megtudnád azt, hogy én mindent megtehetek sokkal bőségesebben, mint ahogy azt te kéred, vagy gondolod. Én képes vagyok benned munkálkodni! Kedvesem! Kérlek élj méltóan ahhoz az elhíváshoz, amellyel elhívtalak; teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel! Viselj el mindenkit szeretettel! Ne légy többé kiskorú! Ne hánykolódj mindenféle tanításban ide-oda, hanem ragaszkodj az igazsághoz, s növekedj a hitben. Gondoskodj arról, hogy növekedj és épülj a szeretetben!

Hidd el, hogy nem élhetsz úgy, ahogy a többiek élnek! Vesd le a régi életed, s újulj meg lelkedben és gondolataidban. Vesd le a hazugságot, s mondj igazat. Ha haragszol is, ne vétkezz! A nap nem érhet véget úgy, hogy harag van benned. Ne adj helyet az ördögnek, s ne szomoríts meg az én lelkem. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás legyen távol tőled. Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szádon, hanem csak akkor szólj, ha az jó és szükséges az építésre! Mondj áldást! Légy tehát Isten követője, s élj szeretetben! Adj hálát mindenben mindenkor, s ne vegyél részt a sötétség cselekedeteiben. Élj úgy, mint a világosság gyermeke, hiszen az vagy! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság és egyenesség! Vigyázz kérlek arra, hogy hogyan élsz, ne légy esztelen, hanem használd ki az alkalmas időt, s ne légy soha meggondolatlan!  

Szeretném, ha úgy engedelmeskednél és szolgálnál, olyan tiszta szívvel, ahogy ezt nekem tennéd. Ne látszatra szolgálj, mert remélem, hogy nem az embereknek akarsz tetszeni. Tudd azt, ha jót teszel, ezt tőlem vissza fogod kapni.

Végül, szeretném, ha megerősödnél bennem és az én hatalmas erőmben. Légy éber, imádkozz! Legyen lábadon a békesség saruja, legyen rajtad az igazságszeretet öve, a hit pajzsa, a lelkem kardja, amely maga az ige. Tedd fejedre az üdvösség sisakját, ami azt jelenti, hogy engedd, hogy a gondolataid ez a tudat védje: „Megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy.” Hát csak legyints a világra! A kegyelem legyen veled.

 

Nagy szeretettel, barátod: Jézus

Amikor ezt én így elolvastam, ültem egy szekrénysor előtt és nem tudom mennyi ideig, de zokogtam én is.

B.V.B.: Akkor ez is egy jel, hogy Jézus szerepe hozzád tartozik, ő áll a legközelebb.

S.S.: Igen, meghatározza az egész életemet. Nem vagyok szent, de igyekszem ehhez méltóan élni.

B.M.: Visszatérve, ugye őseink különleges lelki kapcsolattal álltak szembe az állataikkal, különösen a lovakkal. Hogyan került a ló a te világodba?

 

S.S.: A Mester utcában amikor laktam, még lovaskocsik hozták a piacra az élő állatokat, a szenet, a zöldséget, gyümölcsöt. S amint meghallottam a paták dobbanását a macskakövön, oda szaladtam az ablakhoz, a szüleim kinyitották és integettünk nekik. Akkor megálltak, leszaladtunk, megsimogattam őket, felültem a lovakra. Onnantól kezdve nekem a ló az egy csoda. A nővéremék sokat jártak a Nemzeti Lovardába – amit most végre megmentettünk és felújítottunk –, engem is elvittek, aztán ott elkezdtem lovagolni tanulni. Mindenütt kerestem a lovaknak a közelségét, aztán ’87-ben megvásároltam az első lovamat Dombóváron egy kétéves csődört, Csibész -t, akit Lajosmizsén tartottam. Azonban a napi kapcsolattartás bonyolult volt. Bubik István barátom elhozott Csömörre és bemutatott Ákos Ajtonynak, aki bérelt egy istállót, s ide felhoztam a lovamat.

1993 –ban találtunk rá arra a telekre, amit testvéremmel közösen megvásároltunk, ekkor költöztünk Csömörre. Először az istálló épült fel, majd a két ház: nővéremé és miénk. Itt lakunk együtt, szeretetben, békességben.

Időközben a díjugratás szellemével is „megfertőződtem”. Midnight lovammal 1 méter 85 centit ugrottunk. Midnight Lovassport Egyesületem is az Ő emlékére lett elnevezve. Azóta is aktív díjugrató vagyok.

Van egy saját tenyésztésű lovam is, akit egy profi családnál tartok Pécs mellett, nemzetközi szintű versenyeken lovagolnak vele. A lovaglás jelenti számomra a szellemi pihenést, feltöltődést.

B.V.B.: A lányaid hogyan illeszkedtek be a családi sokszínű világba, illetve a választott pályára?

S.S.: Léna nagyon szépen énekel, már megjelent az első videóklipje A Nap színe címmel. Egy gyönyörű, szürke lovon ül, aki sajnos elpusztult azóta, így most nincs igazából fellépő lovunk. Sokat járunk együtt fellépni, lóval vagy ló nélkül. Léna közben elvégezte a BGE-n a turizmus-vendéglátás szakot angolul. Emília jelenleg a Corvinuson tanul gazdaság és menedzsment szakon. Mindketten lovagolnak, a díjugratásba is belekezdtek.

B.V.B.: Jézus megformálásáról és a vele való kapcsolatodról mélyreható betekintést adtál, de én visszatérnék egy másik alakításodra is, ami viszont számomra volt meghatározó. Hogy jött Az operaház fantomja az életedbe?

S.S.: Szirtes Tamás igazgató úr fölhívott, hogy lesz Az Operaház Fantomja a Madách Színházban. Igaz, először volt egy próbálkozás a 2003-as bemutató előtt, a Madách és az Operett Színház közösen összefogtak, hogy megvásárolják a jogokat, az nem sikerült, abban Raoul lettem volna. Szerencsére az nem jött össze, mert így lehettem később a Fantom. Tehát, volt egy meghallgatás a Fantom szerepére, én elmentem, vittem egy maszek módon elkészített Fantom maszkot és elénekeltem az Éj zenéjét. Aztán fölhívtak, hogy enyém a szerep. Akkor hármas szereposztás volt: Miller Zolival, Csengeri Attilával és velem. 2003-ban három bemutató volt és Andrew Lloyd Webber június elsején nézte meg az előadásomat.

B.V.B.: Éreztél valamiféle kapcsolatot Fantom szerepével?

S.S.: Nem, viszont hatalmas színészi lehetőség egy őrült, gyilkos szerelmest eljátszani. Lelki közelséget nem vállalnék a Fantommal, de mint színész, nagyon nagy feladat énekesileg is, hiszen az egyik pillanatban a legfinomabb falzetten kell énekelni, utána sírni, üvölteni, operett hangon, szóval nagyon széles a skálája a szerepnek. A kisgyerektől kezdve, a komoly gyilkos, szerelmes férfiig ezt a palettát végig kell játszani.

B.V.B.: A Fantomnak végül sikerül felülkerekedni a kegyetlenségen, meghozza azt a döntést, hogy elengedi a fogvatartott szerelmét és átadja egy másik férfinak. Bár a gyilkosság megbocsáthatatlan, de én azért kissé megvédeném őt, hiszen képes volt végül jót cselekedni, a jó fele fordulni, valamiféleképpen megbánni a bűneit.

S.S.: Igen, ez egy hatalmas döntés volt részéről, hiszen nem könnyű átadni az igaz szerelmet. Egyébként, amikor én alakítom a Fantomot, akkor sokan nekem drukkolnak. Sok visszajelzést, kérdést kaptam, hogy Christine miért nem a Fantomot választja. Lehet, hogy egy kicsit gonoszabbul kellene játszanom, hogy a Raoul javára dőljön a dolog, de hát így is az ő javára dől el, viszont a közönség soraiban a hölgyek többnyire a Fantomot választanák. Ami hasonlóság van, az az, hogy én is tudok igazán szerelmes lenni. A szerelem megélése egy nagyon nagy ajándék a sorstól, hogyha azt egy ember meg tudja élni. A feleségem pedig egy hatalmas szerelem.

B.M.: Így az interjú vége fele, megkérdezném, mikor jártál először Erdélyben? Hol turnéztál, milyen élményeid vannak?

S.S.: Először Temesváron jártam, ott volt rokonságunk is, akkor még kisgyermek voltam. Felnőttként rengeteget turnéztunk Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön. Emlékszem 2001-ben, akkor jó nagy hó volt, velem jött Vikidál Gyuszi és két gyereke, két táncosnő – egyik a feleségem -, Léna lányom, és kb. tizenöt órás úton jégen, havon mentünk az autóval, mindig én vezetek. Megérkeztünk éjjel egykor a hargitai följárathoz, ott várt az akkori lovászom Tihamér, aki intézte a turnét. Megálltunk, viharzott a hó, teherautók dőltek be az árokba, én alig láttam. Letekertem az ablakot, ő meg annyit mondott: „üdv. főnök, tombol a Hargita!”. Onnan még föl kellett menni egy faházba, ahol cserépkályhával fűtöttek. Reggel arra keltem, hogy szakadt a hó, a Vikidál pedig egy nagy lapáttal ásta az utat, de már mögötte ugyanakkora volt mire végzett. Ezenkívül voltunk a Gyimesekben is – az valami elképesztő világ, a családomat is el szeretném vinni oda. Pár évvel ezelőtt voltunk Torockón Varga Miklós Banddel, de nagyon sokat kampányoltunk is Szász Jenővel, Wittner Marikával, Orbán Viktorékkal, Schmitt Pállal.

B.M.: Köszönjük ezt a csodálatos délutánt, további sikereket kívánunk minden téren! Mit üzennél az erdélyi olvasóknak?

S.S.: A tisztesség, a becsület, a pozitív gondolkodás az nagyon fontos. Ne adják át a mai kor hülyeségeinek az életüket. Én úgy próbálom a gyerekeimet nevelni, hogy olyan könyveket olvassanak, olyan zenéket hallgassanak, amik értékesek, aminek van értelme, ami építőjelleggel bír. A múltunkból táplálkozunk és nagyon fontos, hogy ne felejtsük el az őseinket. Erdély pedig csodálatos bölcsője a magyarságnak. Óriási ott a vendégszeretet, sok barátom van ott. Azt üzenem nekik, hogy tartsanak ki!

Fényzene a Zengőben, avagy KARAKÜRT pillanatképek

írta: Haraszti Judit

  1.  Intro

Hangszertestű kismadár

Hangszertestű kismadár-plakát a kapun, hamarabb észreveszem, mint a házszámot, aztán átlépve a gang alatt, kiderül, hogy a „Zengő” egy teázót is magába foglaló közösségi ház.

A „koncertterem” még majdnem üres, csodás festett bútorok, képek díszítik, gyorsan lepakolok a második sor közepére, puszilkodom Ancsikával, aztán szaladok a hátsó terembe, ahonnan hallom Imre hangját. Lopakodom kicsit, befognám a szemét, de persze észreveszi, úgyhogy nagy ölelgetőzés, mosolyok… Beszélgetünk picit, mondom, hogy azért most, mert a végén nem lesz időm, mert szaladni kell a vonathoz. Később készítek benn pár fotót, a színpadkép fenomenális, ott egy nagy dob középen, hátulról megvilágítva a közepe, rajta kard, felette meg egy sólyomtollas szkíta süveg… (Nem semmi ez a drága, hogy körbehurcolja Erdélyen még ezt a cuccot is a többi mellett, csakhogy már első pillantásra legyen mondanivalója a dolognak, pedig a zene még meg se szólalt…)

Kimegyünk az udvarra, egyszercsak fölnézek s hát ott leselkődnek az égiek ránk, felettünk a felhő tágra nyitott szemű arc…

ZENGŐ FÉNY

Ma van az első nap, hosszú idő óta, hogy süt a Nap. Imre ki is használja, beáll a kapubejáratba napimádni és ahogy utánanézek, észreveszem, hogy hangszerek lógnak a gang alatt, a kapu feletti ablakon meg átsüt a Nap és fénybe fogja az aranyszín trombitákat, kürtöket… fényzene készül, gondolom magamban s gyorsan bemegyek a fotómasináért, mert ezt le kell kapni…

Az udvar túlsó felén pedig keresztben egy ház van a háttérben, ablakából visszaragyog a napsütés a nyáriszínpadra… boldogan kattogtatok, a kapubejárat feletti képek is elkészülnek, a napsugár rávetül a hangszertestű kismadarat hordozó hófehér falra, fényablakot nyit és már tele van a lelkem és zsibogtatják a jelek, hogy Fényzene, Fényzene… közben Ancsika is odalibben hozzánk a gyönyörű színes ruhájában, csupa mosoly tavasztündér, piros csizmás székely Rika királyné…

2.Áldással

Megbeszélik…

Minden és mindenki a helyén van. Kezdődjék hát!

Imre meleg hangja pármondatos bevezetővel eligazítja az újoncokat a KARAKÜRTÖT

illetően és aztán elkezdődik… Nagyon szeretem ezeket az első pillanatokat, mert ilyenkor még egy-két dal erejéig nem szoktam megengedni magamnak azt a luxust, hogy saját „hasznomra” lubickoljak a zenében…nem…ilyenkor csak úgy teszek, mintha J, de közben útjára engedem az Álmodót…

Az Álmodó látja az embereket, látja őket egyenként és együtt és látja a színpadot, velük, kettejükkel és látja a hangokat, ahogyan indulnak és megérkeznek kihez-kihez egyenként és látja, hogy mit éreznek-gondolnak-álmodnak a többiek…

Zeng és árad a torokének… és itt sokan vannak, akik most hallják először, visszhangzik vissza az Álmodóban, ahogy kérdezik magukban némán: „ÚrIsten, ez…ez micsoda? Ez ilyen élőben? Ez…honnan? De jóóóó!… Hova visz?…Engedjem?”…

És az Álmodó ilyenkor odalép, testetlen és szelíd kézzel megsimogatja a tétovázókat és a hangokkal együtt beléjük suttogja: „Igen…ez ilyen…és még ilyenebb…csak engedd, hogy vigyen, tedd le a gondolatokat, hagyd, hogy a testedet zengesse a Mindenség, álmodj, örülj, menj a képekkel, legyél dallá, jöjj, repüljünk együtt!”

Az Álmodó látja a kis életet az oldalt ülő édesanya hasában, ahogy apró szíve fölveszi a dallam lüktetését és szépet álmodik a Világról, ahova majd jönni fog…

Az Álmodó látja az ifjakat, ahogy szerelmes tekintetük összevillan és látja az időseket, akikben valami sosemvolt boldog érzés kezd ébredni a régiekről, akikről tudnak, de akiket még sosem éreztek tán így, a zenén keresztül, valódinak.

Az Álmodó látja a fotográfust, aki próbálja képbe menekíteni a felfoghatatlant, de hiába mestere a képeknek, fejében mégis ott libeg a gondolat, hogy: „Ó… ezt? Ezt hogyan tudnám én képbe zárni?” És az Álmodó megsúgja neki: „Bízz magadban! Hallgasd a dalt és érezd! Ott lesz a képen minden…”

Az Álmodó látja Imrét és látja, hogy kicsit még bosszantja az a fura teremakusztika. „Ó, Barátom – súgja egy mosolyban az Álmodó – , ne már… itt csak Ti ketten vagytok abszolút hallással rendelkezők, hát ne gondold már, hogy bárkit is zavarna az akusztika! Ó, hát nézz csak ránk, hunyt szemeink mögött most tárulnak a Világok, dehogyis zavar itt bárkit bármi…énekeljetek, hogy repüljünk!”

Az Álmodó látja Ancsikát, ahogy libbenő tündérruhájában ringatózva fölnyújtja lassan az Ég felé varázsszárnyait s apró, szinte észrevétlen mozdulatokkal legombolyítja az Égből azt a csillogó napsugarat, aminek a másik vége Boldogasszony kék köntösének szövetét fűzi át aranyszállal, úgy a szív tájékán…

És az Álmodó látja a messzi puszták lobogó tüzeinke forró lángjait, ahogy táncolnak minden hangban, ami ott születik meg valahol messze és ami itt születik meg, az énekhangban, ami egyszerre simogat és lázít, ringat és szakít szét, csakhogy újra összerakhasson, valami mássá, valami sosemvolttá, mindünket egyenként és együtt s végül EGYüvé, az ősi áldás szavaival…

Az Álmodó mondja maga is a fohászt és lát engem, ahogy a kezeim követik a szavakat, amikor némán súgom én is, amit a dal:

„Áldjon a Tűz,

Adjon a Víz,

Védjen a Föld,

Hordjon a Szél!”

…és az Álmodó lát engem, hogy most ott vagyok Adriék házában és adom ajándékul ezt a fohászt a festett képen, amit Nekik készítettem…

Az Álmodó varázsol a kezeimmel és én leszek a tűzláng, a vízcsepp, a Föld pora, az Ég lélegzete…

Az Álmodó a zene mögött hallja, ahogy lehellethalk neszt ütve, sorra, egymás után „elpukkannak” a lelkek burkai és látja a pillanatot, amikor mind EGYgyészületünk…

Az Álmodó varázsol a kezeimmel és mi leszünk a tűzláng, a vízcsepp, a Föld pora, az Ég lélegzete.

Gyertyafény táncol a sólyom tollán s a KARAKÜRT farkasainak új falkája születik, itt is.

  1. Fényjáték, FényZene

Fény kezében

Akkor már utazom az Álmodóval én is, hagyom, hogy vigyenek a dalok, percről percre

kimosul belőlem minden gond, bizseregve szaladnak a hangok a bőröm alatt, lélegzetvételek között Világokból Világokba visznek, élővé leszek, örömszéppé, erőssé, igazivá…

Végtelen pillanatokra megszűnik a tér és az Idő, csak a szavak és a hangok vannak, fényjáték, Mindenség tánca, lélekölelés, férfivágy, asszonyszerelem, újjászületés, ősi dallam valahonnan az Élet kezdetéről… aztán visszatérés a messzeségekből, mert ki kell nyitni néha a szemet és vissza kell jönni a hangokkal onnan a valamimásból a testembe néha közben, mert amit ez a zene tesz velem, az enyhén súrolja az eszméletvesztés határait, szóval így „visszajövök” időnként és „megnézem”, hogy nem-e szóródtam szét időközben molekulákra esetleg? …

És egyik alkalommal, mikor így kinyitom a szemem és rácsodálkozom a színpadra, ezt látom:

Imre hunyt szemmel, „beledőlve” a dalba, Ancsika egyik kezében a mikrofont tartja, a másikban pedig azt a rövid, csőszerű hangszert (bocs, de a nevét nem tudom J ), aminek olyan homokszemekperegnek-lomboksusognak hangja van. Kettejük között a dob, aminek fény van a közepében és a dob felett ott áll a mágus-süveg a sólyomtollal. A dobot hátulról megvilágító fényforrás pedig fölvetíti Ancsika árnyékát a fehér falra .Ahogy Ancsika egymás felé tartja a kezeit a feje felett a mikrofonnal meg a hangszerrel, a két kéz-árny szív alakot formáz, aminek a pereme az árnyék, de a közepében levő szív Fényből van, ami lentről, a dob „szíve közepéből” vetül föl és íródik a falra. A Fényszív csúcsa pedig pontosan a süveg csúcsára mutat, a mágus-süveg fölött van a Fényszív a hófehér falon…

És ez a dobból induló, kettejük által a dallal életre hívott Fényszív, ahogy a süveg felett ragyog a falon, rögtön visszazengeti bennem az odakinti Napfény ébresztette szót: FényZene… FényZene… FényZene…

…és tudom, hogy ha akarnám se lehetne ezt most úgy lefényképezni, hogy abban ott legyen az, amit jelent – de a zenében, a zenével teremtett Képben benne van! (Különben sem vakuzhatok szembe velük, amikor énekelnek, ez egyértelmű, úgyhogy tényleg csak egy villanásnyi percre sajnálom, hogy nem lesz ebből a képből fotó). Nem, ezt a Pillanatot nem lehet, nem szabad „bezárni”…tudom… Csak nézni, valami furcsa és mámorító bűvöletben, miközben FényZenétől dobog bennem a szívem, elszorul a torkom és lassan kipereg egy könycsepp a szemem sarkából… Csak nézni ezt a Képet, amíg kitörölhetetlenül beleég a lélekbe és hálát adni, hogy élő szemmel is látni lehet az élő csodát, amit ők teremtenek a FényZenével, amit Mi teremtünk, mind, együtt, amikor EGYként ÉL bennünk…

  1. Életre térni

Odabenn gyönyörű festett bútorok

Sokezernyi idő múlva jön el aztán a Pillanat, amikor egy másfajta, mondhatni „ébren

álmodás” ideje következik, mert az új dalt, azaz dalokat, elsőre így szeretem kóstolgatni, figyelve, szavakat ízlelgetve, dallamok után nyúlkálva az eszemmel is egy kicsit, próbálgatva, hogy ismerős-e, mit mozdít meg emlékeim tárházában, melyik időt, melyik történetet, melyik életből visszaverődött visszhangot pendíti meg a lelkemben vajon?

Ó, és ahogy az első különös szó elhangzik, egyszerre csupa fül meg figyelem leszek, mert elárulta Imre, hogy lesz egy szkíta dal és azonnal tudom, hogy ez AZ… Vajon ezt érezhette-e Julianus barát, amikor hosszú és keserves vándorlása során meghallotta ott azon a messzi folyóparton a régi magyeriek első szavait, nyelvét, mely az ő szívének oly otthonosan ismerős volt? Ez a kérdés villan át rajtam az első szavak hallatán, de gyorsan rájövök, lehetséges, hogy valami hasonlót érezhetett, de ez… ez sokkal sokkal előbbről való az Időben…

Most hallom, most halljuk először…és mégis, ahogy titkos búvópatakként előcsörgedeznek a szavak a dallam szárnyán, egyike-másika nagyon ismerős… vagy mégsem? „Életem, halálom…” …ez benne van… hallom ki a furcsán ejtett szavakból…és talán az is, hogy „utazom”… meg „fegyver”…de ahogy felvillan egyik-másik szó a „mai” forma felé csillanva, már el is tűnik… Nem figyelem többé, hogy milyen „töredék”-eket tudok megfejteni…inkább a mondatok egészét hallgatom… ahogy csörgedeznek, dallamolnak sorról sorra, mind a búvópatak, vélem, mintha érteném őket, aztán mégse, aztán mégis… A dallam, a lüktetése az gyönyörű… úgy sodor magával, mintha csak egy rég elfeledett otthonba hívna, jöjj, ide tartozol…

És miközben hallgatom, megtelik újra a szívem hálával és csodálattal és köszönettel.

„Imre barátom – mondom most gondolatban – légy áldott, amiért ezt elhoztad ide nekünk…” És az is megfordul a fejemben, hogy igen, a Mágus az itt kezdődik, abban, hogy a maga tudásával kicsiszol egy ilyen ékkövet  (a JóÉg tudja, hogyan és hova elzarándokolva érte) a még-nem-is-tudott szeletéből annak a múltnak, amiről kismillió másik „felemelkedett” még csak vitatkozik, és a zenei meg a költői zsenialitásának együttese által „megcsinálja” a mai magyar nyelvre „fordítását”, de úgy, hogy hajszálpontosan arra a dallamra, tökéletes rímekkel meg mondatokkal, értelmes mondanivalóval „magyarrá” zenéli nekünk, hogy megérthessük és nekünkadja, így, EGYben a többezerévest a maszületettel, és akkor nem kell vitatkozni meg nagyoskodni a témán, mert aki így hallja ezt, az azonnal tudja, hogy a mostban a kettő tökéletesen ugyanEGY…

FényZene készül

Elvillannak az utolsó sorok is és a teremben úgy sűrűsödik csönddé a néma áhítat és gyönyörűség, hogy meg lehetne fogni. De mit is mondhatnánk?! Erre a varázsra nincsenek szavak. Ezt még hallgatni kell, sokszor, sokszor, sokszor és akkor majd esetleg, idővel, meg is szólalunk…de addig maradjunk csöndben… messziről jött hang szólítja lelkeinket Életre térni.

  1. Találtam egy török dalt „…

Még föl sem ocsúdtunk az előbbi  varázsból, jön is a következő. „Találtam egy török

dalt” –kezdi bevezetőként Imre. Hát persze – gondolom magamban – mintha csak így működne ez, jön-megy a Művész erre-arra, aztán egyszercsak „Nini! Itt hever egy török dal,de jó,megtaláltam!” J…ugye …

De nincs sok idő töprengeni, mert már zengődik is és az első hangok hallatán fölkapom a fejem, hogy „Hoppá!”, ez nem az a „Gündüz Gedzse”-féle vérpezsdítő lüktetés, ez valami egészen más lesz… És ahogy szólnak egymás után a furcsa török szavak, elkezd bennem hangról hangra épülni valami titokzatos fájdalom…de furcsa, mert nem „érzem”, hogy az „enyém” lenne, pedig valahogy mégis az. S a dallam száll, mintha a müezzin elnyújtott sírása szállna a sivatag felett, árván és egyedül, vagy a szerelemben megcsalatottaké vagy azoké, akiket elárultak… Annyira gyönyörű ez a török dal, de közben annyira fájó is, hogy ettől a kettősségtől szinte sírni kell…de aztán valahogy mégis valami hatalmas, csöndes, megingathatatlan erővé változik át az egésznek a hatása. Lassú dallam, mégis ott van benne a harc, talán az árulás s végül a győzelem.

Nagyon kíváncsian várom a magyar „részt”, hogy kiderüljön, miről is szól…és nem csal a megérzésem. Magyarul elmondhatatlanul gyönyörűvé lesz…csak hallgatom, ahogy gördülnek a sorok, rímesen és mívesen, arra a sivatagfelettisírószél – keleti – dallamra és imádom mindenestül az egészet, pedig zokogni kéne tőle folyton, míg végül a refrén megmondja, hogy „Nem, nem a testem fájt ott mélyen legbelül…” …és akkor egyszerre megértem az egészet…

Megértem, hogy ez a legszebb dal, amit valaha is írtak arról, hogy milyen az, amikor egy Férfi lelke zokog… A Férfié, akit megcsaltak, a Férfié, akit elárultak… És úgy benne van ebben a „véletlenül” megtalált dalban az igazi erő is! Annak az ereje, hogy nem gyengeség, hanem erő azt felvállalni, kimondani, kiénekelni, hogy igen, tudom, ilyen az, amikor egy Férfi lelke zokog…

Babba Mária

„Na látod, Barátom – súgom ekkor gondolatban – ezért is szeretem azt a gyönyörűszép lelkedet! Ezért, hogy ilyeneket tud „találni” és „tálalni”…így…hogy azt se tudjuk a hallatán, hogy kezdjünk-e neki rögvest valamely férfilélek-gyógyításnak e dal után vagy inkább hajtsunk fejet köszönetképpen e „néma” erő láttán, ami abban a lélekben lakozik…aki fel meri vállalni, hogy nem, nem a teste fájt akkor, ott, mélyen legbelül…

  1. Magyarok Csillaga

Magyarok Csillagaként ragyog föl a következő új dal és igencsak szépséges. Szép

vállalás egy ilyen fohásszal ébresztgetni az „alvókat”. Hálás vagyok Nektek, hogy teszitek, otthon és itthon és mindenhol, ahol a magyarnak tudnia kell, hogy zenéje él, csillaga ragyog, Istene őriz… mert ő és az Univerzum együtt, egymásért EGYek… ahogy a hang a szóval, ahogy a dallam a Fénnyel, ahogy a lélegzet Isten szelével… Igy voltak igazak az Idő kezdeténél s így legyenek igazak mindörökkön örökké…  Szeretem, szeretni fogom nagyon ezt a dalt. „Magyarok Csillaga, tartsd ébren népünket…”

Úgy legyen, úgy legyen, úgy legyen!

  1. „Fényjelenségek”

SzívFényZene ablak

S ha már szó esett a csillagokról, akkor hadd szóljak én is holmi egyéb

„fényjelenségekről”…persze az Álmodó hangján, mert ez a rész oda tartozik.

Az Álmodó maga is megmerítkezett alaposan a zene örömében. Álmodott az Álmodókkal, vágtatott szilaj paripák szívével a messzi pusztákon, táncolt a tündérekkel titkos fenyvesek belsejében, beleolvadt  a gyertyalángba, hogy ragyogásként és élő melegként szórja szét önnön tüzének szikráit, szárnyalt zúgó széllel és szaladt együtt a falkával örömhajnalos erdők titkos tisztásaira, belelódult egynéhány időalagútba és csillaggá változott valami sosemlátott, de mégis ismerős dimenziókban…mindig ott és akkor, ahogyan a Zene lüktetése és lélegzete parancsolta, de közben úgy élt a többiek által álmodott álmok belsejében is, mintha rész lenne az ő szíveik egészéből, mint ahogyan az is volt.

Aztán egyszer az egyik Pillanatban, mikor már majdnem újra „itt” volt a teremben, szemei talán már nyitva is voltak és a dal a tűzről énekelt a vérünkben, majd a fel-le szárnyalása körtánccá lett és a végén hirtelen állt meg az eszeveszett forgásból egyszerre mozdulatlanná, azaz hang nélkülivé maradva a dal végén…és akkor az Álmodó meglátta az energiagömböt.

Lehetne mondani, hogy a semmiből tűnt elé ott hirtelen, a színpad és az első széksor közötti térben, fejmagasságban,de ez hazugság lenne. Az Álmodó tudta jól, hogy az a körülbelül egy focilabdányi nagyságú, áttetsző, de a felszínén szivárványos színekben pulzáló gömb a zenéből lett, a hangokból, amelyek élővé születtek, a dallamból, a körtáncból, amibe mind belesuhantak a dallam szárnyán és az arany napsugárfonálból, ami az Égkapuhoz kötötte ezt az egészet végesvégig.

Úgy tűnt, mintha a gömb mozdulatlanul állna ott a levegőben, ám ez csalóka látszat volt, mert igazából élt és lélegzett és szivárványfények pulzáltak áttetszősége felszínén, aminek a belsejében hatalmas erők sűrűsödtek. Másodperc volt vagy a másodperc töredéke? Az Álmodó ezt nem tudta, szinte egyszerre érezte végtelensoknak és másodpercnyinek… aztán a következő Pillanatban végetért a dal és amikor a legutolsó hangból lélegzet lett, az puhán és hangtalanul hatalmaserősen meglökte az áttetsző gömböt. A gömb meglódult, villanásnyi idő alatt átpördült azon a kis távolságon, ami az első széksortól elválasztotta és mielőtt elérte volna a székek vonalát, egyszerre felragyogva szétgördült és átváltozott egy faltól-falig kifeszülő „energia-lepedővé”… a színes fények most a felső-alsó és két szélső szélén szivárványlottak, a közepe áttetsző maradt és láthatatlan, de mindaz az erő, ami addig a gömb belsejében sűrűsödött, most ezt a „lepedőt” alkotta, és ez, mint egy láthatatlan fal, egyszerre fergeteges gyorsasággal „átment” az embereken. Érezni lehetett az „ütését”, ahogy áthatolt a testen, egyszerre és egyazon pillanatban az ember lába ujjától a feje tetejéig…de nem lentről fölfele mozogva, hanem egyben, függőlegesen, egyszerre mindenhol… jóleső meleget hagyott maga után és valami olyan érzést, mind ami akkor történik, ha az ember lent a földön meghallja a sokezer kilométerre fenn az égen levő szuperszonikus repülő okozta hangrobbanás „gördülését”.

Amikor az Álmodó felocsúdott ebből az érzésből, egy pillanatra azon tűnődött, hogy végül a termen meg a falon túl mi lett ezzel az energiával? Mi lett vele, amikor elért a napfényaranyozta ablaküvegig, áthalad rajta és kikerült az utcára? Vajon meddig „ment” így, „falként” odakinn? Vagy a terem falain kívül csak úgy szétspriccolt a térbe, a levegőbe, a földbe, az Égbe? Belehullámzott a napsugarakon át a Nap testébe? Kifényesítette a csillagokat odafenn? És vajon ez a Pillanat másodpercnyi vagy ezerévnyi Időt vitt-hozott és vitt magával, aztán „csak úgy”…elmúlt?

Az Álmodó nem tudta a választ a kérdésekre. Az viszont fontos volt, hogy ez az egész, a gömb megszületésétől az eltávozásáig tökéletes némaságban zajlott, valahogy úgy, mint amikor két lélegzetvétel között van egy „néma” szünet…a tökéletes mozdulatlanság, a tökéletes Mindenségben levés boldogságos Pillanataként. De aztán folytatódott a zene és a Pillanat múlttá lett.

Az Álmodó mégis, valahol a lelke mélyén tudta, a zsigereiben érezte, hogy örökre beleíródott az Időbe…és nem múlt el, nem tűnt el, mint ahogyan nem múlt el és nem tűnt el az az erő sem nyomtalanul…és talán, amikor „elment”, mindenikükből magával vitt egy picike lélekdarabkát, hogy „odakinn” beleillessze a Mindenség örökkönlévő , folyton változó mozaikjába és cserébe „otthagyta” mindenikükben a Mindenség egy-egy picike lélekdarabkáját, abban a Pillanatban, amikor „átment” a testeiken…

  1. A bogáti táltos-ének, a ballada-nyelven mesélő időutazás

Fény ölében

A bogáti táltosról szóló dalt nagyon szeretem. Abban a dalban minden hang ballada-

nyelven sír, mesél, énekel, győzedelmeskedik. S valahogy úgy vagyok vele, ha CD-ről hallgatom, akkor „csak” egy történet… van szövege meg van zenéje, mindkettő tetszik, de csak úgy, mint amikor az ember mesét olvas vagy hangoskönyvet hallgat. De mikor ez a dal élőben szól…hát az már egészen más „történet”. J

Ehhez a dalhoz élő hang kell… nekem legalábbis…csak olyankor tud megszületni bennem a történet. De akkor olyan, mint egy vezetett meditáció. Alighogy felcsendülnek a szavak és dallamok, abban a Pillanatban „offline” vagyok a való világból és úgy kerülök át a történetbe, hogy látom az egészet. Látom a várost, a házakat, a templomot, a pergamennek, amire az ítéletet írják, még az illatát is érzem. A prépostnak sunyi, kövérmalac arca van, a legapróbb vonásokig megelevenedik előttem. És látom az erdőt, az ösvényt, a tavat, a kitaszítottak „faluját”, embereivel, farkasaival.

A lány arca „érdekes”- néha egészen csak egy szépséges lányé, máskor olyan, mintha folyton változón viselné magán többek vonásait: fiatal, idősebb, kacér, szomorú, fájdalmas, tiszta…mintha minden idők minden hamisan megégetett leányának, asszonyának arca benne és általa élne…

S ugyanúgy látom a táltost is és látom, sorról sorra és hangról hangra az egész történetet, minden elemével és szereplőjével együtt, egészen a legutolsó és persze leggyönyörűbb diadalmas versszakig. S bár „igazából” nem ismerem, nem tudom hol és merre van a térképen ez a bogáti erdő, gyakorlatilag mégis annyiszor „jártam” benne, ahányszor élőben hallottam ezt a dalt… ami számomra nemcsak, hogy élő bizonyítéka annak, hogy nincs tér és idő, amikor az ember a zenétek szárnyain utazik, hanem (majdhogynem paradox módon J) mindannyiszor egy megfoghatóvá tett és váló időutazás is…

Ezt az egész csíkszeredai koncertet igazából még néhány másik szempontból is időutazásnak éltem meg, azért, mert a „megszokott”, „régi” dalokat is abszolút pozitívan felturbóztátok, hogy úgy mondjam… Ahhoz képest, hogy legelőször hogyan hangoztak (és már akkor sem voltak rosszak!), most legtöbbjük, ha nem az összes, tízszerannyira jobb lett…a torokéneklős részekkel meg sokszor olyan dallamvariációkkal, hangzásokkal, amiket igaz, hogy a botfülem nem tud „kihallani”, de minden pici porcikám érez… és örömösen beleborzong a gyönyörűségbe, hogy „Ááááá, meddig lehet ezt még fokozni???”

Ancsika hangja meg… óh, hát őt amikor először hallottam énekelni, azt gondoltam magamban, hogy „Ó, be gyönyörű hangja van, hogy is létezhet, hogy ilyen szépen énekeljen valaki?” De most? Most van abban a gyönyörű hangban egy olyan tízszeres plussz, egy olyan tartás, erő vagy nem is tudom, minek nevezzem, de az biztos, hogy a kilencedik menny kórusának összes angyalai zokogva tépik cafatokra égi diplomájukat, mikor Ancsika éneklésre nyitja a száját…

S az időutazás másik változata meg az Imre-féle zenei zsenialitásból fakad. Mert az egyszerűen hihetetlenül káprázatos élmény, hogy ezeket a dalokat hallgatva – néha még sokszor egy dalon belül is – az az érzésem támad, hogy vajon ezt most éppen Tinódi pöngeti néhány évszázaddal elébb vagy netán a kuruc bujdosók tüze mellől fújta ide a szél, esetleg Balassi mester fűzi a rímet, Arany János balladázik vagy Elek apó mesél vagy netán a The HU dalnokai, esetleg elődeik zengetnek a mongol pusztában, vagy épp most vágtatnak át napjainkba és lényegülnek át másfél rockballadává… és persze az egész attól lesz zseniálissá, hogy az ilyen „érzetek”, amiket így behoz a zene, nem epigon-copy-paste „darabkák”, hanem kizárólag VörösmartiImre-védjegyű zsenialitások, EGYben, a helyükön, gyönyörűen és kórháznyi orvost megszégyenítően gyógyító hatásfokkal, testre, lélekre, szellemre egyaránt és egyidejűleg.

9.Gyógydorombmuzsika

Színpadkép

Ha már a gyógyítást említettem, akkor végül, de nem utolsósorban, kell meséljek egy

kicsit a dorombról, vagyis inkább az Imre-féle gyógydorombmuzsikáról…mert az nekem minden alkalommal a nonplusultra, a Zene az n.-ik hatványon, a varázslat teteje és a korona az egész koncertélményen.

Nem tudom, más hogy van vele, de ha én meghallom ezt a speciális Imre-féle dorombszólót, hát ott nekem azonnal végem van, a szó legpozitívabb értelmében. Beleborzong a bőröm, elszáll az agyam, érzem, ahogy befurakszik a bőröm alá, a húsomba minden egyes lélegzet-pendülés-hang, átvált a szívverésem a ritmusra, egyszerre szeretnék minden hangot belélegezni, elkezd vele telni a tüdőm, ott dörömböl az összes vérereimben (kb. ezzel „tanultam meg”, hogy mit is fed a valóságban a kifejezés, mikor azt mondja az ember: „Forrrr a vérem!”), aztán ahogy gyorsul és halad és variálódik, lassan már nincs a lábam alatt a Föld, sőt, lábam meg kezem meg testem sincsen már, mert darabokra cincál, centiről centire szed ki belőlem mindent  – legyen az gondolat, fájdalom, idegzsába vagy akármicsoda, aminek nincsen helye a testben vagy a lélekben – és csupa élő ragyogás vagyok, napsugárfény és újjászületés, csillagpor, űrcsendlüktetés, ez a dorombmuzsika, ahogy halad eléfelé, szétrobbantja a szívem és elolvasztja az összes csontjaimat, ahogy felkúszik a gerincemen, molekulaszinten szeretkezem a Mindenséggel, végtelenidejűséggé változom és úgy létezek, hogy megszűntem létezni, de közben átpörög előttem az Idő és látom a képeit EGY-SZER-re vízen, földön és levegőben, a Föld mindenféle koraiból helyeket és tájakat és mindenfelölről és mindenidőkből az a dorombhang szól és dübörög és zeng és pusztít és teremt…és amikor az utolsó lélekzetbe kapaszkodva érzem, hogy ez akarok maradni örökre, ez a zengés, ez a napsugárfényzene, ez a ragyogó öröm, akkor elkezd visszafele építeni a molekulától az emberig, de mikor kinyitom a szemem a dal végeztével, mégsincs bennem hiányérzet, mert kívül-belül új vagyok mindenmód…

Mindenség-kályhacsempe

Mindenség-kályhacsempe

…és még egy darabig határozottan úgy érzem, hogy a csontjaim még egy picit cseppfolyósak, mert ott gurigázik bennük még egy pár eltévedt Zenebuborék, „aki” nem ment haza a Mesterhez…

10.Utóhang

A mai alkalomnak most vége és alig tudunk pár szót váltani, mert sietnem kell a

vonathoz, elköszönök, indulok gyorsan, de közben mégis öröm zsibogtat, hiszen holnap Kézdin ráadás J s egy hét múlva Bölönben, mert három a magyar igazság s különben is, a Karakürtöt nem lehet elégszer hallgatni!

Kinn az utcán kicsit még nem érzem a talpam alatt a földet s a Földet se, elsétálok a sarokig, hívom a taxit, tíz perc alatt az állomáson vagyok.

Állok a peronon, várom a vonatot és hallok egy néma hangot, ahogyan súgja: „Nézz föl!” és fölnézek és ott sziporkáznak az égen ragyogva a csillagok és tudom, hogy odafenn FényZenét zenget a Magosság… és fölsuttogok, szívemnek összes szeretetével a Zengő Fénybe:

„Drágáim, legyetek áldottak, legyetek áldottak, legyetek áldottak, Imre és Anikó!”

Totális Metál Székelyudvarhelyen

Írta: Bencze Mihály

A Pokolgép első magyar heavy metál együttes az 1980-as évek elején alakult, melynek az első albuma, az 1986-ban megjelent Totális metál korszakalkotó volt. A Pokolgép-ökoszisztémából rajzott ki a magyar metálszíntér fontosabb szereplője: Kukovecz Gábor gitáros, aki viszi tovább a Pokolgép nevet, Kalapács József énekes a saját nevén futó zenekart, Rudán Joe-val közösen az akusztikus Pokolgép-dalokat játszó felállást, Nagyfi László gitáros pedig az Oment, Paksi Endre az Ossiant, és még sorolhatnám az időszakos felállásokat. Erdélyben nagy kultusza volt a Pokolgépnek, melynek klasszikus felállása sohasem koncertezhetett nálunk, mert az ilyen zenét a Ceauşescu – diktatúra tiltotta. Ezt a 40 évvel ezelőtti meg nem tartott koncertet, ma 2023. február 17-én pótolták be.

Bencze Mihály: Bukarest és Brassó után Székelyudvarhelyen találkozhattam újra Kalapács Józseffel, a Totális Metál koncert előtt. Miért adtátok ezt a nevet ennek a rég várt koncertnek, miért nem Pokolgép koncert?

Kalapács József: Igen, tulajdonképpen itt a Totális Metál első lemezre utal és ezaltál az első időszakos, tehát a klasszikus Pokolgépes felállásra. Alapvetően azt vesszük észre, hogy hiába mondjuk a közönségnek, hogy ez a Totális Metál, úgy gondolják, hogy a Pokolgép zenekar.

Tarca László: Ami annyiban igaz is, hogy a klasszikus felállás még itt van. Meg a műsor szerkezetében is.

K.J: Mint a Mátyás király mesében, igaz is, meg nem is, hozott is, meg nem is. A valóság az, hogy az én tavalyi születésnapi bulimra szerveződött ez a csapat, 60. életévemet ünnepeltük és akkor az volt a célom, hogy minél több pokolgépész ott legyen. Az meg úgy alakult, hogy minden posztot még a hiányzó gitáros posztját is eredeti pokolgépessel töltöttük be. Az én időszakom utáni egyik gitárosa, Nagy Dávid jött, ráadásul még integráltam egy-két barátomat is, akivel most már sok egyéb produkcióban hosszú évek óta együtt játszunk. Nagyon sok embernek az a mindenféle betegségének és lelki bajának az alapvető oka, hogy ahova dolgozni jár, ott nem jó a légkör, itt viszont az van, hogy tényleg régi cimborák, barátok, munkatársak örömzenélése egyszerre zajlik, egy nagyon komoly tradicionális heavy-metal korszak felelevenítésével.

T.L.: Ez látszik is a színpadi munkánál, hogy nincs az a feszültség.

B.M.: Nektek nem csak a földrengés van a zenétekben, nemcsak dörömbölő ritmus, hanem a lírai számok mélységét és magasságát is átadjátok a közönségnek.

T.L.: Gyakorlatilag, ha jól megnézzük, akkor a dob az egy kísérő hangszer, az a jó dobos, aki úgy dobol, hogy nem játssza túl a dalt, de nem játszik kevesebbet sem. Tehát, az a jó dobos, akit nem veszel észre, hogy ott van a dalban, de ha nincs ott akkor hiányzik.

 

B.M.: Mióta dobolsz?

 

T.L.: 1966-ban kezdtem el dobolni, én zenészcsaládból származom, tehát a nagypapám is dobolt, hegedült, citerázott és nekem onnan jött az ihlet. Én már ötévesen rugdostam a dobot, mert volt. Emlékszem olyan pici voltam, hogy a nyakamig ért a lábcintányér állvány. Én 1972-ben már három zenekarban játszottam 12 évesen, felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahova végülis nem mentem el, mert nem akartam szomorú zenész lenni, én víg zenét akartam dobolni. Aztán elmentem a könnyű zenei szakra és gyakorlatilag 1979-ben már a Rockwell zenekarban játszottam, ami a Pokolgépnek a backup zenekara volt. 1984-ben basszusgitárt cseréltünk a Pokolgéppel, majd rá egy évre az Andris felhívott engem, hogy helyettesítsem a Pokolgépben s aztán itt ragadtam. Innen meg már történelem.

K.J.: Javíts ki, ha tévedek, lehet, hogy 12 évesen lettél dobos, de másodszorra akkor lettél, amikor a Pokolgépbe került. Emlékeim szerint te akkor kezdted fölszívni magad erre a speed metálos stílusra.

T:L: Igen, én klasszikus ütős-zenés képzést kaptam és a heavy metálról nem tudtam semmit. Nekem a Paksi Endre mutatta meg az Iron Maident, s nekem fel kellett nőnöm ahhoz a stílushoz, de ahhoz meg elég képzett zenész voltam, hogy megtudjam tanulni azokat a dolgokat, amik ahhoz a műfajhoz kellenek. Oda kellett tennie magát az embernek, emlékszem a Pokoli Színjátéknál egy nap alatt kalapáltam fel az egész lemezt.

K.J.: Rengeteget próbáltunk akkor, heti ötször napi nyolc órát. Amikor katona voltam, a zenekar bejárt a katonaságra próbálni, tehát szusszanásnyi idő nem volt akkor, sokat dolgozunk rajta.

 

B.M.: Ti voltatok az első magyar havy metal zenekar, nektek kellett egy új világot teremteni, ezt volt egy nagy kihívás.

K.J.: Igen, mi ezt jól akartuk csinálni, ki akartuk fejezni magunkat, a gondolatainkat. Úgy akartunk kinézni, mint a nyugatiak, jobbak akartunk lenni, mint bárki. Az első lemezt a Mecki saját stúdiójában vettük fel. Amikor bekerültünk mindenkinek tátva maradt a szája, mert nem volt divat, hogy a zenekar bemegy és tudja a dalait. Az utolsó zörrenésig megvolt a fejünkben. Tehát, annak idején ez így alakult és szerintem a Laci másodszor igazán akkor lett dobos, mert előtte mással foglalkozott, nem ezzel a műfajjal.

B.M.: Na, most ugye a dob, az a grund, a hang meg fent van a sokadig emeleten. Mit jelentett énekesnek lenni a Pokolgépben?

K.J.: Alapvetően az egész egy nem teljesen öntudatos, megtervezett életút volt. Nálam az alázat az jóval később érkezett meg. Az elején én ösztönösen csináltam, ahogy esett úgy puffant. Egyetlen egy dologban voltam relatív profi, hogy képes voltam a kritikát sértődés nélkül befogadni. Én ezt elvárom mástól is, ha én mondok kritikát valakinek. De mindenből tanultam valamit, fontos volt a visszajelzés.

T.L.: A visszacsatolások egy olyan munkafolyamatot alakítottak ki a zenekarban, hogy attól lett átütő a Pokolgép. Jobban tudtuk prezentálni a metált, mint bárki más az országban, tőlünk volt a leghitelesebb.

B.M.: Ti voltatok a Jégtörő Mátyás, egy nemzedék nőtt fel a dalaitokon. Például ott vannak a volt diákjaim, akiknek mindig vittem a lemezeket, az iskolában titeket hallgattunk.

 

K.J.: Akkor megvolt az alap!

B.M.: Nálunk, a kemény diktatúrában egy olyan közösség volt, hogy kívülről tudták a dalt és a szöveget, tehát nem telefonról olvasták, nem kottából nézték, minden osztályban három négy gitáros volt, szünetekben énekeltek.

T.L.: Mi csináltunk egyszer valami Drakula-fesztivált, ahol kifejezetten az erdélyi forradalmat támogattuk. Az volt a meglepő, mert nem is tudtunk arról, hogy a magyar lemezeinket nálatok meg lehet vásárolni, mert hivatalosan ugye nem lehetett.

B.M.: Igen, két évenként engedtek ki, én a Józsefvárosi vasútállomáson szenet raktam a Sztálin lapáttal, parkban aludtam és nappal koncertekre jártam, így építettem a zenei kultúrámat. Aztán jöttetek ti, s a lemezeiteket csempésztem át a vonaton. A zenétekkel nagyon sokat segítettetek rajtunk, mert ezen a zenán felnőtt nemzedék öntudatosabb lett, mint az az elkényeztetett közösség, akik otthon ültek és a giccsesebb zenét fogyasztották.

T.L.: Ezek a generációk vannak itt a koncerten, akik ezt a dolgot megtapasztalták, azok jönnek most el.

K.J.: Én kimentem a tegnapi koncert után és megdöbbentően sok fiatal volt.

T.L.: Én azt vettem észre, hogy itt nem divat az, ami nálunk. Hogy kimegyünk és megrohannak az aláírással, itt azért fegyelmezettebbek az emberek.

B.M.: Mikor voltatok először Erdélyben?

T.L.: Én most vagyok először itt, én 1976-ban voltam Konstancán a tengerparton, de azóta én nem voltam.

K.J.: Én először az Ómennel voltam Szatmárnémetiben egy ilyen városi napokon, aztán szünet, majd megint mentünk az Ómennel és utána már a Kalapáccsal a Szelykefürdői Rockmaratonra, szóval itt Székelyudvarhelyen kezdődött el az erdélyi dolog. Az Attila fiai Társulat zenekarommal Bánffyhunyadon volt az első élő koncert a kalotaszegi magyar napokon, sőt még az alakulása is ott volt, egy pártrendezvény alkalmából voltunk meghívva, ott volt Vikidál Gyula is. Valójában egy kicsit ott csírázott ki a dolog.

B.M.: Most milyen érzés Székelyudvarhelyen lenni, hogyan reagáltak le az emberek, milyen volt a visszajelzés?

K.J.: Az internet most folyamatosan tele van velünk, de hozzáteszem, ahol mi most meg voltunk szállva, ott a civilizációtól elzárva voltunk, még majdnem áram se volt, nemhogy internet. Nem tudtunk hazatelefonálni, most délután kezdtem el nézegetni a visszajelzéseket. Nekem ez azért nem annyira új, itt azért mindig nagyon jó a fogadtatás, most valamivel könnyebb volt az utazás, mert repülővel jöttünk. De emlékszem, amikor legelőször jöttünk a Kalapács Zenekarral Szelykére, 16 órát utaztunk, és akkor azt mondtam: én megegyszer be nem ülök a buszba ilyen hosszú útra, aztán mikor vége volt a bulinak kérdeztem, hogy mikor jövünk megint, mert annyira megváltozott ez, miután éreztük a fogadtatást. Most már valamivel jobb az út, kicsit több a sztráda, mert régebb olyan utakon mentünk, hogy a kétsávos úton csak az egyik sáv volt járható, mert a másikon méteres, mély gödrök voltak. Persze volt sok kalandunk, el is tévedtünk, de a hollandi turné volt az egyik legérdekesebb. Indulás előtt derült ki, hogy vízumaink nem érkeztek meg. Mi akkor saját magunkat csempésztük át a határon.

T.L.: A belga-német-holland határon, ami olyan volt, hogy van egy belga falu, a másik fele meg már Németország. Odafele megúsztuk, de visszafele elkaptak a német rendőrök. Aztán nézték, hogy nincs holland vízumunk. Megkérdezték, hogy hogy jöttek maguk ide, ha nincs? Azt mondtuk: ugyanígy. Az egész gázsit oda kellett adjuk a rendőröknek.

B.M.: Csak Székelyudvarhelyen lesz a Totális Metál, vagy máshova is elmentek?

K.J.: Előbb-utóbb máshol is lesz, de alapvetően az a lényeg, hogy abban az esetben játszunk együtt, ha a régi körülményeket megtudjuk teremteni, hangban, fényben, látványban, közönségben. Elsősorban az lenne a legfontosabb, hogy minél méltóbb legyen az egész környezet, viszont ezt a koncertet ezt jól kielőzve a korát, már jó néhány koncertre hívtak volna ide, Erdélybe, de ezt már hosszú évekkel ezelőtt itt a mostani koncertnek a szervezője Kővári Attila már így megálmodta. Amikor létrejött ez a változat, abban a pillanatban elkezdte szervezni és tulajdonképpen már egyből igent mondott és megvalósította. Itt nyilván, hogyha a jövőben hasonlóan jó hozzáállással megleszünk keresve, akkor lesz még ilyen buli.

B.M.: Tehát, igény van rá.

T.L.: De ezt most látjuk, mert menetközben derült ki, azért maradtunk együtt. Maga a zenekarból akkor lett egy projekt, amikor a Budapest Parkban azt láttuk, hogy erre van érdeklődés, hogy ez kell.

B.M.: Sikerült-e nyugati turnéra menni és egy kicsit összemérni magatokat az angolszász metállal?

K.J.: Ilyen értelemben nem, voltak anno még a Pokolgép végén ilyen törekvések. Elmentünk klubturnéra a Benelux államokba, illetve egyszer-kétszer fölléptünk Ausztriában a Duna Fesztiválon stb. De voltunk mi előzenekar is pl. a Metallicának, Helloweennek. Turnéztunk nemzetközi zenekarokkal, voltak ilyen kapcsolatok. Volt kóstolgatás nyugatról, hogy valamit lehetne, de én annyira nem erőltettem, de ettől függetlenül belementem a játékba, az Ómennel olyan fokig jutottunk, hogy kimentünk Hollandiába és fölvettünk egy lemezanyagnyi angol nyelvű felvételt egy nagyon nívós stúdióban. Nekem jó volt hallgatni az anyagot, de az amerikai producer, aki forgalmazta azt mondta, hogy kettő számnak érti a szövegét és azoknál sem jó a hangsúly. Én akkor fújtam visszavonulót, amikor úgy volt, hogy kivisznek Hollandiába, ott egy énekessel éltem volna együtt, s egy éven keresztül ütött-vert volna, hogy tanuljam az angolt és azokkal a dalokkal foglalkoztunk volna, amiket ő írt meg nekem, tehát ezáltal magasabb színvonalasabb lett volna az angol szintje a szövegeknek. Viszont sokat játszottunk magyarul kint külföldi fesztiválokon és senkit nem érdekelt, mindenki boldogan üvöltözte a dalokat a nézőtéren. Nem éreztem ilyen szinten a hiányát, viszont amikor beszélgetni kellett, akkor nagyon. Pl. az amerikai Omen zenekar nagyon kereste a társaságunkat és próbáltunk beszélni velük, de annyira nem volt vicces, hogy nem érettük mit mondanak.

B.M.: Na, most egy érdekesség, én közelebbi viszonyban voltam Kóbor Jánossal, az Omegával. Ők angol nyelvterületen is adtak ki lemezt, és azt mondták, amikor Lengyelországban koncerteztek angol nyelven, akkor a közönség belefütyölt, hogy magyarul énekeljenek. Sokszor előfordult, hogy a magyarul elénekelt Omega dal sokkal jobban átütött lelkileg, mint az angol változata. A nyelvterületi csere elveszíti a közvetítését.

K.J.: Így igaz. Miután angolul énekeltünk, az első kritika, ami megjelent rólunk a Benelux Metal Hammer- ben az úgy fogalmazott, hogy a dallamos speed metál kedvelői mindenképpen hallgassák meg a magyar Pokolgép műsorát, de azért beleírták azt, hogy igaz nem tudjuk, hogy az énekes milyen nyelven énekelt, de reméljük, hogy magyarul. Tudták, hogy angolul próbálkoztam, de hát nem hasonlított.

T.L.: Az az igazság, hogy egyébként is magyarországi sajátosság az, hogy mi tartalmas szövegeket várunk. A kinti kultúra az nem követeli ezt a fajta stílust, amit mi, a magyar könnyűzene kialakított a 60-as évek elejétől, hogy tulajdonképpen megzenésített verseket énekelünk.

K.J.: A turnéba mi úgy mentünk ki, hogy angolul énekeltünk, viszont amikor legközelebb megint mentünk, a közönség nem angolul énekelt, ugyanis kint hagytunk egy csomó bakelitlemezt és megvették, elterjedt valahonnan, az egyik rádióban három hétig vezette a népszerűségi listát. A legérdekesebb az volt, amikor a közönség várt minket a koncerten és fonetikusan énekeltek magyarul.

B.M.: Nálunk a zene nevel, ezért nagyon fontos. Egy-egy együttes a fiatalságnak a magyar öntudatát itt Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken sokkal jobban segítette, mint lehet a hazai elpuhult fiatalságnak, amit a Kádár rendszer nevelt. Itt nem tudták az identitást letörölni és ti a zenével és a szöveggel nagyon sokat segítettetek. S akkor itt kérdezném meg: hogyan születik meg nálatok egy dal?

K.J.: Ezer módon, alapvetően mikor mi születik előbb, van, amikor egyszerre születik meg a dallam a szöveggel, s akkor azt veszi körül a hangszerelés. De nagyon sokszor a dobos szerzi a legtöbb dalt, de mivel dobos fejjel gondolkozik, ezért általában vannak érdekes dalai, vért izzadunk, hogy megtanuljuk.

T.L.: Meg a kényszer az nagyúr. Mi a harmadik lemezünkkel dolgoztunk, a szövegírónk Józsa Béla nem volt eléggé kreatív akkor éppen, már a feljátszó helységben nyomtuk a nótákat, lent a zenekar másik fele meg írta soronként a szöveget. Így születnek a dalok, mindenki mond valamit.

K.J.: Az utóbbi időben, amiket írtam dalszövegeket, azokat, ha nem énekelem három hétig, akkor újra meg kell tanulnom.

B.M.: De ez is egy nagy kérdés, hogy ilyen nagy időtávban az összes, dalra hogyan lehet emlékezni.

K.J.: Az újakkal van baj, a régiekre mind emlékszek, azok jobban megmaradnak. Egyébként a régi, klasszikus Pokolgépnél mindenki mindenbe beledumált. Tudjuk, hogy melyik számnak a dalát, szövegét ki kezdte el, írta meg végül.

T.L.: Volt egy konstruktív munka, mert mindenki egy irányba húzta a szereket. És az volt a nagy abban az időben a Pokolgép szövegeiben, hogy a gyerekek, akik éneklik a dalainkat, azok úgy énekelhetik, hogy nem kell tartaniuk semmiféle retorziótól, mert a másik, aki mellette van az ugyanúgy érez. Tehát, beleordíthatja a világ pofájába a saját fájdalmát. Ez már Magyarországon is így volt, s mi nagyon jól rátaláltunk erre, ezért volt Józsi is nagyon hiteles. Ő volt az az életérzés, amivel nagyon hitelesen tudott közvetíteni a fiataloknak. S miközben más műfajoknál nem kérik számon egy énekestől, hogy úgyis viselkedj, ahogy a szövegeid szólnak, tőlünk tényleg megkérdezték, hogy tényleg bőrpizsamába alszotok? Persze!

K.J.: A korai időszakban télen-nyáron bőrben jártam, s nem csak azért, mert ezt így kellene. Volt olyan, hogy vettem egy normálisabb ruhát, s úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne, hogy milyen rosszul nézek ki.

B.M.: Rengeteg élményetek volt ennyi év alatt. Egy Pokolgép enciklopédiát nem tudnátok megírni? Itt nálunk Erdélyben merült fel, hogy ezt a korszakalkotást papírra kellene vetni. Nemrég jelent meg Szentesi Zöldi László – Rudán József: Rudán Joe Könyv, ami életrajzi könyv. Ez is egy korszakot ölel fel.

K.J.: Ahhoz, hogy valaki ezt igazán megírja, benne kell legyen és beszélnie kell folyamatosan mindenkivel, mert nem ugyanúgy emlékszik mindenki rá. Ráadásul az évek sokszor rossz dolgokat megszépítenek, úgyhogy én egyébként már jó ideje érlelem ezt, de nem a Pokolgépről, hanem úgy általában az egész életfolyamatomat papírra vessem. Viszont, pont az a nehéz benne, hogy az én memóriám hézagos, ahhoz, hogy mindent felelevenítsek egy mérhetetlen munkát kell belefektetni, már a Joe-nál is azt láttam, hogy irgalmatlan nagy meló volt összehoznia a könyvet. A külföldi sztároknál sokszor nagyon rosszul sikerülnek az ilyenek, megírnak valamit, fényképekkel illusztrálva és kész. Én úgy gondolom, hogy egyrészt nemcsak sztorikból áll a rocker élet, ez a mi életünk. Ezt elbagatellizálni nem lehet.

B.M.: A dalok könyvben, kotta formájában megjelentek-e? Gondoltatok-e erre? Ez nagy segítség lenne a fiatalabb zenész nemzedéknek.

T.L.: Dávid mondta, hogy ő a Gáborral egyszer nekiugrott ennek, hogy az első négy lemeznek megcsinálják a tabulátorúját, de amikor meglátták, hogy mekkora meló, abbahagyták.

B.M.: A szöveg megérdemli, hogy külön, mint vers, egy kötetben megjelenjen.

K.J.: A Joe-val már régóta beszélgetünk arról, hogy csinálunk egy ilyen szelíd metálos verskötetet, csak még nem volt meg a teljes alapötlet. De ezt a Totális Metállal nagyon jól meg lehetne csinálni, s akkor lenne tabulátor is. De oda kell egy nagyon komoly zeneprofesszor, aki meghangszereli és azt kottára veti, hogy szimfonikus rock legyen, nagy kórussal stb. Egy nagy koncertet biztos össze lehetne hozni, a költségvetés persze brutális lenne.

 

B.M.: Következő lemezre gondoltok-e?

K.J.: Felmerült, de csak beszélgettünk róla. Úgy voltam vele, hogy azzal a múlttal, ami van, elkerülhetetlen, hogy összemérés legyen. Ha ez a zenekar már eleget játszik együtt ahhoz, hogy úgy érezhesse, hogy ez egy létező és tartós banda, aki most már újra van és ez nem egy ilyen alkalmi összeröffenés. Még akkor is az kellene, hogy valahogy feszítő érzés legyen mindenkiben, hogy van valami közlendője zeneileg, tartalmilag, nyilván nem olyanok a gondolataink most, mint 20 évesen. S hogy ezek a gondolataink mérhetők legyenek.

B.M.: Melyik a kedvenc számod?

K.J.: Ha egy óra múlva is megkérdeznéd, nem ugyanazt mondanám. Mindig hangulattól függ. Így hirtelen ahogy feltetted a kérdést, most eszembe jutott egy nóta, amit alig játszottunk életében. A Most már elég dal, de a Vallomást is nagyon szeretem, nehéz ezekre azt mondani, hogy kedvenc. Én eléggé alázathiányosan éreztem magamat a zenekarban, de az a lényeg, hogy így hozzáfejlődtem.

Alig fejeztük be a beszélgetést, már színpadra lépett a magyarországi Agregator együttes. Egy nappal ezelőtt az Akela is bemelegített. Az Agregator metál zenéje, úgy hatott, mint egy nagyüzemben a döndülő több tonnás kalapácsgépek rengése, vagy mint a világháborúban egymással szembefordult katonák élet-halál harca, ágyúdörgés, puskaropogás, hulló bombák őrjítő robaja. Végre jött Kalapács, aki örömmel üdvözölte a zsúfolásig megtelt Siculus Ifjúsági ház koros és fiatal rockereit, és kezdődött valójában egy klasszikus Pokolgép-koncert. Nagyfi László, Pazdera György és Tarca László is beöltözött a metál-egyenruhába, Nagy Dávid gitárjátéka fűszerezte a dalokat. Dob, basszusgitár, szólógitár tökéletes alapot biztosított Kalapács József és Rudán Joe fantasztikus szóló illetve duett énekeinek, amihez hozzájárult Kalapács-Ódor Cintia női hangja is. Nehézgépek zajában, illetve szőnyegbombázások közt vibráló ”rockmunkások és rockkatonák” lelkivilágába a Pokolgép lírai számai hozták el a katarzist, a megváltást, amihez a termet megtöltő tömeg őszinte éneklése is hozzájárult. Nagyszerű buli volt, köszönjük!

Mélységben és magasságban is siker! Magyar Filmnapok Brassóban

Írta: Béres Vivien Beatrix

Idén 2023. március 24-26 között rendezték meg másodjára a Brassói Magyar Filmnapokat. A vetítések helyszínét az Astra Mozi biztosította. A rendezvény főszervezője, Toró Tamás elmondása szerint, fontosnak tartották, hogy a filmműsor összeállításában részben Erdélyhez kapcsolódó alkotások is szerepeljenek, így a programban helyet kapott a brassói születésű Halász Gyula fotóművészről készült Párizs szeme – Brassaï és az Olimpiai álom Erdélyben című dokumentumfilm, valamint a csíkszeredai Erőss Zsoltnak emléket állító Mélységek és magasságok játékfilm. A Filmnapok palettáját tovább színesítette A játszma című dráma nagyjátékfilm, illetve a fiatalabb közönség igényére is gondolva, A kuflik és az Akármi animációsfilm.

Az eseményt teltházas közönséggel nyitotta meg a 19 órától kezdődő Mélységek és magasságok (r.: Csoma Sándor, 2022). A film érdeklődését tekintve annyira jónak bizonyult, hogy vasárnap 26-án, újból levetítették. A nézői fogadtatás sikere nem véletlen, s bár igaz, hogy a film Erőss Zsolt hegymászó életének szakaszait is feleleveníti, a történet mégsem róla szól.  A központi téma – ahogy a cím is remekül kifejezi – a női lélek mélységére és magasságára koncentrál. Arra ahogyan a főszereplő Sterczer Hilda (Pál Emőke alakításában) megéli férje, Erőss Zsolt (Trill Zsolt) elvesztését. A történet Hilda kálváriájával kezdődik, amikor megtudja, hogy férje, aki első magyarként már a Mount Everestet is megmászta, himalájai útján társaival együtt eltűnik. A sajtóorgánumok folyamatos lelki harca során, Hildában teljesen megszűnik a remény. Figyelembe véve, hogy ő is gyakorlott hegymászó, tisztában van az ottani életkörülményekkel, pontosan tudja, hogy férje egyedül nem élhette túl. A film, azonkívül, hogy az elvesztés feldolgozását boncolgatja, még ennél is mélyebbre megy. Mi történik akkor, ha a képzelet felülkerekedik a realitáson? Ha tudjuk jól, hogy elvesztettünk valakit, de mégsem tudunk ténylegesen meggyőződni róla. Erőss Zsolt holtteste nem kerül elő, a halálát mindössze megérteni lehet, az elfogadás lánca szétszakíthatatlanak tűnik Hilda szemében. A film a feleség megpróbáltatásain keresztül próbál, ha nem is választ, de kiutat mutatni a gyász kegyetlen karmaiból, mindezt úgy, hogy közben a párkapcsolatra, és a családban nélkülözhetetlen szerepekre is hangsúlyt fektet. Hogy lehet túlélni azt, ha egy nő elveszti a szerelmét, s vele együtt gyermekeinek édesapját? Hildának le kell másznia a hegyről, hogy megkaphassa a feloldozást. A film végén egy rövid dialógust halhatott a közönség, amiben a Filmnapok egyik szervezője Dan Burlac, Domokos Jenő alpinistával beszélgetett.

A következő nap repertoárja három különböző műfajú filmmel várta a nézőket. Március 25-én, délben a gyermekekre irányult a hangsúlyt, hiszen A kuflik és az Akármi című rajzfilm (r.: Jurik Kristóf, 2021) került vetítésre. A mesefilm Dániel András gyermekkönyv-sorozatának alapján készült Scherer Péter fergeteges szinkronizálásával. A fiatalság tizenegy humoros történetbe kaphatott betekintést megismerve a hét kuflit, Zödönt, Pofánkát, Tituszt, Hildát, Valért, Fityircet és Bélabát.

Délután 17 órától a Párizs szeme – Brassaï (Borsody István, 2022) dokumentumfilm került vászonra. A film Halász Gyula – művésznevén Brassaï – életét és munkásságát ismerteti, de az akkori korrajzról, a második világháború előtti párizsi művészvilágról is beszámol. A Brassóban született Halász Gyula a huszadik század egyik legkiemelkedőbb fotó- és képzőművésze volt, aki elhagyva a Barcaságot, Párizsban telepedett le. A filmben kifejezett hangsúlyt kap Brassaï és kortársaival való kapcsolata; egy elit művészközösség tagja lehetett, Picasso, Dalí, Matisse barátságát élvezte. A filmben interjút adott Erdélyi Lajos fotós és Lengyel Atty zongoraművész, ők személyesen ismerték – ahogy a családja nevezete – Gyulust. Brassaï személyisége éppolyan különleges és összetett volt, akárcsak a művészete. Stílusát kíváncsiság, mély érdeklődés jellemezte, nemcsak a fotózás és a festészet területén tevékenykedett, színészkedett és írt is. A dokumentumfilmben több érdekesség is kiderül, például a sokak által ismert Titanic film egyik „kellékéhez” is Brassaï neve fűződik, hiszen a Jack által lerajzolt Madam Bijoux képet maga Halász Gyula fényképezte le. A film után Bálint Ferenc a Brassaï Magyar Adás szerkesztője Borsody István rendezővel beszélgetett.

A szombat estét A játszma (r.: Fazakas Péter, 2022) nagyjátékfilm zárta. A drámában és krimiben gazdag alkotás amellett, hogy Kulka János kiváló visszatérésének adott lehetőséget, olyan szereplőket vonultatott fel, mint Nagy Zsolt, Hámori Gabriella, Staub Viktória, Szarvas József vagy Scherer Péter. A történet az 1960-as évekbe tekint vissza, ahol Jung András (Nagy Zsolt alakításában) és felesége Éva (Hámori Gabriella) a párt hűséges tagjaiként dolgoznak. András abban reménykedik, hogy megkapja főnöke pozícióját. Ez persze nem bizonyul ilyen könnyűnek, hiszen kollegája és a Markó Pállal lezáratlan ügye akadályokat állít elé. A film fordulatokban gazdag, mindvégig fenntartja a figyelmet, egymásra épülő taktikai szegmenseket vonultat végig. Ráadásul a szimbólumokat sem mellőzi, izgalmas párhuzamba kerül a megjelenített képvilággal. Előtérbe kerülnek az emberi kapcsolatok, azon is belül a férj és feleség közötti kötelék, a család és az állambiztonság iránti töretlen vagy éppenséggel törékeny hűség. De, mint sokaknál, úgy ebben a filmben is a hatalom érzelmeket elsöprő ereje érvényesül. A maszkulin felsőbbrendűséget alábbhagyva, a női karakterekben formálódik meg a hegemónia, végül ők győzedelmeskednek. Noha, a győzelem az emberi kapcsolatok konkrét megsemmisítését hagyja maga után, a kitűzött célok és elképzelések mindig megvalósulnak. A film bár ellentétbe ütközik, hiszen az „aki nem akarja, az megkapja” elhangzott kijelentés köré épít egy, a későbbiekben kulcsfontosságú megoldást, Markó Pál (Kulka János) a főhős legnagyobb akadálya, s belső félelme pontosan kitartó akarata miatt lesz képes valóra váltani utolsó kívánságát. A játszma izgalmas, romantikával átitatott, történelmi időket idéz, s újabb példája a hatalom által és érdekében elkövetett tisztességtelen, kiábrándító, folyamatos fondorlatokba átívelő emberi cselekvéseknek.

A Filmnapok a megismételt Magasságok és Mélységek után, az Olimpiai álom Erdélyben (r.: Szarka Nóra, 2022) című dokumentumfilmmel zárult. A forgatókönyv Csortos Szabó Sándor, Killyéni András Péter: Olimpiai álom a Radnai-havasokban könyve alapján készült, és a máramarosi Borsafüred megvalósulatlan olimpiai történetét, a nagyra szőtt terveket, a romokat és ma is álló létesítményeket mutatja be. 1940-be visszatekintve, Borsán a téli olimpia megrendezését tűzték ki célul, de az 1947-es párizsi béke meggátolta az ötlet létrejöttét. Bár az ötkarika helyszíne nem, de annál inkább turisztikai látványosság és a téli sportok megvalósítója lett.

A Brassó Magyar Filmnapok nagy figyelemnek örvendett, s nemcsak a barcasági, de a sóvidéki közönség részvételére is számíthatott. A rendezvény szervezésében a Bukaresti Liszt Intézet igazgatója, Kósa András, Veres Emese Gyöngyvér, Dan Burlac, Sipos Attila és az Áprily Lajos Főgimnázium önkéntes diákjai segítettek, illetve Domokos Írisz-Kamilla adott tájékoztatást a filmek rövid ismertetőjéről.  A Filmnapok támogatói: Brassó Város, Magyar Kormány, Petőfi Sándor Program, Brassói RMDSZ, Bukaresti Liszt Intézet, Brassói Lapok, Brassai Magyar Adás, Massimo Étterem, Czell Sör.

Színházi Világnap

Írta: dr. Bencze Mihály

  1. március 27-én tartotta évadnyitóját a Párizsban működő Nemzetek Színháza, és erre hivatkozva 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése határozatban fogadta el azt, hogy ez lesz a Színházi Világnap, és 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot.

Az idei színházi világnapon Samiha Ayoub egyiptomi színésznő üzenetét olvasták fel a színházakban: „A színház esszenciája a tiszta emberi cselekvés, ami az életen alapszik. Amit mi a színpadon csinálunk, az maga az élet, amit a semmiből hozunk létre, olyan mint az izzó parázs, ami szikrázik a sötétben, világosságot és meleget ad az éjszakában”.

Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Ház szervezésében, 19 órától az Aradi Kamaraszínház bemutatta Alina Nelega Rudolf Hess tízparancsolata drámáját. Lung László Zsolt, a kézdivásárhelyi színház igazgatója a következőképpen nyilatkozott: „Mi egy három napos stúdió előadás sorozattal készültünk a színházi világnapra. Mind a három előadás különböző témát világított meg. Rudolf Hess tízparancsolatát, már több éve próbáltuk lehozni, végre az idén sikerült. A darab szövege és mondanivalója, valamint az aktualitása kimozdította a közönséget a komfortzónájából, és a prekoncepcióját és félre kellett tegye. Az előadás fizikailag is közel volt a közönséghez, ezért volt meghökkentő is. Merész, elgondolkodtató előadás volt, de ez is volt a cél”. Tapasztó Ernő az Aradi Kamaraszínház igazgatója rendezte a darabot: „Ez az előadás immár 15 éve tart, ez volt az Aradi Kamaraszínház első bemutatója. Alina Nelega könyvét Annamária Pop Rudolf fordította magyarra, többször átolvasva sikerült ezt a rendezést véglegesíteni. Harsányi Attila a Miskolci Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színésze és rendezője vállalta a főszerepet. Mivel Attila május 28-án lesz ötven éves, ezt a darabot még 43 évig fogjuk játszania, azaz 2066-ig, ugyanis Rudolf Hess 93 évesen halt meg. Ha mi már nem leszünk, akkor talán fiaink folytatják”.

Rudolf Walter Richard Hess (Alexandria, 1894. április 26. – Nyugat-Berlin, 1987. augusztus 17.) az I. világháborúban egy bajor önkéntes ezredben harcolt, Romániában tüdőlövést kapott, részt vett Verdun ostrománál. A világháború után kommunistaellenes szervezetekben harcol, 1920-tól Hitler személyes titkára lesz. A müncheni sörpuccs miatt bebörtönözték, Hitlerrel együtt raboskodott, ahol ő gépelte le Hitler Mein Kampf művét. 1933-tól Hitler helyettese, aláírta a nünbergi faji törvényeket, ő találta ki a Heil Hitler! köszöntést, és a Führer elnevezést is. Fokozatosan háttérbe szorul, Hermann Göring mögött immár Hitler második embere marad, ez nagy lelki törést okoz számára. 1941. május 1-én, titokban Angliába repül, hogy a két ország közötti békekötésről tárgyaljon, sikertelen tárgyalások után az angolok a Towerbe zárják. Nürnbergben bíróság elé állították, életfogytiglani börtönre ítélték, amit Spandau börtönében kellett letöltenie. Ő volt az egyetlen vádlott, aki azt mondta Ich bereue nichts, azaz Nem bántam meg semmit. 93 évesen halt meg, halála körülményei tisztázatlanok.

Ezzel a pörgősre szerkesztett drámával Alina Nelega belemászik Hitler árnyékemberének, Rudolf Hessnek a tudatába, a lelkébe, olyan figuráéba, aki kitalálta a pokoli gépezetet, aki az első világháborús veszteséget mindenáron meg akarja torolni, és hazája becsületét vissza akarja szerezni. A zavaros elméjű Hesst, a náci eszme által űzött, Jézus- és hitvesztése miatt a Führerbe kapaszkodó figurának mutatja, hol minden emberséget felemésztett, bűnét látni képtelen állatnak, hol mint félelemtől földig rogyó sérült léleknek. Ő a számító, ínyenc gyilkos, a gyerekkorától kezdve homoszexuális hajlamokat mutató kéjenc, aki fekete papi zubbonyában, magát tisztának és ártatlannak gondolva, végül az öngyilkosságra készül. Harsányi Attila ugyanabban a maszkban játssza a jeleneteket, a fehér-fekete, a fény és a sötétség élesíti a mondanivalót. Rudolf Hessként él együtt a figurával, szenved, lenéz ránk, a fensőbb világából. Führerként fröcsögi ránk a női nemet elutasító és megalázó mondatait. Gyakorlott szofisztikusként, szenvtelen arccal igazolja a rémtetteket. Néha a piros tál az élet reményét villantja fel, de nemsokára nyersen marcangol húscafatokat, és saját keze is a húsdarálóban végzi. Ez a piros szín már a fizikai halál elővetítése. Felső testét vízben mossa, de a lelke, a tudata nem tisztul. A tízparancsolat a judaizmus és a kereszténység alapját képező legfontosabb vallási és erkölcsi parancsolatokat tartalmazza, amelyet a Biblia szerint Jahve adott Mózesnek a Sínai hegyén, 40 napos böjtje után, két kőtáblára írva. Mózes egyetemes Istene, és Hesse halandó emberből lett Führer-istene, a tízparancsolat hatalmi explicitálási dinamikájával ledöbbentő önvizsgálatot vált ki a nézőkben. Az emberben alvó párhuzamos világok Mefisztó-keringőre összecsapnak, fausti alkuk lánca csörren. Az állítólagos öngyilkosság rövidzárlata, elsötétítti a szíveket és a teret. A ledöbbent közönség alig mert tapsolni, lassan ébredt a kábulatból, persze utána meg nem szűnő vastapssal jutalmazta a színészt.

Harsányi Attila elismert színész, számtalan díj tulajdonosa, ezért a szerepéért megkapta a Fesztivál nagydíj és trófea díjat, a Színészek a színésznek-díjat, valamint a Ştefan Iordache-díjat. Harsányi Attila előadás után ezeket mondta: „2008. március 28-án volt az első előadás, a mostani a 76-ik. Elképesztő szériát éltünk meg vele. Ezt a szöveget nekem elmondani a rettegéssel egyenlő. A színpadon én nem azonosulok Hess személyével, betartva a szövegkönyvet a saját tébolyommal próbálok megbirkózni, és ez a szöveg alkalmas arra, hogy azt a belső sajátos tébolyt, amivel én is rendelkezem, mint magán ember, azt nagyítsam fel. Nem tudom igazából Hess hogyan próbált elszámolni a lelkiismeretével. A színpadon érdekes pillanatok történnek, amikor nagyon belemelegedek a szerepbe, néha elveszítem az önkontrolomat, akkor belelátok a pokolba, látom, hogy ezek az emberek a pokol melyik bugyrában fészkelnek. Rettenetes, ahogy ez az ember próbálja saját lelkiismeretét tisztára mosni. Kívánom, minden ember legalább egyszer menjen be oda és csinálja helyettem ő is végig, matematikai pontossággal elemezze lelkiismeretét, végezze el az önvizsgálatot. Ez a Hess mindig felmenti magát a parancsolatok alól, nem ölt, nem lopott csak minőségileg égetett, és egy keveset tulajdonított, nem paráználkodott, csak kihasználta az alkalmat. A Führer- isten elfordult tőle, ez tragédiában végződik nála. Kegyetlen az ember, küzd, kapaszkodik, próbálja magát megértetni, de nem veszik észre az emberi arcát, nem akarják érteni, így megkeményedik, megvadul, és onnan már nincs visszaút. Nem emeli fel a leesett öreget, inkább átlép rajta, állati viselkedéssel rohan a vesztébe. Számomra ez a darab egy egyszemélyes Faust volt. Mindig jól esik, ha a közönségben az önelemzést kiválthatom, hisz ez vezet a katarzis felé, remélve, hogy mindenki jobb emberré válik”.

Berecz András a magyar népnevelő

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Írta: dr. Bencze Mihály

Berecz András énekes, mesemondó, folklórkutató és előadóművész, az Ökrös és az Egyszólam együttesek alapítója, 1957. október 29-én született Budapesten. Felvidék, Erdély, Moldva, Nagykunság településein gyűjtött dalokat, meséket, tréfákat. Előadásaival végigjárta a nagyvilágot, a torontói York Egyetemen magyar népzenét is tanított. Megjelent lemezei: A szél patkójától a kő is szikrázik, Egyszólam, Vásárfia, Kalotaszegi mulatónóták, Megütik a dobot, Kőkertben liliom, Felítő, Szegen csengő, Sinka-ének, Legényes, Sördal, Hazakísérlek, Angyalfütty, Láttam a Holdat előttem. Könyvei: Bú hozza, kedve hordozza, Magon nőtt énekesek iskolája, Rokonok söre, Sose Sára. Filmjei: Ez úgy igaza, ahogy hiszitek, Dokumentumfilm. Munkásságát a következő díjakkal értékeltek: Népművészet Ifjú Mestere díj, Magyar Művészetért Alapítvány díja, Magyar Köztársaság Arany Érdemkerest, Magyar Örökség díj, Március 15 díj, Alternatív Kossuth-díj, Prima díj, Szer Üzenete díj, Kossuth-díj, Tiszteletbeli Székely cím. A 12. Brassói Magyar Napok alkalmával 2022. szeptember 11-én egy csodálatos előadást tartott fiaival. Berecz András 2023. január 7-én a Kopecsni Gábor által alapított és működtetett Felföldi Dalia Iskola meghívottja volt. Ekkor sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Megkérdezném, hogyan indult el a pályád? Kicsit menjünk vissza a gyerekkorodhoz, hol nőttél fel, a család, az iskola milyen hatással volt rád, hogy egy ilyen értékes karrier áll mögötted?

Berecz András: Budapesten születtem, édesapám Berecz István a felvidéki Sőreg faluból származott, édesanyám Tanka Mária, Alföldön, Kunhegyesen született, s annak meg is maradt örökké, hiába kergette fel Budapestre a munka. Négy évet járt iskolába és az eredetiségét annyira megtudta őrizni, hogy mindenki, aki ismerte, csak bámulta és kacagta. Tehát, roppant eredeti észjárás, fékezhetetlen humor jellemezte és erős hajlama volt az iróniára, de az emberszeretet miatt mindig fékezett a kritikán, mindig határok között mozgott, nagyon figurás volt, de soha nem bántó. Én azt hiszem, hogy a mesterségemet tőle kaptam. Budapesten furcsaságnak számítottam mert édesanyám 43 éves korában szült, televíziónk pedig soha nem volt. Ez a két dolog szintén hozzájárult, hogy én népdalénekes és mesemondó legyek, mert egy időkapszula volt a Vadász utca 27. ahol én éltem. A szüleim emlékei, a kortársaim, nagyszüleinek emlékeivel voltak azonosak. Az, hogy televízió nélkül éltünk valahogy úgy hatott, hogy nem volt, ami kikezdje a szüleim szavát, nem rakódott rá se rajzfilm, se a hírek, se a filmek. Én ezekből kimaradtam. Egy búra alatt nőttem fel és ami világot bevittem az iskolába, mondatról-mondatra mindig megfurcsállották. Mondok egyébként egy példát: az ősemberről tanultunk általános iskolában, éreztem, hogy ez most az én időm, feldobtam a kezem. Andriska, mit akarsz kisfiam? – kérdezte a tanárnő. Hát, hogy édesanyám látta az utolsó ősembert. Mondanom se kellett, hogy nemcsak az osztály röhögött, hanem szegény tanárnő is érezte, hogy ez pedagógiai baklövés, dehát ő is kuncogott. Itt nincs mit csinálni, már megint miféle dolgot eszeltem ki. Na, de ki volt megbántódva? Én. Nem tréfának szántam. Otthon megkérdeztem édesanyámat, hogy te mivel áltattál engem, mert az egész osztály kiröhögött. Nem te mondtad, hogy láttad az utolsó ősembert? Azt mondja: dehogynem. Na akkor mondom, ezt most részletesen meséld el. Hol találkoztál vele? A Kunhegyesen szembe jött veled? Nem, azt mondja elment Budapestre nagyapámmal a cirkuszba. Húsz fillérért megmutatták az utolsó ősembert egy pokrócon. Félrehúzta, szőrös volt a melle, láncon volt egy hatalmas agyarral. Ezt édesanyám úgy elhitte, mint a mesét. Ő a hétköznapokban is legendákban élt, nem zavarta, hogy ezek a dolgok nem tapinthatóak. Szárnyaló fantázia, mértéktelen humor és hatalmas derű jellemezte. Aztán volt más érdekes dolog is. Mikor elmentem házibuliba, azt mondták: várjunk, ne együnk még. Kérdem: miért? Megvárjuk anyukát, hogy leüljön. Kérdem: nálatok oda szokott ülni anyukátok az asztalhoz? Én még nem is láttam ilyet. Mi ketten úgy ettünk, édesapám meg én, hogy ott volt mögöttünk édesanyám és felülről, mint az égből, lekanalazta a levest, ha fogyott akkor megint rakott. Mi addig ettünk amíg lefordultunk, akkor összehúzta a maradékot és azt ette meg. Én nem tudtam, hogy egy anya oda ül a többiekhez. És nem érezte úgy, hogy kiszorult valahova a mennyországba, hogy kiszorult volna az üdvösségből, hanem úgy ragyogott, mint egy égi jelenség. Na, ezt csak fölvázoltam, hogy kb. hol születtem. A lakás akkora volt, hogy egy ágyban aludtunk. Ha leugrottam az ágyból, falba vertem a fejemet, annyira kicsi volt, hogy ott megúszni egymást nem lehetett. Nem úgy van, mint az én lakásomban, hogy kezdek egy mondatot és már a gyerekek eltűntek a tetőtérben, tehát a mondat másik felét azt magamnak fejezem be. A szüleimmel egymás gyomrában voltunk, és amikor kinyitottam az ablakot, a vásárcsarnokot láttam. Lovasszekerek hozták a zöldséget, a jeget pl. a halasoknak, én nekem az nagyon tetszett, tudtam a kocsmájukat ezeknek a fuvarosoknak. Fűrészporral, forgáccsal volt felszórva azon járkáltak. A vidámparkban is ismertem őket, mert a vaskecskét ezek lökték meg. A vaskecske az egy olyan 20-25 kg tömbvas volt, azt meg kellett lökni s akkor az sínpáron ment fel egy komolyabb hegyre és ott meg egy koma, Rodin Gondolkodója volt fönn, nézte a mélységet, a melankólia felülmúlhatatlan vásáriszobra volt az. Akkor hátulról megbökte a vaskecske akkorát lökött a fickó, akkor ő bezuhant a mélységbe. Én onnan nem tudtam eljönni. Szóval ilyen gyermekkorom volt Budapesten. Édesapám 10-15 nyelven fordított, Rimaszombatba megtanulta a latint, s arra rápakolta az európai nyelveket.

B.M.: Egy ilyen különleges gyerekkor gyakorlatilag azt eredményezte neked, hogy nagyon jól megismerhetted az ember lelki mélységeit. Eltudtál szakadni egy mesterséges társadalmi kultúrától, és inkább a népi hagyományok mentén fejlődhettél. Hogyan alakult tovább a sorsod?

B.A.: A sorsom úgy alakult, hogy rajzolni szerettem, énekórán fájt, hogy abba kell hagyni. Művészettörténeten éreztem, hogy nekem a képek beszélnek. Azt éreztem, hogy ezen a vonalon kell továbbmenjek. Én, ha rajzoltam, nem lehetett elhúzni a papírtól. A képzőművészethez volt erős belső vonzódásom, úgyhogy én arról ábrándoztam, hogy rajzoló, festőművész, fametsző leszek. Édesapám ösztönösen gyűlölte a művészetet. Azt mondta: kisfiam, a művészet az buborékfúvás. A művészeknél hazugabb a Földön nincs, azok naplopók. Amúgy tüdőgyulladásban szoktak meghalni a manzárd szobában. És ezt énnekem olyan szépen felrajzolta, ebben benne van a Puccini bohém élet. Édesapám falusi ember volt, olyan értelmiségi ember lett, aki még kaszálni, szántani tudott. Az ő szemébe az a munka, amikor hajnalban fölkelsz, becsületesen dolgozol és este végignézel, azt mondod, hogy ma én ezt műveltem, megérdemlem a vacsorát. Budapestre feljőve nem látta értelmét se az írásnak, se a rajzolásnak, azt mondta annak 99%-a szemét. Amúgy, akiből értelmiségi lett, se a szórenddel nem tud bánni, se a magyar szavakkal. Olyan nemzetközi forgószél van itten, hogy a levedlett kacatot kapjuk fel. Mintha valahonnan kidobnának a várból egy nagy vacsoráról kis csontokat, s arról szopogatnánk le a sót. Kb. így nézett ki, a maga eredeti, nyers észjárással volt neki igaza. Én hálás vagyok azért, hogy ezt ő így látta. Egyébként a szüleim nagyon kétfélék voltak. Édesapám amikor rám nézett azt mondta: te miért ragyogsz fiam? Te belőled semmi nem lesz. Kimentem a konyhába. Kisfiam, miért lógatod az orrod? Te vagy a világ legszebb, legokosabb, legjobb gyermeke – mondta édesanyám. Nade pillanat, az igazság nem valahol a kettő között van? Egyik ezt mondta, a másik azt. Édesapám fülest adott, édesanyám meggyógyítgatta valamivel. Na, ilyen szélsőséges nevelést kaptam és örvendek, mert a szikra egy acélból és egy kovakőből pattant ki. Elmentem a jogi egyetemre, így alakult a jövőm, utáltam. Nekem, amikor azt mondták, hogy bizottság, vagy fölterjeszt, bedugult a fülem. Engem nem vonzott a felnőtt élet. Egész gyerekkoromban kérdezték, hogy mi akarok lenni. Az őszinte válaszom az volt, hogy semmi. De elkezdtem hazudni, hogy engem ne faggassanak tovább, mert a semmi az bonyolult. S akkor azt mondtam, hogy orvos akarok lenni – akart a fene. Én nem tudtam, hogy mi akarok lenni. A jogi egyetemen csetlettem-botlottam, kedves jóbarátokra tettem szert, ez volt a haszna. A katonaságot együtt megcsináltuk, szép volt, jó volt. De belül volt egy hang, aminek hála Istennek mindig muszáj volt engedelmeskedjek. Nem értettem, hogy mit mond, csak éreztem, hogy valamit mond, csak a lárma miatt nem tudom, hogy ez mi akar lenni. Azt mondta: énekes és mesemondó legyél – de ezt nem hallottam, mert nem tudtam, hogy van ilyen. Ha ezt nekem valaki megjósolta volna a tenyeremből, akkor lekacagtam volna. Hátranéztem és minden olyan egyenes volt, mint amikor a kötéltáncos az utca felett kifeszít egy zsinórt. Az ritkán kanyarog. De, amikor előre néztem, egy sötét, görbe lyukat láttam. Én nem tudtam mifelé megyek.

B.M.: Mikor indult el ez a népművelés, amit ilyen magas szinten folytatsz a mai napig is? Hogyan gördült tovább a pályád ott úgy ahogy megálmodtad a belső hangod irányításával?

B.A.: Előszöris édesanyám népdalokat énekelt otthon. Én ezeket tudtam. Édesapám rádiót hallgatott. Rá voltam tapadva a varázsszemre – az egy zöld kislámpa volt, ami mutatta, hogy rajta vagy-e a Szabad Európán vagy nem. Madridi rádiót hallgatott, annak is az európai adását. Ott a vendégmunkások üzentek haza Svájcból, Andalúziából. De az a gazdag zenevilág, meg az, hogy vonzódtak a családjukhoz, az énnekem, mint kisgyermeknek kijött a rádióból. Azokból a spanyol flamencokból, énekekből kijött, hogy van valami tragédia bennük. Hogy nem lehetnek otthon a családjaikkal. Csak ez az egy esélyük volt, hogy azt mondják a rádióban, hogy szeretlek titeket családom és itt a zene. Népzene volt otthon, mindenféle. Édesapám fütyülni tudott, gömöri nótákat. Édesanyám két bottal tudott táncolni – ez érdekelni fogja majd Kopecsni Gábor harcművészt. Úgy forgatta a botot, hogy még énekelt is hozzá. Én akkor nem tudtam, hogy az egy régies nagykunsági pásztortáncnak a fajtája volt. Fölkapta a partvist, annak a nyelét megütötte a tésztasodró fával, alul-felül és hátul koppintgatta. Ez háromféle hang volt. Ő úgy kikopácsolta a csárdást, hogy azt öröm volt hallgatni. A Gorkij könyvtárba elmentem grúz-abház-mongol népzenéket hallgatni. Egyszer csak belebotlottam egy ilyen lemezbe, hogy Magyar népzene 1. Rajeczky Benjámin. S ott volt egy moldvai csángó dal, avval kezdődött a lemez. Lefeküdtem vala az pataknak martjára, Sárig hasú kégyó bébútt az kebelembe, aki azt kiveszi félkarját megeszi. Anyám, édesanyám, hát kend azt kiveszi?. Nekünk nem volt szabad hozzányúlni, csak a nénike, aki ott ült a lemez mögött. Én megkaptam a fülhallgatót és éreztem, hogy gyökeret eresztek, zárásig ott voltam.

B.M.: A moldvai csángóknál egy nehéz, szocialista időszakban voltál ott. Mi volt akkor a benyomásod?

B.A.: Klézsén, Leszpéden jártam. 1979-ben egy kocsikísérő milicista a teherautósofőr mellett ült és meglátott, hogy az úton beszélgetek egy idős emberrel. Megállította a teherautót, kiszállt és a bácsira kiabált, rángatta össze-vissza előttem. Engem is megfogott és bevitt a rendőrségre, Bákóba. Egy autóban jött négy elhárító tiszt, kettő tökéletesen beszélt magyarul. Kérdezték, hogy mit keresek? Mondtam, hogy a tűlevelűek érdekelnek, mindenféle fenyőfajták. De ők meg mondták, hogy a bajuszomról és a hátizsákomról látják, hogy nem így van. Ezeket az öreg, kidőlt, bedőlt házakat fényképezem Amerikának. Ők azt mondták, hogy a szocializmus vívmányait, a gyárakat, épületeket kellene lefotózzam, rögtön elvisznek ezzel a kocsival. Hát nyugodtam mondjam meg, hogy kihez jöttem. Én persze a tűlevelűekért jöttem stb. Hálát adok az Istennek és a román milíciának, mert ők mutatták meg, hogy ez ér valamit. Az újabb generáció nem tudja, hogy mi penészes törülközőbe és szagolhatatlan zoknikba hoztunk át népzenét. A kazettákat belegyúrtuk, hogy ne vegyék el a határon. Na így kezdődött el, ezzel telt az ifjúságom. Sok barátom kiment autóstoppal Nyugat-Európába, én meg Moldvába, Csíkba, Háromszékre mentem és ez volt a legnagyobb örömöm. Amikor a bulgáriai törökökhöz mentem, ott is lefogott a bolgár rendőrség. Az is egy nyolcórás kihallgatás volt, kaptam valami savanyú levest. A zoknimba is belenéztek, kiforgatták a nadrágomat, kérték a fényképezőgépemből a filmet. Én meg kinyitottam a gépet, így a film a fény hatására használhatatlan lett, nem tudták meg, hogy mit fényképeztem. Amit így féltenek tőled, arra neked biztos szükséged van, ez olyan, mint a hátrahúzott nyílvessző. Egy darabig húzod, de egyszer elengeded. Ezzel megdelejeztek, mondtam: na én ide biztos, hogy visszajövök! Köszönöm, milicia! Mint egy jegyzetben aláhúzták nekem a lényeget. Ezek az énekek, amit itt mindenki tud, Magyarországon ezen úgy csodálkoznak, mintha dinoszaurusz lenne, akkor ez megmondandó helyzet. Ha az én műveltségem legszebb, leggazdagabb állapotáról, és nem értesülök, én nem rendelkezem. Ha eljövök érte, mint jogos jussomért, akkor bűnöző vagyok. Ezt ki fogja elmondani. Miért nem tudják a mostani fiatalok, hogy rothadó törülközőben és penészes zokniban hoztuk át a népzenét. Ez így volt, ez a mi történelmünk. Mára ez apróság, most máson van a hangsúly.

B.M.: A magyar népzene egy nagyon ősi tapasztalat eredménye hangjegyekbe foglalva. Hogyan látod a Kárpát- medencében a népzenék eloszlását, jelenét, múltját, jövőjét? Hiszen ezt közvetíted a fiatalság felé is. Érzed azt, hogy beletanulhatnak, hogy átadható? Az iskola sajnos nem mindig teljesíti ezt a zenei küldetést. Ezért van szükség művészekre, népnevelőkre. Hogyan látod ezeket az átadási, közvetítési folyamatokat?

B.A.: Én ezeket a lehetőségeket békaperspektívában látom, mert amerre megyek, ott mindenki szereti. Tehát, a teljes képet nem tudom megrajzolni, de én Torontótól Johannesburgig viszem a magyar népdalt és a meséket. Olyan lehetetlen helyekre, hogy én megálmodni nem tudom. A mesék és a dalok pofoznak engem a térképen.

B.M.: A népzene egy olyan mély ismeretet, kulcsot adott a kezedbe, amivel nemzetközi szinten bármely embernek a lelkébe be tudsz jutni. Hogyan valósult meg ez az utazásaid alkalmával?

B.A.: Vegyük Törökországot, ott megtanultam Adana környékén yörük pásztortörzstől egy nótát, egyébként van magyar párhuzama. Ahogy összegyűltek a leányok a temetőben, mert Ehmedet szemmel verték és meghalt szegény. Én ezt akármelyik buszmegállóba elfúttam, akármelyik faluban cigarettázó öregek közt, futballozó fiatalok közt… én előttem megnyíltak az ajtók. A szíriai határig, Hakkari tartományba ingyen mentem, mert nem engedtek se szállást, se közlekedést fizetni. Na most ez elég rég volt, akkoriban egyáltalán nem volt áram ebben a tartományban. A csoda minden énekléskor megtörtént, én úgy éreztem magamat, mintha egy láthatatlan kulcs volna a kezembe. S amikor megfoghatom, megnyílnak az ajtók, a lelkek.

B.M.: S nemcsak magyarul, hanem több nyelven is megtanultad a népdalokat.

B.A.: Most pl. a horvátországi árpád kori magyar templomban készítettem egy filmet. A 18. században horvátországi szerbek jöttek oda és a szerb pópa nem engedett be a szentélybe. Én ravasz voltam, mert csináltam ott egy-két betyárságot, kinyújtott kézzel ott a megtiltott részt is filmre vettem, de elkéstem a szerb nótával, mert mikor bezárta a templomot, s összegyűltünk s mondtam, hogy én egy szerb pásztordalt tudok. Ebben a nótában a szerelmét gyöngysornak szólítja. Ők nem azt mondják, hogy gyöngyöm, gyöngyvirágom, hanem gyöngysorom, mert sok örömöt vár tőle, s talán kapott is. Azt is láttam, hogy a pópának megroggyant a térde, már lett volna kedve kezdeni a dolgot elölről, be is engedett volna, de elszaladt az idő. Na ilyen élményem van a románságról is. Kolindákat énekeltem, meg ezt a bizonyos Miorițát, ebből három versszakkal tudtam fityegni. Na, ott se eresztettek el. Ez Jód mentén, Máramaros öregfatemplomokat filmeztem és húsvéti időben voltam ott. Elővettek nekem Horthy időkből olyan folyóiratokat, amelyek a kopasz nyakú tyúknak a betegségeit, a védekezést írják le román-magyar nyelven. Akkor, hogy hogyan lehet svájci tehenet megrendelni, milyen papírokat lehet kitölteni. Mondták: na ekkor jó volt a gazdaság. Tehát, összefoglalva, igen, a dalok meg a mesék is az embereknek a legtitkosabb szekrénykéit nyitogatják. Én, amikor megtartottam a műsort az érdekes része csak azután jött el. Nem mentek haza az emberek, körbevettek és olyanokat mondtak el, amit talán még otthon sem. Azt hiszem a dal és a mese az embert saját magához kalauzolja el. Saját magunkat nem könnyű megtalálni, mert lármás a világ, minden ki van találva, hogy egyébként ne találd meg magad. Aztán van, aki segít, kezet nyújt, és elvisz akár a szakadék széléhez.

B.M.: A magyar népmesék több évezred bölcsességét sűrítik, illetve előadják egy olyan nyelvezeten, amit a gyerek és a felnőtt is megért.

B.A.: Na ez a nehéz, okos dolgot érthetően előadni! És azért jó ilyennel előállni, mert éppen a korunkban az okos embernek egyik jelvénye az összeráncolt homlok, s az érthetetlen beszéd. Amikor valaki túl okos, egy idő után gőgös is lesz, és a maga tornyába felszorul. A mesében az a jó, hogy utál okosnak látszani. A legokosabb dolgokat bolondosan kell elmondani, ez nekem az egyik eszményem. Az évek során azt is megtanultam, hogy ezzel semmiféle spanyolviaszt nem fedeztem föl, előttem is sokan így gondolták. Pl. William Shakespeare, a színpad nagy bajnoka szintén észrevette, hogy emberjavító gondolatokat sohasem okos ember szájára kell adni, mert az dög unalom. Okos embert hallgatni senki nem megy el a színházba. Mert okos a feleségem, okosak a szüleim, a szomszédjaim, minek vegyek színházjegyet? De, amikor bolondosan mondod el, hogy közben a szavaid hátrafelé bukfenceznek, nevetnek, meghallgatnak, s otthon a párnájukat áztatják meg.

B.M.: Én a székely humor fele hajlok, mert az számomra ismertebb. Mert a székely is humorosan tanított, nem agyonverte a gyerekét, hanem a közösségét egy enyhe kikarikatúrázással tanította. Nem megbántotta, hanem mindig a jó fele vitte őket. Ezt a népmesék és népdalok is nevelőként tárják a világ elé. Hogyan viszed ezeket tovább, hogyan alkalmazod az előadásaidban?

B.A.: Úgy próbálom meg a mesét és a népdalt színpadra vinni, hogy jó arányban legyenek. Nagy erősség kétféleképpen kifejezni a gondolatokat. Amíg megzsibbadok a sok beszédtől, jön az ének, vagy fordítva. Így az emberek figyelmét nagyon könnyen fent lehet tartani. Ezt akkor jó művelni mikor a mesében abbahagyott gondolat megkezdődik a dalban. A dalban befejezett gondolat megy tovább a mesében.

B.M.: S ezáltal te a magyar lélek egyik legismertebb elemzője lettél. Milyen a magyar lélek, hogy tudnád megfogalmazni?

B.A.: Csak nagy általánosságokat tudnék mondani, s ahhoz, hogy ilyet mondjak, alaposabban kellene ismerni a más népeket. Vannak jó benyomásaim, egy német ember, aki Magyarországon élt sokáig, azt mondta: na azt aztán egyáltalán nem tudja megérteni, hogy a vonatablakban miért van kiírva, hogy kihajolni veszélyes és tilos. Hát azt mondja: nálunk kiírják, hogy veszélyes, s az elég. Mondom neki: jó helyen matatsz, mert a magyar ember nem ilyen. A magyar meglát egy ilyet, hogy veszélyes, arra megkérdi: mennyire? Tilos, ki mondja? Ez olyan, hogy ebben a helyzetben én magam is kíváncsivá válok, kinyitom egy icipicit, és kitartom a mutatóujjamat, s ha megvan még, örülök, hogy né, kitartottam és még van ujjam. Ha már megvan, akkor még kicsit kitartom a félszememet, hogy jön-e valami veszélyes faág. Nem jön. Akkor kihajolok, kitartom és a szembeszélnek oda tartom a mellem. Tehát, ez a nép az egy ilyen. Nem lehet nagyon tiltani neki. Amit tiltanak neki, azután érdeklődni kezd. De, amit magának tiltást kitalál, azt azért betartja. Nem törvénytelen nép, de a szabadságához nagyon ragaszkodik. Persze van ebben nehézség is. Közösségben nem tud úgy viselkedni, mint sok környező nép. Nem tud pl. annyira nyájba verődni- egy akarattal. A magyar embernek talán ez az egyik erénye, hogy egymáson próbálják meg magukat. Kicsit nehezebben kezelhetőek. Na, de ezek általánosságok, hiszen zavarba ejtően sok a kivétel. Az irodalma is hatalmas, úgyhogy erre a síkos talajra nem tévednék rá. Én ezt a nyelvet kaptam anyanyelvemül, ezért a műveltségért rajongok, mert olyan kimeríthetetlen óceán az egész. Nagyon jól érzem magam benne. Amerre járok, jól esik megmutatni a benne kevésbé hívőknek. Azoknak, akik ettől már elsodródtak.

B.M.: A műsoraidban a meséid, énekeid mellett a fiaiddal is táncolsz, egy igazi családi élmény nézni titeket. Hogy sikerült gyerekeidnek is átadni hagyományainkat, amit nem ápolni, hanem megélni kell. Ezt a módszert milyen módon tudnád elmondani, hogy a többiek is próbálják a gyerekeiknek, a családjaiknak át adni? Mert azt tapasztaljuk ebben a világban, hogy pont ezt a részét faragják le az identitásunkról.

B.A.:  A szó tanít, a példa vonz. Ezt régiek mondták, nagy butaság nem lehet. Én úgy tanítottam, hogy reggeltől-estig énekeltem. Ha hazajöttem valahonnan akkor azt a vacsoraasztalnál elmeséltem. A gyerekeim magyar népzenében, mesében éltek. Soha nem ültem neki, hogy valamit megtanítsak nekik. Nekünk tévénk nem volt soha. Nem volt versenytárs, a főműsor én voltam. Nem volt tévénk, én voltam a főcsatorna. Nem lehetett váltani a csatornákat, hogy egyiken háborúznak, a másikon a bálnák párzását mutatják, a harmadikon szép nőket, nem olyan valósakat, mint az utcánkban. Feleségem, Lilla, négy drága gyerekkel áldott meg engem: István, Katalin, Mihály és Márton. Az a szerencsénk volt, hogy belenőttek a gyerekek nem kényszerítettem őket. Ami rájuk ragadt, az természetes módon történt. Misike fiam a magyar zenei élet egyik nagy reménysége, már kiskorától felfigyelt rá Kocsis Zoltán, hívta hozzá, együtt zongoráztak. Most a nagyvilágot járja zongoraművészként. Neki is megvan a népzenei alapja, erre lehetett építkeznie.

B.M.: Kodály és Bartók, ők se tudták életükben kimeríteni ezt a csodálatos forrástengert, ami a népzenénk. Te kutatóként körbejártad a Kárpát-medencét, milyen összegyűjtött emlékeid vannak?

B.A.: Elődök nélkül semmire nem mentünk volna. Bartóknak és Kodálynak csak az ujj begyén, a körme hegyén sétálgatunk, amikor a legnagyobb utainkat járjuk. Hálás vagyok, hogy szempontokat adtak, de valami mégis az ölembe hullt, amit előttem nem végeztek el. A nótafáknak a zeneesztétikáját gyűjtöttem össze. Az előttem levő generációknak gyűjteni kellett a népdalt, nem volt idő az énekes személyiségét megörökíteni. A gyűjtés során mindenkinél a saját környezetében mozogtam, énekeseim és szállásadóim is voltak. Hazug Pista bácsinál a párnám az egyik csobán kutyája volt. A zenei szóhasználatuk bámulatos. Azt mondta egy kalotaszegi határpásztor mikor a 2-es villamoson utaztunk, hogy: „Látod-e a túloldalt kigyulladtak a lámpák? Látom – mondom. Na, ezekben a mezei nótákban, ahol az utolsó hangot hosszan ki kell tartsd, hát éppen, úgy billegtesd meg a hangot, mint Duna háta a lámpafényt!. Hogy aki messze van, azt emelje fel!. Integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarod, hogy az ablakok megnyíljanak utánad!”. Ilyet azt tud mondani, aki megfigyeli a saját munkáját, tetten éri, hogy egy dal mitől szép.

Ez nemcsak költészet, hanem talpig zenei esztétika. Ilyent csak az tud mondani, aki megfigyeli és saját magát tetten éri, elemezni tudja. Miközben a magyar zenei szaknyelv erre azt mondja, hogy tremolo, vibrato, addig a kalotaszegi határpásztor azt mondja, hogy billegtesd meg hangod úgy, mint Duna háta a lámpafényt. Na, ez magyarul van, iskolázatlan mondta. Ez a magyar történelem, iskolarendszer egyik sarkos pontja. Miért nem jut el az értelmezőszótárokba se, hogy billegtetjük a hangot. Nagyon tanulságos. Kiváló szó, helyettesíthetetlen, élesen rajzolja meg azt, amit kifejez, és erre nincs szükség?!. Na, ezeket összegyűjteni életem egyik legnagyobb öröme volt. Egy kicsit úgy éreztem, mint aki szűzföldön jár.

B.M.: Köszönöm a beszélgetést, visszavárunk Erdélybe, de addig is mit üzensz?

B.A.. Azt, hogy minél többször találkozzunk egészségben, erőben, jókedvben, és hogy mindig toldjátok meg az én kis tudományomat.

30 éves az Octogon Mathematical Magazine

                                                                                                                      Az interjút készítette: Ambrus Attila

Ambrus Attila: Hogyan született meg az Octogon?

Bencze Mihály: A Babeş- Bolyai Tudományegyetem, matematika szakát végeztem, és kinevezést kaptam 1978-ban a brassói „Vörös Zászló” Líceum magyar tagozatára. A tanítás első heteiben tapasztaltam, hogy diákjaim matematika tudása, lemarad az országos átlagtól. Ezért rögtön elindítottam egy matematika szakkört, ahol a kultúra, zene, irodalom irányából közelítettem a matematikához. Ez nagyon tetszett diákjaimnak, kezdték szeretni a matematikát. Az országban létezett a Gazeta Matematică szaklap, valamint a kolozsvári Matematikai Lapok, amik magasabb szintű feladatokat, és érdekes cikkeket, versenyfeladatokat tartalmaztak. Ez még elérhetetlen volt a diákjaimnak, ezért elindítottam a Gamma matematikai lapokat, ami évharmadonként jelent meg, „félszamizdat” változatban, az igazgatóság pedig csak román nyelven engedélyezte. Két év alatt már országos szintűre nőtte ki magát. A matematika szakköreimre, egyre több diák, tanár, egyetemi hallgató érkezett, sőt még más megyékből is. Gondolom ezért az igazgatóság jobbnak látta beszüntetni a szakkörömet. És ami igazán nagy öröm volt, megtanítottam diákjaimat feladatot szerkeszteni, micsoda élmény volt az, amikor órán szétosztottam a Gammát, és látták a saját feladatukat, vagy a nevüket a megoldók névsorában. Ez volt az egyik legjobb motiváció számukra. A másik az, hogy az órán a tanítási módszerem a diákok által a matematika újrafelfedezésén alapult. Sikeres érettségi után, egyre többen lettek egyetemisták. Nem biztos, hogy a hatalom ezt a statisztikát jónak nézte. A Gamma szépen fejlődött, már külföldön is ismertté vált, nemzetközi matematikusoktól is kaptam feladatokat, cikkeket, amit persze angolul, franciául, magyarul közöltem. Nemsokára jött a villámcsapás, 1989 májusában az igazgatóság semmi írásos indoklás nélkül, egy tanári gyűlésen betiltotta. Hiába fellebbeztem, hiába álltak ki mellettem az ország híres matematikusai, a döntésük megmaradt, és elindult egy „boszorkányüldözés” ellenem. Ha nem jön az 1989-es rendszerváltás, nem tudom mi történhetett volna velem. 1990- ben megszüntették a magyar tagozatot, versenyvizsgáztam a frissen alakult Áprily Lajos Líceumba, és ősztől már ott tanítottam. Beadtam az Áprily igazgatóságának a betiltott Gamma utolsó ki nem nyomtatott számát, azzal a kéréssel, hogy iskolánk lapjaként jelenjen meg. Három hónap után visszautasították. Hasonlóan jártam a Şaguna, a Meşota, az Informatika líceum igazgatóságaival, valamint a tanfelügyelőséggel, és a brassói matematika egyetemmel. Beindult az Áprilyben a matematika szakköröm, diákjaimnak is tetszett a Gamma folytatásának a gondolata, de az előző tapasztalatok értelmében már féltem ettől a névtől. Így lett Octogon Mathematical Magazine, és az angol nyelven való megjelenés mellett döntöttünk, a kiadását felvállalta a Wildt József Tudományos Társaság. Ekkor 1993-at írtunk, azóta évente kétszer jelenik meg, áprilisban és októberben. Az első szám 16 oldalas volt, akkori szerkesztőség tagjai: Zsidó László, Benkő József, Popovici Florin, Smarandache Florentin, és diákok: András Szilárd, Boros Szabolcs, Fejér Endre, Fekete Szilárd, Fröhlich Szilárd, Gyerkó András, Kovács Lehel, Prahovean Cornel, Tóthpál László. Az utolsó szám 760 oldalas, és a szerkesztő bizottság: Bagdasar Ovidiu (Derby), D. M. Bătinețu-Giurgiu, José Luis Díaz-Barrero (Barcelona), Zhao Changjian (Kína), Sever. S. Dragomir (Melobourne), Marius Drăgan, Körtesi Péter (Miskolc), Preda Mihăilescu (Göttingen), Minculete Nicuşor, Josip Pečaric (Zágráb), Ovidiu T. Pop, Michael Th. Rassias (Zürich), Themistocles M. Rassias (Athén), Sorin Rădulescu, Sándor József, Daniel Sitaru, Zsidó László (Róma), Shanhe Wu (Kína), Li Yin (Kína). A szedést és tördelést Arányi Editke végzi. Érdemes megjegyezni, hogy Erdős Pál, az előző század egyik legnagyobb matematikusa is tagja volt a szerkesztőségünknek.

A.A.: Kiadása nem lehet ma sem egyszerű, hogyan oldjátok meg?

B.M.: Az Octogon önellátó, anyagi segítséget nem nagyon kapunk, senkinek nem érdeke támogatni a matematikát. Még mindig a Wildt József Tudományos Társaság égisze alatt jelenik meg.

A.A.: Kik a munkatársak, hogyan áll össze egy-egy lapszám?

B.B.: A szerkesztőséget felsoroltam, azonkívül sok munkatárs van világszerte. A lap eredeti szakcikkeket, javasolt feladatokat, a József Wildt International Mathematical Competition anyagát, feladatmegoldásokat, és nyitott kérdéseket tartalmaz. A beérkezett dolgozatokat elbírálás után közöljük, ebben a munkában többnyire a szerkesztőségi tagok segítenek. Szedés, tördelés után korrektúrázni kell, és végül mehet a nyomdába. Mindez a munka önkéntesen történik.

A.A.: Kihez szól, kik az olvasói?

B.M.: Az Octogon egy része a matematikát magasabb szinten művelő középiskolásoknak is szól, számukra sok hasznos dolog található, ami a versenyekre való felkészülésben segíti. Az egyetemistáknak még inkább javasolt, sok olyan téma van, amiből diploma dolgozatot is írhatnak. A matematika tanároknak már csemege, az itt közölt újdonságokat felhasználhatják a tanításban. A kutatóknak is sok eredeti cikk, új felfedezés, új eredmény felkeltheti az érdeklődésüket.

A.A.: Melyek a jövőbeli kilátások?

B.N.: A nagybetűs jövőről nehéz beszélni. Csak araszolgatunk minden nap egy lépést előre. A matematika egyre jobban teret veszít az oktatásban. Pitagorasz egykori iskolájában a matematikának volt a mennyiségi és a minőségi oldala. Az évszázad alatt mára a tanügyben a mennyiségi részét tanítják, kevés tanárnak jut ideje a minőségi részére, ez pedig nincs is benne a hivatalos tananyagban. A mennyiségi része a számolás, a képletek alkalmazása, a minőségi része szerint a matematika a gondolkodás művészete. Pont ezt nem tanítják. Így egyre kevesebb diák fog a matematika fele irányulni. Erdélyben, azért még termelődik utánpótlás, ezért az Octogonnak van jövője. Az Octogonnak még van egy fontos hozadéka, bekapcsolta Brassót és Erdélyt a nemzetközi vérkeringésbe. A másik kérdés az utódlás, én, mint főszerkesztő felkészítettem egy néhány diákomat erre a munkára, majd az idő eldönti, hogy ki vállalja. Egyelőre még folytatom.

Watanabe Kaoru a japán magyar

Írta: dr. Bencze Mihály

Watanabe Kaoru a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanítja a japán nyelvet, azonkívül irodalmi művek fordításával is foglalkozik. 2023. január 6-ikán, Gömörpéterfalán, a Felföldi Dalia iskola meghívottja volt, itt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Ez a mai nap azért is nevezetes, mert ma van Vízkereszt, és 45 éve adta vissza az Egyesült Államok a magyar koronát. Orsy Gábor: Japán–magyar testvériség című könyvében sokat olvashatunk a két nép történelmi kapcsolatáról. De egészen más, amikor Kaoru elmondja azt, hogy ő hogyan lett japán magyar. Megkérlek, mutatkozzál be, és mesélj gyerekkorodról. Mit jelent magyarul a neved?

Watanabe Kaoru: Én 1982. március 25-én születtem Jamagata megyében, ami Tokiótól a Sinkanszen vasútvonallal három órára található. Ez egy nagyon szép hely. Amikor először jártam Erdélyben, azt hittem, hogy a szülővárosomban vagyok, mert ott is a hegyek, a patakok, a táj, nagyon hasonlított Jamagata vidékre. Az édesapám (Watanabe Kiyoshi) rendőr volt, most 67 éves, édesanyám (Watanabe Toyoko), van két öcsém, az egyik (Watanabe Satoshi) most 38 éves, neki japán étterme van, hajdina tésztafőzéssel foglalkozik. A kisebbik öcsém (Watanabe Tsuyoshi), aki 36 éves, ő tűzoltó. Gyerekkoromban, a rokonaim körülöttünk voltak, és időnként meglátogattuk a nagyszüleimet. Nagyapám (Sasaki Hósaku), aki jelenleg 97 éves és földművesként dolgozik, mindig nagy hatással volt rám. Őt a második világháborúban 1944-ben elvittek katonának és kamikaze képzést kapott, és ment volna harcolni Amerika ellen, de 1945 augusztusában Hiroshimában megtörtént a tragédia, és azzal megszűnt a háború, és a nagypapám haza jött. Neki volt három gyereke, annak a legkisebb lánya volt az én anyukám. Gyerekkoromban, minden nyáron ott voltunk nála, a nagypapámmal kimentünk a szántóföldre és együtt arattunk hajnali ötkor és szedtük a zöldségeket. A keresztnevem magyarul azt jelenti: „Jól illatozik”.

B.M.: Tehát egy csodálatos családi melegségben, közösségben nőttél fel. Milyen volt az óvoda, iskola?

W.K.: Mivel az én apukám rendőr volt úgy időnként megváltoztatták a munkahelyét, ezért én két óvodába jártam, két általános iskolába, meg az alsó középiskolába. Mindenhol kellett alkalmazkodnunk, így mindenhol voltak barátaim. Akkor nekünk még nem volt okostelefonunk, internet sem, kint játszottunk a szabadban. Amikor 13 éves lettem, a középiskolában sokat tanultam, azonkívül az iskola sport termében edzettem, sportoltam és kosárlabdáztam. Az én diákkorom tanulásból és kosárlabdázásból állt.

B.M.: A kosárlabdázáson kívül, volt még kedvenc tantárgyad?

W.K.: A japán és az angol nyelvet szerettem nagyon.

B.M.: Európában sokat beszélnek a nagyszerűi japán oktatásról. Te, aki ezt végigélted személyesen, mit látsz különlegesnek, egyedinek, követendő példának a japán oktatásban?

W.K.: A japán oktatásban benne van az, hogy magunk csinálunk mindent, az iskolában a takarítástól kezdve az ebéd elkészítéséig. A napi iskolakezdés úgy volt, hogy nem kezdődött rögtön a tanítás, először megbeszéltük, hogy aznap mit fogunk csinálni, mi lesz a napi célunk. A tanítás végén pedig mindenki közösen megbeszélte, hogy aznap mi volt a jó és, hogy találjuk meg a megoldást a felmerült problémákra. Az iskola után inkább ismétlések voltak, házifeladatokat kellett készíteni. A japán nyelvet (nihongo) 126 millió ember beszéli anyanyelvként, ezzel kilencedik legnagyobb beszélőközösségű nyelv a világon. Ragozó nyelv, eredete még nem tisztázódott. A japán nyelvben három írásrendszer van: a hiragana és a katakana szótagírások, a kandzsi kínai eredetű szóírás, és még használatos a rómadzsi is, ami a latin betűs írás neve. 1947-ben az amerikai megszállók az addigi 50.000 jelből álló rendszer helyett az alap jelkészlet számát 1850-re korlátozták, 2022-ben végül 2136 kandzsi jelre emelték. A többi írásjegy se tűnt el, egy kandzsi kentei vizsga letevése ma sem könnyű. Amit még érdemes tudni, hogy a kandzsival a szavak fogalmi részét, a főneveket, igekötőket írják le, a hiraganával a toldalékokat és a határozószókat, katakanával pedig az idegen eredetű szavakat. Mi három fajta betűrendszert használunk egyszerre az iskolában is, ezek folyamatos gyakorlása a tanulás része volt. Ezen kívül 9 éven keresztül szépírás óránk is volt, hogy az írást tökéletesen megtanuljuk. Mindezek mellett ott volt a matek is, ami nem volt mindig egyszerű.

B.M.: Hol végezted az egyetemet és milyen szakon? Hogy alakult a sorsod az egyetem után?

W.K.: Az egyetemet Tokióhoz közel, az Ibaraki megyében elhelyezkedő Tsukuba Egyetemen végeztem el. Ott is japánt tanultam, mint idegen nyelvet, mert én mindig japántanár akartam lenni és külföldön szerettem volna tanítani. Egyetemista koromban ismerkedtem meg egy magyar fiúval és vele házasodtam össze. Egyetem után el akartam menni tanítani, de pont itt Magyarországon Budapesten japántanárt kerestek. Én elvállaltam, és 2007 szeptemberétől kezdtem tanítani a Károli Gáspár Református Egyetemen.

B.M.: Azelőtt te mit tudtál Európáról, Magyarországról?

W.K.: Őszintén szólva annyira sokat nem tudtam róla. De, amikor egyetemista voltam, legelőször 2002-ben voltam Magyarországon és egy évet tanultam magyar nyelvet, úgyhogy nagyjából akkor ismertem meg. Akkor is csak annyit tudtam róla, amit az iskolában megtanítottak, általános dolgokat.

B.M.: Japánban tanítanak valamit a magyar történelemről? Semino japán professzor és kutatócsoportja genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy a magyar férfiak 93,3%-a négy ősapától ered, és 73,3%-a már az őskorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja. Ti ezekről a kutatásokról értesültetek?

W.K.: Inkább csak általános dolgokat tanítanak. Sajnos ezeket nem tanították, és én se olvastam ezekről. Amikor én ide kerültem a Károlira, akkor tudtam utánajárni.

B.M.: Nehéz volt megtanulni a magyar nyelvet?

W.K.: Nagyon nehéz volt. Elsősorban nekünk az idegen nyelv az angol volt, azonkívül nem tanultunk ott mást. Ahhoz képest nagyon eltért a magyar nyelv, de utána rájöttem, hogy egy kicsit hasonlít a magyar és a japán. Grammatika szempontjából, úgy lehetett mondani a dolgokat, ahogy gondoljuk, ez könnyebbség volt. Nekem az volt a szerencsém, hogy Magyarországon intenzív kurzuson tanultam, és utána rögtön képes voltam az életben alkalmazni, hasznosítani.

B.M.: Megismerted a magyar nyelvet, általa pedig a magyar kultúrát is. Mi a véleményed róla? Hogy helyezkedik el a világegyetem kultúrájában?

W.K.: Nekem nagyon szép. Igazából akkor foglalkoztam vele sokat miután megszületettek a gyermekeim: Kaori aki 13 éves, és Rinka aki 9 éves, és ők az óvodából hozták a szép dalokat, táncokat, verseket. Akkor éreztem azt, hogy annyira szép a magyar kultúra. Akartam én is tanulni a gyerekekkel együtt, így jártam ringatóra, egy közösségházba, és akkor néptáncot is tanultam. Igaz nem vettem annyira komolyan, de jó volt. Jól éreztem magam!

B.M.: Budapesten minőségi népzenét hallgathatsz, koncertekre, hangversenyekre, színházakba járhatsz. A sok műfajból mi áll a legközelebb hozzád?

W.K.: Szerintem a zene. Magyarországra sokan jönnek Japánból zenét tanulni a Liszt Ferenc Akadémiára, ott néhányszor én is hallgattam koncerteket.

B.M.: A japán magyar kapcsolatok egyik szép példája történt nemrégiben. A Liget Budapest Projekt részeként megépült Magyar Zene Háza vitathatatlanul 2022-es év egyik legnagyobb látványossága volt, Sou Foujimoto japán sztárépítész unikális épülete díjak sorát zsebelte be az Architecture Master Prize versenyén is. A Magyar Zene Háza ugyanis a múzeum, koncertterem és zenepedagógia hármasságára épül, e minőségben pedig egyedülálló a világon. Gondolom te is büszke vagy, és diákjaiddal részt veszel az ottani programokban?

W.K.: Hogyne! Egyszer a barátnőmmel megakartuk látogatni, de kiderült, hogy annyira népszerű, hogy előtte kell jegyet foglalni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Magyarországon kivirágzott egy csodálatos japán művész által tervezett épület, amit sokan látogatnak. Gondolom diákjaim egy része már meg is látogatta.

B.M.: Hogyan reagálják le a magyar diákok a japán nyelvet? Szeretik, odaadással tanulják, megszeretetted a japán kultúrát velük?

W.K.: Ők eleve fanatikusan tanulják a japán nyelvet. Kicsi koruk óta már maguktól tanulnak, az anime meg a manga világából indulnak. Aztán belemélyülnek a japán kultúrába és kezdenek nyelvet is tanulni. Van, aki a sportból indul pl. karate, aikido és ott tanulnak japán magatartás formát. Tehát, amikor egyetemre kerülnek már nagyon fanatikusak. Inkább én tanulok tőlük, hogy milyen szép, gyönyörű kultúra a japán.

B.M.: 1991-ben Brassóban is elindult egy ingyenes japán nyelvtanfolyam, öt diákom vett részt benne és azóta is járják a nagyvilágot, persze Japánban is jártak. Nekem is mesélték, hogy miket tanultak és tényleg vonzó volt az a világ, de amit a diákjaim elmondtak az, hogy az erdélyi magyar jellemvonáshoz részben a szamuráj kultúra talál a legjobban. Te hogyan látod ezt? Mikor voltál Erdélyben, milyenek láttad az ottani embereket? Van hasonlóság a kettő között?

W.K.: Én 2008-ban voltam először Erdélyben, meglátogattam Brassót és Csíkszeredát. Nem volt időm elmélyülni a társadalmi viselkedés elemzésében, de számomra az ottani emberek magatartása nem volt különös. Nagyapám szerettette meg velem a természetet, ami itt Erdélyben is gyönyörű, inkább ez volt a különleges élményem.

B.M.: Az atombomba nagy tragédia volt, nemcsak Japánban, hanem az egész emberiségnek. Hogyan tudod a tanításodban ezt felhasználni, hogy az emberiség ébredjen fel, hogy többet ilyen ne történjen, hisz a szomszédságunkban zajló háború újra napirendre tűzte az atomveszélyt?

W.K.: Én túlélőktől hallottam emlékeket pl. mi volt a családban akkor, mi történt az édesapákkal. Azt mondták, hogy nagyon nehéz korszak volt, de nemcsak akkor, amikor bombáztak, hanem utána is, mert nagy volt a diszkrimináció. Nehezen tudtak összeházasodni, munkahelyre kerülni, mert azt hitték valami baj lesz ezekből. Én azon csodálkoztam, hogy egy 87 éves nő azt mondta, hogy ő már nem haragszik senkire. Ott vannak az amerikaiak és rájuk nem lehet haragudni, nekik is voltak családjaik, őket nem tudja hibáztatni. De igenis meg kell tudja mindenki, hogy mi történt akkor. A 80-90 évesek még át tudják adni az ő tapasztalataikat, most kéne rájuk figyelni, mert újra veszély fenyegeti az emberiséget. Ezért ebben én is segítek, hogy továbbítsam ezt az én diákjaimnak. Évente egyszer-kétszer webkonferenciát tartok, hogy közvetlenül is hallgathassák a történteket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a múltról beszéljünk.

B.M.: A japán vallások mellett, megismerted a magyar vallásokat, te, mint magyarországi japán, hogyan tudod vallásodat az itteni vallásokban megtalálni?

W.K.: Ez egy jó kérdés. Japánban sok, vegyes vallás van, bennem buddhizmus és sintoizmus is van. Itt Magyarországon a vallásokat meg kellett különböztetni pl. a reformátusokat, evangélikusokat, a katolikusokat, különbségeket én annyira nem tudom megemészteni, mert nem itt nőttem fel, szóval ezeket még meg kell tanulnom.

B.M.: Te, aki ilyen szépen megtanultad a magyar nyelvet, magadba szívtad a kultúránkat, mivel egy olyan világot élünk, amiben egymás kulturális szokásait szeretjük megismerni, gondoltál-e arra, hogy fordítasz magyarból japánra könyveket, vagy fordítva?

W.K.: Természetesen, most szeretnénk magyar meséket japánra fordítani. Magyarországon sokan foglalkoznak a haikuval és én azt is próbáltam lefordítani, de nem volt könnyű munka, mert a haiku egy korlátozott versforma. A magyar nyelv átadása japánul nehéz volt. Viszont, nagyon élveztem.

B.M.: Mit üzennél az erdélyi magyaroknak, hiszen nagyon érdeklődnek a japán világ iránt?

W.K.: Tanuljunk meg egymástól mindent, ami jó, akár nyelvet, akár zenét és közösen építsünk fel valamit, végül a jövőt is.

Titáni Karácsonyok

Írták: dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

A fenti címben egy tíz éves idősávot próbálunk áttekinteni. 2013-ban a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatójaként, valamint a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság igazgatóhelyetteseként meghívtuk a Titán együttest és Homonyik Sándort egy karácsonyi koncertre, ami nagyszerűen sikerült. 2017-ben a Titán együttes a Hétfalusi Szent Mihály Napok meghívott zenekaraként szerepelt és fergeteges sikert aratott. Egy másik alkalom 2019-ben volt, amikor Kökösi Attila megszervezte a Rendületlenült, akkor ismerkedett meg Szabó Előd Vadkerti Imrével. Ismertük a Titán együttes szereplését sok erdélyi városban, a minden évben megtartott karácsonyi koncertjeiket, de kíváncsiak voltunk arra, hogy hogyan ünnepli őket a saját szülővárosa, Szászrégen. Eddigi alkalmakkor mindig jól elbeszélgettünk a koncertek előtt vagy után, de az interjú elmaradt. Hogy ezt bepótoljuk, részt vettünk a Brassói Lapok és a Korona Rádió Rocksuli c. műsorának  részéről a szászrégeni Művelődési Házban 2022. december 21-én, Szabó Előd és a Titán együttes karácsonyi koncertjén.

(Bencze Mihály): Hogyan képzelted el, miként építetted fel ezt a karácsonyi koncertet?

(Szabó Előd): Először is engedd meg, hogy megköszönjem, hogy ilyen távolról eljöttetek hozzánk Szászrégenbe. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy itt vagytok. A karácsonyi koncert az 2009-re datálódik vissza, 2009-ben szerveztük meg legelőször, akkor is csak Szászrégenben az Ifjúsági Házban. Kevesebb volt a férőhely, kevesebb vendéggel, de akkor döntöttünk úgy, hogy szeretnénk egy hagyományt teremteni. 2010-ben szerepeltem az X-Faktorban, abban az évben volt egy koncert a marosvásárhelyi sportcsarnokban, ott hatezres közönség volt jelen, Keresztes Ildikóval és a Repbulic együttessel léptünk fel. Akkora sikerünk volt és annyira szerettek az emberek, hogy muszáj volt megszervezni egy karácsonyi koncertet Marosvásárhelyen és Szászrégenben is. És mind a két helyen teltház volt. Annak a sikernek a felindulása miatt gondoltunk erre, hogy de jó lenne elvinni ezt az üzenetet máshova, más településekre, városokba is. 2011-től már egy turnénak mondható állomás gyűlt össze és akkor már vendégeink is voltak. Első-három évben Homonyik Sándor volt a vendégünk, őt különben az Illyés Lajos emlékkoncerten ismertem meg 2011 júniusában, akkor kezdődtek a próbák. Utána pedig minden évben ő volt a vendégem a karácsonyi koncertünkön. Azóta próbáljuk megtartani ezt a hagyományt, igaz, hogy a pandémia beleszólt és akkor egy-két év kimaradt, a tavalyi is kicsit fura volt – így visszagondolva –, mert most teltház volt Szászrégenben, de akkor az egyik széken ülhettek, a másikon nem. Tehát, ahhoz képest a mostani látvány az gyönyörű volt.

(B.M.): Nagyon rég kedvelem a Titánt, és ha jobban meg akarjuk ismertetni, akkor megkérnélek, hogy menjünk vissza a múltba, mikor születtél, milyenek voltak az iskolás éveid, hogyan indult el a karriered? Szüleidtől örökölted a zenei tehetséget?

(Sz.E.): 1985. augusztus 27-én születtem Szászrégenben, édesanyám lánykori neve Szilágyi Erzsébet, édesapám Szabó Gyula volt. Az énekesi vénát azt édesanyámtól örököltem, ő a Szászrégeni Népszínháznak volt a tagja. Édesapám felől, nagytatám pedig benne volt a Levente Fúvószenekarban, trombitásként és ez még a 40-es évek elején, amikor Horthy Miklós bevonult Szászrégenbe a fehér lován és ő keresztelte meg az én nagytatámnak a testvérét. Tehát, mindenféleképpen átadta a zenei világát, a zenei virtusát. Az elemi iskolát itt végeztem, majd zenei iskolába jártam hegedű szakon négy évet. Az iskoláim nagy részét itt végeztem el Szászrégenben, az egyetemet végeztem el Marosvásárhelyen meg a Népművészeti Főiskolát, könnyűzene-kántor szakon. A zeneiskolába mindig nagytatám vitt el és hozott haza, vele gyakoroltam. Ő volt az egyetlen a családból, aki ismerte a kottát. Mert, ha máshol gyakoroltam akkor mindig csaltam, azt játszottam, amit akartam, ő pedig mindig mellettem állt és fegyelmezett. Négy év után aztán abbahagytam a hegedülést, mert nem szerettem gyerekként, nem az volt a kifejezési formám – amit különben most bánok is. Hetedikes koromban megtanultam gitározni autodidakta módon, mert egy nagyon kedves ismerősömnek volt egy gitárja, ő már tudott néhány akkordot és azt megmutatta nekem. Egy nyár alatt begyakoroltam és nyolcadikban is folytattam, de sehol nem léptem fel, csak otthon. Amikor a nyolcadik osztályt végeztük, az évzárón elénekeltem egy magyar és egy román dalt. Kilencedik osztálytól kezdtem el írni dalokat, a lányok szívét ugye meg kellett hódítani. Ültünk a padon, gitároztunk, a lányok pedig nagyon szerették és ez engem motivált. Tizenegyedikesek voltunk amikor alapítottunk egy zenekart és az lett a Titán.

(B.M.): Azelőtt zenefogyasztó voltál, végül is magyar zenén nőttél fel. Kik voltak, milyen együttesek voltak nagyobb hatással rád?

(Sz.E.): Edda, Demjén Ferenc, MHV, tehát Menyhárt, Homonyik, Vikidál és akkor innen volt ez a vágy, hogy meghívjam Sanyit, utána meg nagyon jó barátok lettünk. Együtt írtuk az Angyal című dalt. Nagyon nagy behatással voltak a dalai az én zenei világomra.

(B.M.): A rock műfajban a nagyváradi Metropol vonalát folytatva egy önálló utat építettek fel, ami nagy érték az erdélyi magyar együttesek világában, és külön értéket képviselnek a mély értelmű szövegeitek. Hogyan születik meg nálatok egy dal, egy szöveg?

(Sz.E.): Nagyon érdekes mert a zenét is, meg a szöveget is én szerzem, írom és együtt rakjuk össze a zenekarral. Mindenkinek szabad kezet adok, mindenki hozzáadhatja az ő gondolatvilágát, érzelmivilágát, személyiségét. De ugyanakkor nekem van a döntő szavam, ha nem azt hallom vissza, amit szerettem volna, amikor megírtam a dalt, akkor azt mondom: ezt most nem, ezt most próbáljuk meg másként. Ezt ők tudják jól és tisztelik és nagyon szépen köszönöm nekik. Különbözőféleképpen születnek meg a dalok, van, amikor tényleg leülök és egy lappal meg egy tollal írogatok, abból vagy születik valami, vagy nem. De van olyan is amikor utazunk valahova és veszem a telefonomat, belepötyögöm és megszületett a dal tíz perc alatt. Legtöbbször így van, nem nagyon javítgatok.

(B.M.): Kialakítottátok a saját stílusotokat és ebbe a keretbe beleférő szellemi, lelki mélységeken próbáltok játszani, alkotni, előadni. Figyeltem előadás alatt a közönséget, aki egy az egyben átvette a lelkirezgést, és át is élték a metamorfózist.

(Sz.E.): Amikor ez a zenekar alakult, akkor az volt a lényeg, hogy értéket képviseljünk, értéket tudjunk átadni az embereknek. Hogy ne egy tucatzenekar legyünk. Meg nagyon fontos, hogy a hitelességet is megtartsuk.

(B.M.): Ti a nemzeti vonal fele mélyítetek, a múltbeli pozitív eseményeket próbáljátok átadni a fiatalságnak, ami egy nagyon fontos dolog. Ezt a szülőkön, nagyszülőkön, történelmen éltétek át és gondoltátok, hogy ezzel próbáljátok meg helyes útra terelni a fiatalokat?

(Sz.E.): Igen. Úgy érzem, ha mi nem, akkor ki? Mert ugye vannak zenekarok Erdélyországban, nagyon sokan, tehetségesek, de a mondanivaló, az, amit képviselünk mi, úgy érzem félre van téve. Van ennek egy oka, mert azért néhány eseményről mi is kimaradtunk mert a hitet, a családot képviseltük. Én azt mondom, hogy lelkileg több a nyernivalónk és mi ezt szeretnénk képviselni. A családot, az őseinket. Például a dobosunk, Tisza Kálmán István, ő Gróf Tisza Kálmán miniszterelnök leszármazottja. Úgy érzem, hogy nekünk tenni kell és tenni is fogunk ahogy a Jóisten megengedi.

(B.M.): Az én időmben a Metropol együttes próbálta megtörni az erdélyi magyarságnak a zenei világán keresztül azt a politikai jeget, amivel a rendszer minket befagyasztott, tehát nem tudott kibontakozni úgy a magyar rockvilág, mint Magyarországon. Ezen irányzatok, törekvések hatására, a 90-es évek után, Kolozsváron, Gyergyóban, Udvarhelyen, Régenben, Nagyvárodon is beindult az erdélyi rockzene világa. Nekünk a közönségnek, a zenefogyasztóknak, igényünk van hallani olyan dalokat, ami a nemzetünk értékeit közvetíti és ezt próbálja a szövegekbe foglalni. Te melyik dallal érezted azt, hogy ezt a legjobban áttudod adni?

(Sz.E.): A műsorrendet mindenképpen úgy próbálom összeállítani, hogy legyen egy íve a koncertnek. Minden dalnak van mondanivalója, de azért legyen egy teteje, egy alja és így lesz kész a ház is, ha jó az alap, jó a tető, akkor megélünk benne. Ahogy a koncerten is elmondtam, nagyon nehéz összeválogatni a dalokat, főleg egy karácsonyi koncerten, de a nem karácsonyi koncerteken, a fesztiváldalokat, amiket játszunk, ott mindenképpen nagyon fontos, hogy a hit, a szeretet és a béke ott legyen benne. Mi nem a gyűlöletről, a megosztásról énekelünk, hanem arról, hogy nekünk itt a helyünk és nem akarunk elmenni. Én minden koncerten elmondom, hogy azokhoz az emberekhez is szólunk, akik nem itt laknak, vagy elmentek, vagy vissza akarnak jönni, tehát őket mindig visszahívjuk.

(B.M.): 2019-ben Brassóban, amikor beszélgettünk, akkor mondtad, hogy a szövegeid azok gyakorlatilag kész versek, és szeretnél egy verseskötetet kiadni, megtörtént a kivitelezése?

(Sz.E.): 2020-ban döntöttem el, hogy szeretném ezt megörökíteni egy írott formában, mert ugye más értelme lehet egy dalszövegnek olvasott formában és énekelve is, ezért gondoltam, hogy ezt át szeretném adni az utókornak. Nos, nem sikerült, mert akkor hirtelen úgy éreztem, hogy egy szóló album jobb lenne – hiszen 20 éve vagyok már a pályán –, s akkor folyamatosan jöttek a dalok és megszületett a Mindenből elég című szólólemezem, emiatt anyagilag és energia szempontjából is visszaszorult a verseskötet, de nem hagytam el ezt a gondolatot, meglesz.

(B.M.): Milyen énekesekkel, kikkel tudtál jól dolgozni? Kikkel léptél fel? Kikkel talál a világnézetetek?

(Sz.E.): A világnézetről nem vagyok meggyőződve mindenkiről, de azért mindenkivel jól egyeztem, 2010-ben mikor az X-Faktorban voltam, ha akarjuk, ha nem az része az életemnek – igaz akkor még más volt az értéke, mint amit most látunk a televízióban –, és akkor meghívtak egy műsorba, ahol Demjén Rózsival szerepeltem, volt egy műsorunk Pécsen és meghívott a koncertjére december 27-én, ott kezdődött a barátságunk. Sokat beszélgettünk, sokat volt Szászrégenben is. 2011-ben meghívtam Homonyik Sanyit, felléptem Horváth Charlie-val, Tóth Renivel a Kormorán egykori énekesnőjével, Rudán Joe-val, Baricz Gergővel a tavaly, Kalapács Józseffel 2018-ban, majd testvéremmel Szabó Gyula Győzővel, aki a Regélő együttes tagja. Mindenkivel nagyon jól egyeztünk, a világnézetünk azért 90 százalékban talál.

(B.M.): Ez nagyon érdekes, mert pl. Bagossyék egy más kifejezési formát nagyon sikeresen tudnak művelni, és Gyergyó több együttese is követi példájukat. A Kormorán hatására a Felvidéken a Ghymes, nálunk meg a TransylMania alakult meg. Na most a TransylMániának is komoly a zenéje és a mondanivalója, ti milyen viszonyban vagytok velük?

(Sz.E.): Személyesen nem ismerjük egymást, a zenekari tagok között vannak kapcsolatok, de szerintem a világnézetünk meg a nemzeti öntudatunk az összekapcsol bennünket, az, hogy erdélyiek vagyunk, ez nagyon fontos.

(B.M.): Hogyan emlékszel vissza Brassóra, Hétfalura?

(Sz.E.): Úgy emlékszem vissza, hogy az egyik dalunkba belefoglaltuk Brassót is. A trianoni dalunkba, ami 2020. június 4-én jelent meg, ott van benne Brassó is. Számunkra nagyon fontos, hiszen együtt vagyunk igazi nemzet és ehhez Brassó is hozzátartozik, az egész Barcaság.

(B.M.): Nekünk, Barcaságnak Zajzoni Rab István volt a legnagyobb költőnk, az 1848-as forradalmi időszak után próbálta a nemzeti öntudatot megtartani. Gondoltál arra, hogy megzenésíted a verseit? Vagy esetleg más írók, költők verseit?

(Sz.E.): Még nem gondoltam, megmondom őszintén. Természetesen vannak másoktól megzenésítéseink pl. Vass Albert Véren vett ország versét mi is megzenésítettük. Licis koromban nagyon sok verset megzenésítettem, csak az nem maradt fent, nem gondoltuk annyira komolynak.

(Béres Vivien Beatrix): Egy nagyon fontos kérdést kifelejtett Mihály. Ugye most ér véget a turnétok?

(Sz.E.): Igen, holnap lesz az utolsó koncert Sepsiszentgyörgyön.

(B.V.B.): Felsorolnád, hogy milyen helyeken lépteket fel Erdélyben?

(Sz.E.): Voltunk Felsőboldogfalván, Kisgalambafalván, Kézdiszentléleken, Búzásbesenyőn, Korondon, Tusnádfürdőn egy gyönyöri katolikus templomban, aztán egy nap szünet volt, utána játszottunk Marosvásárhelyen a Kultúrpalotában, utána pedig Szászrégenben.

(B.V.B.): A koncertjeiteken nemcsak a zenekar lépett fel, hanem voltak meghívottak is. Kik voltak még a színpadon?

(Sz.E.): Marosvásárhelyen és Szászrégenben a szászrégeni Piccolnio gyerekkórus, Banga Gáspár vezetésével, illetve Vadkerti Imre, Marosvásárhelyen pedig ott volt Molnár Jocó barátom is. Még fellépett Kádár Barna Zsolt és Géczi Amália.

(B.V.B.): Honnan jött az ötlet, hogy Vadkerti Imrét is meghívjátok?

(Sz.E.): Volt egy olyan gondolatom, hogy minden évben olyan embereket hívok meg, akik közel állnak a lelkemhez, a szívemhez. A Kormoránt nagyon szeretem és úgy gondoltam, hogy ő lenne a következő ember, akit szeretnék látni, valószínű, hogy jövőben is őt hívjuk.

(B.V.B.): A kórusban pedig ott volt a kisfiad is.

(Sz.E.): Így van, már két éve tagja a kórusnak, ötéves korától ott van, már hétéves és nagy büszkeség volt számomra, hogy együtt állhattunk és énekelhettünk a színpadon.

(B.M.): Akkor már rákérdeznék, mondj valamit a családodról, mikor nősültél meg?

(Sz.E.): Szabó Koppány Ákosnak hívják a kisfiamat, de van egy kétéves lányom is, Szabó Dóra Adrienn. A feleségemmel, Szabó (Tanászi) Enikővel 2012-ben nősültem meg, ő marosvásárhelyi származású.

(B.M.): Az első Titán együttes tagjai kik voltak, hány lemezetek jelent meg, és kik a mostani tagok?

(Sz.E.): Amint mondtam 2003-ban alapítottam, gimnáziumi együttesből nőtte ki magát. Csak ebben az évben a szatmári Sendus lemezkiadónál jelent meg a Titánium lemezünk, és megnyertük az országos Saint-George Rock Night fesztiválon a II. helyezést. Az akkori tagok: Tisza Kálmán István dobok, Vizi Imre basszusgitár, Géczi János billentyű, Nagy Róbert szólógitár és én. Lemezeink: 12 titok (2005), A legújabb holnap (2010), A sok szép tél (2013), Titánium 2 (2015), Égig érő fák (2017), 15 Év Titán (2018). 2005-ben a Médiabefutó tehetségkutatón a Romantikán túl című dallal megnyertük a Román Televízió és egy erdélyi fesztivál különdíját. Együttesem tagjai időközben változtak, sokan Homonyik Sándor zenekárban játszanak, a mostaniak: a doboknál Gróf Tisza Kálmán, a basszusgitárnál Banga Dániel Gábor, billentyűnél Géczi János, akusztikus gitárnál Boér Károly, szólógitárnál pedig Nagy Attila.

(B.M.): A kórust szintén az együttesed tagja vezette?

(Sz.E.): Igen, Banga Gáspár, most ő volt a basszusgitáros, de különben az ő fia Banga Gábor, aki billentyűs a zenekarban.

(B.V.B.): Akkor ez egy nagyon szép családi koncert volt, apák és fiaik. Ez azért egy különleges érzés lehetett, másabb volt így játszani?

(Sz.E.) Sokkal, számunkra ez nagyon fontos volt. Szászrégen a szülőföldem, igazán itt méretkezünk meg, de egyben az a „háttérországunk” is, itt tudunk igazán alkotni, hisz itt érezzük legjobban mindenki szeretetét.

(B.M.): Édesanyád közelében ültünk, láthattam a boldog arcát azt, hogy büszke a fiára, az unokájára, és ugyanakkor átéli könnyes szemekkel a zenétek szépségét, mondanivalóját. Ő is végignézett rajtunk, és láthatta, hogy mennyire elvarázsolt és mennyire meghatottak a dalaitok. Ahogy mondta Vivien, egy három generációs családi találkozó volt a mai este. Amit a dalokban is énekeltek, a nemzet, a család, a béke, a szeretet az csodálatosan megvalósult. Ez Karácsony igazi küldetése.

(B.V.B.): A jövőbeli tervekben számíthatunk még erdélyi turnéra?

(Sz.E.): Igen, mindenképpen lesz, ugye 20 éves a zenekar, mi ezeket nagyon próbáljuk betartani, tehát ha már jubileum, akkor legyen.

(B.V.B.): Végigjárjátok Székelyföldet?

(Sz.E.): Igen, megmondom őszintén, Székelyföld a cél, de azért a Partiumba is elszeretnénk menni, sőt az egész Kárpátmedencébe.

(B.M.): De azért Brassót ne hagyjátok ki, hiszen várunk titeket! Jó lenne, ha a brassói fellépésen előzenekarként meghívnátok Tüzes Zoltán egykori diákom Arzenál együttesét.

(Sz.E.): Nagyon szépen köszönjük! Szívesen meghívjuk az Arzenált is.

(B.V.B.): Mit üzensz a barcaságiaknak?

(Sz.E.): Olvassák a Brassói Lapokat, hallgassák a Korona Rádiót! Kitartást, ami nagyon-nagyon fontos. Higgyünk abban, hogy magyarnak lenni jó!

Megalakult a Brassói Vándorszínház

                                                                                                                          Írta: Béres Vivien Beatrix                                                                                                                                                                                                                                            

A 2022-es Brassói Magyar Színházfesztiválon lépett fel az Ultima Sacra társulat, amely egyben a Brassói Vándorszínház – Az Összetartozás Színháza létrejöttének nyitánya is volt.

Az együttes Hazám felől – Hazám felé előadásának fő gondolata egy olyan országrész visszacsatolása volt, amelyet a II. világháborúban kaptak vissza. A történet egy szavaló katonáról szól, aki fél elhagyni az otthonát. Háború van, a bevonulásakor szerelmes lesz, megházasodik és gyermeke is fogan. A század viszont tovább megy, a hős hadifogságba kerül, a feleségének pedig menekülnie kell. Megmaradnak-e magyarnak? Újrakezdhetik-e az életüket a hadifogság után? Beszélhetnek-e az anyanyelvükön szabadon? Ezeket a kérdéseket szavalja és zenéli el Szőke Tímea, Szepesi Richárd és Miks-Rédai Csaba. A Vándorszínház ötletének megvalósításáról és az együttessel kialakult kapcsolatáról beszélgettem Kökösi Attilával, illetve az Ultima Sacra tagjait kérdeztem, hogyan élték meg az erdélyi turnéjukat.

 

Béres Vivien Beatrix: Hogy ismerted meg az Ultima Sacra együttest, hol találkoztatok egymással?

Kökösi Attila: 2018-ban szerveztem két Vazul Vére akusztikus koncertet Erdélyben, Brassóban és Sepsikőröspatakon és akkor ismertem meg Szepesi Ricsit. A sepsikőröspataki sportcsarnokban figyeltem fel rá, még mielőtt kiment a színpadra. A fellépés előtt összegyűjtötte a csapatot és egy motiváló a maga nemében megható beszédet tartott, lelkesen bíztatta a többieket és kihangsúlyozta, hogy ott akkor, azon az estén küldetésük van. Utána mikor a Rendületlenült szerveztem, felkértem Ricsit, hogy jöjjön el Brassóba és vegyen ő is részt benne, hozzon magával három dalt. Ő hozta a megnyitó dalt, a Végső szimfóniát, a Légy önmagad című dalt és a címadót, a Rendületlenült. Akkor így kialakult köztünk egy barátság. Két éve terveztünk egy tizenegy állomásos akusztikus templom-koncert turnét neki és Tímeának, ami nem jött össze a vírushelyzet miatt. Tologattuk az időpontot, amíg végül megállapodtunk az idénre, június 4-re. Hogy az Ultima Sacra megalakult és ilyen formát öltött, ez teljes mértékben Tímea, Ricsi és Csaba ötlete volt. Tímea és Ricsi énekel és hangszeren játszik, Csaba pedig a hangmérnök és a saját verseit szavalja.

(B.V.B.): Tehát aközben alakult meg az együttes?

(K.A.): Igen, igazából amikor elhívtam Ricsit, ő szólt, hogy Tímeával közösen jönne, hogy változatosabb legyen. Végül összeboronálták magukat Csabival, aki jött a verseivel és akkor így kialakult a zenekar. Közben Ricsinek és Tímeának tavaly decemberben volt egy akusztikus koncertje, amit a brassói Korona Rádióban, Csaba stúdiójából közvetítettünk.

(B.V.B.): Mikor jött a gondolat, hogy turnét szervezzél?

(K.A.): Az első turnét, június 4-e körül alakítottuk ki. 2018-ban sikerült megszerveznem Brassóban az I. Brassó Megyei Magyar Ifjak Napját a Nemzeti Összetartozás jegyében. Meghívottunk az Atilla Fiai Társulat volt, a színpad előtt összeállítottunk az István, a király rockopera dalaira egy harmincperces táncos műsort. 2019-ben a II. Brassó Megyei Magyar Ifjak napja keretében, Vadkerti Imre nagymértékű hozzájárulásával színre vittük a Rendületlenül zenés-történelmi játékot, 2020-ban lezárták az országot, pedig akkor a MAGÍR közösséggel szervezni akartunk egy önismereti tábort. 2021-ben egy rádiómaratont szerveztünk a Korona Rádióban, az idén a IV. Brassó Megyei Magyar Ifjak Napja alkalmából pedig hat helyszínre mentünk el az Ultima Sacra együttessel. A hét település közül, öt Brassó megyében volt, kettő pedig Kovászna megyében. Mindezt a Nemzeti Összetartozás jegyében!

(B.V.B.): Hogy fogadta a közönség az együttest?

(K.A.): Ricsiék nagyon izgatottan várták, Csabának ez volt az első fellépése sorozata közönség előtt. Amikor Sepsikőröspatakon lejárt a műsor, ahogy az Istenember című dalnak lejártak az utolsó akkordjai, egy olyan tapsvihar jött a közönség részéről, hogy mindenki meghatódott. Tehát, a közönség nagyon jól fogadta őket, megvolt a rájátszás is, jött a két himnusz, az emberek pedig nem akartak kimenni a templomból. Nagy sikerük volt. Datkon is jól fogadták, ott is nagy tapsviharral és megható hangulattal zárták a koncertet. A visszajelzések is érdekesek voltak, az emberek megerősítettek abban, hogy az, amit mi akkor megszerveztünk nagyon is kellett a közönségnek.

(B.V.B.): Akkor elmondható, hogy szükség van a kisebb falvakban is kulturális eseményekre és koncertekre?

(K.A.): Igen, mert a Barcaságban a legtöbben csak Brassóra koncentrálnak. Házigazdáink, barátaim, akik segítenek a koncertek megszervezésében, támogatnak és jó ötletnek tartják, hogy zenekarokat, énekeseket hozok el a megyébe, Brassó környező falvaiba. Mindez nagyon sokat jelent az ott élő magyarságnak.

(B.V.B.): Tehát, a kis közösségek is igénylik a kultúrát, a szórakozást.

(K.A.): Igénylik, így van. Ricsiékkel is egy nagyon pozitív kapcsolat alakult ki, egy amolyan adok-kapok viszony a közönség és az előadók között. Az alsórákosi koncerten több, mint 250-en voltak a templomban. Nyilvánvaló, hogy az, amit a zenekar képvisel valóban lélekből jön. Látszik, hogy hisznek abban, amit csinálnak. Most, hogy meglett a háttérvetítés, így még érdekesebbé tettük az előadást.

(B.V.B.): Felsorolnád milyen helyszíneken volt koncertetek most októberben?

(K.A.): Négy helyszín volt: Bölön, Brassó, Csíkszereda és Bukarest. Az elsőhöz hasonlóan most is jó volt a fogadtatás, Bukarestben jöttek el kevesebben, de akik ott voltak, mind meghatódtak.

(B.V.B.): Még terveztek előadásokat Székelyföldön, Barcaságban?

(K.A.): Igen, persze. Jövő márciusban visszajövünk egy teljesen új műsorral. Ha minden terveink szerint alakul június 4-én Bölönben lesz egy Hazám felől – Hazám felé előadás, illetve más zenekarok is csatlakoznak majd az eseményhez. A munka nem áll meg, továbbra is készülünk a fellépésekre, hiszen nagy terveink vannak. Felvidékről is jött meghívás jövő februárra.

(B.V.B.): Honnan jött a Vándorszínház ötlete? Mi volt az előzménye a megalakulásának?

(K.A.): Számomra, mint mindenkinek gondolom, fontos, hogy véghez vigyem a saját ars poeticámat, a küldetésemet. Nemzetben gondolkodom, hiszem és vallom, hogy csak együtt sikerülhet gyarapodnunk, erősödnünk lélekben, alkotó-teremtő gondolkodásban. El akartam hozni Brassóba és a megyébe a léleképítő, a magyar közösségeket összekovácsoló zenei alkotásokat. A Kárpát-medence történelmi régióiból olyan előadókkal sikerült együtt dolgoznom, akik szakmaiságukon túl, megkérdőjelezhetetlen magyarságtudattal rendelkeznek. A szerencse úgy hozta, hogy többségük fellépett több színházi előadásban is. Mint pl. Vadkerti Imre, Rudán Joe, Kalapács József, Varga Miklós, Fehér Nóra, Szepesi Richárd, Szabó Előd, Vörösmarti Imre, Ferenci Attila és még sorolhatnám a barátaim nevét, akik rockoperákban, musicalekben énekelnek, színdarabokban játszanak. Ráadásul Ricsi és Előd nem csak előadó, hanem zenés színdarabokat is ír. Azt mondtam magamnak, hogy itt az ideje, hogy szintet lépjünk… Gyertek alapítsunk egy vándorszínházat! A cél, hogy a brassói műkedvelőket, a brassói születésű, de más városokban élő színészeket, operett- és operaénekeseket társítsuk az említett és más előadókkal. Hozzunk létre közös produkciókat. Ekképpen született a Rendületlenül is, ami egy előszele volt a Brassói Vándorszínháznak. Tegyük mindezt az összetartozás szellemiségében! A Vándorszínháznak van még egy fontos küldetése. Az a helyzet, hogy mi Brassóban kultúrát fogyasztunk, nagyon sok pénz megy ki a kezünkből, a kereskedelmi mérlegünk negatív. Együtteseket hívunk Brassóba, színházi előadásokat szervezünk, kifizetjük a fellépések tiszteletdíját, megtörténik a nézői átélés és aztán annyiban maradunk. A Vándorszínház célja, hogy mi vigyünk ki előadásokat a Kárpát-medencébe, Teremtők legyünk!  Valamilyen úton-módon mutassuk meg magunkat a nagyvilágnak, gyarapodjunk tudásban, lélekben és anyagiakban.

(B.V.B.): Rátérve az Ultima Sacra háttérvetítésére, illetve a fiatal nemzedékre, gratulálni szeretnék, hiszen nagyon ügyesek voltak a felvételeken szereplő színészek, táncosok is! Kik vettek részt a vetítés megalkotásában?

(K.A.): A lány szerepében, a brassói Brok Bernadette-et láthatjuk, aki a Grimasz színjátszócsoportban, Bálint Ferenc keze alatt nevelkedett. Ő hozta a marosvásárhelyi Tompa Ferencet, aki meg a fiút játszotta. A táncosok Bódi Szidónia és Szász Gellérd Ürmösről, ők már régi kollégák, hiszen felléptek a Rendületlenülben is. Gellérd és Szidónia szerint: „jó érzés volt valamit tenni a magyarság és a hazaszeretet érdekében!” A tánctanáruk az ürmösi Mihály Edit volt.

(B.V.B.): A felvételek mellett, kiemelkedőek voltak a beillesztett fotógráfiák is. Kinek a képei jelentek meg?

(K.A.): A fotók Csiki Edmond és Magdó István négyfalusi fotóművész alkotásai, de közreműködött Kelemen Árpád szárazajtai református lelkész, Demeter Zoltán Barótról és Benkő Levente Kolozsvárról, aki könyvet írt a szárazajtai vérengzésről, az áldozatokról megjelent képeket ő küldte el nekünk. A fotókat és a filmrészleteket az “örök” Csiki Edmond szerkesztette, nagyon sok munkája volt benne. Edy a produkció egyik kulcsembere! A háttérvetítés megszerkesztése lényegében úgy történt, hogy Csaba elküldte “timekódolva” a zenei alapokat, Edyvel ketten elmentünk Marosvásárhelyre, a Bogáti erdőbe, Homoród völgyébe a te ötleteid alapján filmezni. A drónfelvételeket a brassói Kispojánában Csiki Raymond és David Mihăilescu készítette. Ezek után megmutatkozott Edy zsenialitása, ő rakta össze az egészet! Ez egy szépen sikerült közös munka volt.

(B.V.B.): Mindenkinek megvolt a maga kis szerepe és így vált egy egésszé.

(K.A.): Így van, emiatt lett sikeres. Egy másik alappillére a sikernek abban állt, hogy kellő alázattal, a kitűzött cél teljesítésével foglalkoztunk, nem egymással.

(B.V.B.): Ha már így kikacsingattatok Csíkszeredára, tervben van-e, hogy esetleg Székelyföldön belül Sóvidékre is eljöjjön a Vándorszínház?

(K.A.): Bárhova szívesen elmegyünk, ha lesz egy helyi vezető, aki elvállalja a szervezést és biztosítja a fellépés tiszteletdíját. Hiszen nagyon sok munka van ebben, az előadók pedig messziről érkeznek. Hogyha kerül olyan vezető, aki komoly és szeretettel vár minket, bárhova elmegyünk.

(B.V.B.): Hogyan alakult meg az Ultima Sacra? Hogy találtatok egymásra? Miért éppen ez lett az együttesetek neve?

Szepesi Richárd: Az együttes igazából úgy alakult meg, hogy Csabival mi már gyakorlatilag 31 éve barátok vagyunk és mondhatom, hogy együtt kezdtük el ezt az egészet, Timivel 6 éve muzsikálunk együtt.

Miks-Rédai Csaba: Ideális volt ez a formáció mindhármunknak, hiszen Timi, Ricsosz és én is hozzá tudtam adni azt, amiben igazán jók vagyunk.

(Sz.R.): Az, hogy miért lett az együttes neve, az egy nagyon érdekes dolog. Tulajdonképpen, én ezt egy álomban kaptam meg, hogy egy Ultima Sacra nevű formáció lesz az, amivel én megfogom élni azt a fajta sikert, amit én szeretnék. Ez egy végső szentséget, végső áldást jelent. Én alapvetően spirituális beállítottságú ember vagyok és nekem nagyon fontos az, hogy az emberek megkapják azt a végső áldást, ami után eltudják engedni azokat a negatív gondolataikat, félelmeiket, amik kínozzák, bilincsbe kötik őket, azokat a mérgező önképeket, amiket belekódoltak a fejükbe akár a szüleik, tanáraik, testvéreik, vagy maga a társadalom. Mindenkiben lehet hibát találni, de ugyanakkor mindenkiben lehet pozitívumot is.

(B.V.B.): Hogyan emlékeztek vissza a barcasági turnékra?

(Sz.R.): Az első és a második turnéra is nagyon jó szívvel emlékszünk vissza. Érdekes maga az Ultima Sacra formáció abból a szempontból, hogy mi zenei alapokra dolgozunk, tehát nem élő zenekar kíséri a társulatot. Azáltal, hogy elkészített zenei alapokkal működik, ad egy kicsi színházi jelleget a történetnek, ugyanakkor én élő hangszereken is játszom az előadásban. Általában én szoktam a dalok zenei alapját feljátszani, tehát minden dobot, gitárt, basszusgitárt, billentyűket, népi hangszereket; a dalok szövegét általában én írom kisebb kivételekkel. A verseket pedig Csabi írja és szavalja el, a felvételek mindig nála készülnek. Ezt azért kell az elején már leszögezni, mert Csabi és én is megpróbáltunk itt a magyar zenészszakmán belül elérni bizonyos dolgokat, próbáltunk komolyabb munkákat megkapni, zenekarokba bekerülni vagy, hogy a stúdiófelvételeiket elkészítsük, tehát mindenki a saját berkein és a saját munkáján belül, Csabi, mint hangmérnök, én, mint zenész vagy dalszerző. Igazából tud rólunk a szakma, csak nem akarnak számontartani, ezért úgy döntöttünk, hogy a saját utunkat kezdjük járni. Ezzel nem is lett volna baj, csak nagyon nehéz, főleg így 40-es korosztályként olyan társakra találni, akik ugyanezzel a fanatizmussal csinálják, mint mi.  Az Ultima Sacra társulatot amikor megalakítottuk és jött ez a turné Attila révén, ennek mi nagyon örültünk, de igazából nem volt még bemutatva az együttes Magyarországon. Tehát magának a társulatnak is és a Hazám felől – Hazám felé előadásnak is gyakorlatilag ott volt Erdélyben, Sepsikőröspatakon a bemutatója. Úgyhogy nekünk Erdély ezért is fontos.

(M.R.Cs.): Maga az előadás valós történet alapján született meg, a nagyszüleim megismerkedése, Nagymamám Magyarországra menekülése az utolsó vonattal, valamint Nagypapa háborús emlékei, amiket ugyan nem közvetlenül tőle hallottam, egészen fiatal koromtól foglalkoztatott. Egy villanás volt egy szerda este, és teljes egészében kiviláglott az addig csak faricskált történet. Köszönettel tartozom Timinek és Ricsosznak, hogy felvállalták a történetünket, segítettek elmesélni nekem. A nyáron másodszor jártam életemben Erdélyben. Hihetetlen volt megtapasztalni azt, hogy templomokban úgy szerették az előadásunkat, mint egy igazi koncerten. Éreztem, hogy hatalmas energiák szabadulnak fel a közönségből és belőlünk is, az a szeretet, ahogy fogadtak bennünket, sokszor könnyeket csalt a szemembe. Ez az összetartozás úgy gondolom, hogy az őszinteségből született meg. Ott akartunk lenni, nem ítéletet mondó, de markáns megemlékezést szerettünk volna tartani azok emlékére, akik kitartása és életakarásának köszönhetően itt lehetünk, magyarként élhetünk.

(B.V.B.): A Brassói fellépéseteken én is ott ültem, meghatódva hallgattam az előadást, olykor körül is néztem és azt láttam, hogy a többieket is hasonló érzések lengték körül, teljes egészében átéreztek titeket. Mit gondoltok, miből fakadhat ez a különös összhang, a kölcsönös lelkesedés, amit az erdélyi, barcasági közönséggel kialakítottatok?

(Sz.R.): Mivel Csabi és én, akik ugye alkotói vagyunk az előadásnak, nemcsak a szereplői és nemcsak a színpadon, hanem a háttérben is alkotók vagyunk. Tehát a verseket, a dalszövegeket, a zenéket mi írtuk, ezért mi egy kicsit jobban áttudjuk érezni, azt a kirekesztettséget, amit egy határon túli magyar ember érezhet és egy zenésznek, dalszerzőnek a legfontosabb feladata, hogy gyógyítson, tanítson és szórakoztasson. Ez az előadás megpróbálja a maga módján mind a három feladatot magába foglalni, de leginkább egy gyógyító munka az, amit mi csinálunk. Van egy dalom – ez nincs benne az előadásban –, aminek az a címe, hogy Nem vagy egyedül és abban bizonyos élethelyzeteket sorolok fel és minden versszaknak a végén az van, hogy nekem a számodra akkor is lesz egy dalom… Aki ezt nem hajlandó így érezni, az nem képes az együttérzésre és én bátran kimondom, hogy az méltatlan arra, hogy ezt a feladatot megkapja és méltatlan arra, hogy a közönség elé kerüljön. Én úgy gondolom, hogy pontosan azért, mert mi is valamilyen módon átéltünk bizonyos fajta mellőzöttséget, megkérdőjelezést folyamatosan azért, mert nem látunk és sok esetben az emberek többsége nem képes azt elképzelni, hogy ezt, hogy lehet vakon megcsinálni, hiszen a legtöbb embernek a vizualitás a legfontosabb eszköze a túlélésre, hogy megélje ezt a világot. A legtöbb információt az emberek többsége vizuális módon szerzi, ezért el se tudják képzelni, hogy enélkül is lehet élni és nem mernek belegondolni abba, hogy így is lehet. Ezért inkább kerülik az ezzel való szembesülést. Nálatok pedig a kulturális megmaradásnak egy fontos része, ez a ti kulturális túlélésetekhez kell az, hogy azt a tüzet, a lángot valahogy megpróbáljuk ébren tartani közösen veletek együtt, amit úgy hívnak, hogy magyarság, hogy nemzeti öntudat, magyar kultúra. Talán Erdélyben ezt jobban megértik, mint itt Magyarországon, szerintem ezért.

(Szőke Tímea): Nagyon örülök, hogy átjött a hangulat, az üzenet, az igazság az, hogy akkora energia árad ilyenkor a közönségből, amin én is meg szoktam hatódni az előadás közben. Hogy az erdélyi közönséggel? Ez egy érdekes kapcsolat már az első, sepsikőröspataki fellépésünktől kezdve, amit csak a nyitottsággal, a magyarság szeretetével tudok magyarázni. Nagyon jó érzés!

(B.V.B.): Volt egy közös csapatmunka is a háttérvetítéssel kapcsolatban, ahogy Attila is mondta, mindenki egy kicsit hozzá tehetett az előadásotokhoz. Milyen volt együtt dolgozni a többiekkel?

(Sz.R.): Abból a szempontból ez egy rendkívül érdekes dolog volt, mert mi nem vagyunk hozzászokva, hogy vadidegen emberek ennyire higgyenek bennünk. Ez itt Magyarországon nem divat, itt ilyen nincs. Itt sajnos sokkal inkább egy érdek vezérelt társadalom működik. Nekünk Erdélyben egyáltalán nem volt probléma, hogyan fogja Csabi megoldani a hangosítást, hogy oldja meg, hogy jól szólaljon meg a történet, hogy ki mennyit fog kapni, hogy stb. mindenki belerakta a magáét, úgy ahogy te, vagy az Edy, a többiek. Mi ehhez nagyon nem vagyunk hozzászokva, nagyon nehezen hisszük el, hogy ilyen csoda megtörténhetett. Nekem egy fantasztikus élmény volt és tanulás, hogy igen vannak és történhetnek még csodák a legváratlanabb módon. Ha az ember mindig csak a negatívumokra figyel és nem veszi észre azt a jót, ami körülötte van, nem veszi észre a segítő kezet, nem képes meghallani a belső hangját, akkor egyedül fog maradni. Én ezért nagyon sokat dolgoztam magamon és dolgozom a mai napig, hogy képes legyek hálát adni azért, ami van és észrevenni a jót is, valamint az embereket, akik hisznek bennem.

(M.R.Cs.): Az első benyomást követően nem lehetett lejjebb adni a színvonalat, mi is, és Attila is gondolkodtunk azon, hogyan lehetne színesebbé, látványosabbá tenni ezt a kifejezetten auditív előadást. A vetítéssel picit a szavalataim szabályok közé terelődtek, viszont a háttérzene és a képek úgy gondolom, keretet adnak, miután hozzászoktam, biztonságos támaszt is jelentenek.

(Sz.T.): Én nagyon örültem neki, hogy részt vehettünk egy ilyen kezdeményezésben, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített benne, akár a háttérvetítésben, ami hatalmas munka volt, akár a turné fizikai lemenedzselésében, ami szintén. Ez utóbbiban óriási köszönet Kökösi Hajninak és Kökösi Attilának, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A háttérvetítés elkészítésében is óriási köszönet mindenkinek, aki hozzájárult és időt, munkát fektetett bele! Köszönjük szépen!

(B.V.B.): A későbbiekre nézve, továbbra is tervben van a Vándorszínházzal való közös együttműködés?

(Sz.R.): Úgy gondolom, hogy igen. Csabi szokta azt mondani, hogy ő azokat az embereket szereti maga mellett tudni, akik egy ház építésénél is ott vannak, nem csak akkor, amikor elkészült. Ti ott voltatok az építkezésnél is és ezért megérdemlitek, hogyha ebből valami hosszabb távú dolog lesz a gyümölcsöt együtt arassuk le.

(M.R.Cs.): Az együttműködésünk folytatódni fog, hiszen márciusra egy új előadással készülünk Erdélybe, de ezt már kifejezetten úgy szerkesztjük meg, hogy számíthatunk az Összetartozás Színházára, a Brassói Vándorszínházra.

Kökösi Attila, Béres Vivien Beatrix, Csiki Raymond, Szőke Tímea, Miks-Rédai Csaba, Szepesi Richárd

Brok Bernadette és Tompa Ferenc

Bódi Szidónia és Szász Gellérd

Bagossy meghódította Brassót

                                                                                                                                                                    írta: dr. Bencze Mihály

A Bagossy Brothers Company 2013-ban alakult Gyergyószentmiklóson, indie rock, alternatív rock, folk-rock stílusú zenéjükre tombol az ifjúság. A zenekar nevét a Bagossy testvérpár.- Bagossy Norbert (gitár, ének) és Bagossy László (basszusgitár, vokál) – családneve ihlette, hozzájuk csatlakoztak: Bartis Szilárd (dobok), Tatár Attila (gitárok, vokál) és Kozma Zsombor (hegedű, harmonika, billentyűk). A következő díjak tulajdonosai: Petőfi Zenei Díj (Az év akusztikus koncertje, 2019), Fonogram-díj (Az év hangfelvétele, 2020-2021), Petőfi Zenei Díj (Az év videoklipje, 2020), Petőfi Zenei Díj (Az év zenekara, 2020). Többször koncerteztek a Barcaságon, a 12. Brassói Magyar Napok alkalmából 2022. szeptember 15-én a Tanács téri nagyszínpadon tartottak egy fergeteges koncertet. Előtte sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Mesélj egy kicsit a családi helyzetedről, hol nőttél fel, milyen volt a gyerekkorod?
Bagossy Norbert: Öcsémmel és édesanyámmal, Bagossy Csillával nőttem fel egy háztartásban. Az öcsémmel mindig jó testvérek voltunk, szerintem azon kívül, hogy ki vágja fel a fát, nem is veszekedtünk. Volt egy időszak amikor nyilván veszekedős téma volt, hogy ki ül a számítógép előtt és ki játszik a Tony Hawk’s 2-vel. Nagyon jó gyermekkorunk volt, reggeltől-estig játszottunk az erdőben, a parkokban. Mindig ki volt adva, hogy sötétedés előtt érjünk haza – ezt amíg betartottuk nem is volt probléma, így tényleg azzal foglalkozhattunk, amivel akartunk, ilyen volt a breaktánc vagy a görkorcsolyázás, a zene. Szóval meg volt adva a lehetőség.
B.M.: Mikor születtél? Hova jártál iskolába?
B.N.: 1990. május 8-án születtem, a Fogarasi Mihály Gimnáziumba jártam. Számítástechnikus szakmával rendelkezem. Mindig is érdekelt a gépek buherálása.
B.M.: S a zene milyen hatás alatt indult be? Volt valaki a családban, aki zenével foglalkozott? Mikor kezdtél el hangszereken játszani?
B.N.: Mindenki zenélt valamilyen hangszeren, úgyhogy amikor családi összejövetelek voltak, akkor hallhattunk egypár nótát, családi zenélgetéseket. Volt egy kicsi, piros walkmanünk és azon hallgattunk válogatáskazettákat édesanyám révén. Maga a zenélés 15 éves koromban kezdődött el, 9. osztályos voltam, amikor legelőször gitárt vettem a kezembe és elkezdtem zenélni. Arra emlékszem, hogy már az első akkordok után rögtön saját dalt szerettem volna írni. Írtam is angolul és magyarul is.
B.M.: Hogy alakult meg az együttes?
B.N.: Vagy 6-7 zenekarban játszottam, mindegyik zenekarban Szilárd volt a dobos, az öcsém is úgyszintén benne volt. Mindig hasonló volt a felállás, mint most. Aztán megíródott az Add vissza a játékom című nóta és annyira elindult – akkor még szólóban is gondolkoztam –, hogy muszáj volt egy zenekart tenni mögé. Akkor én már nagyon sokat játszottam Katával, öcsém segített felvenni a dalt, Szilárd is közreműködött, mint dobos és egyértelmű volt, hogy ezt összerakjuk és megcsináljuk élőben. Azóta meg eltelt 10 év és itt vagyunk.
B.M.: Ezzel be is robbantatok. A hazai és a magyarországi média is elkezdett közvetíteni titeket, elkezdődtek a koncertek. Hogyan épült fel és erősödött meg a zenekar?
B.N.: A legelső években Ata, a gitáros kollégánk vette kézbe a zenekar menedzselését. Telefonáltunk rádióknak, elküldtük a zenéinket, bekérezkedtünk a klubokba, rengeteg helyen megfordultunk. Kilométert nem kímélve, pihenésre nem vágyva. A legelső időkben mindenkinek volt állandó munkahelye és volt, hogy reggel hatra értünk vissza a koncertről, aztán mindenki ment dolgozni hétre. Egész egyszerűen, hál’ Istennek organikusan nőtte ki magát a dolog. Tehát, olyan koncerteket sikerült adni, hogy mindig úgy szálltunk le a színpadról, hogy a fesztiválszervezők már ott álltak és hívtak minket további koncertekre. Szerettünk volna megjelenni Magyarországon is, viszont csak úgy, hogy van egy rendes nagylemezünk, amit igenis valamilyen menő stúdióban veszünk fel, hogy készen állunk rá, hogy olyat mutassunk, amire büszkék vagyunk és így történt, hogy összekuporgattunk egy stúdióra és lemezre valót. Közben meghirdettek egy pályázatot, amivel támogatják a kezdő zenekarokat, már meglévő dalokkal és koncepciókkal, hogy létrehozzák az első lemezüket. Ezt megpályáztuk és mintha ránk szabták volna, megkaptuk és felvettük az első Elviszlek című lemezünket Magyarországon. Azzal próbáltunk hódítani ismét. Ez szintén nagyon érdekes folyamat, mert van, hogy többszász, többezer fős koncerteket adtunk Erdély szerte, de amikor kimentünk Magyarországra ott olyan koncertek voltak, hogy három-négy ember állt előttünk. Újra kellett építeni az egészet a nulláról.
B.M.: A szocializmusban a Metropol zenekar hazai szinten kiemelkedő volt, de nekik nem adatott meg a magyarországi lehetőség. Előttetek meg a TransylMania próbálkozott Magyarországon, de egy más réteget fogott meg. Gyakorlatilag ti vagytok az első olyan erdélyi zenekar, aki képes volt ennyire berobbanni Magyarországon, sőt a Kárpát-medence szintjén. Minek köszönhetitek ezt a sikert?
B.N.: Nagyon sok dolognak kell összeállnia, hogy sikeres legyen egy zenekar. Nem igazán tudok titkokat mondani azonkívül, hogy a dalok olyanok kell legyenek, hogy magukkal vigyék az embereket. Nagyon sok munka és kitartás kell hozzá. Nagyon sok mindennek kell egymás mellett jól működnie. A folyamatos kitartás a fontos. Tehát, igazából ez a legfontosabb, ez az, ami előre viszi az embert.
B.M.: Én ahogy látom – ismerve az erdélyi magyar zene skáláját –, ti kaptatok egy olyan rést, ami ugye beleül az emberek lelkébe, a szövegnek mondanivalója van, az embereket ez annyira megfogta, hogy az iskolába is ahogy megjelent a lemezetek, a diákok abban a helyben énekelték. Rögtön ezt a fiatalságot, s nemcsak ezt, hanem az idősebb réteget is megfogtátok. Érezzük azt, hogy valami újat hoztatok, valami szépet. Nem azt a primitív szöveget, nem azt a hebehurgya amerikai dadogós zenét, hanem tényleg egy igazi erdélyi magyar zenekar letettek.
B.N.: Köszönjük szépen!
B.M.: Hogy születnek a dalok, a szövegek?
B.N.: Nincs benne tudatosság, én írom a dalszövegeket, nem voltam soha valamilyen stílusnak a híve, hanem mindig nyitott szemmel jártam-keltem a világban és nagyon sok mindent szeretek, meghallgatok. Az érzéseimet ahogy vannak, meg a világképemet írom bele a nótákba. Az öcsém ezt nagyon jól meghangszereli, valahogy amikor mutatok neki gitáromon egy új, érdekes változatot, akkor érzi, hogy mi az a ruha, amivel fel lehet öltöztetni. Ez így összeáll eggyé. Mi soha nem szerettünk megismételni egy dalt, hogyha megírtuk és megjelentettük, akkor nem szerettük még egyszer megcsinálni, még akkor sem, ha befutott és sikeres. Pont az a lényeg, hogy izgalmat kapjunk a munkában. Ha azt csinálja az ember, amit szeret, akkor megvan az a kiváltsága, hogy mindig csavarhat rajta egy olyat, ami izgalmas. S ez nem biztos, hogy egyből tetszik az embereknek, nem biztos, hogy pozitív lesz a visszajelzés. De próbálkozunk és eddig mindig úgy adódott, hogy minden próbálkozás így vagy úgy pozitív lett.
B.M.: Hány nagylemezetek jelent meg?
B.N.: Hét lemezünk jelent meg eddig: Ha rólad szólna (2013), Elviszlek (2015), Vakít A Kék (2016), A Nap felé (2017), Veled utazom (2019), Csendes Vizeken (2020), Fordul a világ (2021). Hamarosan jön a nyolcadik.
B.M.: Erdélyi turnéra még készültök?
B.N.: Persze, ugye nyáron májustól októberig van a fesztiválszezon, abban az időszakban megpróbálunk minél több helyen megfordulni. Mindenhol is szeretnénk ott lenni. Most már egy pár éve nem volt turnénk, valószínű akkor fogunk csinálni egy ilyen igazi turné dolgot egy produkcióval, amikor nem a fesztiválszezonos, bulis Bagossy koncepciót hozzuk el a színpadokra, hanem valami exkluzívabbat. Vannak ötleteink rá, valószínűleg a jövő évben kerítünk rá alkalmat.
B.M.: Lévén, hogy ugye Erdély ősi székely területéről jöttetek, erdélyi mitológiát is próbáltok belevinni a dalaitokba? Próbáltok valamilyen ősi, történelmi mondanivaló fele nyúlni?
B.N.: Nem, mi az érzéseket visszük bele, de nem tudatosan, nem nyúlunk semmiféle dologhoz tudatosan, hogy azért kerüljön bele a dalba mert valami olyat szeretnénk mondani. Egész egyszerűen azt, ami mi vagyunk, azt adjuk ki a zenénkben. Nyilván mivel székelyek vagyunk az egészen, ezért azt az életérzést adjuk át, amit egy székelyember adhat át. Szóval, organikusan jön belőlünk.
B.M.: Éneklés közben megtörténik veled az, hogy elszállsz a földről?
B.N.: Vannak pillanatok amikor igen. Azt kell tudni ugye, hogy egy évben 70-100 koncertet csinálunk, s elég jól felvannak építve. Maga a színpadi lét nem egy show, de mégis köze van hozzá. Az a vagány az egészben, hogy a dalok minden egyes helyszínen máshogy csapódnak le bennünk is, és vannak olyan dalok, amiken újra és újra mindig másként lehet meghatódni. Ezek nagyon izgalmas dolgok, s mindig helyszíne válogatja.
B.M.: Például ott van az Add vissza a játékom dal, az óvodások, az iskolások, a középkorúak, az idősek is énekelik. Ez a szöveg, ez a dallamvilág mindenkit megfogott. Na most ugye azért kérdeztem ezt a felemelkedést, mert nektek a koncerten az a jó, hogy az emberekből kitudjátok váltani a katarzist. Azt pedig egy tényleg lélekből jövő dallal, szöveggel lehet elérni. Én ezt egy óriási pontnak látom bennetek, hogy ezt ilyen fiatalon sikerült megtalálnotok.
B.N.: Soha nem készültünk belőni a korosztályt, hogy kinek zenélünk, meg ilyesmi. Számunkra is óriási, nem is a meglepetés, hanem inkább ilyen köszönet és hálaérzés van bennünk, mert minden korosztály hallgat minket. Azt gondolom, hogy a mondanivalónk a lélekről szól. A lélek meg örökké van és ezért valahogy mindenki megtalálja magát benne.
B.M.: A magyarországi közösség, zenevilág, hogy fogadott el titeket?
B.N.: Nagyon szeretnek a kezdetektől fogva. Talán ilyen „fűszeresnek” tartottak minket, hogy van bennünk egy olyan íz, amit csak mi tudunk. De abszolút pozitív fogadtatásban volt részünk.
B.M.: Gyergyószentmiklóst a szocializmus, de a demokrácia is szándékosan elhanyagolta gazdaságilag. Ti vagytok a „Jégtörő Mátyások”, akik ebből a világból zeneileg kitörtetek, követendő gazdasági példát mutatva. Gondolom, segítetek, mecénáskodtok az újonnan alakuló együtteseknek?
B.N.: Igen, de ők már maguktól is ügyesek, jól zenélnek, előttük a jövő. Mindenikkel baráti viszonyban vagyunk. Gyergyószentmiklóst, Erdély Liverpooljának is nevezhetnénk, hisz rajtunk kívül itt alakultak a No Sugar, 4S Street, Teddy Queen, Rafferts együttesek, akik Erdély szintjén már ismertek. Így szülővárosomban már zenei fesztivált is rendezhetünk.
B.M.: Kedvenc együtteseid?
B.N.: Igazán kedvenceim azért nem voltak soha, mert mindig nagyon sokféle előadót hallgattam. Emlékszem amikor a Police-t hallgattam kazettán, az zseniális volt, de ott van a Red Hot Chili Peppers is. A magyaroknál pedig a Republic.
B.M.: Magyarlakta területeken kívül próbálkoztatok koncertezni? Nyugati, amerikai részeken?
B.N.: Nem, de európai meg amerikai turnét jelenleg is tervezünk. A vírushelyzet kicsi elmosta, de ez hamarosan létre fog jönni, ha minden igaz. Úgy gondolom, hogy ugyanúgy, ahogy a világban mindenféle nyelven éneklő zenekarokat szeretnek teljesen más ajkú emberek, úgy a magyar sem kellene kivétel legyen. Igaz, sokkal komplexebb, meg nehezebb olyanféle dallammisztikát belevinni, ami talán könnyen fülbemászóvá teszi a zenét, ezért ez egy izgalmas feladat. Én remélem, hogy lesz rá lehetőség.
B.M.: Angol nyelvű válogatást terveztek?
B.N.: Nem, azt semmiképp. Ez a zenekar magyarul nyomja a muzsikát.
B.M.: Én Kóbor Jánossal személyes ismeretségben voltam és kérdeztem tőle az angol nyelvű fordításokról. Azt mondta: annyira érdekes a magyar nyelv mikor lélekből énekeled, hogy a külföldi közönségnek is inkább magyarul kell, mert jobban megfogja őket. Úgyhogy én ugyanezt látom nálatok is, hogy olyan lelki dolgokat tudtok közvetíteni, hogy kár lenne mondjuk angolra vagy más nyelvre lefordítani. Inkább így a saját nyelveteken menjen a nagyvilágba. Most itt vagytok Brassóban, itt vagytok a Barcaságon. Mit üzentek az erdélyi magyaroknak, a szülőhazátoknak?
B.N.: Egyrészt, hogy hallgassanak minél több Bagossyt, mert ezt nem hagyhatom ki. De nagyon jó itt lenni, együtt lenni és köszönjük szépen!
B.M.: Köszönöm az interjút, és további sikereket kívánok!

Fületelke – A múlt kincsei között

Írta: Béres Vivien Beatrix és Dr. Bencze Mihály

Fületelke (románul: Filitelnic, németül: Felldorf) Maros
megyében, Balavásártól 7 km-re fekvő hajdani szász falu. A faluban
évről évre csökkent az erdélyi szász lakosság száma, napjainkban
mindössze a fennmaradt lakóházak és a helyiek által oly sokat
jelentő evangélikus erődtemplom ad visszatekintést a régmúltra.
Fületelke helytörténete már több civilszervezetet is munkálatokra
késztetett, ellenben az igazi gondviselést a falu lakosaitól kapta
meg.
Idegenvezetőnk ifj. Jakab Elek Zoltán, aki 36 éve Fületelkén lakik,
tartalmas beszámolóval ismertette a falu helytörténetét. Elmondása
szerint, az 1990-es évek után szinte az összes szász kitelepedett
Németországba és Ausztriába. Az első hivatalos okirat, amit kiállítottak a
faluról az 1342-ből van, ez igazolja, hogy már a 14. század első felében
lakhattak itt emberek, sőt még jóval azelőtt is, de révén, hogy egy kisebb
falunak számított, nem vették annyira nyilvántartásba. Az evangélikus
templom mögötti temető sírkövein – főként azokon melyek az idő múlása
ellenére is megmaradtak – jól látható, hogy a többségi szász
vezetéknevek a Schmidt, Wolff, Gottschling, Theil és Weber voltak. A
tatárjárás után megfogyatkozott falut 1342-ben említik először Fyleteluke
néven. Az 1300-as években, amikor idekerültek a szászok, nagyon
erdős volt a vidék, többnyire mezőgazdasággal kezdtek foglalkozni,
téglákat és cserepeket vetettek, tetőfedeleket és kemencéket
készítettek. A kedvező talajtani adottságok miatt, hozzáfogtak a
szőlőtermesztéshez is, kialakítva egy nagyon jó üzleti lehetőséget,
hiszen a faluépítés során szükség volt a hosszú gerendákra, így a
szőlőből készített borokat hargitai fenyőfákra cserélték el. Az I.
világháború előtt, 1910-ben 582 lakost számoltak, melyből 521 német,
44 román, és 17 magyar nemzetiségű volt. A háború kezdetekor többen
is elmentek, csak a nők és a gyerekek maradtak a faluban, sokan nem is
jöttek vissza; vagy ott vesztették el az életüket a fronton, vagy fogságba
kerültek. Peter Gärtner: Si voas et än Fellderf. Felldorfer Heimatbuch.
(Eigenverlag, Wickenburg-Druck, Essen 1981.) című könyve alapján, az

I. világháborúban meghalt fületelki szász hősök Peter Schmidt, Georg
Gottschling, Johann Römer, Daniel Wolff, Johann Platz, Georg Weber,
Johann Groß, Stefan Groß, Peter Theil, Johann Theil és Daniel Wolff
voltak.
A fületelki magyarokról szót ejtve, a történelmi egyház szerint, a
Fületelkétől 4 km-re levő Egrestőhöz (románul: Agrișteu, németül:
Agreschteln) tartoztak. Az egrestői református egyház lelkésze, Lukács
Zoltán, telefonos megkeresésünkre elmondta, hogy hosszú évek óta
nem volt se magyar esküvő, se magyar keresztelő a fületelkiek között.
Mára nagyjából vegyes családokká váltak. Fületelkén az idén szűnt meg
az összevont osztályokkal működő 1-8 osztályos iskola – az
intézménynek sosem volt magyar tagozata. A magyar gyerekek román
tagozatra kellett járjanak, így sokan elvesztették identitástudatukat.
Zoltán angol nyelvet tanított az iskolában. Szerinte a szülők áthozhatták
volna a gyerekeket Egrestőre, hiszen ott a mai napig is van magyar
oktatás. Elmondása alapján, még most se lenne késő magyar iskolába
járatni a gyerekeket. Viszont, a szülők kényelmesek, azt hiszik a román
oktatással jobban érvényesülnek a gyerekeik.
A magyar családok száma sem volt mérvadó, kevesen éltek a
faluban. Jóval a II. világháború után kezdtek el betelepedni, de akkortájt
is csak néhányan. 2002-ben 270 lakosa volt, ebből 207 román, 53
magyar és 10 német. Elek elmondta, hogy sokan vegyes családból
vannak, a mostani számítások alapján 20-25 fő magyar lakosa van
Fületelkének. Az itteni magyar családnevek között a Jakab, a Szfárli,
Kabai és Csiszér nevek szerepeltek. A falu lakossági összetétele most
kb. 25 magyarból, 140 románból és 80 romából áll. Lukács Zoltán
szerint, a Szfárli családok nagy része Egrestőről telepedett át
Fületelkére, őseik pedig Felső-Nyárádmentéről származtak. A Kabai
családok Kiskendről, illetve Nagykendről jöttek ide. A falu közelében
működő gázszárító és sűrítőállomáson jól fizető állásokra kerültek ide.
Így nem állt érdekükben szántani, de az állattartásnak se volt keletje.
Azonban a borászat feléledt, évente többször is tartottak és tartanak
most is borkóstolót. Az emberek karácsonykor átjönnek Egrestőre
kántálni, húsvétkor szintén, májusfát is szoktak állítani, de a pandémia
miatt mára ez is elakadt.
Az evangélikus templom kisharangját, mely állítólag az erdélyi
harangok közül az egyik legrégebbiként van számon tartva, 1492-ben

öntötték. Szerencsére nem tűnt el, nem esett baja. A nagyharangot
1923-ban készítették, amit az 1990-es évek közepén mindenféle okirat
és tájékoztatás nélkül megpróbáltak elvinni. Ez viszont nem valósult
meg, egyrészt a templom pozíciója miatt, hiszen nem tudtak rendesen
hozzáférni az ide hozott daruval, másrészt pedig a lakosság kérdőre
vonása miatt, mely szintén gondot okozott. A kisharang jelenleg
kölcsönbe van adva a 2002-ben itt épült ortodox templomnak, a szebeni
szász püspökség engedélyével.
A Si voas et än Fellderf című könyvben, a II. világháborúban
meghalt szászok névsora is megtalálható: Peter Theil, Daniel Theil,
Michael Gottschling, Fritz Römer, Johann Alesi, Peter Theil, Kurt Lang,
Stefan Theil, Stefan Schmidt, Susanna Wolff, Georg Sheiler, Stefan
Schuller, Georg Gottschling, Anna Weber, Georg Zikeli, Georg
Gottschling, Johann Kremer, Daniel Gottschling, Sara Schmidt, Johann
Schmidt, Peter Groß, Johann Groß, Georg Seiler, Stefan Kremer, sen.,
Stefan Kremer, jun., Daniel Kremer, Johann Gottschling, Stefan Groß,
Johann Wellmann, Georg Gottschling, Georg Theil, Johann Wolff, Stefan
Platz, Stefan Römer, Johann Schmidt, Johann Gottschling, Reinhard
Gottschling, Georg Theil, Johann Theil, Sara Theil geb. Wolff, Georg
Römer, Fritz Theil, Johann Kremer.
1944 szeptemberében, az orosz megszállás miatt, a szászoknak
két órán belül el kellett hagyniuk a falut, csak az idősek és azok, akik
nem tudtak elmenekülni maradtak itt. Szászrégenbe (románul: Reghin,
németül: Sächsisch-Regen) vitték és két vonatra tették fel őket. Az egyik
vonat Lengyelországba, Sziléziába, a másik pedig Ausztriába ment. A
Lengyelországba menekülteket később visszatelepítették, de mivel a
saját házaikat a románok elfoglalták, úgynevezett nyárikonyhákba kellett
költözniük. Az 1960-as években tudták visszaigényelni az eltulajdonított
lakhelyeiket. A románoknak, akik akkor kiköltöztek, a politikai helyzet
miatt megengedett volt, hogy bármit magukkal vigyenek, ennek pedig
meg is lett a következménye, lerombolt, kifosztott házakat hagytak
maguk után. A fületelki szászok másik része az orosz fogságban maradt.
Az ausztriai vonatra felkerültek évekig állampolgárság nélkül kellett
éljenek, nem volt szabad dolgozniuk, nagyrészük pedig kivándorolt az
Egyesült Államokba. Az Ausztriában maradt fületelkiek csak hosszú idő
után kaphatták meg az osztrák állampolgárságot, kénytelenek voltak ott
egy saját falut alapítani. Az osztrák falu neve Mattighofen volt, amely, a

felső-ausztriai (németül: Oberösterreich) Braunau am Inn és a szintén
szászok által alapított Seewalchen am Attersee város közelében
helyezkedett el. Az ottani lakók a mai napig fenntartják az akkori
közösséget. Az utolsó szászok 1990-1991 között hagyták el véglegesen
a falut. A templomban az utolsó istentiszteletet 1981-ben tartották, utána
a lerobbant épületben már nem mertek egyházi szertartást tartani, de a
papilakban tovább imádkoztak. A fületelki pap is kivándorolt, később egy
szász pap utazott ide Zágorból (románul: Zagăr, németül: Roden vagy
Rodt). Az itteni magyarok Székelyföldről kerültek ide. Jakab Elek ősei
Felső-Gyergyó vidékéről jöttek Szolokmába, majd onnan Fületelkére. A
második bécsi döntés idején Fületelke Romániához tartozott, míg a 4
km-re levő Egrestő Magyarországhoz került. A románok többsége a
Mezőségről költözött ide. Elek megjegyezte, az itt lakók között sosem
volt nemzetiségi probléma.
1911-1912 között, az Egyesült Államokba kitelepedett fületelkiek
kezdtek el segíteni az evangélikus templom újjáépítésében, pénzt
adományoztak a nagyharang felújítására. Georg Fritsch a falu
emlékének egyik fontos fenntartója, fületelki leszármazottjai miatt
látogatott ide. Szülei az ausztriai kivándorló vonalból, az osztrák Wels
városából származtak. Georg legelőször 1974-ben látogatott el ide
gyermekként. A látogatása kapcsán sok érdekes dolgot mesélt el, hiszen
meglepetésként érte az akkori falusi életmód. Másodjára 2011-ben
utazott ide, akkor már felnőttként, sokkal nagyobb érdeklődéssel a falu
és a származása iránt. Fületelke állapotát látva, elhatározta, hogy
megpróbál segíteni a falun. 2011 óta a pandémiáig, minden év
augusztusában eljött ide. Adományokat szerzett, népszerűsítette a falut,
megalapította a Phönix Projektet, melynek nevét a hamvaiból feltámadó
főnixmadárról adta. Úgy hitte, akárcsak a madár, úgy a falu is fel fog
támadni. A Phönix Projekt előtt, a marosvásárhelyi Arcus Egyesület nyert
támogatást az építménynek. 2021-ben, az egyesület közreműködésével
a Maros Megyei Múzeum régészei, Bencze Ünige és Ștefan Vasilache
végeztek kutatást. Az ásatás során, a mostani gótikus templom keleti
oldalán egy korai félköríves apszist azonosítottak, továbbá három
temetkezést tártak fel. A melléklet nélküli sírok legalább két különböző
korszakban keletkezhettek, melyek közül az egyik a templom északi
oldalán, a sekrestye bejárata alól került elő. A templom északi része egy
korábbi templomot fed le, melynek az északon fekvő fala

feltételezhetően a mostani épület területén kívül folytatódik. Ebből az
következik, hogy a temetkezés utáni időszakban építhették. A sekrestye
alatti kriptát már korábban kitakarították, megközelítőleg az 1950-es,
vagy a hetvenes években. Az 1580-ban, 1655-ben és 1972-ben rögzített
utólagos beavatkozás közül a legfontosabb feltárások: az oltár előtti
nagy méretű gödör, illetve a déli fal menti és az apszis téglaboltozatát
tartó oszlopok alapozási gödrei voltak. A templom belsejét a modern kori
beavatkozások változtatták meg megsemmisítve a korai temetkezéseket
és járószinteket. Ez viszont azt eredményezi, hogy nagy mértékben
csökkent a régészeti kutatások számára fontos információk értéke. A
templom feljavításán jelenleg is dolgoznak.
A falu építkezéseiben III. Károly korábbi walesi herceg, ma már
Anglia királya is segített. Erdélyi származása miatt sokszor ellátogatott
Székelyföldre. A lakók meglepetésére, 2019 júniusában Fületelkét is
felkereste, pénzt adományozott a falunak. A temető felőli várfal
megerősítéséhez járult hozzá.
A templom melletti iskola 1985-ig 5-8 osztállyal működött, a
környező községekről mind ide jártak a gyermekek. Ahogyan Lukács
Zoltán is elmondta, a tanítás akkor román nyelven zajlott. Németül csak
az 1-4 osztályban, illetve a napköziben tartottak órákat. Bár az óvónők
szász nemzetiségűek voltak, leginkább román nyelven tanították a
gyerekeket. Az iskola 2022 szeptemberétől szűnt meg, főként a
létszámhiány és az újonnan épülő egrestői iskola miatt. A hírt
érthetetlenül fogadták, hiszen igaz, hogy kevesen, de akadtak gyerekek,
akik szívesen maradtak volna itt, korábban több tanár – köztük Zoltán
lelkész úr – is bejárt órát tartani a faluba. Ám, ahol megszűnik az iskola,
ott megszűnik az egyház is. Mi marad akkor a falusiaknak? S mi marad a
közösségből? A kérdéseken gondolkodva, elengedhetetlenné válik a
múlt megőrzésének hangsúlyozása. Mert amint sikerül megőrizni a
múltat, úgy leszünk képesek jövőt építeni belőle. A jövővel kapcsolatban
kerül képbe a Fületelkét felkaroló, Huber (sz.: Béres) Anna. A szász
nemzethez való kötődése nem véletlen, ő a Maros megyei Szovátán
született, édesapja Béres Loránd erdélyi székely, édesanyja Béres (sz.:
Maurer) Christa pedig brassói szász születésű volt. Anna és családja az
1990-es években vándorolt ki Németországba, de gyakran
hazalátogattak Szovátára. A gyerekek születéskor már egyre ritkábban
utazott Erdélybe, de az álmát miszerint egy szász házat szeretne

vásárolni a jövőben, nem adta fel. Éveken keresztül keresgélt és
kutakodott a számára legmegfelelőbb ház után, de mindig akadályba
ütközött. Volt, hogy megtetszett neki egy, de a házzal ellentétben nem
lelkesedett a falu iránt, sokszor pedig a közösséggel, vagy az
összeköttetéssel adódtak gondok. A tavaly, 2021 nyarán részt vett egy
német egyesület által szervezett ásatási programban, a Szeben megyei
Somogyomban (románul: Șmig, németül: Schmigen). Az egyesület célja
a szász kultúra fenntartása volt. Az egyhetes ottléte alatt ismerkedett
meg a csapat egyik tagjával, a korábban említett Georg Fritsch-el. A vele
való ismeretség révén került Fületelkére. Kíváncsian érdeklődött az
eladó házak felől, Elek pedig készséggel mutatta végig a falu épületeit.
Anna egy leginkább megmaradt szász karakterű házat választott ki, majd
2021 őszén meg is vásárolta. A történet különlegessége, hogy eleinte
csak egy házat szeretett volna vásárolni, de most úgy alakult, hogy
hosszabb időre is itt szeretne maradni. Mivel nagyon megtetszett neki a
falu, elhatározta, hogy újra megtölti élettel.
Elek megemlítette, hogy egy nonprofit egyesületet is létrehoztak.
Az összetartó közösségük az Asociația pentru Filitelnic néven működik.
Munkájuk során rendbe tartják a falu temetőit, megtisztítják a sírokat,
lekaszálják a kapuk előtti növényzetet, házakat javítanak fel. A
balavásári néptanács segítségével idén egy ravatalozót is sikerült
megépíteniük, melynek 2022. szeptember 8-án volt a felavatása. Az
evangélikus templom közelében helyezkedik el egy román ortodox
templom, amit 1997-ben kezdtek el felépíteni, 2001-ben pedig fel is
avatták. A vallási felekezetek összetétele többnyire román ortodoxból és
magyar reformátusokból áll. Elek közel hét éve rendezi folyamatosan az
evangélikus templomot. Elmondása alapján, a pandémia előtt volt
néhány érdeklődő, jellemzően Bukarest környékéről, akiknek szintén
megmutatta a falu nevezetességeit. Ahogyan a fentebb említett
támogatások is jelzik, Erdély szépsége és a szász falu varázslata
sokakat elbűvölt. Többen is kérdezősködni kezdtek az itteni
vendégházakról, éttermekről, de Fületelke egyelőre nem rendelkezik
ilyen létesítményekkel.
Noha Fületelke szász és magyar lakossága az évek során
megfogyatkozott, a jelenlegi lakók töretlen elszántsággal, idejüket,
szabadnapjaikat feláldozva óvják Fületelke kulturális örökségét, s építik
tovább, hogy a jövőben is fennmaradjon

Homonyik Sándor, Erdély szerelmese

Írta: Dr. Bencze Mihály

Homonyik Sándor (Nagyecsed, 1953. december 30.), magyar énekes és gitáros, Pop-Meccs (1989) és EMeRTon-díjas (1990), valamint a Vitézi rend tagja (2011), a 12. Brassói Magyar Napok alkalmából 2022. szeptember 16-án, a brassói Tanács téri nagyszínpadon tartott egy felejthetetlen koncertet. Az esemény előtt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Múlt nélkül nincs jelen, így van a te életedben is. Milyen volt a gyerekkorod?

Homonyik Sándor: Vidéki srác vagyok, egy Szatmár megyei falucskában születtem, Ecseden 1953. december 30-án, a Bak jegyében. A bakok híresek abban, hogy kitartóak a munkában, nem törtetőleg, de azért mindig elérik a céljaikat. Nem ilyen erőszakosan, nem könyökölve, de általában céltudatosak az életben, és amit kitűznek maguk elé célt, azt a legtöbbször elérik. Ezt már kiskoromban éreztem, amikor a nagyapám, megkérdezte: kisfiam és te mi akarsz lenni? Erre azt mondtam: nem tudom, most zenei általánosban járok, lehet, hogy muzsikus. A nagyapám – akinek nem volt köze a zenéhez – visszakérdezett, hogy muzsikus? Tudod az milyen dolgokkal jár? Te olyan leszel, mint a vándorcirkuszosok. És egy kicsit mindig, amikor elindulok ilyen hosszú utakra, akkor mindig eszembe jut a nagypapám, hogy azt mondja: kisfiam, te akkor olyan leszel, mint a vándorcirkuszosok. Egyszer egyik városban, máskor a másik városban, következő napokban, pedig a következő városban. Nos, tehát a nagyszülőkről ennyit, egyébként egyszerű emberek voltak, a nagyapám asztalos volt. Édesapám Homonyik Béla, nagyon szerette, hogy zenélek, ő inkább a kétkezi munkában hitt, dehát végül is ők követték el a hibát, hiszen zenetagozatos osztályba írattak – az ilyen válogatott osztálynak indult, mert ott tanultak a pedagógusok gyerekei, a tanácstitkár gyereke, de aztán az is lett. A zene, a muzsika gazdagabbá teszi a lelket. Tehát lelkileg, gondolkodásban, embertársaink segítésében is mind közrejátszott. Szóval zenetagozatos osztályba jártam, énekkaros voltam, gyerekkoromban jártunk vendégszerepelni, majd kötelező volt a hangszertanulás, én hegedültem – apámék akkor vettek egy hegedűt, nem is értették, miért kell azon nyekeregni, szóval nem volt muzsikus a család. Aztán egy szinten el is jutottam a zeneiség valamilyen fokára, de nem tetszett a hegedülés, inkább fociztam, mint a környékbeli gyerekek. A hegedűtanárom nem volt szimpatikus, mindig rápaskolt a kezemre, hogy nem gyakorolok, persze, hogy így volt, mert inkább fociztam helyette. És akkor egyszer csak jött egy változás, ez a 60-as évek végén volt, már akkor elkezdett meghonosodni – Magyarországon is – az angolszász zene. A zenecsatornákon hallgattunk külföldi zenéket és egyszer csak jött egy varázslat, a Beatles zenekar, akik olyan mágikus erőt gyakoroltak a világra, hogy a fél világ elkezdett zenélni az akkori korosztályból. Így voltunk mi is, akkor zenetagozatos kamaszokként elkezdtünk kezdetleges módon egyszerűen zenélni, ismert zeneszámokat lemásolni. Először magnóról, később tudtunk szerezni lemezt – volt, akinek a nagybátyja Kanadából küldött – és akkor megtanultunk ilyen kis egyszerű dalokat, hogy damdemdemdööömdödmdam. Na, dehát ennek már nem volt köze ahhoz a zenéhez, amit addig tanultunk, mint a klasszikusok, Mozart, Beethoven stb. Egyszer azon vettünk észre magunkat, hogy van egy kis zenekarunk az iskolában. Később ez a gimnáziumban már komolyabb volt, mert voltak az osztálytársaim között olyanok, akik szintén zenét tanultak. Így megalakult a gimnáziumi zenekar és akkor zenélgettünk. Akkor nemcsak a műfaj volt idegen abban az időben, ott a tanári kar környékén, hanem az a külsőség, amit a zene magával hozott – bakancs, Elvis-galléros zakó, kabát, trapéznadrág. Ezek a külsőségek nem nagyon tetszettek az akkor tanári karnak. Akkor még kötelező volt az iskolaköppeny, iskolasapka, a 60-as évek vége az még ilyen fegyelemközpontú világ volt. Aztán persze volt egy-két affér, apukámmal találkozott az iskolaigazgató, aki elmondta: a Sanyi a jó tanulók közé tartozik, igazán rendes fiú, de ahogy kinéz… Apám szigorú ember volt, azt mondta: na egy órát kapsz és levágatod a hajadat. Az persze érvágás lett volna, meg lelkileg teljesen hazavágott volna. Az volt az első lázadásom, hogy nem vágattam le a hajamat.

B.M.: Az ismert zenészek többsége iskolazenekarral kezdte a pályafutását, akárcsak te is. Az iskolazenekarral hogyan fejlődtetek tovább?

H.S.: Az még nagyon kezdetleges volt, mert azt a műfajt nem tanítják. Nincs rock’n’roll általános vagy középiskola. Azt így el kell lesni, vagy beleszületsz, vagy nem. Mi sok zenét hallgattunk, nemcsak a Beatles-t, hanem később a keményebb, rockosabb dolgokat is: Deep Purple, Black Sabbath, Pink Floyd, Yes, Led Zepplin. Mi még fogékony tizenévesek voltunk, másoltuk őket.

B.M.: Mikor történt a nagy áttörés?

H.S.: Az később történt. Jött az érettségi, ugye én a jó tanulók közé tartoztam, a tervek között volt, hogy továbbtanulok, de valahogy – akkor is a szellem hatalmába kerített – addig-addig húztam a dolgokat, hogy nem vettek fel az egyetemre. Apám erre meg azt mondta: na meglátod, most elvisznek katonának. Na ez így is volt, érettségi után nem sokkal bevonultam katonának. A világ összedőlt bennem.

B.M.: A szocializmusban számomra is zöld pokol volt a katonaság, de nekem legalább kilenc hónapot tartott. Te sajnos így a két éves katonaságot kellet végigéld?

H.S.: Két év, bizony. Valahogy eltelt, utána leszereltünk. A lényeg, hogy amikor elvittek katonának elvesztettem a zenészbarátaimat. Szétesett a csapat. A katonaságban együtt katonáskodtam egy-két olyan emberrel, aki szintén zenélt pl. a P-Mobilnak ott volt a technikusa, vagy egy pesti zenekarnak a zongoristája, tehát csináltunk ott is egy kis zenekart, így nem estem ki a zenekari dolgokból. Eltelt két év, egy darabig én se tudtam mit csináljak. Majd kaptam egy meghívást egy debreceni zenekarba, mert hallották, hogy jól énekelek. S akkor bekerültem abba a debreceni zenekarba, amivel elindultunk egy Pulzus nevű tehetségkutatón és nagyon jó helyezést értünk el. Ennek jutalmául szerepeltünk a tévében, volt egy önálló műsorunk, két percet kaptunk és előadhattuk a saját zenénket. Ennek a tehetségkutatónak volt egy gálaműsora Budapesten a Városligetben és akkor jött életem nagy fordulópontja. Ugyanis, azt a gálaműsort látta a Generál együttes két zeneszerzője, a Várkonyi Matyi és a Miklós Tibor, aki nagyszerű dalszövegíró volt. Már korábban írt olyan slágereket, mint a Könnyű álmot hozzon az éj, vagy a Különös Szilveszter, a Kérdés, Zenegép… Tehát, Miklós Tibor egy sztárszövegírónak számított és látta a zenekarunkat a Várkonyi Matyival együtt és mondta, hogy: gyerekek, ez egy nagyon jó zenekar, meghívunk egy budapesti produkcióba – az egy zenés darab volt, a Sztárcsinálók – és akkor én, mint a Golf zenekar énekese felkerültem a színészek közé a színpadra. Színészi feladatot kellett megoldani, na nem olyan nagyot, ilyen négysoros szerepem volt, de valahol elkezdődött a nagy fővárosi karrierünk. Amikor vége volt a nyári turnénak, utána kaptam egy olyan ajánlatot, hogy maradjak a színházban, én meg ott maradtam hét évig, jártunk színészmesterség órára, balettórára, de nem lettem sem színész, sem balett táncos. Mindig visszavágytam a zenekaros dolgokhoz, de nagyon szép éveket éltem meg a színházban, bejártuk Nyugat-Európát, Londonban, Spanyolországban voltunk. Nagyon sok szép élményem van, de vágytam vissza a zenekarhoz. És akkor egyszer mondtam a Miklós Tibinek, aki a színház művészeti vezetője volt, hogy: Tibikém, találkoztam a V’Moto-Rock gitárosával, Menyhárt Jánossal, aki azt mondta, hogy írna egy dalt, csak szöveg kéne hozzá. Aztán a Tibi azt mondta, jó, rendben van. És akkor a V’Moto-Rock gitárosa megírta a dalt, odaadtuk a Tibinek és megszületett az Álmodj királylány – elsőre.

B.M.: Molnár Csilla, az 1985-ös magyar szépségkirálynő, győzelme után a gimnáziumot magántanulóként folytatta, hogy eleget tudjon tenni a királynőséggel járó felkéréseknek. Fiatal kora nem bírta az értelmetlen pletykákat, a közéleti konfliktusokat, és 1986. július 10-én feladta az életet. Ez az eset megrázta a Kárpát-medence magyarságát. A róla írt dal csodálatos, ezzel nagyon betörtetek.

H.S.: Kérlek szépen még nem. Csak volt egy dal, de még nem volt kiadó. Akkor jött az ötlet, hogy megkérdeztem a Vikidál Gyulát, hogy meghallgatná-e a dalt. Meghallgatta és azt mondta: ez nagyon jó! Megkérdeztem tőle, hogy mi volna, ha énekelnénk egy duettet. Erre egyből igent mondott és akkor így lett két dalunk, az Álmodj királylány és a duett, aminek az lett a címe, hogy Szeretet és gyűlölet. Azzal a két dallal bementünk egy magánkiadóhoz, ők láttak bennünk fantáziát és azt mondták: ez nem két dal, hanem egy nagylemez, nyomás a stúdióba! Akkor elkészült a Vikidál, Homonyik és Menyhárt – így hárman lettünk az MHV formáció. Utána lettek szólólemezeim.

B.M.: Hány lemezed van idáig?

H.S.: Végül is az MHV-val van három lemezünk: Ébresztő (1989), In The USA (1991), Bölcsőtől a sírig (1995), hat év alatt csináltunk három lemezt. És van öt szólólemezem: Légy hű örökre (1990), Kóborló szív (1992), Életem a zene (1994), Sose búcsúzz el (1999), Árnyak közt a fény (2001), tehát összesen nyolc.

B.M.: Mit jelent neked az éneklés? Mi az ars poeticád? Mert ugye, nem könnyű műfaj, a lelkedet kell átadd a közönségnek?

H.S.: Nagy szerencsém, hogy ilyen nagyszerű kollegákkal találkoztam, mint pl. a Miklós Tibor. Tibi nagyon jól bele tud helyezkedni az előadóba, bele tud bújni a bőrébe, így a dalt, a szöveget teljesen át tudom élni. Ezt adom át a mindenkori közönségnek, boldoggá, felszabadulttá teszem, ez a katarzis az ars poeticám. A színpadról talán másképp látszik, mint a közönségben.

B.M.: Gondoltál már saját együttesre? Mi lett az MHV-val, felbomlott?

H.S.: Az MHV nem bomlott fel, mi nem voltunk zenekar, mi két énekes voltunk és a Menyus, mint gitáros – egy formáció voltunk. A Menyus Demjénnel játszik együtt, már 45 éve a jobbkeze, ő írja a dalszövegeit. Mi a Gyulával úgy kétévente összeülünk egy-egy koncert erejéig. Volt, hogy gondoltam egy saját zenekarra, van is nekem. Most tíz éve már, hogy erdélyi fiúkkal játszom, két szászrégeni, a szólógitáros Nagy Robi, a basszusgitáros Balázs Norbi, egy kolozsvári dobos, Jánky Zsolt és egy marosvásárhelyi zongorista Sárosi Péter.

B.M.: Akkor te is erdélyi lettél, erdélyi zenekarod van.

H.S.: Én a lelkemben vagyok erdélyi. Amikor először voltam itt nálatok, 1991-ben, úgy kezdtük, hogy 6000 emberes teltház Kolozsváron, utána Brassó, szintén teltházas sportcsarnok volt, majd visszafele Sepsiszentgyörgy ott is teltház, Székelyudvarhely is, Csíkszereda, Nagyvárad, Nagybánya, Zilah… olyan fogadtatásban, szeretetben volt részem, hogy akkor megfogadtam, hogy én amíg lélegzem mindig elfogok jönni Erdélybe.

B.M.: Erdély nagyon megszeretett téged, mindig visszavár. S a dalaidon már két generáció nőtt fel, a mi korosztályunk kívülről énekelte az összest, de az iskolás diákjaim is. Hátha a mostani koncertekkel a következő nemzedék is belenő.

H.S.: Igen, ez hihetetlen.

B.M.: Nem is gondolja az ember, hogy énekesnek, együttesnek lenni mekkora felelősség. Generációkat nevel a szépre, a jóra, a jó dallamokra, a jó versekre, a jó zenékre. Szobrászkodja a nemzedékek lelkét.

H.S.: Köszönöm szépen, hogy ezt mondod. Amikor énekelek egy dalt a stúdióban akkor elkezdjük, hogy jó, itt van a dallam, de akkor miről szóljon? Ha elakad a szövegíró, akkor mi lenne, ha… volt a Ne sírj… írjunk olyat, hogy Sírj… szóval vannak ilyen ötletek, elég egy szó is és akkor kész a dal.

B.M.: Én 2013-ban voltam a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatója, valamint a Petőfi Művelődési Ház igazgatóhelyettese, és abban az évben hívtunk meg karácsony előtt titeket. Ott voltál, egy csodálatos műsort tartottál a Petőfi házban, akkor barátkoztunk össze és ismerkedtünk meg jobban, azóta többször is találkoztunk. Hogy emlékszel vissza a bukaresti magyarságra?

H.S.: Bevallom őszintén, én csak Brassóig voltam korábban, nagyon izgatottan vártam Bukarestet, hogy milyen lesz ott fellépni. Ami nekem emlékezetes volt, hogy mindenki énekelte a dalokat, gyerekek 1000 km-re Budapesttől, ennél szebbet nem is várhatna el egy énekes. Nagyon kedvesek voltak a Petőfi Ház vezetői is.

B.M.: Igen, s igaz nagyon megszeretted Brassót is, többször voltál itt, de Hétfaluban is.

H.S.: Brassó Erdély egyik gyöngyszeme. Amikor Magyarországon mondom, hogy megyek Szászrégenbe, azt nem tudják. De, amikor Brassót említem, azt Jóska bácsi is tudja. Brassó egy meseszép kisváros. Az a gond, hogy mindig rohanunk, sosem tudunk itt időzni.

B.M.: Van-e hitvallásod?

H.S.: Az van, de nehéz megfogalmazni. Én szeretek örömet szerezni azoknak, akik értékelik, amit csinálok.

B.M.: Történik-e veled olyan koncert közben, hogy transzba esel, hogy egy különleges világ jelenik meg? A közönség visszahatása, a daloknak a mélysége, az átélése megemeli-e a frekvenciádat?

H.S.: Ó, hát ez a legfontosabb! Egy élő koncerten, az első dal után tudod, hogy milyen lesz a hangulat. Van amikor nehezen indulnak be az emberek, de ahogy egyre ismertebb dalokat kezdünk el játszani, egyre inkább látszik a felszabadulás is. Amikor a tisztelt publikum bekapcsolódik a dalba, már nyertünk. Az én dalaimat könnyű megjegyezni, fülbemászóak.

B.M.: Az volt szép a koncertjeiden, hogy a végén a katarzist együtt éltük meg a tömeggel. Ott nincs már külön ember, hanem a közös éneklés által, a nagy tömeg egy emberré, egy lélekké válik.

H.S.: Ez egy nagyszerű érzés. Valamikor el se tudtam volna képzelni ezt.

B.M.: Mit üzensz a brassói magyarságnak, a barcaságiaknak, az erdélyi magyarságnak?

H.S.: Ez a legnehezebb. Én azt érzem, hogy – ti határon túli magyarok –, csodálatos módon megőriztétek magyarságotokat, a hiteteket, hogy tartozni akartok egy néphez, amihez 1000 évig tartoztatok. S ez a magyarországi magyaroknak szinte felfoghatatlan, hogy micsoda próbatétel ez nektek. Eltelt 100 év és amikor eljövünk ide Budapestről, magyarul beszélgetünk. Csodálattal tudok felnézni rátok. Azt mondták, hogy te már jobban ismered az erdélyi utakat, mint mi, tudod hol vannak gödrök, tudod hol kell lekanyarodni, legyél tiszteletbeli erdélyi. S kérdeztem, hogy megérdemlem-e? Mondták, hogy igen. Köszönöm, hogy befogadtatok, s nagy-nagy tisztelettel tekintek mindig rátok! Köszönjük a kedvességet, amivel mindig fogadtok bennünket! Éppen ezért én 10 éve erdélyi srácokkal dolgozom – ez tudatos. Azért van így, hogy megmutassam ide tartozok.

Bencze Mihály: Diyar Van Derik a kurd zenész

Írta: dr. Bencze Mihály

A Bíró András Zsolt által szervezett Kurultáj, és az Ősök Napja rendezvényeken rendszeresen részt vesz Diyar Van Derik kurd zenész, a népi hangszerével, a baglamával. Sólyomröptetéskor titokzatos dallamokat varázsol, lovassportok esetén érdekes ritmusrendszert. Különleges zenei világ, ami visszanyúl őseink világához is, és ami átmentett dallamokat a sumér kultúrából. Bölönben 2022. július 9-10. között zajlott az Első Erdélyi Ősök napja. Itt sikerült elbeszélgetnünk.


Bencze Mihály: Mit kell tudnunk a kurdokról?


Diyar Van Derik: Egyes történészek szerint a kurdok ősei a gutik voltak, akik az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoztak, és a kurdokhoz hasonló nyelvet beszéltek. Mezopotámia területére i. e. 2160-ban törtek be, az Akkád Birodalom leigázásával építettek történelmet, magukat „kurdunak” vallották. Országukat Kurduinnak vagy Guti Birodalomnak nevezték. A Mitanni Birodalom i. e. 1550-ben jött létre, Hurrita törzsek lakták, akik a Zagrosz-hegységben éltek. Más történészek a kurdok eredetét velük hozzák kapcsolatba. A médek ókori indoiráni nép, birodalmukat Daiakku alapította i. e. 678-ban, ez volt a világtörténelem egyik legnagyobb birodalma, amire a kudok büszkék most is, hisz ehhez is közük van. Fővárosa Ekbatana. A méd és a kurd nyelv nagyon hasonlít. A kurd himnuszunk a mai napig így szól: „Mi vagyunk a médek és Küaxarész utódai.” A kurdok zöme jelenleg Irán, Irak, Szíria és Törökország földjén elterülő Kurdisztán őslakói. Kurd közösségek még sok országban élnek. A kurd nemzet majdnem 50 milliós, de szétszórtan élünk, saját országunk nélkül. Pedig lenne joguk rá.

(B.M.): Akkor térjünk vissza családodhoz. Hol és mikor születtél? Milyen volt gyerekkorod?

(D.V.D.): Nálunk a sumér szokások szerint a születés és a halál napja nem számít. Édesanyám a jurta mellett sokat imádkozott, és mindig kérdeztem, hogy mikor születtem. Ő becsukta a szemét, és azt mondta akkor, amikor esett az eső. Mivel mi nomádok voltunk, azt mondhatom, hogy Törökországban születtem a Nimród-hegy (Çiyayê Nemrûd) és az Eufrátesz között. Valamikor a török hatóságok kiadtak egy iratot, de abban csak az év van benne. Máskülönben 46 éves vagyok, születésem évében még zajlott Ciprusban a háború. Én a Haszana törzshöz tartozom, az Ararát mellől jöttünk, tavasszal elindultunk az állatokkal újabb és újabb legelőket keresni. Állattartásból éltünk. A törökök kötelezték az iskolát, küldtek egy török tanítót a hegyi embereknek, de nem értette a nyelvünket, mi se az övét. Kurdnak lenni olyan, mint székelynek lenni. Nagyon hasonlít a lelki világunk. Mi törzsszövetségben éltünk, klán rendszerben, saját törvényeink szerint. Ahogy Trianon a ti országotokat is feldarabolta, minket is több országnak osztott szét. Mi a velünk együtt élő népekkel jól kijöttünk, segítettünk egymásnak. Családom 1990-ig élte a nomád életet, sajnos, a sok háború miatt a hatóságok betiltották. Faluba kellett költöznünk, ezért sok állatot el kellett adnunk, és idővel a falut is elhagytuk, Isztambulba telepedtünk le. Én kimentem Hollandiába, ott végeztem az iskoláimat. De mindig foglalkoztam zenével, főként a kurd népzenével. Utoljára a röptéren biztonsági őrként dolgoztam.

(B.M.): Miért nem maradtál Hollandiában?

(D.V.D.): Hollandiában 19 évet éltem, és jól éltem. De kezdett fárasztani a sok fölösleges elektronika, a betonvilág. Pénzem bőven volt, de nem voltam boldog. Én természeti ember vagyok, a természet ölén nőttem fel. Végül a helyemet Magyarországon találtam meg, 2015-ben idetelepedtem. A Duna és a Tisza között úgy érzem magam, mint a Tigris és az Eufrátesz között. A magyar nép vendégbefogadó, mint a sumérek, itt a szkíta lelkem megtalálta a nyugalmát. Hamar megtanultam magyarul. Nagyon szeretem a magyar népzenét, visszavisz a közös múltba. Nagyon szeretem, ahogy a magyarok bánnak az állatokkal nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Nagyszerűek a magyar lovasok szépen a testükkel, a lelkükkel vezetik a lovaikat, nem tépik a zabolát, nem ütik, nem verik, mint más népek. Mesterien lovagolnak. Nálunk a nomád világban, amikor költöztünk a magas hegyekben, lovakat, szamarakat, öszvéreket használtunk. A mi lovaink kicsi tömzsi vastaglábú lovak voltak, inkább igavonók. Mi a hagyományainkat ápoljuk, ünnepeinket úgy igazából nem tudjuk megtartani, mert a hatóságokat zavarja az identitásunk. Szüleim nomádok voltak, csak állatokkal foglalkoztak, se írni, se olvasni nem tudnak. Sokat utaztam a világban, és láttam, hogy mit jelent az, ha van saját országod. Szüleim most is hazavárnak.

(B.M.): Hogyan tudod gyakorolni vallásodat?

(D.V.D.): A mi vallásunk a zoroasztrizmus, a világ egyik legrégebbi máig létező vallása, amely az Irán-felföldön keletkezett, később összeolvadt Zarathustra próféta tanításaival. A próféta i. e. 2. évezredben élt. A vallásunk követőit az iszlám megjelenése óta pársziknak is szokták nevezni. Máni volt a menicheizmus prófétája, vallását erősen befolyásolta a zoroasztrizmus. Ezek hatással voltak az ősi magyar vallásra is. Csík-Zerenda, Duna-Zerenda mond neked valamit? Családunkkal a Nimród-hegyen napfelkelte és napnyugta alkalmából is szoktunk imádkozni a Nimród szoborkomplexumban, szentéjben, szájhagyomány útján tanultuk meg az imáinkat. Ha valami problémám van, felhívom édesapámat, és ő ad tanácsot, a vallási szertartás részeit is elmondja. Nálunk a szent számok a 7, 21, 40. Születés esetén van egy táltos-bába, akinek családja bölcs eredetű. Bármilyen orvosi, lelki problémánk volt ő segített. Ismeri a gyógynövényeket. Nálunk a nő volt a fő, ő volt az agy, az iszlám óta a férfi került előtérbe. A gyerek születése nagy ünnep nálunk. Minden fiút az apja nevével írják, engem is Haszan fia Diyar. A régi magyar időkben is volt ilyen, például Mihályfi, Istvánfi stb. A férfi a hímsólyom, ő megy vadászni, a nő a tojó, ő vigyáz a fészek melegére, ő költi az utódokat.

(B.M.): Mikor és hogyan ismerkedtél meg a régi dallamvilággal, mikor kezdtél zenélni?

(D.V.D.): Mikor megszűnt a nomád világunk, a faluban bátyám hozott egy örményországi hangszert a dzsumbist, azon nagyon hamar megtanultam, de bátyám vissza kellett vigye. Majd hozott egy görög buzukit, amit nagyon megszeretettem. Isztambulban pedig a baglama hangszeren tanultam meg, és pár hónapra kurzusra is jártam. A baglama, vagy saz a török népzene alapvető hangszere, mely összesen hét húros, ezek kettes-hármas csoportba, kórusba tartoznak, és ezeket a csoportokat külön lehet hangolni. Egyesek szerint ez a hangszer a közép-ázsiai és az anatóliai hangszerek szintéziséből jött létre. Mikor kimentem Hollandiába, akkor konzervatóriumba jártam egy évet, de a legtöbbet a színpadon tanultam. A sólyom a röptével határozza meg a dallamot, de te, mint zenész meg kell érezd, így a sólyom is élvezettel röpköd, te meg fantasztikus dallamokat játszol. A lovak esetén, a lódobogás adja meg a ritmust.

(B.M.): Mennyire ismertek a magyar népdalok a kis-ázsiai népeknél?

(D.V.D.): A régi magyar dalok, és a török korbeli dalok összefüggései ismertek. A lantosok énekelték. A moldvai csángó dallamvilág megtalálható Törökország Fekete-tengeri részén. A gyimesi dallamok, például a „Bazsarózsa”, megtalálható Törökország grúziai részén. A „Tavaszi szél vizet áraszt”, honfoglalás előtti időkből való. Nálunk nincsen doromb, van kavala, szufi dobok, most a húros hangszerek is megjelentek. Régebb hangszer nélkül történtek az ünnepek, egy kiválasztott előre énekelt, majd utána a tömeg. Nálunk az ének egy imádkozás, az énekes üzenetet közvetít, fényt hoz az emberek szívébe, mi utat mutatunk. Az ősi népek nagyon tisztelik a zenészeket, néha dervisnek neveznek, vagy ozannak, vagy asok. Nekünk erkölcsileg is kell viselkedni. Énekelés előtt felhangolom a baglama hangszeremet, de a lelkemet, a szellememet is, éneklés alatt transzban vagyok. Fentről kapom a sugallatot, csodálatos a révület.

(B.M.): Mit jelent neked a Kurultáj, az Ősök Napja?
(

D.V.D.): Örvendetes fejlemény, hogy a türk népek egymásra találtak, felmutatják kultúrájukat, ismerkednek, versenyeznek, énekelnek, szórakoznak. Én mindenikre megyek, szívügyem. Talán zeném nélkül Krekács Zoltán solymász kerecsen sólyma se repülne oly magasra, és jövendölést se röppenne. Kardvívás esetén is serkentő a zeném, a lovasbemutatók is igénylik. Megszerettem Erdélyt, gyerekkorom jut eszembe, sokszor úgy viselkedek, mint a székelyek.

(B.M.): Köszönöm a beszélgetést, további sok sikert kívánok, és várjuk a zenei anyagod CD, vagy lemez változatát!

Watzatka Róbert, Brassó gitárművésze

Írta: dr. Bencze Mihály

Watzatka Róbert, volt diák, egyetemista, együttes alapító, együttesek gitárosa, az Áprily Lajos Főgimnázium zenetanára, a brassói egyetemen magyar nyelvet tanított, rádiós, jelenleg szabadfoglalkozású gitárművész és oktató. Vele beszélgettem el a 11. Brassói Magyar Napok alkalmával.

Bencze Mihály: Hol és mikor születtél, mesélj családodról, hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a zenével?

Watzatka Róbert: 1990. február 11-én születtem Brassóban. Családomról röviden: édesapám Watzatka Gábor (Brassó, 1960. május 15.), édesapám apja Watzatka János (Brassó, 1930. szeptember 11.), édesapám anyja Schwetter Mária-Amália (Brassó, 1932. október 2.), édesanyám Sommer Rosita (Brassó, 1964. május 14.), édesanyám apja Sommer Artúr (Szászrégen, 1936. február 20. – Brassó, 2021. március 23.), édesanyám anyja Ráduly Rozália (Budapest, 1943. február 19.). Első perctől a zene világába léptem be. Szüleim és nagyszüleim mindig énekszóval altattak el, innen jön az, hogy számomra a zene létfontosságú. Első zenéhez kötődő emlékem 3 éves koromból van. Apum édesanyja ölében ültem és valami gyermekdalokat énekelgettünk magyar, román és német nyelven. Ez mellett édesanyám édesanyja mindig a Gyermekem ó aludjál című énekkel altatott. Édesapám mindig gitározott, vagy Carulli és Carcassi klasszikus darabjaiból, vagy Fonográf, Skorpió és Republic dalokat. Édesanyám mai napig főzés közben énekel, talán azért oly finom a főztje. Anyum édesapjától örököltem első egészes hegedűmet, ő is mindig szerette dúdolgatni kedvenc Koós János dalait (néha együtt nagymamámmal, mert hát kettesben szép az élet). Apum édesapja néha zongorázott, de családi összejöveteleken bátran megadja a hangot, persze, nagymamával együtt. Anyum húga sokat gitározott és énekelt könnyű zenét. Általa ismertem meg a rock és blues zene stílusokat és mondhatom, hogy elég sokszor énekeltünk és tomboltunk együtt. Apum húga zeneiskolát és zeneegyetemet végzett, zongorista és orgona művész, jelenleg a Liszt Ferenc Múzeumban dolgozik Budapesten. Végül a húgomat, Watzatka Laurát (Brassó, 1996. Június. 16.) is megemlíteném, mert alkalmanként együtt énekeltünk, családi összejöveteleken valamint egy pár Sokadalmon. Ő volt az első tanítványom, felügyeltem mikor gyakorolt, de bevallom akkoriban még nem voltam felkészülve erre, és türelmem sem volt nagyon a tanításhoz. Ilyen háttérrel, lehetetlennek tartom azt, hogy én ne legyek zenész.

(B.M.): Milyen iskolákat végeztél, kik voltak fontosabb tanáraid, hogyan folytattad a zenetanulást?

(W.R.): Első osztálytól már komolyra fordult a kocka. Édesapám beíratott a Brassói zene líceum hegedű szakára. Itt egész 8-os koromig tanultam hegedülni Lehni Erika és Hatházy Mihály tanároktól. Itt tanultam zeneelméletet is Suzana Mureșan, Muntanu Mariana, és Goga Nicolae-től. Ebben az időben a 15-ös általános iskola tanulója is voltam, ahol Bíró Antal tanár úr tanította a zenét. A hegedű varázslatos hangzása bevezetett a klasszikus zene világába. Ehhez hozzá segítettek a budapesti nagynéném klasszikus zenés bakelit lemezei, melyeket nagymamámmal hallgattam sokat. Ezek mellett a család többi tagja is és a hegedű tanárnőm is gyakran megajándékozott klasszikus zenét tartalmazó kazettákkal. Mondhatom, hogy elvarázsoltak Mozart, Beethoven, Csajkovszkij és Bartók művei. 14 évesen ugyancsak apum bátorítására beálltam a Búzavirág néptánc együttesbe. Itt a Magyar népzene világát sajátítottam el és 2015-ig aktívan műveltem. Ennyit a hegedülésről. Itt Reiff Pista bácsitól, Bercitől, Csiki Doditól, Molnár Károlytól, és Muzsnai Sanyi bácsitól tanultam a népzenét. A gitár 13 éves koromban kapott helyet konkrétan az életemben. Addig édesapám és nagynéném gitározását hallgattam otthon, de 2003-ban egy Icseknek becézett ismerősünk egy AC/DC koncert dvd-t adott nekem. Mikor meghallottam a gitárt és megláttam a gitárost és átérezem azt az energiát, akkor eldöntöttem, hogy gitáros leszek. Attól a pillanattól mindenhol a rock zenét vadásztam. Led Zeppelin, Deep Purple, AC/DC, Chuck Berry, Red Hot Chilli Peppers, Green Day, Omega, Piramis, LGT, Phoenix, Iris, Conexiuni és Pink Floyd lettek licis éveim hű kísérői. A líceumot az Áprily Lajos Főgimnáziumban végeztem. Miután két évig fül után tanulgattam gitározni a híres slágereket apum gitárján, 9. osztály elején ajándékba kaptam egy klasszikus gitárt. Ezután ugyancsak édesapám beadott a népművészeti suliba, ahol 5 évig Petrovan Gheorghe tanártól tanultam a hangszer titkait, valamint Țuțu Ciprian-tól pedig zene történelmet. Párhuzamosan ezzel Bíró Tóni zenetanár bátorítására a Gyermekpalota könnyűzene szakára beiratkoztam, mint gitáros. Itt Pancea Ioan irányításával és egy pár haverral megalapítottuk első együttesünket, a H5N1 zenekart. Az elején basszusgitároztam, aztán gitáros lettem és miután otthon kiderült, hogy az iskolában az eredményeim katasztrofálisak, ismét kanapé gitárossá váltam, míg iskolai eredményeimen javítottam. A banda nélkülem folytatta és pár név és tagcsere után a Nivelul 4 néven megállapodva pár évvel később lemezt is adott ki. A bérmálásomra kapott ajándék pénzből megvettem az első elektromos gitáromat. 10. osztály elején ismét együttesben szerettem volna zenélni. Untam otthon egyedül gitározni. Szerettem volna más emberekkel is együtt zenélni. Mondhatom, hogy ez egy természetes indulat volt. Egy nap Krisztina nagynéném Pancea Ioannal találkozott az utcán, aki mondta neki, hogy keres gitárost a Gyermekpalota új diák együttesébe. Nagynéném közvetítette a hírt s én már szaladtam is a gitárom után. Életem legtermészetesebb örömét éreztem. Vajon ez lenne a boldogság? A Gyermekpalotában megalakult együttes több néven is szerepelt. Néha Sound név alatt koncerteztünk, néha Poltergeist név alatt. Az egyezség az intézménnyel az volt, hogy, ha hivatalos versenyen veszünk részt, akkor Sound név alatt jelenünk meg, saját koncerteken pedig Poltergeist név alatt szerepelünk. A zenekar felállása néha változott, de alap magját Szőcs Attila dobok, Jakab Szilárd basszus gitár, Gînju Andreia-Loredana billentyűs hangszerek, jómagam gitár, Muerth Mónika, Carp- Crudu Ioana és Preda Silvia énekesek alkották (néha Kerestély Árpád is beugrott basszusgitározni). Két évet zenéltem a zenekarban. Ez az idő alatt számos versenyen és koncerten vettünk részt. Díjakat is hoztunk haza Vatra Dornei-ről, Marosújvárról valamint a Brassói Gaudeamus fesztiválról is több ízben. Egyik legnagyobb sikerem a 2007-es Marosújvári fesztiválon jött. Az együttes több díjat vitt el és ezek közt a Legjobb Gitáros díjat is. Nagyon örültem, hogy a munkám a zsűri szemében értékesnek számított. Ez a díj még jobban becementezte azt a gondolatot, hogy márpedig én profi gitáros leszek. A Poltergeist együttessel sikerült több éneket is írnunk. Több feldolgozással együtt négy saját dalt is sikerült stúdióban rögzítenünk. Ez 2008 elején történt. CD is jelent meg, de korlátozott számban. 2008 nyara szép volt hisz végig koncerteztem a Poltergeist-al és a Búzavirággal Romániát és Magyarországot és Bécset (az utóbbi kettőt a Búzavirággal). Nyár után eljött az ősz és egyezségemet a szüleimmel betartva kiálltam a Gyermekpalota együtteseiből, hogy jobban tudjak koncentrálni az érettségire. A 2005-2009 között, a líceumi évek alatt több más együttessel is léptem fel az Áprily Lajos Főgimnázium előadásain. Felléptem a Szilágyi János által vezetett régi zene együttessel, a Rajcsek István által vezetett angol régi zene együttessel ahol Karácsony Noémivel adtunk elő számos középkori angol dal feldolgozást. Szigyártó Mária zenetanárnő segítségével egy kis suli bandát is összeállítottunk melyben Szőcs Attila dobolt, Jakab Szilárd basszusgitározott, én gitároztam, Muerth Mónika és Karácsony Noémi énekelt és mellyel több magyar és angol pop/rock slágert feldolgoztunk. Antal Szilárddal alakítottunk egy gitáros duót. Ő gitározott, én is gitároztam, de először életemben felvállaltam az énekes szerepét is. Csak két fellépésünk volt, egy a Redutban az iskola előadáson s egy a Reménység Háza udvarán tartott Sokadalomban. Saját számokat és feldolgozásokat énekeltünk folkosan, akusztikusan. Az utolsó licis banda amiben játszottam egy trió volt mellyel egy pár suli összejövetelen léptünk fel. Emlékszem, hogy nem próbáltunk sokat (talán egyáltalán, közeledett az érettségi), de elég jól szóltunk révén, hogy ismertük már egymást zeneileg (sokat zenéltünk régebb együtt). Saját számokat s blues improvizációkat próbálgattunk. Szőcs Attila volt a dobos, Kerestély Árpád a basszusgitáros, backing vokálos és jómagam a gitáros, énekes (lehet mégis ez volt az első alkalom, hogy a vokálos szerepet felvállaltam). Az egyik fellépés evvel a zenekarral alkalmat adott, hogy meglássam és jobban megismerjem (zeneileg) Sütő Soka Ákost. Valamiért már akkor éreztem, hogy mi fogunk zenélni együtt. Erről majd a későbbiekben beszélek. 2007-ben egy két hetes Törökországi kiszálláson vettem részt a Búzavirággal. Ez életem egyik legérdekesebb tapasztalata volt. Az első héten Antalyában voltunk, itt egy pár előadásunk volt és nagyon közel a tengerparthoz voltunk szállásolva. A második héten Szilifkébe mentünk. Ez egy sokkal hagyományosabb hely volt. Kis falvakban zenéltünk (sokszor az öregek tanácsa előtt) és iskolákban. Akkoriban nagybőgőztem. A bőgő különleges volt a török gyermekek számára, így azon vettem észre magam, hogy körül vagyok véve sok csöppséggel, akik meg szeretnék közelebbről vizsgálni a hangszert, és aki végül autogramot is kér. Az egyik előadás a városközpontban volt egy nagyszínpadon, sok néző előtt. Egy adott pillanatban a mecset tornyából ima kezdett szólni, így az előadásunkat félbe kellett szakítani pár percre. Az ima után jött a sej haj ez a te! és folytatódott az előadás. Révén, hogy nem voltam a legfényesebb tanuló, valahogy normálisnak tűnt, hogy 12. osztályban inkább a sulira figyeljek. Ezért megállapodtam magammal s a szüleimmel, hogy bármilyen sulin kívüli aktivitásokkal lennebb engedek és helyet hagyok jó barátaimnak, a matematikának, kémiának, magyar és román nyelvnek valamint az egyéb tantárgyaknak melyek az érettségire való felkészülést igényelték. Ez a megállapodás pont 3 hetet tartott. Amit tehát Isten egybekötött, ember azt el ne válassza ige alapján eldöntöttem, hogy felvállalom, hogy minden pénteken a Szili-bárban zenéljek osztálytársammal, Nagy Róberttel. Mai napig ezt a helyet tartom az első munkahelyemnek. Sok bulit lezenéltünk, de eljött február közepe és ismét gyűlésbe hívtak, hisz tiszta dolog volt, hogy elhanyagoltam a tanulást. Most az egyszer apám nyugodt hanggal elmagyarázta, hogy hosszú távon mennyit rontok magamon és, hogy vegyem észre, hogy hol állok az életemben és vegyem észre azt, hogy többre is képes vagyok. Ne csak vakon s ösztönösen éljek, hanem figyeljek oda arra is, hogy pontosan mi történik. Köszönöm ezt neki és anyumnak, hogy ráirányítottak a saját magam megismerése útjára. Amint fent említettem, még csak egy-két iskolai előadáson léptem fel a trióval és Antal Szilárddal na meg a Búzavirággal. Legjobb barátom a cd és mp3 lejátszó lett. Pink Floyd, Led Zeppelin, Deep Purple, Nirvana, System of a Down valamint Mendelsohn Bartholdy és Chopin szólt a füleimben egész nap. Gyakoroltam és írtam zenét és ismerősöktől beszerzett koncert dvd-re táncoltam vagy tátottam a szám. A sok meditatív viselkedés arra vitt, hogy rájöjjek, hogy jobb volna, ha a tornát választom érettségire, nem a történelmet. Szüleim féltettek, nehogy aznap rosszul legyek vagy valami, de én úgy gondoltam, hogy féllábon szaladva az 50 métert jobb eredményt érnék el, mint még napi 2 óra magolással. Összeszámolva a lényeg az volt, hogy a történelemtanulás a házban tartott, a tornagyakorlatok meg a levegőn. Ennyit erről.

(B.M.): Hogyan alakult az életed az érettségi után?

(W.R.): Meglett az érettségi. Az eredmények alapján most már én is és a család is tisztában volt azzal, hogy belőlem nem lesz sem mérnök, sem IT-s. Hova tovább?. Az érettségi után az osztállyal kiruccantunk a Szent Anna Tóhoz és 3 napot buliztunk. Az eredményeket úgy tudtuk meg, hogy Áron a fa tetejéről diktálta (térerő hiánya miatt volt ő a fán) a jegyeket, melyeket valaki felolvasott neki telefonon keresztül. Már akkor azon járt az eszem, hogy mit hogy fogok csinálni. Kicsengetésemre annyi pénzt gyűjtöttem, hogy vehettem egy erősítőt magamnak, addig a magnetofonba kötve gyakoroltam, zenéléseken pedig a Gyermekpalota felszerelésén zenéltem. Édesanyám ajánlására a nyelv egyetemet választottam. Így a Brassói Transilvania Egyetem Nyelvek karának lettem hallgatója. Pontosabban az Amerikai Tanulmányok szak hallgatója. Azon a nyáron még történt valami fontos. Jó barátommal, Thomassal, elmentünk az Erdőcsinádon megtartott gitártáborba. Itt szenzációs embereket ismertem meg és több együttessel zenélgettem, gitárral, hanggal. Itt jöttem rá arra, hogy nagyon hamar össze tudok hozni embereket és meggyőzni őket, hogy jól fogunk mi zenélni együtt. A legtöbbet Alex Man jazz gitárostól tanultam. Első sorban rájöttem arra, hogy nem csak a rock létezik és, hogyha megengedem a zenének, hogy elmondja mondanivalóját sokkal nagyobb lesz az érzelem választék és színesebb lesz a zenei paletta melyből inspirálódhatok. Haza érve a táborból, Thomassal meglátogattuk Csergő János haverunkat, három csomag cigi és négy kávé után megírtuk az első dalunk, minek a neve Woman (nők) lett. Az elkövetkezendő időszakban sok dal született és a Brassói Panda Bár minden vasárnapi vendégei lettünk. A banda neve Gadjo Caffe lett és a stílus egy gypsy jazz-ból származó improvizatív funky akusztikus muzsika volt, kis valcer és kis blues adalékkal. Mikor az emberek kérdezték, hogy mit zenélünk, azt válaszoltuk, hogy heavyflatlandgypsyjazz (erősalföldicigányjazz). Sok saját szerzemény született, melyek közül csak egyet sikerült rögzíteni. Ebből az együttesből azt tanultam, hogy ne érdekeljen, hogy mások mit, mondanak, ha én tudom, hogy önmagam vagyok és önmagamat adom. A Gadjo Caffe élete rövid volt, de velős. A Redutban is koncerteztünk egy önkéntes gálán valamint sok bárban, vendéglőben és könyvbemutatón is hangoztattuk gitárjainkat. Még egy nyugdíjazás hangulatát is feldobtuk a zenénkkel. Csergő János bőgőzött, Silbernagel Thomas gitározott, jómagam gitároztam és énekeltem. Gyors iramban dolgoztunk, majdnem minden este próbáltunk. Nappal egyetemre jártam, délután tanítgattam gitározni emberkéket és este mentem próbára hajnalig. Ez a program 2009 nyarától egészen 2010 nyaráig tartott. Hétvégenként zenéltünk és buliztunk és ez mind normális volt. A fáradtság viszont beütött és éreztem, hogy nem bírom már az iramot. Elég sok nézeteltérés született ez az idő alatt és szerintem mind elfáradtunk. 2010 augusztusában Sütő Soka Ákossal és Ciprian Dragomirral elindítottam egy rock triót melynek F.A.N. lett a neve. A sok akusztikus zenéléstől megjött a kedvem a rockhoz és az eredeti 13 éves kori álmom, hogy szeretnék rock együttesben zenélni, előtérbe fészkelődött. Az első próbán már érződött a kémia és több saját szám alapját raktuk le. Ahogy fennebb említettem, Soka-t azon a bizonyos líceumi koncerten láttam zenélni az akkori együttesével és már éreztem, hogy itt van kémia. Ezt bizonyítja az is, hogy 10 éve együtt zenélünk. Cipriannal még zenéltem a Gyermekpalotánál egy két koncertet és vele is éreztem, hogy zeneileg találunk. Utólag kiderült, hogy nem csak zeneileg találtunk, hanem nagyon jó barátok is lettünk mindhárman. A F.A.N. együttessel funk, funk rock és blues rock zenestílusokban játszottunk és komponáltunk. A számok jam-sessionok-ból születtek és nagyon sok energiával voltak feltöltve. Minden oldalról jött az inspiráció és rövid idő alatt több számot megírtunk és készen álltunk az első koncertünket megtartani. Az első F.A.N. koncert óriási volt számomra. A Compact együttesnek nyitottunk egy nagy üzlet parkolójában tartott vásár, koncert rendezvényen. Először éreztem azt, hogy zenémmel embereknek a lelkéhez értem és kihoztam egy örömet, egy energiát amely rég fel akart szabadulni. Ugyanazon a rendezvényen a Gadjo Caffe-val is felléptünk és az embereket és energiáikat megmozgattuk. Ebben a pontban már éreztem, hogy kéne válasszak, valahogy nem tartottam igazságosnak, hogy míg egyik bandának koncerteket intézek a másikat elhanyagolom. Egy Gadjo Caffe próba alkalmával elég sok elégedetlenség és el nem mondott probléma bukkant fel. A próba végére felmérgelődtem s miután egyet kiabáltam s egy szoba lámpát megpróbáltam a srácok fele dobni kiálltam a zenekarból. Így körülbelül egy évig megszűnt a barátság. Egy év után kibékültünk s azóta jó barátok vagyunk, de együtt nagyon ritkán zenélünk és azt is csak szórakozásból egy nappaliban. A F.A.N. maradt a fő fókusz pont az életemben. Mellette jártam egyetemre és 2009 őszétől újra Robival zenéltem a Szili-bárban. Majdnem minden pénteken s néha szombatokon is beültünk és híres magyar slágerekre táncoltattuk a Brassói magyar fiatalokat és nem annyira fiatalokat is. 2011-ben a Szili-bár bezárása után már mind ritkábban zenéltünk Robival, még volt egy két szüreti bál, egy két találkozó és végül itt is úgy döntöttem, hogy egyetlen projektre összpontosítok így Robival is szétváltunk. A F.A.N.-el folyt továbbra a munka. Kidolgoztunk egy jó rock-bulis show-t és elkezdtünk koncerteket keresni. A Casa De Cultură a Studenților (Valentin Muntean és Damian Mircea) segítségével több fesztiválra is eljutottunk Galacra (2-szer is) és Craiovara is. Craiován első helyet nyertünk a Rock, Jazz, Folk fesztiválon 2011-ben valamint a Brassói Gaudeamus fesztiválon is első helyet nyertünk 2012-ben. Ugyancsak a 2011-2013 periódusban több bukaresti fellépésünk  is volt a Club A-ban és még sok más helyen is mint pl. Damage Crowbar. Egyes koncertek kalandosak voltak, mint például egyszer koncert után Bukarestből hazafele jövet fent akadtunk és egy éjjelt az autóban kellett töltsünk. Tél volt és a hóvihar miatt az utak járhatatlanná váltak. Megfordulni sem tudtunk, mert percek alatt a hó ellepett mindent. Így az éjszakát az autóban töltöttük és végül reggel egy panzióban megpihentünk és csak estére értünk haza. Volt olyan is, hogy egy táboros zenélés előtt vihar kerekedett és mindent hamar össze kellett szedjünk. Sajnos a zenélés elmaradt. Olyan is volt, hogy a Bycycle számunk hallatára (úgy mutattam be a számot, hogy csajok és bicikli, vagy csaj a biciklin, nem emlékszem pontosan) a közönség a színpad elé hozott egy biciklit melyre felültettek egy fürdőruhába öltözött lányt. Ez is egy szabadtéri táboros koncert volt, Vargyason azt hiszem. Ezek mellett a Partizan együttesnek nyitottunk a Rockstadt-ban. A Rockstadt-ban elég sok fellépésünk volt ebben a periódusban. Nyitottunk még a Fusion-Core-nak és több önálló koncertet adtunk. Az önálló koncertekre megjelent publikum bizonyította nekem, hogy képesek vagyunk és megéri az erőfeszítést és hogy ez az én hivatásom. A nép táncolt, bulizott és jól érezte magát koncertjeinken és egy közös energia feltöltődés történt. Zenéltünk még Târgovișten is, ahol minden alkalommal telt házunk volt a Fiord rock-bárban. Szent György-re is többször elmentünk zenélni és irtó jó bulikat csaptunk a sok más együttessel, akikkel megosztottuk a színpadot. 2012-ben kiadtunk 2 videoklippet is. Az egyiket a Funk Off számunknak készítette Erőss László a másodikat a Crown című dalnak készítette Răzvan Dobrică. A Funk Off egy jó tapasztalat volt számunkra, hiszen sokat tanultunk a forgatókönyvírásról, a színészkedésről. A forgatások több Brassói helyszínen zajlottak. A Funk Off videoklipp főszereplője Szász Róbert jó barátunk volt. Mellette szerepelt az együttes, mint maga az együttes és a tagok külön-külön szerepeket is bevállaltak. Ciprian a tv bemondó szerepét játszotta, Ákos a pap szerepében játszott és én a tanár szerepét játszottam. Printz Tamás skateboarder is vendégszerepet játszott. A klipp arról szólt, hogy a fiatal ember, aki még nem ismeri jól magát hallgatja különböző személyek (tanárok, tv, papok) tanácsait, kritikáját, próbál megfelelni másoknak és saját magára nem figyel. Ezért lassacskán, mindig másokra hallgatva a szereplő elvesz saját életében. Ez volt az első videoklipp amit készítettünk és amihez egy számunkra akkor fontos mondanivalót fűztünk. A Crown-t a Brassói hoki csapatnak írtunk biztatóként. A videoklipben hoki meccseken és a stúdióban filmezett részletek voltak össze vágva. A koncertek és a konstans inspiráció a próbákról arra vezetett, hogy álljunk neki lemezt felvenni. Minden együttes adott ki albumot, mi is szerettünk volna. A legnagyobb probléma az volt, hogy fiatal egyetemistaként nem álltunk valami jól a pénzzel. Itt kezdtem én elégedetlen lenni magammal és valamilyen féleképpen itt kezdett véget érni a szupersztár illúzió, amiben éltem. Abban a periódusban délelőtt egyetemre jártam, délután gitár órákat tartottam és este próbákra jártam vagy gyakoroltam. Ezek mellett hétvégenként egy színpad építő és hangosító cégnél dolgoztam. Az álmom még mindig ugyanaz volt, zenéből élni meg, csak most már elég nagy figyelemmel követtem az anyagi szükségleteimet. Mind jobban s jobban mérgesített, hogy nem sikerül félre tegyek elég pénzt. Az együttes mind jobban és jobban ment. Mind több és több koncertünk volt és mind jobb volt a kilátás, de 2013 őszén Cipa (Ciprian Dragomir) szólt, hogy személyes ügyek miatt kiáll az együttesből. Nehezen tudtam ezt feldolgozni és szó szerint kiakadtam, mert nem tudtam akkor még kezelni a helyzetet, de végül el kellett fogadnom döntését, ha tetszett, ha nem.

(B.M.): A köréd sűrűsödő új helyzetek függvényében, egyik megoldásként a zenetanári pálya is felmerült. Milyen új lehetőségeket kerestél?

(W.R.): Ugyancsak 2013 tavaszán a Búzavirággal megjártam prímásként Macedóniát, pontosabban Ohrid-ban zenéltünk és táncoltunk. A kiszállás után feldobódott a kérdés, hogy míg a zenetanárnő gyermeknevelési szabadságon lesz, vállalnám-e, hogy az Áprily Lajos Főgimnázium zenetanára legyek? Gyermekkorom óta kíváncsi voltam arra, hogy milyen is lehet tanárnak lenni. Sokszor elképzeltem magamat a diákok előtt magyarázni, valahogy a színpadon való léttel asszociáltam. Igent mondtam és el is mentem a helyettesítő vizsgára. Tanár lettem az Áprilyben. Érdekes érzés volt tegeződni azokkal a tanárokkal, akiktől 4 évvel azelőtt féltem. Élveztem a helyzetet, most már mindkét szögből láthattam az iskola világát. Első dolog, amit tettem az volt, hogy vettem magamnak uniformist. Valahogy így tartottam igazságosnak azt, hogy a diákok olyan ruhát kell hordjanak ami habár az iskolát jelképezi, az ők énjüket nem. Szerettem tanárkodni, éreztem, hogy azzal, hogy gyermekeket tanítok én is tanulok. Sokat tanultam a kollégáktól is. Egy jó tapasztalat volt, de mikor véget ért 2015-ben, eldöntöttem, hogy a tanügy nem nekem való. Mai napig úgy gondolom, hogy túl sok a papír munka, túl sok az individualitást megfékező szabály és túl sok a félelem (az újtól, ezt a tanügyet szabályzó törvényekre értem). Egyik legszebb emlékem ebből a periódusból a Búzavirághoz kötődik. 2014-ben a csoport neki állt egy új táncot betanulni. Veres Emese-Gyöngyvértől jött a felkérés, hogy egy csángó táncot készítsen elő a csoport. Reiff Zsuzsa  rövid megbeszélés után tudatta, hogy nagy és izgalmas munka vár ránk. Így is volt. Ez nem egy sima betanulás volt, hanem nullától kezdtünk mindent. Sólyom Tamás gyűjtötte be az anyagot Krizbán. Beszélt öregekkel, keresett régi felvételeket és végül kialakított egy koreográfiát. Hozott nekünk hanganyagot, s akkor kezdődött igazából a buli. A zenekart összegyűjtöttük és az énekeket fül után tanultuk be a régi felvételek alapján. Egy pár számra került kotta is. Jó pár esténkbe telt, de megérte. A zenekar vegyes volt. A veteránokhoz, Muzsnai Sándor (harmonika), Csiky József (Dódi) (gitár), Molnár Károly (harmonika), Bálint Levente (klarinét), Fülöp Szilárd (szaxofon) és Berci (prímás) több diák is csatolódott. Ezek voltak: Bartos Nándor (nagybőgő és harmonika és néha gitár), Sándor Szilárd (nagybőgő és gitár) Gyulai Zoltán (gitár és brácsa). A zene megvolt, az ének csoportot emlékeim szerint Pető Emese készítette fel. Egy pár próbára Szigyártó Mária zenetanárnő is feljött és besegített tudásával. Sólyom Tamás tanította a táncot, táncpárjával Kocs Brigivel (most már Kerestély). Így jött létre a Krizbai tánc a Búzavirág előadásában. A bemutató Krizbán történt ahol a helyiek szívesen és örömmel fogadták. Ezután Pestre mentünk a Pürkereczi Boricával együtt és ott is bemutattuk nagy sikert aratva. Az előadás után a zenekar pár tagjával a folyósón zenéltünk s a közönség táncolt. Jó buli volt és éreztem, hogy munkánknak eredménye van és boldogságot tud hozni az emberek szívébe és lelkébe. A Búzavirággal a két tanári évem során még voltunk Prágában és Bécsben valamint Magyarországon is jártunk még párszor, ezeken kívül sok faluban megfordultunk s előadtuk a táncokat, mosollyal és jó kedvvel. A 2014-es Bécsi útról pár légzési problémával értem haza, sokat köhögtem és úgy nézett ki, hogy a kimerültségnek köszönhető az egészségi helyzetem. Ez nem állított meg, hogy végbe vigyem a F.A.N.-el betáblázott felvételeket. Ehhez visszafordítom picit az időt. Cipa 2013-as távozását feldolgozva Ákosnak mondtam, hogy meg kéne próbáljunk új tagokat behozni a zenekarba. Így került Bódi István és Bartos Nándor az együttesbe. Mindketten a Relativ együttes tagjai voltak, Isti basszusgitáron, Nándi szintin játszott. Pár próba után az együttes megint jól szólt és már új számokat is kezdtünk írni. Ebből és egy pár sikeres fellépésből indulva (az egyik Isti udvarán volt) eldöntöttük, hogy felveszünk pár számot stúdióban, élőben és le is filmezzük. Ezt 2014-ben meg is tettük az ALAiLA studióban, ahova egy ideig beköltöztünk próbálni is. A hangfelvétellel Horațiu Bodocan foglalkozott, a filmezést Balogh H. Benjámin koordinálta és a vágást is ő intézte. Ezen kívül még közre működtek: Petki Milán, Ugrai Márton (kamerák), Răzvan Stroe és Bogdan Nistor (az ALAiLA stúdió stábja). A videókat 2014 és 2015-ben egyenként adtuk ki a Youtube csatornánkon. A Brassói Magyar adásban is megjelentek Bálint Ferenc segítségével. Az első a Helicopter című szám volt melyet 2014 karácsonyán adtunk ki. Azután jött a többi. Egy vagy két hónaponként egy-egy klippet adtunk ki. Közben 2015 tavaszán országos turnéra indultunk, amit mi szerveztünk. Turné előtt pár héttel személyes ügyek megoldása végedt Nándi kiállt a zenekarból, helyette Palalae Claudiu-Iulian jött (vokál és időnként szinti). Ez a hirtelen változás a próbaterem helyszíne változtatása, egyes koncertek módosítása mind több és több erőfeszítést igényelt tőlünk. A turné zeneileg jól sikerült, de kicsi volt a hallgatóságunk mivel, hogy a reklámozást nem csináltuk valami jól és bevallom, időnként makacsul kitartottam olyan dolgok mellett, melyek nem segítettek abban, hogy könnyebben működjenek a dolgok. A tapasztalat jó volt, s mind sokat tanultunk belőle. A Zilahi koncertünk után, a hely tulajdonosa meghívott, hogy zenéljünk egy motoros fesztiválon, amit több emberrel ő is szervezett. Ezek voltak az előnyei ezeknek a koncerteknek és ezekkel próbáltunk élni minél jobban, minél többet. A turné után Claudiu is kiállt a zenekarból. Attól függetlenül mi folytattuk a munkát hármasban. Így több motoros fesztiválon is felléptünk, és még tartottunk koncerteket más együttesekkel együtt is. 2014-ben és 2015-ben többször is szerepeltünk a Bukaresti Rock in Parc fesztiválon. 2014-ben a 3. helyet nyertünk, Cipa vendégszereplésével a döntőben. 2015-ben dicséretet kaptunk. Az elődöntőben Claudiu volt az énekesünk, s ez egy sikeres formációnak bizonyult. A döntőben trió formációban jelentük meg. Nagyon fáradtak voltunk és nem sikerült a maximumot adnunk magunkból. Ez a konstans fáradtság már egy ideje nyomasztott. A tanári munka, a gitár oktatói munka, a próbák, a koncertek és színpadi munkálkodások mellett a Die Bürzenland Party Band gitárosa is voltam. Nagyon kevés időm volt, hogy foglalkozzak magammal és az egészségemmel. A 2015-ös F.A.N turné közben és után mind gyakrabban éreztem fejfájásokat és mind nehezebben lélegeztem. A mellkasomnál nyomást éreztem és féltem, hogy valami gond van. Kivizsgálás után kiderült, hogy makkegészséges vagyok, mégis a közérzetem nem volt valami jó. Végül egy koncert után lefeküdtem és egy egész napot átaludtam. Innen vontam le a következtetést, hogy ki vagyok merülve és szükségem lenne egy nagyobb pihenőre. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy mennyit bírok és, hogy hol van a fáradtsági határom. 2015 nyarán az akkori barátnőmmel és pár haverral pihenőként elmentünk vakációzni Taizé-be. Az út során meglátogattunk több várost és országot is, mint például Olaszországban Velencét, Rómát, Firenzét és San Remót, Franciaországban pedig Taizé-n kívül Saint Tropez-t látogattuk még meg. Ez egy jó pihenő volt, mert Taizé-ben közelebb kerülhettem a lelkemhez és jobban megismerhettem magam és sok fiatalt más országokból. Egy jó meditatív és kulturális tapasztalat volt. Ősszel, az együtteshez visszatérve, összeszámoltuk az év alatt összegyűjtött pénzt és eldöntöttük, hogy felvesszük első albumunk. A pénz a különböző zenélésekről félre tett pénz volt, melyet közös megegyezéssel nem osztottunk szét, hanem félre tettünk. A pénz nem volt elegendő egy egész albumot profi stúdióban felvenni, de egy ismerősünk egy régi keverőt s egy stúdió számítógépet adott el s ez pont jól jött. Megvettük a felszerelést arra gondolva, hogy egyedül felvesszük majd a zenénket. A keverő a dobok felvételénél megadta magát, de egy hét alatt megjavították, csak a trafót kellett kicserélni és egy hétvége alatt Ákossal felvettük a dobokat. A dalszövegek nagy részét 2015 nyarán Isti hálószobájában írtuk. Ezek jó szórakoztató napok voltak. Talán a dobok felvétele ismét meggyújtotta bennünk a kreatív tüzet és megadta a reményt, hogy mégis valami jó lesz ebből az egészből. Október 30-án megváltozott minden. A Colectiv klubban történt tragédia az egész Román (és nemcsak) művészvilágot sokkolta. A tragédia után sok probléma derült ki, amiről a művészek nem beszéltek, és amit a klub tulajdonosok és rendezvényszervezők nem vettek addig a pillanatig figyelembe. A 2015-ös Colectiv tragédia után teljesen elment a kedvünk a zenéléstől. Koncertjeinket lefújták mind, mi meg ki voltunk égve, mint egy régi villanykörte. Életem egyik legaktívabb éve így ért véget. A F.A.N.-ben csend lett, nem tudtuk, hogy miért, de még mindig próbáltunk habár nem tudtuk, hogy mire készülünk. Visszanézve, a makacsságunk és nagyfejűségünk volt szerintem az, ami nyomott tovább minket. De valahogy már nem jött természetesen. Jött a téli szünidő és így megpihentünk. 2014 és 2017 között a Bürzenland Party Band tagja voltam. A zenekar feldolgozásokat játszott Októberfeszt stílusú rendezvényeken. Ez azt jelentette, hogy bármilyen meleg legyen muszáj volt hordani azt a vastag Bajor bőrnadrágot, amiről az Októberfeszt híres. Számomra ez egy érdekes tapasztalat volt, mert mind profi és nálamnál tapasztaltabb zenészekkel zenéltem. A zenekart Adrian Vălușescu (szinti, hegedű) alapította Claudia Mirițescu énekesnővel. Mellettük még énekelt és basszusgitározott Borkics László, Nușu Sorescu harmonikázott, George Șomu szaxofonozott és Ionuț Cabaș dobolt. Ezek mind tapasztalt zenészek, akik sok éve űzik a zenélést profi szinten. Nagyon sok tapasztalatot szereztem velük. A Romániában tartott Októberfeszteken kívül sok más bálon és sörfesztiválon léptünk fel mindenhol az országban (Brassó, Bukarest, Kolozsvár, Buzău, Déva stb.). Klubzenéléseink is voltak s mindenhol nagy buli és tánc volt. Attól eltekintve, hogy egy jó tapasztalat volt, mégis nehezen találtam a helyem, valahogy valami mást szerettem volna.

2015 végén és 2016-ban folytattuk a felvételeket a F.A.N. albumhoz. Áttettük magunkat a Colectiv tragédián és próbáltunk összpontosítani arra amit a legjobban tudunk csinálni. Felvettük sorban a basszus részeket, majd a gitárt és egy részét a vokálnak. Ismét optimisták lettünk, zenélések is kezdtek megjelenni a láthatáron, úgy tűnt jóra fog fordulni minden. Ugyancsak ebben a periódusban mind türelmetlenebb és elégedetlenebb voltam azzal, amit csinálok. Az Áprilyben már nem tanítottam, a Bürzenland Party Band jó élmény volt, de éreztem, hogy nem az igazi. Így a F.A.N. maradt továbbra is a fókusz pontom, ezért a maximumot akartam kihozni úgy magamból, mint a többiekből is. Ez az erőltetés arra vitt, hogy sokat veszekedtem ok nélkül és valahogy másokban kerestem a hibást az én elégedetlenségeimért, képtelenségeimért. Mind többet és többet foglalkoztam az együttessel, míg feljutottam arra a szintre, hogy sok barátomtól és szeretteimtől eltávolodtam viselkedésem miatt. Végül Isti bejelentette, hogy elköltözik Angliába. Ismét tétlennek és legyőzöttnek éreztem magam. Munkánk ismét félbe szakadt. Ákossal úgy döntöttünk, hogy az elindított felvételeket mégis befejezzük. Így jelent meg két jazzes feldolgozása a Cranberries Zombie című számának és a híres Smells Like Teen Spirit (Nirvana) számnak. Barabás Tamás basszusgitározott és Ioana Carp-Crudu énekelt ezeken a feldolgozásokon. Petki Milán intézte a filmezést és a videó vágást. Ezek a klippek az együttes Youtube oldalán jelentek meg, 2016 decemberében a Smells Like Teen Spirit, 2017 márciusában a Zombie. 2016-ban még próbálkoztunk más embereket is behozni az együttesbe, de valahogy a motivációnk a földön hevert s nem sikerült konstans tagokat kapjunk. 2017 februárjában Cipa hazajött ideiglenesen én meg kihasználtam az alkalmat s összehoztam a bandát két koncertre. Egy Sepsiszentgyörgyön, a másik Brassóban zajlott le pont szülinapomkor. A Palma Hills együttesnek nyitottunk mindkét alkalommal. Jó volt újra együtt zenélni, de valahogy mind jobban nyomasztott a változás szüksége. Ákossal és Ioana-val még volt egy kísérletünk, melyben egy pár híres számot összerakva saját stílusban fel szerettünk volna dolgozni és lefilmezni. Egy pár próba, tervezgetés és felvétel után a dolog félben maradt, mert nehezen kaptunk időt, hogy mindhárman összeüljünk. A hetek teltek, a munka mind nehezebben ment és ezért úgy döntöttünk egyébre összpontosítunk. Ennek ellenére Ákossal befejeztük a F.A.N. album felvételeit (vokál, gitár és extrák) és neki álltam kis hálószobai stúdiómban a keverésnek s a maszterozásnak. Ioana megírta és felénekelte a Stars című dalunk szövegét és dallamvonalát, a basszusgitár részt pedig ugyancsak Barabás Tamás játszotta fel. A számnak egy animációs videót is készítettünk. Az illusztrációt Zsigmond Éva-Mónika készítette, az animációt meg Zöld Attila. Ez volt az utolsó F.A.N. által megjelentetett dal, melyet 2017 szeptemberében adtunk ki, ugyancsak az együttes Youtube oldalán. Ez a szám inkább egy kollaborációs projektnek akart mutatkozni, hiszen akkor a F.A.N. már egy jó ideje nem volt aktív. 2017-ben mondhatom, hogy igazából kezdtem újra megismerni önmagam. Révén, hogy a F.A.N. együttes már nem működött, a többi közös projekt nehezen haladt, úgy döntöttem élvezni fogom a gitáros életet. 2016 végén, vagy 2017 elején a Ză Band együttes felkért, hogy legyek a gitárosuk. Ez egy jó alkalom volt változtatni és új emberekkel is zenélni. Az együttes funk-rock feldolgozásokat zenél mindenféle rendezvényeken sajátos stílusban. Az együttesnek a naptára be volt táblázva s úgy nézett ki, hogy sok munka vár ránk. Éreztem, hogy közelebb kerülök ahhoz az álmomhoz, hogy profi zenész legyek. Sok volt ám a munka, a repertoárt be kellett tanulni, ezért legalább kétszer egy héten próbáltunk, miközben a hétvégeken zenéltünk. Nekem ez elég új volt, de tetszett, mert profi szinten haladt a dolog. A tagok mind barátságos és jó lelkű emberek, ezért talán elég hamar összebarátkoztunk és megértettük egymást. Az elején furcsa volt, hogy nem a saját zenémet adom elő, de ezt is lassacskán megszoktam. Az öltözködésem is fejlődött, most már figyelmesebb voltam arra, hogy mit, mivel és hogy veszek fel. Révén, hogy az együttesnek már volt némi hírneve, elég könnyen jöttek be a zenélések és így elég hamar rutint szerezhettem. Megtanultam figyelmesebb lenni a többi zenekari tagra úgy zeneileg, mint személyesen is. Megtanultam elfogadni az embereket és a mindenféle bogaraikat. Persze ebben segítettek a személyes élményeim is és a barátaim is akikkel ebben a periódusban elég sokat beszélgettünk a létről és filozofáltunk az élet lényegeiről. A Ză Band gitárosa vagyok mai napig és mondhatom, hogy eddig a legközelebbi tapasztalatom az általam elképzelt profi zenekarhoz. Attól eltekintve, hogy az elején nehezemre esett félre raknom az egóm és elég nagyfejűen és makacsul próbáltam minden áron a saját igazamat tartani, mégis sikerült megértést és szeretetet kapnom a tagoktól. A Ză Band jelenlegi tagjai: Vlad Sucaciu (dob), Radu Duțu (basszusgitár), Dan Gheorghilaș (szintetizátorok), Bogdan Apușcășiței (szinti és vokál), jómagam gitár és Brigitta Gheorghilaș (vokál). Ez a pár év során az együttesben még egy pár emberrel zenéltem: Szabó-Sebők Előd (basszusgitár), Soós Ágnes (basszusgitár), Szebenyi Brigitta (vokál). Abban a periódusban lassacskán kiálltam minden más zenekarból, hisz elég sok zenélésem volt a Ză Band-el és valahogy próbáltam a stabilitás fele fordulni.

Az első banda, amelyből kiálltam egy rövid ideig létező projekt volt melynek neve Taraful din Carpați volt. Pontosan két zenélésen vettem részt. A tapasztalat viszont érdekes volt, hisz sok ismert profi brassói zenésszel dolgoztam, mint például a zenekar vezető, Adrian Bîrsan (szintetizátor, orgona). Adi ötlete az volt, hogy kombináljuk a román népzene elemeit a jazz, funk és blues zenével. A zene elég komplex volt, sok hangszerest igényelt és talán pont ez volt az oka annak, hogy a csoport nem maradt együtt. Nehéz összetartani sok olyan embert, akik sok mindennel foglalkoznak. A második banda neve Save volt. Itt alkalmat kaptam zenélni Brassó egyik legtapasztaltabb basszusgitárosával, Gabi Isac-al és Románia egyik legtapasztaltabb dobosával, Gabi fiával, Vlad Isac-al. Az együttes Stelian Savu (Save) pop énekest kísérte. Vlad volt Stelian producere abban a periódusban. Több koncertünk is volt, a legemlékezetesebb a bukaresti Hard Rock Cafe-ban volt mikor Delia híres román pop énekesnőnek és együttesének nyitottunk. Telt háznak zenéltünk, nagy bulit csaptunk és mindenek tetejére, ezen a koncerten zenéltem először új egyedi gitáromon, melyet a Curly Brothers Custom Instruments Bukaresti hangszergyártó gyártott. Végül a Die Bürzenland Party Band-ből is kiálltam, mert túl sok zenélés esett egybe és igazságtalan lett volna tőlem, hogy elígérkezzek, és aztán visszavonuljak. 2017 egy elhelyezkedős év volt. Sok próbálkozás, sok banda, sok zenélés és még több tapasztalat. Ebben az évben jelentettem meg az első Watzzy számot, a Purple Flashlight-ot. A hangfelvételt és a videót Petki Milán otthoni kis stúdiójában csináltuk. Egy egyszerű gitár és vokálos ballada. Az első próbálkozás után nem voltam megelégedve a szöveggel így a második próbálkozásra a szöveget improvizáltam és mindketten Milánnal úgy döntöttünk, hogy az marad. Ezen kívül még egy pár akusztikus fingerstyle gitár feldolgozást is kiadtam, mint például az Ochii Tăi Holograf számot, vagy a Bagossy Brothers Company Ha Rólad Szólna című számát. Ezeket a klippeket a saját Youtube csatornámon adtam ki. Milánnal folytatva az együttműködést több gitáros videót is kiadtam. Ezeken a videókon mindenféle számokra improvizáltam. Ez a periódus inkább arról szólt, hogy a gitár játékomat fejlesszem és tanuljam meg a profi hozzáállást a gyakorláshoz. Csak 2017-től egész 2019-ig havi beszámoló videókat is (vlog) adtam ki. Zenéléseken és próbákon, vakációkon és kiszállásokon filmezgettem az anyagot ezekhez a videókhoz. A vágásban Zöld Attila segített. A beszámolós videózást abba hagytam, amikor a sok filmezés kezdett fárasztó lenni. Egy idő után úgy éreztem, hogy fontosabb, hogy levideózzak valamit a vlognak, mint, hogy élvezzem a pillanatot és az életet úgy, ahogy van. S az igazság az, hogy a vágás is sok időbe telt és úgy gondoltuk, hogy azt az időt fontosabb dolgokra fordíthatjuk. 2017 sok változást hozott az életembe. A színpad technikás cégtől elmentem és beálltam a Taxi együttesnek színpad technikázni. Ez valamivel könnyebb munka volt, talán a legnehezebb része az volt, hogy egy hétvége alatt 500 és 1000 km körül is megtettünk a különböző városokban való koncertezésekkel. Ezen kívül több projekt befejeződött, több projekt indult. Visszanézve az egyik legkomplexebb év volt életemből. Nyáron Tusványosra mentem, hogy picit hozzam helyre magam és derítsem ki, hogy mit hova tegyek az agyamban révén, hogy picit elveszettnek és fáradtnak éreztem magam. Tusványos elég sokat segített abban, hogy értsem meg, hogy nem a múlt amit újra akarok élni az igazi, hanem az, hogy értékeljem a mostat és a vant. Az évet újévi zenéléssel fejeztem be a Ză Band-el, ennél jobb év vége nem is lehetett volna. 2018 jó hírrel indult. Cipa behirdette, hogy haza költözik és ez a hír feldobta ismét a kedvemet. Egy hosszú megbeszélés után biztos voltam abban, hogy amit a múltban elengedtünk, azt most visszaszerezzük. Egy pár próbát is tartottunk és számomra tiszta volt a dolog, hogy újra együttes leszünk. A helyzet valójában az volt, hogy eddigre már elég tele volt mindannyiunk programja és nem tudtunk annyi időt fektetni a próbákra s az együttessel járó munkába (videózások, próbák, reklám, koncertszervezés) mint régebb. Ettől eltekintve Cipa újra felvette a basszusgitár részeket az elhanyagolt F.A.N. albumra lecserélve Isti részeit (kivétel a Tare számban). Ezt a helyettesítést azért csináltuk, mert Cipa lett az új (régi) zenekari tag, és ha vele jelenünk meg koncerten, akkor ő is legyen a felvételeken. Egy pár jam sessiont is felvettünk és lefilmeztünk a hálószobai stúdiómban, melyet jóval később (2019 decemberében) adtam ki rövid egy perces videókra felosztva, Instagramon és Facebookon. Végül neki álltam és Cipa és Ákos segítségével befejeztem az album keverését és maszterizálását is. A zsúfolt program miatt ez egy hosszadalmas munkának bizonyult, de nagyon sokat tanultam belőle. Tavasszal egy újabb számot kiadtam a Youtube csatornámon. Ez alkalommal is egy szerelmes szám volt, neve Short Song. Az éneket én írtam és vettem fel, a grafikát Zsigmond Éva-Mónika készítette és az animációs klippet pedig Zöld Attila. Örültem, hogy elindítottam a Watzzy szóló projektet, mert így a saját, személyesebb számaimat is kiadhattam. A nyári zenélésekkel volt tele. Cipa és Ákos együtt zenéltek a Showdown cover együttesben és a Fusion Core-ban is, míg én a Ză Band-el zenéltem és szabad hétvégeken pedig a Taxi-nak technikuskodva jártam be egész Romániát. Hétköznap folytak a gitár órák. 2018 nyarán a Ză Band próbatermet is renováltuk és berendeztük, úgy, hogy stúdiónak is lehessen használni. Ez is egy jó élmény volt, mert éreztem, hogy végre van egy csapat, akikkel igazán együtt tudok működni és a profi zenész álmom beteljesüléséhez mind jobban közeledek. Szeptemberben a Taxi-val is felléptem egy koncertjükön. Erre úgy került alkalom, hogy az eredeti gitáros kiállt az együttesből, a helyettesítő gitáros pedig erre a koncertre nem ért el. Mihai a hangmérnök szólt Dan Teodoresc-nak (vokál és zenekarvezető), hogy én is gitáros vagyok és be tudok segíteni. Dan felhívott, felkért, én elfogadtam. Próbára nem volt sem idő sem alkalom, így egy koncertfelvételt használva alapul megtanultam a számokat egy hét alatt és máris álltam a színpad mellett készülve, hogy fellépjek. Izgultam, de révén, hogy ismét profi zenészekkel volt dolgom, hamar lenyugodtam és élveztem a bulit. Ebben a periódusban voltam egy rövid vakáción Giurcuța de Sus-on, a Nyugati Havasokban. Régi barátaimmal, volt osztálytársaimmal voltam. Ez a rövid kiruccanás kicsit megnyugtatott. A természet és a szép táj arra inspirált, hogy szereljem fel a kamerámat és kezdjek el gitározni. Végül a Youtube-ra a Lullaby (altató) című gyermekdalom és egy rövid improvizáció került. Ugyancsak 2018 őszén újra összehívtam a F.A.N.-t. Mármint Cipat és Ákost. Ez alkalommal azt beszéltük, hogy kéne új zenét írjunk és talán jó volna nevet is változtatni. Egy egész hétvégét a próbateremben töltöttünk és ötleteket felvéve vagy lejegyezve jam-eltünk. Ezekre a próbákra minden hangszerünket, ami volt elővettünk, gitár, basszus, szinti, dob, hegedű, akusztikus gitár és vokál. Ez a pár nap fárasztó volt, de sikerült egy pár jó ötletet félre rakni és elindítani a munkát az új lemezhez. Én közben összegyűjtöttem a számokat, melyeket írtam és kezdtem felvenni azokat is. Ekkor jött az ötletem, hogy lehet jobb volna mindent összevonni és nem két fronton dolgozni, hanem egy kalap alatt adni ki az egész zenét. Az új számok közül megmutattam egy párat Cipriánnak s Ákosnak. Nekik tetszettek az ötletek és elfogadták ajánlatomat is, hogy vegyünk mindent a Watzzy kalap alá. De azt hiszem, hogy ezek már 2019-ben történtek. 2018 is újévi zenéléssel végződött a Ză Band-el, valamint Karácsony táján egy Brassói zenész egyesület által szervezett jam-session-on is részt vettem. Számomra ez a dolog nagyon hiányzott. Örültem, hogy más zenészeket is megismerhettem úgy személyesen, mint zenészként is. Az egyesületet Fine Sounds-nak hívják és 2019-ben elég sokat működtünk együtt. Ezek a jam-session-ok elég sok kis új projektet szültek. Azzal, hogy emberek megismerik egymásban a zenei kémiát és felvállalják, hogy együtt zenéljenek, még akkor is ha nem ugyanaz a stílus, serkentik a kreativitást és ennek sokoldalúságát. A Visssual klubban szervezett jam-en is részt vettem ahol a Cred Că Sunt Extraterestru (a Subcarpați együttes pár tagja) rap/hip-hop projekt koncertje után improvizálhattunk az előadókkal. 2019 is egy foglalt évnek jelentkezett. A Fine Sounds csoport létre hozott egy ötletet mely a helyi művészek segítségére volt. Ezt a projektet Soundcards-nak (hangképeslap) nevezték. Ezek a képeslapok azért különlegesek, mert a grafikát helyi művészek készítik és a hátán pedig egy QR kód van, amit telefonnal leolvasva egy énekhez vezet, melyet ugyancsak egy helyi előadó írt és vett fel. A daloknak a Fine Sounds web oldalán külön külön van profil oldala (ide vezet a QR kód), így a hallgató több információt is megtudhat róla, meg az előadóról is. Egy idő után már nem csak helyi előadók kerültek fel a képeslapokra, hanem más városokból is. Nekem ez az ötlet tetszett és eldöntöttem, hogy így megjelentetem néhány dalomat. Az Első a Your Eyes volt. Ez egy rövid akusztikus szerelmes dal. Már egy ideje ki akartam adni, ezért éltem az alkalommal és felkértem Zsigmond Éva-Mónikát, hogy rajzoljon egy grafikát a számnak. Elküldtem az éneket s megkértem, hogy legyen a rajzban két szem. Egyik rajzban csukott, a másikban nyitott. Éva meg is rajzolta, a rajzokat pedig átvittem Zöld Attilához, aki készített egy animációt. Igazából a két szem nyílik és csukódik, tehát pislog. Ezek mellé beírta a szöveget is a videóba, úgy, hogy ez kísérje az éneket. Így lett meg az első lyric videóm. A nyitott szemes grafikát rátettük a képeslapra és meg volt az első Soundcardom is. A bemutató a Tipografia Kávézóban volt, itt több művész mutatta be képeslapjait. Előbb zenehallgatás volt, meghallgattuk mindegyik képeslapra feltett éneket. Az est egy jam-sessionnal zárult. Az ötlet mind jobban tetszett nekem. Ezért nekiálltam és a többi számot is kezdtem rendbe tenni és eldöntöttem, hogy az elmulasztott F.A.N. albumot is átnézem és kiadom ilyen formátumban. Nagyjából minden hónapban kiadtam egy-egy ilyen képeslapot. Így jelent meg a Lean On Me című funky szám, melynek a grafikát és a klippet Zöld Attila készítette. Ez az ének is szöveges videót kapott, melyet a Youtube csatornámon adtam ki. Az animációban egy férfi és egy nő táncolnak az űrben miközben a chakraik világítva lüktetnek. A következő a Stars volt. A F.A.N. oldalról a videót levettük, adtunk hozzá szöveget, kicsit kijavítottuk és kiadtuk most az én Youtube csatornámra. A grafika Zsigmond Éva-Mónika rajza maradt, amihez a zeneszöveget animálva hozzá adtuk. Soundcard formátumban megjelent a Short Song is melynek a videója már meg volt jelenve, a grafika meg a videóban megjelenő rajz volt melyet ugyancsak Zsigmond Éva-Mónika készített. A Puprle Flashlight-nak is jelentettem meg Soundcard-ot. Ennek a kártyának a grafikája egy Gáll Izabella által készített rajz lett melyet tőle kaptam ajándékba pár évvel azelőtt. A rajz egy absztrakt virágos színes rajz mely nagyon talált szerintem az ének mondanivalójával. 2019 nyarán videoklipet forgattunk a Bere című számnak. A rendezést és filmezést David Bahnă intézte, a szerepekben Alex Barbu színész, Popa Diana és jómagam vagyunk. A helyszínt jó barátom Gábor Imre (Imi) biztosította. Ez az akkor még működő Pilvax melletti általa vezetett Taqueria Mexicana volt. Szuper helyszín volt lebonyolítani a filmezéseket. Elég sok megbeszélőm és találkám volt Daviddal míg eldöntöttük a klipp végső formáját és mondanivalójának a felépítését. A filmezések két nap alatt bonyolódtak le. Mindkét nap dél 12-ig be kellett fejezzük, hogy a vendéglő tudjon megnyílni a vendégeknek. Szombaton reggel 9-től filmeztünk, én aztán lementem Bukarestbe zenélni a Ză Band-el. Alvásra nem jutott idő hisz hajnalig zenéltünk és reggel 8 körül értem vissza Brassóba. Szerencsére külön sofőrös mikrobusz volt bérelve, így pihenhettem az úton egy keveset. Vasárnap folytattuk a filmezést. Elég fáradt voltam, de örültem, hogy mozognak a dolgok. 12 előtt már készen voltunk és jöhetett a várva várt pihenő. A vágás elég hamar meg lett és pár nap gondolkodás, javítgatás és tanakodás után a végső változathoz jutottunk. Ezt is a Youtube csatornámon adtam ki és Soundcardként is megjelent. A grafika egy fénykép volt a főszereplővel, ahogyan sörök között ül, bágyadtan, napszemüvegesen. A klipp az alkohol különböző hatásairól szól és arról, hogy milyen könnyen rabjává eshet az ember, ha nem figyel magára. A klip sikeres volt, elég sok ember reagált és ez bátorságot adott, hogy más számoknak is készítsek klipet. Visszatérve a Fine Sounds csoporthoz, alapító Mihnea és Ana Tencariu, Bogdan Ioniță, Cosmin Haraga. Rendezvényeik (Soundcard kiadások, jam-sessionok) arra voltak jók, hogy új emberekkel ismerkedjek meg. Új zenészeket és grafikusokat ismertem meg. Így kerültem a Koolab Design Studio tagjait megismerni. Cătălin és Dragoș két profi grafikus akik hamar belementek abba, hogy az első lemezem grafikáját elkészítsék, sőt, sikerült megegyezünk abban is, hogy egy különleges formátumú tokot tervezzenek ki és gyártsanak le a cd-nek. A beszélgetések már a Bere megjelenése előtt elkezdődtek, de sok időbe telt ameddig eldöntöttem, hogy végül, hogy és mint csinálom a dolgokat. Visszatérve az év elejére, egy adott pillanatban összeültünk Cipa-val és Ákossal, hogy beszéljük meg, hogy hogy működünk ezután. A srácok belementek abba, hogy a F.A.N. anyagot összetegyem a saját számaimmal és a Watzzy név alatt adjam ki, csak írjam ki és említsem meg az ők részvételüket is. Megbeszéltük azt is, hogy amennyiben tudnak, és engedi az idejük segítenek felvételekben és koncertekben is. Örvendtem ennek és éreztem, hogy tényleg jó emberek vesznek körül. Az első koncert a TAM TAM fesztivál megnyitóján volt július 20-án. A Kapu utcán elhelyezett színpadon zenéltünk. Nagyon meleg volt, a nap erősen sütött és az emberek megbújtak a házak árnyékába. Attól függetlenül a koncert jól ment, az emberek buliztak és mi is jól éreztük magunkat, habár bevallom, izgultam hisz rég léptünk fel ebben a formációban ezekkel a számokkal. A nyár zenéléssel telt el. A legtöbb zenélés a Ză Band-el volt és a Die Bürzenland Party Band felkérésére visszatértem és velük is felléptem egy párszor, míg az új gitárosuk megszokta a repertoárt. Időnként a Taxi együttesnek is mentem technikuskodni. 2019 novemberében a Bulz Brotherz zenekarral tartottunk közös koncertet a brassói Rockstadt klubban. Számomra ez csúcs volt, mert több év után visszatérhettem zenélni abba a klubba, amelyben oly sokszor otthon éreztem magam a színpadon. Attól eltekintve, hogy a klub helyszíne és berendezése megváltozott, az emberek által létrehozott hangulat mindig energia dús volt. Most egy sokkal nagyobb helységet kellett megtöltenünk. Időben elkezdtük a reklámozást. Mindkét együttes részt vett aktívan a szervezésben. A Fine Sounds is nagy segítséggel jött (a Fine Sounds alapító tagjai zenélnek a Bulz Brotherz együttesben is). A koncert előtt sikerült beszerveznem egy 10 napos vakációt magamnak. Hamburgba látogattam meg Thomast, régi haveromat és volt együttes társamat a Gadjo Caffe-ből. Sok idő után ez volt az első igazi vakációm. Voltunk múzeumokban, várost nézni, hamburgert enni és koncertekre is eljártunk. Ez a 10 nap pont jól feltöltött a Watzzy koncertre, ami közeledett. Míg Hamburgban voltam, felhívott Jancsi haverom, hogy egy híres angol blues szájmuzsikás Brassóban van látogatóban és, hogy szeretne helyi zenészekkel találkozni és zenélni. Megígértem, hogy találkozunk mikor haza érek. A találkozás a Rockstadt-i koncert napján volt. Reggel találkoztunk és egyet kávéztunk. Fél órás beszélgetés után mondtam neki, hogy jöjjön és lépjen fel velem egy pár szám erejéig. Elfogadta a meghívást és délután már a hangpróbán jelen volt és ott már érződött, hogy jó bulit fogunk csapni. Igen ám, de itt elkövettem egy elég nagy hibát. Már a nyár óta észrevettem magamon, hogy picit sokat iszok. Az igazság az, hogy zenélésekkor nem ittam, viszont az azelőtti napon, általában elfogyasztottam néhány pohár töményt. A baj igazából sokkal mélyebben volt. Úgy éreztem nem vagyok elég jó, nem vagyok képes többet nyújtani. Elkezdtem izgulni s az magával hozta, hogy a fellépés előtt már szédültem és inogtam. A Rockstadt úgy amennyire megtelt és a Bulz Brotherz szuper koncertet tartott bemelegítve a népet. Számba véve azt, hogy egy csütörtöki nap volt, elég nagy volt az érdeklődés és elég sok ember jött a koncertre. A mi koncertünk is jó volt. Sok energia, jó buli és az emberek is táncoltak. Én elfelejtettem egy pár szám szövegét, de rögtönöztem. A buli akkor robbant ki igazán amikor Giles Robson szájmuzsikás fellépett és elénekelte velünk a Crossroads című dalt. A koncert végén még egy blues/rock ‘n’ roll jam-re visszajött és olyan pillanataink is voltak, hogy én hegedűvel, ő a szájmuzsikával dobtuk egymásnak át a szólókat. Életem egyik legjobb zenei élménye volt, csak abban a pillanatban nehezen tudtam értékelni. A konstans elégedetlenség és lelki bizonytalanság valahogy távol tartott attól, hogy igazából tudjak örvendeni ennek az eseménynek. De a publikumnak tetszett. Az ismerőseim megdicsértek, az interneten az emberek képeket és videókat osztottak meg a koncertről. Ez talán az, ami igazán számít egy művésznek, hogy művészetével nyissa meg az emberek lelkét külön fajta érzelmek és ezek kifejezése fele. A koncert közben a színpad hátsó részére Dena, brassói festőművész festménye, Square Love, volt kivetítve. Ismét úgy éreztem magam mint 2015-ben. Fáradtnak és legyőzöttnek. Egyszerűen túl sok elvárást csatoltam a tevékenységeimhez. Mind több és több alkoholt fogyasztottam, hogy vegyem el a figyelmem az igazi lelki problémáimtól. Egy adott pontban ezt észrevettem és mind próbáltam fékezni magam. Sikerült egy darabig. Decemberben még tartottam két koncertet. Kigondoltam egy újabb koncert variánst. Alexu and the Voices Inside-tól inspirálódva, átírtam az énekeket úgy, hogy egyedül is tudjam előadni őket kisebb, intimebb helyeken. Így jött létre a #singurcuc projekt. A hangsúly a balladákon és az akusztikus számokon volt, mint a Short Song, Purple Flashlight, Your Eyes, de sikerült a Bere, Tare és Lean on Me Now számokat is átdolgozni úgy, hogy a közönség énekeljen, vagy tapsoljon velem. Egy szóló interaktív műsort sikerült összehoznom, viccekkel a számok között vagy éppen közben. Decemberben két ilyen koncertre került sor. Egy volt az Ora 0 galériában, a másik egy cég karácsonyi összejövetelén. Az Ora 0-ban az tetszett nagyon, hogy sok helyi művész által készített festmény van kiállítva. A hely kicsi, intim és retrósan van berendezve. Itt kezdtem érdeklődni mind jobban és jobban a festmények és a festők iránt. Tetszett, hogy mennyire szépen ki tudnak fejezni bonyolult érzelmeket ezek az emberek és, sok festményben magamat is megtaláltam. Egy páran személyesen is eljöttek a koncertre, így el is beszélgethettem velük. A koncert jól sikerült. Kevés ember, mert kevés ember fért el, de ennek én örvendtem, mert már elég rég akartam egy nyugis, intimebb koncertet. A közönség együtt énekelt velem és így jól elszórakoztunk. Nagyon jól éreztem magam és kezdtem a magabiztosságomat ismét megtalálni. A probléma ismét az volt, hogy már zenélés előtt elkezdtem inni. De lassacskán kezdtem érezni, hogy hol a baj, mégis, még messze volt a javulás. A koncerten fellépett velem Gheorghilaș Brigi (Bajka, a Ză Band énekese) akivel ketten írtunk egy számot és én szerettem volna vele ezt bemutatni a kis közönségnek. A fényképeket pedig Tamási Zoltán barátom és volt osztálytársam készítette (az Ora 0-ban és a Rockstadtban is, a Rockstadtban a helység fényképésze Ioan Poroșnicu is készített sok szép képet). Ugyancsak 2019 decemberében kiadtam online formátumban (Spotify, Deezer, Apple Music és más ezekhez hasonló platformokon) a Pamela című albumot. A Koolab Design Studio egy fantasztikus grafikát készített és azt használva jelentettem meg. Az albumon keverve vannak a F.A.N. számok, amiknek a felvételén 2015 óta dolgoztunk és egy pár saját dal mely a soundcardokon is megjelent. A fizikai formátum megjelenését (cd, soundcard) tavaszra terveztük melyet koncertekkel szerettünk volna megünnepelni. Ez a két koncert után a szilveszteri zenélésre kezdtünk próbálni a Ză Band-el. Ismét nehéz újévi zenélés várt ránk, de sikerült minden nehézség és fáradtság ellenére végig vigyük és sikeresen lebonyolítsuk, úgy, hogy a közönség végig táncoljon és bulizzon, úgy ahogy ezt szilveszterkor kell. A 2019 és 2020-as szilveszteri zenélések a Sergiana Centerben zajlottak. Itt az volt az érdekes, hogy öt teremben kellett zenéljünk külön programokat. Mindegyik teremben volt egy házigazda zenekar, mi meg sétáltunk felszerelésünk egy részével egyik teremből a másikba és 45 perces funk, könnyűzene és rock programot játszodtunk. A program energikus és modern volt, helyenként gitár szólókkal. Mondhatjuk, hogy egy igazi koncert élményt hoztunk a bulizó embereknek. Ahhoz hogy a show létrejöhessen egy nappal hamarabb már összeültünk a többi együttessel és a hang és fény technikát szolgáló céggel szerelni, később meg hangpróbáltunk. Ez egy egész napos munka volt, fárasztó, de következő nap mikor elindult a buli, igazi show kerekedett. A fényjátékok bővítették a profi hangzást így igazi koncert és buli hangulat lett. A logisztikát úgy oldottuk meg, hogy minden terembe szereltünk külön dob alapot, basszus és gitár erősítőket és mikrofon és szinti állványokat. Zenélések között pár percünk volt átszáguldani a pincér folyosón a gitárokkal, mikrofonokkal, egyéb hangszerekkel, hogy beszereljünk. Mondhatom, hogy egész profin megoldottuk és a zenélések mind jól mentek. A közönség táncolt és együtt énekelte velünk a híres refréneket. Ez után következett egy pár nap pihenő. Jól is jött a nagy erőfeszítés után, hisz estétől reggelig zenéltünk miután egy egész napot szereltünk. A pár nap szünet után visszamentünk és összeszedtük a felszerelést és visszavittük a próbaterembe. Még egyszer boldog új évet kívántunk egymásnak és beléptünk egy rövid szabadságba. Azért rövid, mert 2020 is eseménydús évnek ígérkezett és el kellett kezdjük a próbákat. 2020 is jól kezdődött, a #singurcuc projekt-el újabb koncertek ígérkeztek Bukarestben a Londophone klubban és Brassóban ismét az Ora 0 galériában. Teljes együttessel pedig a Rockstadt-ba terveztünk lemezbemutató koncertet. A  Ză Band-el pedig a zenélés szezon korán kellett volna kezdődjön. Kellett volna, de márciusban bejött a karantén. Lassan de biztosan minden koncert, zenélés, betáblázott rendezvény le lett mondva vagy át lett rakva egy későbbi dátumra. Márciusig sikerült egyet koncerteznem az Ora 0-ban (Brassóban) ahol az Unveiled egyesület része lettem. Az Unveiled egyesület egy internetes oldal mely művészeknek segít a promoválásban, együttműködésben és szervezkedésben. Az Unveiled.ro internetes platformon a művészek kapnak egy profilt, melyet frissíthetnek új adatokkal és információkkal. Ezen a profilon keresztül a közönség adományozhat is a művésznek. Ugyanakkor több interjút meg rendezvényt is szerveztek. Koncerteket a zenészeknek, kiállításokat a festőknek. Az egyesület fő tagjai: Corina Dumitrescu, Cernăuțeanu Georgiana Roxana, Daria Catană, Vlad Șerbănoiu, Getty Tatomir és George Stanciu. Örültem, hogy megismerhettem ezeket az embereket és, hogy ők felvállalták, hogy ezt a segítséget nyújtsák a művészeknek. Az Unveiled bemutatkozó koncert sikeres volt. Ugyanaz az intim hangulat és én mind jobban és jobban bíztam magamban. Következő nap Bukarestbe mentem ahol stúdió felvételeket készítettünk a Ză Band-el. A felvételek utáni nap ugyancsak Bukarestben, a Londophone klubban zenéltem csak egyedül. Ismét kis hely, kevés ember, de nagyon jó hangulat. Az emberek együtt énekeltek és tapsoltak velem. Egy pár szám erejéig Marius Crețu cajon-on kísért. Marius és testvére Cristinel bukaresti hangszergyártók. Cégük neve a Curly Brothers Custom Instruments és profi gitárokat, basszus gitárokat és dobokat gyártanak és javítanak. 2017-ben tőlük vásároltam az egyik gitárom és egy tombolát megnyerve egy cajont is nyertem. A bukaresti koncerten végre megismertem Răzvan Patachi-t. Răzvan a CriticEyez blog-nak a vezetője. Ez a blog koncertekről és albumokról, a Romániai underground mozgalomról tartalmaz cikkeket és kritikákat. Răzvan-on kívül mások is írhatnak a blog-ba. Jómagam 2019-ben több cikket is írtam, például a Brassóban zajló koncertekről, a hamburgi tapasztalataimról és a saját koncertemet is megkritikáztam. Cserében ő irt egy cikket a Pamela lemezről és segített a Londophone-i (Bukarest) koncert megszervezésében. Erről a koncertről is írt egy cikket. Majdnem egy fél év online együttműködés után végre találkoztunk személyesen is. Jól elbeszélgettünk a zene iparról, az undergroundról és persze a művészetekről s a művészekről is.

(B.M.): Mennyiségi felhalmozódás, minőségi ugráshoz vezet. De ez nem működött a koncerteket fenntartó mesterséges szenvedélyek nélkül. Hogyan küzdötted le ezeket?

(W.R.): A karantén idején kijárás tilalom volt. Ezt az időszakot kihasználtam, hogy a szüleimmel, testvéremmel és nagyszüleimmel töltsek több időt. Valahogy jól jött a szünet, mert így időt kaptam arra, hogy önvizsgálatot tartsak. Zenét is írtam és egy pár éneket fel is vettem, de a hangsúly inkább saját magam megismerésén és gyógyításán volt. A cigizést felváltottam szaladással, az alkoholt pedig meditációval. A szaladás egy új hobbym lett és mind többet és többet szaladtam, előbb a ház környékén, aztán a Cenkre, a Pojánába és végül egy pár versenyre is beiratkoztam. A szaladásban megtaláltam önbizalmam, önkontrollom, aktív meditációnak nevezném. Ez mellett Attilával elég gyakran mentünk kutyákat sétáltatni és sportolgatni. Ezeken a találkozásokon sokat filozofáltunk a tapasztalataink és életeink értelméről és céljáról. Ez is egy nagyon jó folyamat volt, amiből sokat tanultam. Másfél hónap otthon ülés után eldöntöttem, hogy kéne valamit mozgassak. Elég igazságtalannak tartottam, hogy sok öreg, meg beteg ember nem járhat ki a házból és nehezen jut ételhez, miközben én köszönöm szépen, jól megvagyok a meleg otthonomban a jó finom étel mellett. Úgy döntöttem beállok egy egyesületbe mely öregek és beteg embereknek beszerez és kiszállít ételt. Az egyesület neve Arc Social és egy fantasztikus kis csapat, mely óriási szeretettel segít a közösségen. Én kétszer egy héten mentem ételt vinni egy csapattárssal. Ez a tapasztalat kinyitotta a szememet ara, hogy mennyi ember van elveszve sorsában. Sok szegény, reményét vesztett emberrel, sok elfelejtett öreggel és még több nagyon okos, de szegénységben nevelkedő gyermekkel ismerkedtem meg. Sok ember csak a segítséget várja, mások túl betegek, hogy segíthessenek magukon. Kicsit kiábrándultam, de aztán a társak segítségével rájöttem, hogy mi ha megteszünk mindent, ami tőlünk függ, akkor máris nagyot segítünk ezeken az embereken, hogy észrevegyék, hogy saját magukon is segíthetnek (egyesek). Az Unveiled felkért, hogy egyet koncertezzek a Facebook oldalamon. A koncertet a lomtáramban tartottam fürdőköpenyben. Ezt azért, mert otthon szeretek lazán ülni és valószínű a közönség is lazán volt otthon.

Nyáron picit fellazult a karantén, így mentem sokat kirándulni és a haverokkal voltunk ismét Giurcuțan és Măguran kiruccanni. Ezen kívül még többet szaladtam és a Zernyesti és Torockói félmaratonokon is részt vettem. A versenyeket be is fejeztem. A nyár folyamán még egy pár koncertet is sikerült tartani. A #singurcuc projekttel voltam, mert csak kisebb rendezvényeket engedtek teraszokon. Így zenéltem egyedül a Rockstadtban és Ákossal (cajon) a Visssualban. Azon kívül a TAM TAM fesztiválon is felléptem. Több vendéglő teraszán zenéltem instrumentális gitár zenét. Jó nyugis hangulat volt. A tapasztalat nagyon érdekes volt, hisz, rég nem zenéltem így. Talán a leg érdekesebb része az egésznek az volt, hogy miközben zenéltem a teraszoknál figyelhettem az embereket, akik ültek és szocializáltak, akik örvendtek a szabadidejüknek, de ugyanakkor a járókelőket is akik vagy valahova siettek, vagy egymásba ölelkezve lassan sétálva élvezték a melegen sütő napot. Mintha az idő meg állt volna és az én gitározásom egy háttér zene lett volna minden egyes jelenlevő életének filmjében. A Ză Band-el ismét jártunk próbára, dolgoztunk új ötleteken. Nem adtuk fel. Nyáron sok új emberrel ismerkedtem meg és több régi haverommal is újra felvettem a kapcsolatot. Így elég sokat kirándultam és szocializáltam. Sokat voltam Plaiul Foii-n, Zernyesten, voltam a Bucegi hegységben is és a Fogarasiban is túráztunk egy nagyot, nyugodni pedig a Visssual teraszára mentem ahol sok emberrel cseveghettem, és beszélhettem mindenféle témákról. Én még egy pár zenélést felvállaltam. Ákossal mentem, nyugis, akusztikus teraszos zenéléseket vállaltunk. A saját számainkat zenéltük, most már egész jól éreztem magamat és örültem mindennek, amim van. Élveztem a pillanatot s így a koncertjeim is élvezetesebbek lettek. Az Unveiled egyesület által felléptem Ákossal az Aiurea-n Parc Szórakozó helyen (óriás tengerparti terasz utánzat) és végül a Mediterra vendéglőben is volt egy fellépésünk.

Ugyancsak ősszel még egyszer elmentem a haverokkal egy vakációra Giurcuța-ra. A nyár folyamán a Koolab Stúdióval is folytattam a beszélgetéseket. A karantén ideje alatt szünetelő cd projektet újra indítottuk és most már lassan de biztosan mentünk egy végső forma fele. Pamela úton volt. 2020-ban még voltam a Tusnádi Gastro Blues Fest-en nézőként, de sikerült az esti jam-re felmenjek a színpadra és egyet jam sessionozzak a fellépőkkel. A szervező meg is hívott a 2021-es eseményre. A fesztiválon megismertem egy pár jó zenészt, akik közül az egyikkel, Horațiu Silași basszusgitárossal, egy rövid videó gyanánt együtt is működtünk. A Visssual teraszán a Fine Sounds ismét jam session-t szervezett. Ez alkalommal is több zenész gyűlt össze és egész jó hangulatot teremtettünk az improvizálásunkkal. Itt Mihai Marin szintist ismertem meg aki ugyancsak a rövid videós projektben szerepelt. Ugyancsak 2020-ban kiadtam az Instagram oldalamra egy pár 1 perces jam videót. A projekt célja az, hogy egy zenész otthon felvesz egy 1 perces ötletet, aztán tovább küldi egy másik zenésznek aki a saját ötleteivel bővíti és aztán ismét tovább küldi és így tovább. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült több stílust összekeverni. Így a funk a rap, a hip-hop, a rock a jazz és az elektronikus zene mind találkozott ezekben a rövid imprókban. De nem csak a zene stílusok, hanem különböző zenéket zenélő zenészek is egy percig egy számba kerültek. Így Sütő Ákos és Vlad Isac dobolása és jómagam gitározása, basszusgitározása és szintetizátorozása mellé került Shelu rappelése, Bartie dallamos hangja, Barabás Tamás és Horațiu Silași basszusgitározása, valamint Mihai Nedea és Mihai Marin szintizése. Florin Mușat hangmérnök barátom segített a videók vágásával. Csak 6 ilyen videót sikerült kiadni. A hosszadalmas procedura véget álltunk meg, de remélem ezt a projektet hamarosan újra kezdhetjük. Év vége fele pedig egy régebb elindított, de megszakított projekten kezdtünk ismét dolgozni. Ez a zenei utazás arról szólt, hogy Kónya (drum and bass dj) által rakott zenére improvizálok gitárral. Egy pár élő adást is tartottunk a Facebook-n és ezek sikeresek voltak. A közönség örömmel fogadta az új zenei kombót. Sajnos élőben csak zárt körben léphettünk fel, de várjuk, hogy hamarosan lehessen bulikat szervezni ahol a közönséget megtáncoltathassuk. 2021-ben sok minden elindult. Elsőként a Pamela cd megjelenésére került sor. A sok halasztgatás és munkálkodás után végre meg lett az első cd. Melléje a 2014-ben felvett és videóban kiadott F.A.N. anyagot is kiadtam cd-n F.A.N. Sessions név alatt. A cd-k mellé posztereket és matricákat is készítettünk. A Pamela cd végső formájának létrehozásában a Koolab Design Studio mellett a Fine Sounds tagjai, Mihnea és Ana is segítettek, akikkel egy pár estét eltöltöttünk a borítók hajtogatásával és ragasztgatásával. A cd-k megírását és nyomtatását Cristi-nek köszönöm, aki úgy döntött inkább titokban marad az identitása. Ez is egy érdekes és tanulságos folyamat volt. Az év eleje még hozott magával egy érdekes ötletet. Az egyik ismerősöm látta a Kónyával előadott drum and bass Facebook live-t a próbateremből és felajánlotta, hogy a vendéglő/bicikli javító műhelyében is tartsunk egy Facebook live-ot. A helyet Fixelli-nek hívják és két részre van osztva. Az egyik része bicikli javitó műhely és a másik fele a Simone nevű vendéglő. A live a Fixelli Facebook oldaláról ment és a nézők reakciója pozitív volt. Adriannak, a tulajdonosnak jött egy ötlete, hogy minden héten tartsunk ilyen on-line koncerteket a vendéglőjében. Egy ideig segítettem a rendezvények szervezésében. Különböző helyi együtteseket és dj-et szerveztem be, így egy jó pár koncertet sikerült megtartani. Végül felléptem én is az együttesemmel. Ez egy nagyon felfrissítő tapasztalat volt, hisz rég nem koncerteztem teljes együttessel. Ákos és Ciprian mellé beiktattam Mihai Nedea szintist is, aki mondhatom, hogy a puzzle hiányzó darabja volt. Egy pár próba után készen álltunk és megtartottuk a bulit. Attól eltekintve, hogy a teremben egy pár embert és két kamerát kivéve nem volt néző, az interneten az emberek összegyűltek és a visszajelzések alapján egész jól szórakoztak. Mi is egy jót bulizunk, beleéltük magunkat és jól esett, hogy végre zenélhetünk egyet. Révén, hogy sok mindennel foglalkoztam és úgy éreztem, hogy nem tudok kellő képen foglalkozni ezekkel a rendezvényekkel, kiléptem a szervezkedésből. A tulajdonos is úgy döntött, hogy egy ideig a koncerteket szünetelteti.

(B.M.): Zenészi tapasztalatodat több szinten próbáltad hasznosítani. Valamikor a Szabad Európa Rádió Cseke László és Cornel Chiriac műsorain keresztül generációk kaptak zenei nevelést. Gondoltál-e egy ilyen lehetőségre?

(W.R,): Közben két álmom teljesedett. Az egyik álmom az volt, hogy legyen egy rádiós műsorom. Ez az álmom akkor teljesedett, mikor Kökösi Attila felhívott, hogy Brassóban indul egy rádió és keresnek önkénteseket, akik vállalnának műsorvezetést. Így jött létre a minden hétfő este hét órától tartott Emberek cím alatt futó műsor. A rádió neve Korona Rádió, a Barcaság Hangja. Műsoromba pedig olyan embereket hívok, akik az általuk szerzett élettapasztalatokról beszélgetnek. A zene is a meghívott kedvencei közül van válogatva. A második álmom az volt, hogy foci meccseket bemondhassak. A SR Brașov csapat minden hazai meccsét a csapat Facebook oldalán közvetítik. Felkerestem és beszéltem az evvel felelős emberekkel és így időnként mehetek a fő bemondónak besegíteni. Eddig ennyi gyűlt össze.

(B.M.): Egy profi zenésznek milyen zene tetszik, és hogyan tölti a szabadidejét? Zenén kívül mivel foglalkozik, akár hobby szinten?

(W.R.): A szabadidős aktivitásaim között sok minden van. Egyik fő ilyen aktivitásom a koncertre járás. Ez mindig felszabadít és mindig egy inspiráló tapasztalat. Szeretem a rock és metál koncerteket, a jazz és blues zene is közel áll hozzám, de az elektronikus zenével is jó barát vagyok. A klasszikus és népzenét is szeretem hallgatni,és megtapasztalni, de ugyanakkor időnként egy modern zenés buli is elmegy. A hip-hop és rap zenéket is kedvelem. Igazából, számomra a jó zene az a zene mely szívvel és lélekkel van írva és játszódva. Lehet az akármilyen stílus, a lényeg, hogy legyen élet benne, őszinte élet. Egy más szabadidős aktivitásom a jégkorongozás. A Kronstadt Pub Boys amatőr hoki csapat tagja vagyok már egy pár éve. Több turnén is voltam velük, Bukarestben, Udvarhelyen és Szentgyörgyön is. Focizni is szeretek, és nézni is szeretem a focit. Egy időben focistás matricákat is gyűjtöttem. Nyáron görkorcsolyázni és kirándulni szoktam. Ezen kívül, egy éve körülbelül szaladok is. 2020-ban 3 versenyen is voltam. Szaladtam Zernyesten és Torockón hegyi félmaratont. Szeretem a dolgokat megfigyelni és szeretem érezni az életet mindenben ami körülöttem történik, ezért lettem művész. Talán a legfontosabb szabadidős aktivitásom a gitározás és komponálás, hisz így hozom létre a zenét, így fejezem ki az érzelmeket és így taníthatom magam és a hallgatóimat. Ezen kívül szeretek hangosan énekelni és haverjaimmal szórakozni. A fentiekben inkább a zenei világomat tártam fel. Párhuzamosan ezzel a világgal öt évig egy más világban is éltem. Persze, hogy ez mind a fejemben volt, de a különbséget megtettem a két világ között. 2009 és 2014 között a Transilvania egyetem nyelvészeti karának hallgatója voltam. 2009 és 2012 között az Amerikai Tanulmányok szakon tanultam, a mesterit pedig 2012 és 2014 között a Kulturális Kommunikáció és Angol Nyelvészet szakon végeztem. Azért nevezem ezt egy párhuzamos világnak, mert nagyon kevés köze volt a zenéhez, inkább a személyiségemet és kommunikációs képességemet fejlesztettem az egyetem segítségével. Sok projektben vettem részt és nagyon sokat tanultam a kultúráról, mint fogalom, mint fontosság. Ugyanakkor az angol nyelv sok titkát is elsajátítottam. Három sikerem volt az egyetemi évek során. Az első 2010 májusában volt, amikor sikerült első helyet nyerjek az egyetem keretén belül megszervezett tudományos diákköri konferencián. A dolgozatom témája a Blackfoot indiánok élete volt. 2011 áprilisában a Brassói Henri Coandă Légierő Akadémia által megszervezett diák konferencián (AFASTUD) a 3. helyet nyertem. A dolgozatom a helikopterek háborúban való szerepéről szólt. Az előadás nagyon érdekes volt, mert sok külföldi résztvevő is volt. A résztvevők nagy része hadi akadémiákról jött. Számomra ez egy nagyon érdekes tapasztalat volt. 2012-ben ismét részt vettem a Légierő Akadémia konferenciáján. Ezzel az alkalommal meghívtam volt osztálytársamat, Tamási Zoltánt, hogy segítsen a dolgozat gyakorlati részének elkészítésében. Zoli az informatika egyetem hallgatója volt. Dolgozatunk a szuper nehéz tankok használhatóságáról szólt. Harmadik helyet nyertünk, ami ismét nagy sikernek számított. A díjjak kiosztása után mentem koncertezni Câmpulung Muscelre. A dolgozatokat Dr. Oana Pîrnuță tanárnő felügyeletével és segítségével írtuk. Az államvizsga dolgozatomat is Pîrnuță tanárnő felügyelte. Ez George Gershwin zenéjének az amerikai kultúrára való hatásáról szólt. Így sikerült összekötnöm a zenét a kulturális tanulmányokkal és az egyetemen tanultakkal. A mesterire nem tudtam már annyira koncentrálni a sok munka miatt. Az igazság az, hogy nem éreztem közel magamat a tantárgyakhoz. Sok fordítást és kutatást tanultunk. Nekem ezek a tantárgyak nem jöttek annyira be, de ettől függetlenül jó eredményekkel sikerült végeznem. A disszertációmat Dr. Andreea Nechifor felügyelte. A dolgozat a Székelyek Nagy Menetelésének a sajtóban való megjelenítéséről szólt, azaz, hogyan tükrözték a különböző sajtó és média entitások ezt az eseményt. A statisztikák alapját a különböző lingvisztikai vonások elemzése jelentette. A gyakorlati részben nagy segítséggel volt Michael Sturdza csoporttársam is. Az egyetemi éveim során volt alkalmam Dr. Gabriela Cusen tanárnő által magyar nyelvet is tanítani pár hónapig. Ezt az egyetem keretén belül működő modern nyelvtanulási intézmény keretén belül tettem. Érdekes tapasztalat volt. Nagy része a diákoknak vegyes házasságban élő emberek voltak, akik párjuk nyelvét el akarták sajátítani. Nehéz, de szórakoztató tapasztalat volt, így sok mindent tanultam a tanításról.

(B.M.): Mit üzensz első sorban a brassói, de tágabb értelemben az erdélyi fiataloknak, zenekedvelőknek?

(W.R.): A zene a rezgések harmóniájáról szól. Ugyanolyan kulcsfontosságú int az étel, vagy a levegő. Zene nélkül az ember elméje elsötétül, a lelke pedig elbújik. Azt üzennem, hogy ne csak hallgassák és táncoljanak a zenére, hanem figyeljenek a mondanivalóra is és próbálják nem értelmezni, hanem inkább átérezni ezt. Azoknak, akik zenélnek, pedig azt üzenem, hogy találják meg saját kifejezésmódjukat es műveljék a zenét minél magasabb szinteken, mert lélekformáló ereje, és hatása van.

A „Turco-Tatar Kurultaj” ünnepség Dobrudzsában

Írta: Dr. Bencze Mihály

Naim Belgin a romániai Türk-Tatár Egyesület elnöke 2017 óta folyamatosan szervezi a „Turco-Tatar Sabantoi” ünnepséget Dobrudzsában, Mangalia városában. A fenti szervezet képviselőjeként 2022. július 9-10 között részt vett Bölönben az Első Erdélyi Ősök napja ünnepségen. Itt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Milyen ünnep számotokra a Sabantuy?

Naim Belgin: A török nemzetek hagyományos ünnepe a Sabantuy, eredete a volgai bolgár birodalom korszakába nyúlik vissza, először a híres utazó Ibn Fadlan említi a 921-ből származó bolgáriai úti beszámolójában. Ősz beköszönte előtt tartották, hagyományai a hitvilághoz kötődtek. Később, amikor az iszlám elterjedt a tatárok és baskírok között, a kereszténység pedig a csuvasok körében, világi rendezvénnyé alakult. A szovjet hatóságok is jóváhagyták, de időpontját a vetés utáni időszakra helyezték, és egyesítették az ősi szokásokra visszanyúló tatár törzsi gyűlés hagyományos találkozójával. A Sabantuy jelentése az „eke lakomája” vagy a „szántás ünnepe”. Különböző sportversenyek teszik színesebbé. Az első fesztivált a Mongóliában látott Nadaam ünnepség mintájára rendeztük 2017-ben, akkor találkoztunk először Bíró Andrással, és így általa részesévé váltunk a Kurultáj mozgalomnak.

(B.M.): Mit kell tudni a dobrudzsai tatárokról?

(N.B.): A történelmi Dobrudzsa területén ma Bulgária, Románia és Ukrajna osztózik. A soknemzetiségű Dobrudzsának meghatározó elemei voltak a lovasnomád népek. Az ókorban Schytia Minor volt a neve. A Hun Birodalom széthullása után a Dunai Bolgár Kánság alakított ki itt államot, és évszázadokig az onogur-török bolgárok országához tartozott. A 9. század derekén az al-dunai térség a magyarok szállásterületének nyugati határa lett. A magyar honfoglalás után a besenyők nyomultak ide a bolgár, majd bizánci uralom hanyatlását kihasználva. Majd besenyő, kun, tatár népek érkeztek. A tatárok először a 13. században érték el a Duna-deltát, 1241-ben Kadan vezetésével átkeltek a Dunán, meghódítva és kifosztva a régiót, ez volt az Arany Horda idején. A 14. század elején Nogaji Tatár Kánságból származó emberek telepedtek le Isaceában. San Saltik dervis 1263-ban érkezett Dobrudzsába, hogy terjessze az iszlámot. Ibn Battúra arab tudós 1330-1331-ben átutazott e vidéken, Baba Saltulkot, azaz Babadagot említi, mint a tatárok legdélibb városa. A 14. és 15. században az Oszmán Birodalom szállta meg Dobrudzsát, a ruméliai beglerbégség részévé tették. I. Bajazid anatóliai törököket és tatárokat telepített, II. Bajazid pedig volgai tatárokat. A 16. század vége felé 30 ezer nagai tatárt telepítettek Budzsákból, ekkor e vidéket úgy hívták, hogy „Tartaria dobrugences”. 1783-ban a Krím orosz annektálása után, a krími tatárok elkezdtek kivándorolni Dobrudzsába, többnyire Mecidiye, Babadag, Köstence, Tulça, Silitre, Beștepe és Várna környékére. 1878-ban az orosz segítséggel létrehozott Egyesült Román Fejedelemséghez került Dobrudzsa egy része is. A soknemzetiségű Dobrudzsába vlachok is telepedtek, amikor kivándoroltak a balkáni őshazájukból. A török uralom idején rövid ideig vlach vajda is kormányozta az al-dunai területeket. A 20. század elején e terület lakossága jórészt tatár, török népekből, és bolgárokból állt, a románok apró kisebbséget alkottak. Az I. világháború után Dobrudzsa déli része is román fennhatóság alá került, és a Román Királyság hatalmas nemzeti betelepítési programba kezdett, hogy csökkentsék a nemromán nemzetiségek számát. Beszüntették a tatár, török, bolgár nyelvű oktatást, 40 román nyelvű iskolát építettek, és a mai napig folyamatosan megy a hagymakupolás honfoglalás. Majd a dél-dobrudzsai területekre több tízezer macedorománt telepítettek a balkán-közép vlach őshazából. Számotokra, erdélyi magyarokra is hasonló sors várt Trianon után. Az elrománosítás folyamatos volt Dobrudzsában a második világháború környéki évtizedekben, majd a kommunizmus alatt is. Mára románok képezik a többséget, 60 ezer főre csökkent a törökök és tatárok száma. Dobrudzsa a középkor folyamán magyar hűbérbirtok is volt. Ami számotokra nagyon fájdalmas lehet az, hogy a kommunizmus alatt a román állam az elhurcolt székelység legnagyobb átnevelőtáborait (Kis Gulágok) itt működtette Dobrudzsában.

(B.M.): Gyerekkorodról, ifjúságodról mit mondanál?

(N.B.): Medgidián születtem, hagyományőrző tatár családban. 5 éves koromig csak tatárul beszéltem, ekkor adtak óvodába, hogy tanuljak meg románul, mert csak ezen a nyelven volt iskola. A kommunizmus alatt szüleimtől mindent elvettek, folyamatosan megaláztak. Városunkban van az 1300-as évekből fennmaradt Oszmán Fürdő, amit a rendszer teljesen elhanyagolt, szándékosan tönkretett, ahelyett, hogy feljavítanák. Beszüntették a tatár nyelvű iskolát, azzal az ürüggyel, hogy nincs elég gyerek. A titkosrendőrség nem engedte beiratkozni a tatár gyerekeket a tatár iskolába. Velünk, a tatár gyerekekkel is csúfolkodtak, úgy ahogy titeket is „bozgoroznak”. Tatár nyelven a „boszkăr” pusztát jelent, Dobrogea megnevezése pedig „Boszkără”. Ilyen hangulatban végeztem a Nicolae Bălcescu Főgimnáziumot Medgidián, a közgazdasági egyetemet és a mesterit közgazdaságból és jogból már Konstancán. A háromhavonta megjelenő Revista Dobrogeană román nyelven megjelenő tatár egyesület lapjának vagyok a főszerkesztője. Történelmi, kulturális emlékeinket, hagyományainkat közöljük, hogy ismerjen minket a többség is.

(B.M.): 1969-ben, amikor kilencedikes voltam iskolánk egy két hetes tábort szervezett Konstancán. Kíváncsi diákként kóricáltunk a városban, így ismertük meg egy néhány török és tatár családot. Amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, nagyon megörvendtek, rokonnak tekintettek, bevittek a mecsetbe, finomságokkal kínáltak. A hagyományotok szerint, hogyan viszonyultok a magyarsághoz?

(N.B.): Az öreg tatárok, a régi igaz történelmet még tudták, de itt nem tudtak kapcsolatot tartani magyarokkal. A hunok, Attila, Árpád magyarjai benne vannak a mi történelmünkben is. Sok tatár étel elnevezés szkíta eredetű. Szüleim generációját megfosztották a helyes történelmi ismeretektől, így ők már nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Mi most, ahogy bekapcsolódtunk a Kurultáj mozgalomba, már megéljük a tatár-magyar testvériséget.

(B.M.): 2013-2018 között a bukaresti Ady Endre Líceum igazgatójaként, minden évben a tánccsoportunkkal szerepeltünk a nemzeti kisebbségek fesztiválján, ahol többek közt a tatár népviseletet, táncokat tekinthettük meg, valamint fogyaszthattunk a hagyományos tatár süteményekből. Ez a fórum mennyire segített nektek a tatár hagyományok hazai elismerésében?

(N.B.): Ezt a fesztivált az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala szervezi, ami szerintem egy nagyon fontos előrelépés egymás megismerésében. Sajnos mindez egy néhány óra alatt lejár, mindenkit megtapsolnak, de mivel egy zártkörű rendezvény kevesen figyelnek oda. A városunkban megtartott rendezvényeink, sokkal fontosabbak, és hatásosabbak.

(B.M.): Mi a jelenlegi helyzet a dobrudzsai tatár lakossággal?

(N.B.): Mára a dobrudzsai tatárok elveszítették az anyanyelvüket, és ami még szomorúbb, hogy nem ismerik a történelmüket. Úgy érzik, hogy jövevények itt, pedig ők az igazi házigazdák. Én a gyerekeimmel tatárul beszélek, de ők gyakran románul felelnek. Elszigetelt falvakban beszélnek még tatárul, a városokban már elrománosodtak. A körülöttünk lévő nyelvek folyamatosan fejlődtek, addig mi a tatár nyelvek közül is egy archaikusabb változatát tudjuk. 1989-es kormányváltás után szabadabb lett a nyelvhasználat, de az iskolában a török nyelvet használták. Mi nagyon szeretnénk azt, hogy az iskoláinkban tanítsák a régi tatár nyelvünket. A román állam ugyanis Dobrudzsával akart példát mutatni az egész ország számára, ezért az identitás eltörlésének érdekében üldözték a tatárokat, megfélemlítették, és így lassan teljesen kikopott a nyelvünk a köznapi használatból. Más török nyelvet beszélő népekkel sem értjük már meg egymást. Az állam komolyan kéne támogassa a tatár nyelvű műsorokat, a médiában is.

(B.M.): Ilyen feltételek mellet, hogyan ápoljátok hagyományaitokat, hogy tudjátok megélni a vallásotokat, van-e egyáltalán jövőtök?

(N.B.): Az iszlám vallásunk segítségével vagyunk képesek megőrizni identitásunkat, kultúránkat, illetve hagyományainkat, és csakis a vallás által tarthatjuk meg a jövőnek is. Napjainkra a kevert családok jellemzőek. Korábban az volt a szokás, hogy tatár csak tatárral lépett frigyre, és ezt nem lehetett másképp elképzelni. Mára fellazultak a kötelékek, a közösségek, az elvárások. Nekem tatár felességem van, de a testvéremnek már román. A jövőhöz kéne gazdaság, iskola, és létszám. Mi a kritikus létszám alá csökkentünk, innen már nincs visszaút, tehát nincs jövőnk. Vigyázzatok ti is, mert titeket is ebbe a csapdába kerget a rendszer. Minden nemzetiséget asszimilálni kell, ez az alattomos politika immár száz éve. A rendezvényeink ezért fontosak, mert a fiatalság egy részének visszaadja az önbizalmát, ezért van szükségünk az azonos gyökerekkel rendelkező turáni népek összefogására. El nem tudod képzelni micsoda öröm és büszkeség volt, amikor a hagyományos ünnepünkkor Medgidia városában (eredeti neve Karasu, azaz fekete víz) a nagy létszámú Bursából érkezett Katonai Mehter Zenekar haladt, majd a hagyományőrző csapatok, a tiétek is a Magyar Turán Alapítvány teljes fegyverzetben, és ezt a város lakossága örömmel, és vastapssal fogadta. Majd délután ugyanezt Konstancán is megismételtük. Talán a hagyományaink túlélnek minket.

(B.M.): Köszönöm a beszélgetést, azért bízzunk Isten és Allah segítségében, hogy megmaradjon a közös jövőnk is.

Bíró András Zsolt a Kárpát-haza őre

Írta: dr. Bencze Mihály

Bíró András Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum antropológus kutatója, 2003-ban Szervátiusz Jenő-díjat kapott, munkássága révén készül a közép-ázsiai történeti antropológiai adatbázis, számos nemzetközi publikáció szerzője, 2009-ben a „Múlt feltárásáért” kitűntetést kapta a Kazak Kulturális Minisztériumtól, a Kazah Központi Állami Múzeum szaktanácsadója, az asztanai Nemzetközi Türk Akadémia tagja, a Magyar-Turán Alapítvány elnöke, a „Sportkapcsolatok Fejlesztéséért” díj tulajdonosa, a Kazak Köztársaság állami kitüntetettje, a Kurultáj Törzsi Gyűlés főszervezője, méltó követője Kőrösi Csoma Sándor és Vámbéry Ármin kutatásainak.

Bencze Mihály: 2006 szeptemberében vezetéseddel öt fős kazak-magyar kutatócsoport expedíciója járta be az észak kazahsztáni Torgaj – vidék területét, és a kutatás genetikai kapcsolatot mutatott ki a mai magyarság és az ottani madjar törzs között. Eredményeidet az American Journal of Physical Anthropology szaklap is közölte. Rá néhány évre meghívtalak a brassói Áprily Lajos Főgimnáziumba, ahol nagyszámú hallgatóság előtt megtartottad érdekfeszítő előadásodat, erről a felfedezésről. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, hogy alakultak kutatásaid?

Bíró András Zsolt: Már 2006 decemberében a madjarok vezetői meghívtak az első közös megbeszélésre, rám hallgatva létrehoztak egy alapítványt, majd a következő évben összehívták a Kurultájt, a magyarok törzsi gyűlését. Ennek célja volt, hogy Kazahsztán területén szétszóródott madjar törzsbelieket összegyűjtse néhány napra. Erre minket is meghívtak, csapatommal bemutattuk a hagyományos magyar harci művészetet, zenei és tánchagyományt. 2007-ben a Saga településen, kazah támogatással megtartották a törzsi gyűlést, sor került a kurasz versenyre, a magyar baranta bemutatására, és több kulturális eseménye. Felavatták a Magyarok Ősatyjának szentelt mecsetet, majd megkoszorúzták hősük Karcag batir síremlékét.

(B.M.): A hazai magyarság írásaidból értesült a fenti eseményről, végül hogyan sikerült a Kárpát-medence magyarjait is bevonni ezekbe a rendezvényekbe?

(B.A.Zs.): Kezdeményezésemre, 2008. augusztus 8-10. között, több mint 80 magyar hagyományőrző és kultúrcsoport részvételével Bösztörpusztán megtartottuk a Magyar-Madjar Kurultájt, ami az anyaország eddigi legnagyobb hagyományőrző rendezvénye volt. A Kárpát-medence hagyományőrző és kulturális szervezetei mellett, Kazahsztánból is érkezett küldöttség, jurtafalu, koncertek, táncház, népi kirakodóvásár, őstörténeti előadások, természetgyógyászati kezelések, kézműves foglalkozások, gyermekfoglalkozások, hun üstben készült finomságok vonzottak több 10 ezer látogatót. E találkozó színvonala, nem engedett teret magyar őstörténeti vadhajtásoknak, hitetlenségnek és öncélú magamutogatásnak. Úgy döntöttünk, hogy kétévente fogjuk rendezni ezt az ünnepet.

(B.M.): Ezen én is ott voltam, Kopecsni Gábor baranta csapatában, palóc népviseletben, mert még mindig nincs barcasági csángó népviseletem. Fantasztikus volt a több száz lovas felvonulása, az ezer íjász nyílvesszője elsötétítette az eget, hadd ne soroljam. Az estét Karaul táltos szertüze zárta, olyan táltos révülés volt, hogy most is kiráz a hideg. Persze jó értelemben. Hogyan alakultak a következő évek?

(B.A.Zs.): A következő Kurultájra több település nyújtott be pályázatot. A jó megközelítés miatt Bugac mellett döntöttünk. 2009-ben Bösztörpusztán zajlott a Magyarok Országos Gyűlése, itt a magyari népek közül csak az ujgur, kazah, és oszét képviselők vettek részt. Itt politikai célt kapott az ügy, mi ezen nem vettünk részt. Az előző magyarországi rendezvényünk híre átjárta Közép-Ázsiát, így a 2010-es rendezvényünkön 12 magyari nép küldötte vett részt Kazahsztán, Üzbegisztán, Ujgurisztán, Törökország, Azerbajdzsán, Türkenisztán, Kirgizisztán, Baskírföld, Tatárföld, Gagaúzia, Bulgária és Kárpát-medence részéről. Megépült az ősök sátra, ahol a belépő saját honfoglalás kori ősével nézhet szembe. A kegyeleti jurtában az első ismert akkori vitéz trepanált koponyáját nézhették meg az érdeklődők. Az ünnepre készült el és a szertűznél meg is szólalt a világ legnagyobb táltosdobja, melynek az átmérője 188 cm, amit Balogh Sándor bőrösmester készített. Az íjász távlövés eddigi rekordját 1226-ban állította fel Esunkhel íjász 502,5 méterrel. Ezt Mónus József megdöntötte 603 méterrel, majd Ergun városában rendezett íjászversenyen, elérte a 653 métert. A hunoknak saját technikájuk volt a páncélkészítés területén. Míg a szkíták a pikkelyvértet használták, a hunok a lamellás szerkezetű páncélzatot fejlesztették ki. A szertüzet Sólyomfi Nagy Zoltán tartja, őt Karaul táltos még életében avatta őrzővé. A Magyar-Turán Alapítvány 2011-ben megrendezte az első Ősök Napja ünnepet, és kezdeményezte a hivatalos magyar ünneprendbe történő bevezetését.

(B.M.): Ennyi kiteljesedett tevékenység csírái biztos gyerekkorodban jelentkeztek. Hogyan emlékszel vissza?

(B.A.ZS.): 1972. május 10-én születtem Budapesten. Édesanyám Bicskei Éva a Garam vidékéről Bartról származik, szülei részt vettek az 1920-as ellenállásban, ezért el kellett hagyják Felvidéket, és Budapestre költöztek. Édesapám ősei Egerben éltek; felmenői közt voltak egri várvédők, nagymamám Pászti Szidónia az egri legendák őrzője volt. A másik ág a Csokonai nevű Csákvári, Nagybánya környékéről származik, nagypapám a Velence-tó mellett épített házat. Gyerekkorom vakációit itt töltöttem, a tóban úsztam, a mocsaras részt és a nádast tanulmányoztam, az állatvilágot, és sokat íjászkodtam, persze a két évvel kisebb öcsémmel, Csabával, aki már történész, két gyereke van, és ő is Budapesten él. Érdekelt a történelem, a biológia, még nem tudtam olvasni se írni, de a könyvekből lerajzoltam a képeket. Később 8 éves Koromban Vámbéry Ármin és Germanicus Gyula könyveit megtaláltam nagypapám könyvtárában, és sokat álmodoztam, hogy egyszer majd én is vezetek expedíciókat Ázsiába, netalán megtalálom a magyarság bölcsőjét. Idővel álmom megvalósult. 7 éves korom óta judózom, hétszer voltam magyar bajnok, és 6 évig korosztályos válogatott, így Svájc és Portugália után járhattam Mongóliában és Koreában. Budapesten a Dózsa György gimnázium után elvégeztem az ELTE-n a biológia-földrajz szakot, majd még három évet, az antropológiai posztgraduális képzést. Dolgozatomban Lesence-Tomaj római kori avar-szláv lakosságának csontjait tanulmányoztam. A Magyar Természeti Múzeum Embertani Tárában 55 ezer hun, avar, és honfoglaláskori csontok vannak, ez a gyűjtemény a legnagyobb a világon. Kazahsztán leghíresebb antropológusa egyszer meglátogatott, meglepődött, hogy jól beszélek törökül, és töröm a kazak nyelvet. Megállapította, hogy az itt talált leletek és a náluk lévő leletek közt sok hasonlóság van, végül meghívott Kazahsztánba. Innen már ismert a történetem.

(B.M.): Hogyan született meg a Nomád Világjátékok?

(B.A.ZS.): A Magyar-Turán Szövetséget kérték fel Kirchyn-völgyben felépített, és a nomád játékoknak helyszínt adó hagyományőrző- több mint négyszáz jurtát magában foglaló- tábor megnyitójának lebonyolítására. Mi a magyar Honfoglalás korát, fegyverzetben és hadi viseletben megidéző lovas harccal, illetve íjászattal mutattuk be. 2014 óta kétévenként rendezzük a Nomád Világjátékokat. Kirgiz elnöki rendelet biztosítja a rendezvény költségvetését, ez a kirgiz kultúra legnagyobb nemzetközi fóruma. Mi nem odacseppent egzotikus vendégként veszünk részt a nomád játékokon, hanem saját ősi hagyományaink alapján. Ilyenek a népi birkózás, az övbirkózás, gyorsasági lovas versenyek, lovas birkózás, a lóhátról zajló íjászat. A harmadik Nomád Világjátékokon minden kontinens képviselte magát 77 országból, 1600 versenyző mérte össze erejét. A 28 tagú magyar csoport a 6-ik helyen végzett. A világjátékokon csatlakozott Magyarország a Türk Akadémiához, melyet Törökország, Kazahsztán, Azerbajdzsán, és Kirgizisztán elnökeinek ratifikációjával hoztak létre 2009-ben.

(B.M.): Merre tart a magyar őstörténet-kutatás?

(B.A.ZS): Az elmúlt 30 év után már jogos társadalmi igénnyé vált a magyar eredetkérdéssel kapcsolatosan a modern tudományosság eredményeivel is összhangba hozható, korszerű magyar őstörténeti modell összeállítása a valós őstörténeti kutatások alapján. Fontos elkülöníteni a nép, a nyelv és a nemzet fogalmakat, valamint függetleníteni a népek kialakulásának és történetének folyamatait a történelem színpadán játszott politikai szerepüktől. Az antropológiai kutatások, amelyek a honfoglaló magyarság embertani struktúráját elemzik, mára már több mint ezer mérhető koponyalelet alapján kimutatták azt, hogy a különböző europo-mongoloid formák jelentős szerepet játszottak ennek a népességnek a kialakításában. Ugyanakkor az is megmutatkozott, hogy ennek a formakörnek a mongoloid komponensei nem az Ural-vidék és nem is nyugat-szibériai mongoloid formákból erednek, hanem egy másik típusú, hosszabb érintkezés nyomán kialakult, döntően Közép-Ázsiában kiformálódott europo-mongoloid típusból vezethetők le. Az utóbbi antropológiai és genetikai kutatásaink eredményei alapján több egyértelmű genetikai rokonsági kapcsolatot is ki lehetett mutatni a honfoglalás kori és a hun-kori népesség között. Igaza volt László Gyula történésznek.

(B.M.): Most ért véget Bölönben az első Erdélyi Ősök Napja.(2022. július 9-10.). Immár 11 nyelvet beszélsz, és folyamatosan újabbakat tanulsz, te vagy a magyarság utazó nagykövete, hogyan tovább?

(B.A.ZS.): A rendszerváltás előtt már szerelmese voltam Erdélynek, a rendszerváltás után nagyon sokat utaztam Erdélyben. Szeretem az erdélyi emberek lelki és szellemi világát, a székelység hagyományőrzését, kitartását. Nehéz száz évet éltek meg az itteniek, de a Kárpát-medence is. Emlékszem, mikor te 2008-ban egy komoly cikket írtál, melyben a hétfalusi, az ujgur és az afganisztáni három Tatrang település történetét írtad meg, majd együtt mentünk le a közeli Tatrangra, érdekes volt az ottani magyarok tájszólása. Tudom, hogy szeretted volna a három Tatrang község testvéri kapcsolatát megvalósítani, de az ujgurok elnyomása, és az afganisztáni háborús helyzet még nem engedi. Sok barátom alakult ki itt az évek során, így a brassói Tana Áron is csapatomba került, általa ismertem meg a bölöni unitárius lelkészt, Kozma Albertet, aki egy nagyszerű ember. Ő felvállalta ezt a rendezvényt, aminek jövőben is lesz folytatása. Két éve itt alakult meg a Székely-Turán Egyesület. Ezen a rendezvényen a dobrudzsai tatár közösség is képviseltette magát. Igen, állandóan utazok, ezért családi életem se tudott kialakulni. Az ázsiai testvérnépekkel anyanyelvükön érdemes kapcsolatot tartani, ezért szükséges folyamatosan a nyelvek tanulása. Rendezvényeinkre 27 nemzet érkezik 12 országból, fontos a hun-türk nemzetek összefogása. Nemsokára tartjuk a Délvidéki Ősök Napját, utána pedig Magyarországon, Bugacon tartjuk az Ősök Napját.

(B.M.): Köszönöm szépen a beszélgetést, további sikereket, érdekes felfedezéséket, értékes rendezvényeket kívánok!