Írta: dr. Bencze Mihály

 

 

Watanabe Kaoru a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanítja a japán nyelvet, azonkívül irodalmi művek fordításával is foglalkozik. 2023. január 6-ikán, Gömörpéterfalán, a Felföldi Dalia iskola meghívottja volt, itt sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Ez a mai nap azért is nevezetes, mert ma van Vízkereszt, és 45 éve adta vissza az Egyesült Államok a magyar koronát. Orsy Gábor: Japán–magyar testvériség című könyvében sokat olvashatunk a két nép történelmi kapcsolatáról. De egészen más, amikor Kaoru elmondja azt, hogy ő hogyan lett japán magyar. Megkérlek, mutatkozzál be, és mesélj gyerekkorodról. Mit jelent magyarul a neved?

Watanabe Kaoru: Én 1982. március 25-én születtem Jamagata megyében, ami Tokiótól a Sinkanszen vasútvonallal három órára található. Ez egy nagyon szép hely. Amikor először jártam Erdélyben, azt hittem, hogy a szülővárosomban vagyok, mert ott is a hegyek, a patakok, a táj, nagyon hasonlított Jamagata vidékre. Az édesapám (Watanabe Kiyoshi) rendőr volt, most 67 éves, édesanyám (Watanabe Toyoko), van két öcsém, az egyik (Watanabe Satoshi) most 38 éves, neki japán étterme van, hajdina tésztafőzéssel foglalkozik. A kisebbik öcsém (Watanabe Tsuyoshi), aki 36 éves, ő tűzoltó. Gyerekkoromban, a rokonaim körülöttünk voltak, és időnként meglátogattuk a nagyszüleimet. Nagyapám (Sasaki Hósaku), aki jelenleg 97 éves és földművesként dolgozik, mindig nagy hatással volt rám. Őt a második világháborúban 1944-ben elvittek katonának és kamikaze képzést kapott, és ment volna harcolni Amerika ellen, de 1945 augusztusában Hiroshimában megtörtént a tragédia, és azzal megszűnt a háború, és a nagypapám haza jött. Neki volt három gyereke, annak a legkisebb lánya volt az én anyukám. Gyerekkoromban, minden nyáron ott voltunk nála, a nagypapámmal kimentünk a szántóföldre és együtt arattunk hajnali ötkor és szedtük a zöldségeket. A keresztnevem magyarul azt jelenti: „Jól illatozik”.

B.M.: Tehát egy csodálatos családi melegségben, közösségben nőttél fel. Milyen volt az óvoda, iskola?

W.K.: Mivel az én apukám rendőr volt úgy időnként megváltoztatták a munkahelyét, ezért én két óvodába jártam, két általános iskolába, meg az alsó középiskolába. Mindenhol kellett alkalmazkodnunk, így mindenhol voltak barátaim. Akkor nekünk még nem volt okostelefonunk, internet sem, kint játszottunk a szabadban. Amikor 13 éves lettem, a középiskolában sokat tanultam, azonkívül az iskola sport termében edzettem, sportoltam és kosárlabdáztam. Az én diákkorom tanulásból és kosárlabdázásból állt.

B.M.: A kosárlabdázáson kívül, volt még kedvenc tantárgyad?

W.K.: A japán és az angol nyelvet szerettem nagyon.

B.M.: Európában sokat beszélnek a nagyszerűi japán oktatásról. Te, aki ezt végigélted személyesen, mit látsz különlegesnek, egyedinek, követendő példának a japán oktatásban?

W.K.: A japán oktatásban benne van az, hogy magunk csinálunk mindent, az iskolában a takarítástól kezdve az ebéd elkészítéséig. A napi iskolakezdés úgy volt, hogy nem kezdődött rögtön a tanítás, először megbeszéltük, hogy aznap mit fogunk csinálni, mi lesz a napi célunk. A tanítás végén pedig mindenki közösen megbeszélte, hogy aznap mi volt a jó és, hogy találjuk meg a megoldást a felmerült problémákra. Az iskola után inkább ismétlések voltak, házifeladatokat kellett készíteni. A japán nyelvet (nihongo) 126 millió ember beszéli anyanyelvként, ezzel kilencedik legnagyobb beszélőközösségű nyelv a világon. Ragozó nyelv, eredete még nem tisztázódott. A japán nyelvben három írásrendszer van: a hiragana és a katakana szótagírások, a kandzsi kínai eredetű szóírás, és még használatos a rómadzsi is, ami a latin betűs írás neve. 1947-ben az amerikai megszállók az addigi 50.000 jelből álló rendszer helyett az alap jelkészlet számát 1850-re korlátozták, 2022-ben végül 2136 kandzsi jelre emelték. A többi írásjegy se tűnt el, egy kandzsi kentei vizsga letevése ma sem könnyű. Amit még érdemes tudni, hogy a kandzsival a szavak fogalmi részét, a főneveket, igekötőket írják le, a hiraganával a toldalékokat és a határozószókat, katakanával pedig az idegen eredetű szavakat. Mi három fajta betűrendszert használunk egyszerre az iskolában is, ezek folyamatos gyakorlása a tanulás része volt. Ezen kívül 9 éven keresztül szépírás óránk is volt, hogy az írást tökéletesen megtanuljuk. Mindezek mellett ott volt a matek is, ami nem volt mindig egyszerű.

B.M.: Hol végezted az egyetemet és milyen szakon? Hogy alakult a sorsod az egyetem után?

W.K.: Az egyetemet Tokióhoz közel, az Ibaraki megyében elhelyezkedő Tsukuba Egyetemen végeztem el. Ott is japánt tanultam, mint idegen nyelvet, mert én mindig japántanár akartam lenni és külföldön szerettem volna tanítani. Egyetemista koromban ismerkedtem meg egy magyar fiúval és vele házasodtam össze. Egyetem után el akartam menni tanítani, de pont itt Magyarországon Budapesten japántanárt kerestek. Én elvállaltam, és 2007 szeptemberétől kezdtem tanítani a Károli Gáspár Református Egyetemen.

B.M.: Azelőtt te mit tudtál Európáról, Magyarországról?

W.K.: Őszintén szólva annyira sokat nem tudtam róla. De, amikor egyetemista voltam, legelőször 2002-ben voltam Magyarországon és egy évet tanultam magyar nyelvet, úgyhogy nagyjából akkor ismertem meg. Akkor is csak annyit tudtam róla, amit az iskolában megtanítottak, általános dolgokat.

B.M.: Japánban tanítanak valamit a magyar történelemről? Semino japán professzor és kutatócsoportja genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy a magyar férfiak 93,3%-a négy ősapától ered, és 73,3%-a már az őskorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja. Ti ezekről a kutatásokról értesültetek?

W.K.: Inkább csak általános dolgokat tanítanak. Sajnos ezeket nem tanították, és én se olvastam ezekről. Amikor én ide kerültem a Károlira, akkor tudtam utánajárni.

B.M.: Nehéz volt megtanulni a magyar nyelvet?

W.K.: Nagyon nehéz volt. Elsősorban nekünk az idegen nyelv az angol volt, azonkívül nem tanultunk ott mást. Ahhoz képest nagyon eltért a magyar nyelv, de utána rájöttem, hogy egy kicsit hasonlít a magyar és a japán. Grammatika szempontjából, úgy lehetett mondani a dolgokat, ahogy gondoljuk, ez könnyebbség volt. Nekem az volt a szerencsém, hogy Magyarországon intenzív kurzuson tanultam, és utána rögtön képes voltam az életben alkalmazni, hasznosítani.

B.M.: Megismerted a magyar nyelvet, általa pedig a magyar kultúrát is. Mi a véleményed róla? Hogy helyezkedik el a világegyetem kultúrájában?

W.K.: Nekem nagyon szép. Igazából akkor foglalkoztam vele sokat miután megszületettek a gyermekeim: Kaori aki 13 éves, és Rinka aki 9 éves, és ők az óvodából hozták a szép dalokat, táncokat, verseket. Akkor éreztem azt, hogy annyira szép a magyar kultúra. Akartam én is tanulni a gyerekekkel együtt, így jártam ringatóra, egy közösségházba, és akkor néptáncot is tanultam. Igaz nem vettem annyira komolyan, de jó volt. Jól éreztem magam!

B.M.: Budapesten minőségi népzenét hallgathatsz, koncertekre, hangversenyekre, színházakba járhatsz. A sok műfajból mi áll a legközelebb hozzád?

W.K.: Szerintem a zene. Magyarországra sokan jönnek Japánból zenét tanulni a Liszt Ferenc Akadémiára, ott néhányszor én is hallgattam koncerteket.

B.M.: A japán magyar kapcsolatok egyik szép példája történt nemrégiben. A Liget Budapest Projekt részeként megépült Magyar Zene Háza vitathatatlanul 2022-es év egyik legnagyobb látványossága volt, Sou Foujimoto japán sztárépítész unikális épülete díjak sorát zsebelte be az Architecture Master Prize versenyén is. A Magyar Zene Háza ugyanis a múzeum, koncertterem és zenepedagógia hármasságára épül, e minőségben pedig egyedülálló a világon. Gondolom te is büszke vagy, és diákjaiddal részt veszel az ottani programokban?

W.K.: Hogyne! Egyszer a barátnőmmel megakartuk látogatni, de kiderült, hogy annyira népszerű, hogy előtte kell jegyet foglalni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Magyarországon kivirágzott egy csodálatos japán művész által tervezett épület, amit sokan látogatnak. Gondolom diákjaim egy része már meg is látogatta.

B.M.: Hogyan reagálják le a magyar diákok a japán nyelvet? Szeretik, odaadással tanulják, megszeretetted a japán kultúrát velük?

W.K.: Ők eleve fanatikusan tanulják a japán nyelvet. Kicsi koruk óta már maguktól tanulnak, az anime meg a manga világából indulnak. Aztán belemélyülnek a japán kultúrába és kezdenek nyelvet is tanulni. Van, aki a sportból indul pl. karate, aikido és ott tanulnak japán magatartás formát. Tehát, amikor egyetemre kerülnek már nagyon fanatikusak. Inkább én tanulok tőlük, hogy milyen szép, gyönyörű kultúra a japán.

B.M.: 1991-ben Brassóban is elindult egy ingyenes japán nyelvtanfolyam, öt diákom vett részt benne és azóta is járják a nagyvilágot, persze Japánban is jártak. Nekem is mesélték, hogy miket tanultak és tényleg vonzó volt az a világ, de amit a diákjaim elmondtak az, hogy az erdélyi magyar jellemvonáshoz részben a szamuráj kultúra talál a legjobban. Te hogyan látod ezt? Mikor voltál Erdélyben, milyenek láttad az ottani embereket? Van hasonlóság a kettő között?

W.K.: Én 2008-ban voltam először Erdélyben, meglátogattam Brassót és Csíkszeredát. Nem volt időm elmélyülni a társadalmi viselkedés elemzésében, de számomra az ottani emberek magatartása nem volt különös. Nagyapám szerettette meg velem a természetet, ami itt Erdélyben is gyönyörű, inkább ez volt a különleges élményem.

B.M.: Az atombomba nagy tragédia volt, nemcsak Japánban, hanem az egész emberiségnek. Hogyan tudod a tanításodban ezt felhasználni, hogy az emberiség ébredjen fel, hogy többet ilyen ne történjen, hisz a szomszédságunkban zajló háború újra napirendre tűzte az atomveszélyt?

W.K.: Én túlélőktől hallottam emlékeket pl. mi volt a családban akkor, mi történt az édesapákkal. Azt mondták, hogy nagyon nehéz korszak volt, de nemcsak akkor, amikor bombáztak, hanem utána is, mert nagy volt a diszkrimináció. Nehezen tudtak összeházasodni, munkahelyre kerülni, mert azt hitték valami baj lesz ezekből. Én azon csodálkoztam, hogy egy 87 éves nő azt mondta, hogy ő már nem haragszik senkire. Ott vannak az amerikaiak és rájuk nem lehet haragudni, nekik is voltak családjaik, őket nem tudja hibáztatni. De igenis meg kell tudja mindenki, hogy mi történt akkor. A 80-90 évesek még át tudják adni az ő tapasztalataikat, most kéne rájuk figyelni, mert újra veszély fenyegeti az emberiséget. Ezért ebben én is segítek, hogy továbbítsam ezt az én diákjaimnak. Évente egyszer-kétszer webkonferenciát tartok, hogy közvetlenül is hallgathassák a történteket. Nagyon fontosnak tartom, hogy a múltról beszéljünk.

B.M.: A japán vallások mellett, megismerted a magyar vallásokat, te, mint magyarországi japán, hogyan tudod vallásodat az itteni vallásokban megtalálni?

W.K.: Ez egy jó kérdés. Japánban sok, vegyes vallás van, bennem buddhizmus és sintoizmus is van. Itt Magyarországon a vallásokat meg kellett különböztetni pl. a reformátusokat, evangélikusokat, a katolikusokat, különbségeket én annyira nem tudom megemészteni, mert nem itt nőttem fel, szóval ezeket még meg kell tanulnom.

B.M.: Te, aki ilyen szépen megtanultad a magyar nyelvet, magadba szívtad a kultúránkat, mivel egy olyan világot élünk, amiben egymás kulturális szokásait szeretjük megismerni, gondoltál-e arra, hogy fordítasz magyarból japánra könyveket, vagy fordítva?

W.K.: Természetesen, most szeretnénk magyar meséket japánra fordítani. Magyarországon sokan foglalkoznak a haikuval és én azt is próbáltam lefordítani, de nem volt könnyű munka, mert a haiku egy korlátozott versforma. A magyar nyelv átadása japánul nehéz volt. Viszont, nagyon élveztem.

B.M.: Mit üzennél az erdélyi magyaroknak, hiszen nagyon érdeklődnek a japán világ iránt?

W.K.: Tanuljunk meg egymástól mindent, ami jó, akár nyelvet, akár zenét és közösen építsünk fel valamit, végül a jövőt is.

                                                                                                                          Írta: Béres Vivien Beatrix                                                                                                                                                                                                                                            

 

A 2022-es Brassói Magyar Színházfesztiválon lépett fel az Ultima Sacra társulat, amely egyben a Brassói Vándorszínház – Az Összetartozás Színháza létrejöttének nyitánya is volt.

Az együttes Hazám felől – Hazám felé előadásának fő gondolata egy olyan országrész visszacsatolása volt, amelyet a II. világháborúban kaptak vissza. A történet egy szavaló katonáról szól, aki fél elhagyni az otthonát. Háború van, a bevonulásakor szerelmes lesz, megházasodik és gyermeke is fogan. A század viszont tovább megy, a hős hadifogságba kerül, a feleségének pedig menekülnie kell. Megmaradnak-e magyarnak? Újrakezdhetik-e az életüket a hadifogság után? Beszélhetnek-e az anyanyelvükön szabadon? Ezeket a kérdéseket szavalja és zenéli el Szőke Tímea, Szepesi Richárd és Miks-Rédai Csaba. A Vándorszínház ötletének megvalósításáról és az együttessel kialakult kapcsolatáról beszélgettem Kökösi Attilával, illetve az Ultima Sacra tagjait kérdeztem, hogyan élték meg az erdélyi turnéjukat.

 

 

Béres Vivien Beatrix: Hogy ismerted meg az Ultima Sacra együttest, hol találkoztatok egymással?

 

Kökösi Attila: 2018-ban szerveztem két Vazul Vére akusztikus koncertet Erdélyben, Brassóban és Sepsikőröspatakon és akkor ismertem meg Szepesi Ricsit. A sepsikőröspataki sportcsarnokban figyeltem fel rá, még mielőtt kiment a színpadra. A fellépés előtt összegyűjtötte a csapatot és egy motiváló a maga nemében megható beszédet tartott, lelkesen bíztatta a többieket és kihangsúlyozta, hogy ott akkor, azon az estén küldetésük van. Utána mikor a Rendületlenült szerveztem, felkértem Ricsit, hogy jöjjön el Brassóba és vegyen ő is részt benne, hozzon magával három dalt. Ő hozta a megnyitó dalt, a Végső szimfóniát, a Légy önmagad című dalt és a címadót, a Rendületlenült. Akkor így kialakult köztünk egy barátság. Két éve terveztünk egy tizenegy állomásos akusztikus templom-koncert turnét neki és Tímeának, ami nem jött össze a vírushelyzet miatt. Tologattuk az időpontot, amíg végül megállapodtunk az idénre, június 4-re. Hogy az Ultima Sacra megalakult és ilyen formát öltött, ez teljes mértékben Tímea, Ricsi és Csaba ötlete volt. Tímea és Ricsi énekel és hangszeren játszik, Csaba pedig a hangmérnök és a saját verseit szavalja.

 

(B.V.B.): Tehát aközben alakult meg az együttes?

 

(K.A.): Igen, igazából amikor elhívtam Ricsit, ő szólt, hogy Tímeával közösen jönne, hogy változatosabb legyen. Végül összeboronálták magukat Csabival, aki jött a verseivel és akkor így kialakult a zenekar. Közben Ricsinek és Tímeának tavaly decemberben volt egy akusztikus koncertje, amit a brassói Korona Rádióban, Csaba stúdiójából közvetítettünk.

 

(B.V.B.): Mikor jött a gondolat, hogy turnét szervezzél?

 

(K.A.): Az első turnét, június 4-e körül alakítottuk ki. 2018-ban sikerült megszerveznem Brassóban az I. Brassó Megyei Magyar Ifjak Napját a Nemzeti Összetartozás jegyében. Meghívottunk az Atilla Fiai Társulat volt, a színpad előtt összeállítottunk az István, a király rockopera dalaira egy harmincperces táncos műsort. 2019-ben a II. Brassó Megyei Magyar Ifjak napja keretében, Vadkerti Imre nagymértékű hozzájárulásával színre vittük a Rendületlenül zenés-történelmi játékot, 2020-ban lezárták az országot, pedig akkor a MAGÍR közösséggel szervezni akartunk egy önismereti tábort. 2021-ben egy rádiómaratont szerveztünk a Korona Rádióban, az idén a IV. Brassó Megyei Magyar Ifjak Napja alkalmából pedig hat helyszínre mentünk el az Ultima Sacra együttessel. A hét település közül, öt Brassó megyében volt, kettő pedig Kovászna megyében. Mindezt a Nemzeti Összetartozás jegyében!

 

(B.V.B.): Hogy fogadta a közönség az együttest?

 

(K.A.): Ricsiék nagyon izgatottan várták, Csabának ez volt az első fellépése sorozata közönség előtt. Amikor Sepsikőröspatakon lejárt a műsor, ahogy az Istenember című dalnak lejártak az utolsó akkordjai, egy olyan tapsvihar jött a közönség részéről, hogy mindenki meghatódott. Tehát, a közönség nagyon jól fogadta őket, megvolt a rájátszás is, jött a két himnusz, az emberek pedig nem akartak kimenni a templomból. Nagy sikerük volt. Datkon is jól fogadták, ott is nagy tapsviharral és megható hangulattal zárták a koncertet. A visszajelzések is érdekesek voltak, az emberek megerősítettek abban, hogy az, amit mi akkor megszerveztünk nagyon is kellett a közönségnek.

 

(B.V.B.): Akkor elmondható, hogy szükség van a kisebb falvakban is kulturális eseményekre és koncertekre?

 

(K.A.): Igen, mert a Barcaságban a legtöbben csak Brassóra koncentrálnak. Házigazdáink, barátaim, akik segítenek a koncertek megszervezésében, támogatnak és jó ötletnek tartják, hogy zenekarokat, énekeseket hozok el a megyébe, Brassó környező falvaiba. Mindez nagyon sokat jelent az ott élő magyarságnak.

 

(B.V.B.): Tehát, a kis közösségek is igénylik a kultúrát, a szórakozást.

 

(K.A.): Igénylik, így van. Ricsiékkel is egy nagyon pozitív kapcsolat alakult ki, egy amolyan adok-kapok viszony a közönség és az előadók között. Az alsórákosi koncerten több, mint 250-en voltak a templomban. Nyilvánvaló, hogy az, amit a zenekar képvisel valóban lélekből jön. Látszik, hogy hisznek abban, amit csinálnak. Most, hogy meglett a háttérvetítés, így még érdekesebbé tettük az előadást.

 

(B.V.B.): Felsorolnád milyen helyszíneken volt koncertetek most októberben?

 

(K.A.): Négy helyszín volt: Bölön, Brassó, Csíkszereda és Bukarest. Az elsőhöz hasonlóan most is jó volt a fogadtatás, Bukarestben jöttek el kevesebben, de akik ott voltak, mind meghatódtak.

 

(B.V.B.): Még terveztek előadásokat Székelyföldön, Barcaságban?

 

(K.A.): Igen, persze. Jövő márciusban visszajövünk egy teljesen új műsorral. Ha minden terveink szerint alakul június 4-én Bölönben lesz egy Hazám felől – Hazám felé előadás, illetve más zenekarok is csatlakoznak majd az eseményhez. A munka nem áll meg, továbbra is készülünk a fellépésekre, hiszen nagy terveink vannak. Felvidékről is jött meghívás jövő februárra.

 

(B.V.B.): Honnan jött a Vándorszínház ötlete? Mi volt az előzménye a megalakulásának?

 

(K.A.): Számomra, mint mindenkinek gondolom, fontos, hogy véghez vigyem a saját ars poeticámat, a küldetésemet. Nemzetben gondolkodom, hiszem és vallom, hogy csak együtt sikerülhet gyarapodnunk, erősödnünk lélekben, alkotó-teremtő gondolkodásban. El akartam hozni Brassóba és a megyébe a léleképítő, a magyar közösségeket összekovácsoló zenei alkotásokat. A Kárpát-medence történelmi régióiból olyan előadókkal sikerült együtt dolgoznom, akik szakmaiságukon túl, megkérdőjelezhetetlen magyarságtudattal rendelkeznek. A szerencse úgy hozta, hogy többségük fellépett több színházi előadásban is. Mint pl. Vadkerti Imre, Rudán Joe, Kalapács József, Varga Miklós, Fehér Nóra, Szepesi Richárd, Szabó Előd, Vörösmarti Imre, Ferenci Attila és még sorolhatnám a barátaim nevét, akik rockoperákban, musicalekben énekelnek, színdarabokban játszanak. Ráadásul Ricsi és Előd nem csak előadó, hanem zenés színdarabokat is ír. Azt mondtam magamnak, hogy itt az ideje, hogy szintet lépjünk… Gyertek alapítsunk egy vándorszínházat! A cél, hogy a brassói műkedvelőket, a brassói születésű, de más városokban élő színészeket, operett- és operaénekeseket társítsuk az említett és más előadókkal. Hozzunk létre közös produkciókat. Ekképpen született a Rendületlenül is, ami egy előszele volt a Brassói Vándorszínháznak. Tegyük mindezt az összetartozás szellemiségében! A Vándorszínháznak van még egy fontos küldetése. Az a helyzet, hogy mi Brassóban kultúrát fogyasztunk, nagyon sok pénz megy ki a kezünkből, a kereskedelmi mérlegünk negatív. Együtteseket hívunk Brassóba, színházi előadásokat szervezünk, kifizetjük a fellépések tiszteletdíját, megtörténik a nézői átélés és aztán annyiban maradunk. A Vándorszínház célja, hogy mi vigyünk ki előadásokat a Kárpát-medencébe, Teremtők legyünk!  Valamilyen úton-módon mutassuk meg magunkat a nagyvilágnak, gyarapodjunk tudásban, lélekben és anyagiakban.

 

(B.V.B.): Rátérve az Ultima Sacra háttérvetítésére, illetve a fiatal nemzedékre, gratulálni szeretnék, hiszen nagyon ügyesek voltak a felvételeken szereplő színészek, táncosok is! Kik vettek részt a vetítés megalkotásában?

 

(K.A.): A lány szerepében, a brassói Brok Bernadette-et láthatjuk, aki a Grimasz színjátszócsoportban, Bálint Ferenc keze alatt nevelkedett. Ő hozta a marosvásárhelyi Tompa Ferencet, aki meg a fiút játszotta. A táncosok Bódi Szidónia és Szász Gellérd Ürmösről, ők már régi kollégák, hiszen felléptek a Rendületlenülben is. Gellérd és Szidónia szerint: „jó érzés volt valamit tenni a magyarság és a hazaszeretet érdekében!” A tánctanáruk az ürmösi Mihály Edit volt.

 

(B.V.B.): A felvételek mellett, kiemelkedőek voltak a beillesztett fotógráfiák is. Kinek a képei jelentek meg?

 

(K.A.): A fotók Csiki Edmond és Magdó István négyfalusi fotóművész alkotásai, de közreműködött Kelemen Árpád szárazajtai református lelkész, Demeter Zoltán Barótról és Benkő Levente Kolozsvárról, aki könyvet írt a szárazajtai vérengzésről, az áldozatokról megjelent képeket ő küldte el nekünk. A fotókat és a filmrészleteket az “örök” Csiki Edmond szerkesztette, nagyon sok munkája volt benne. Edy a produkció egyik kulcsembere! A háttérvetítés megszerkesztése lényegében úgy történt, hogy Csaba elküldte “timekódolva” a zenei alapokat, Edyvel ketten elmentünk Marosvásárhelyre, a Bogáti erdőbe, Homoród völgyébe a te ötleteid alapján filmezni. A drónfelvételeket a brassói Kispojánában Csiki Raymond és David Mihăilescu készítette. Ezek után megmutatkozott Edy zsenialitása, ő rakta össze az egészet! Ez egy szépen sikerült közös munka volt.

 

(B.V.B.): Mindenkinek megvolt a maga kis szerepe és így vált egy egésszé.

 

(K.A.): Így van, emiatt lett sikeres. Egy másik alappillére a sikernek abban állt, hogy kellő alázattal, a kitűzött cél teljesítésével foglalkoztunk, nem egymással.

 

(B.V.B.): Ha már így kikacsingattatok Csíkszeredára, tervben van-e, hogy esetleg Székelyföldön belül Sóvidékre is eljöjjön a Vándorszínház?

 

(K.A.): Bárhova szívesen elmegyünk, ha lesz egy helyi vezető, aki elvállalja a szervezést és biztosítja a fellépés tiszteletdíját. Hiszen nagyon sok munka van ebben, az előadók pedig messziről érkeznek. Hogyha kerül olyan vezető, aki komoly és szeretettel vár minket, bárhova elmegyünk.

 

(B.V.B.): Hogyan alakult meg az Ultima Sacra? Hogy találtatok egymásra? Miért éppen ez lett az együttesetek neve?

 

Szepesi Richárd: Az együttes igazából úgy alakult meg, hogy Csabival mi már gyakorlatilag 31 éve barátok vagyunk és mondhatom, hogy együtt kezdtük el ezt az egészet, Timivel 6 éve muzsikálunk együtt.

 

Miks-Rédai Csaba: Ideális volt ez a formáció mindhármunknak, hiszen Timi, Ricsosz és én is hozzá tudtam adni azt, amiben igazán jók vagyunk.

 

(Sz.R.): Az, hogy miért lett az együttes neve, az egy nagyon érdekes dolog. Tulajdonképpen, én ezt egy álomban kaptam meg, hogy egy Ultima Sacra nevű formáció lesz az, amivel én megfogom élni azt a fajta sikert, amit én szeretnék. Ez egy végső szentséget, végső áldást jelent. Én alapvetően spirituális beállítottságú ember vagyok és nekem nagyon fontos az, hogy az emberek megkapják azt a végső áldást, ami után eltudják engedni azokat a negatív gondolataikat, félelmeiket, amik kínozzák, bilincsbe kötik őket, azokat a mérgező önképeket, amiket belekódoltak a fejükbe akár a szüleik, tanáraik, testvéreik, vagy maga a társadalom. Mindenkiben lehet hibát találni, de ugyanakkor mindenkiben lehet pozitívumot is.

 

(B.V.B.): Hogyan emlékeztek vissza a barcasági turnékra?

(Sz.R.): Az első és a második turnéra is nagyon jó szívvel emlékszünk vissza. Érdekes maga az Ultima Sacra formáció abból a szempontból, hogy mi zenei alapokra dolgozunk, tehát nem élő zenekar kíséri a társulatot. Azáltal, hogy elkészített zenei alapokkal működik, ad egy kicsi színházi jelleget a történetnek, ugyanakkor én élő hangszereken is játszom az előadásban. Általában én szoktam a dalok zenei alapját feljátszani, tehát minden dobot, gitárt, basszusgitárt, billentyűket, népi hangszereket; a dalok szövegét általában én írom kisebb kivételekkel. A verseket pedig Csabi írja és szavalja el, a felvételek mindig nála készülnek. Ezt azért kell az elején már leszögezni, mert Csabi és én is megpróbáltunk itt a magyar zenészszakmán belül elérni bizonyos dolgokat, próbáltunk komolyabb munkákat megkapni, zenekarokba bekerülni vagy, hogy a stúdiófelvételeiket elkészítsük, tehát mindenki a saját berkein és a saját munkáján belül, Csabi, mint hangmérnök, én, mint zenész vagy dalszerző. Igazából tud rólunk a szakma, csak nem akarnak számontartani, ezért úgy döntöttünk, hogy a saját utunkat kezdjük járni. Ezzel nem is lett volna baj, csak nagyon nehéz, főleg így 40-es korosztályként olyan társakra találni, akik ugyanezzel a fanatizmussal csinálják, mint mi.  Az Ultima Sacra társulatot amikor megalakítottuk és jött ez a turné Attila révén, ennek mi nagyon örültünk, de igazából nem volt még bemutatva az együttes Magyarországon. Tehát magának a társulatnak is és a Hazám felől – Hazám felé előadásnak is gyakorlatilag ott volt Erdélyben, Sepsikőröspatakon a bemutatója. Úgyhogy nekünk Erdély ezért is fontos.

 

(M.R.Cs.): Maga az előadás valós történet alapján született meg, a nagyszüleim megismerkedése, Nagymamám Magyarországra menekülése az utolsó vonattal, valamint Nagypapa háborús emlékei, amiket ugyan nem közvetlenül tőle hallottam, egészen fiatal koromtól foglalkoztatott. Egy villanás volt egy szerda este, és teljes egészében kiviláglott az addig csak faricskált történet. Köszönettel tartozom Timinek és Ricsosznak, hogy felvállalták a történetünket, segítettek elmesélni nekem. A nyáron másodszor jártam életemben Erdélyben. Hihetetlen volt megtapasztalni azt, hogy templomokban úgy szerették az előadásunkat, mint egy igazi koncerten. Éreztem, hogy hatalmas energiák szabadulnak fel a közönségből és belőlünk is, az a szeretet, ahogy fogadtak bennünket, sokszor könnyeket csalt a szemembe. Ez az összetartozás úgy gondolom, hogy az őszinteségből született meg. Ott akartunk lenni, nem ítéletet mondó, de markáns megemlékezést szerettünk volna tartani azok emlékére, akik kitartása és életakarásának köszönhetően itt lehetünk, magyarként élhetünk.

 

(B.V.B.): A Brassói fellépéseteken én is ott ültem, meghatódva hallgattam az előadást, olykor körül is néztem és azt láttam, hogy a többieket is hasonló érzések lengték körül, teljes egészében átéreztek titeket. Mit gondoltok, miből fakadhat ez a különös összhang, a kölcsönös lelkesedés, amit az erdélyi, barcasági közönséggel kialakítottatok?

 

(Sz.R.): Mivel Csabi és én, akik ugye alkotói vagyunk az előadásnak, nemcsak a szereplői és nemcsak a színpadon, hanem a háttérben is alkotók vagyunk. Tehát a verseket, a dalszövegeket, a zenéket mi írtuk, ezért mi egy kicsit jobban áttudjuk érezni, azt a kirekesztettséget, amit egy határon túli magyar ember érezhet és egy zenésznek, dalszerzőnek a legfontosabb feladata, hogy gyógyítson, tanítson és szórakoztasson. Ez az előadás megpróbálja a maga módján mind a három feladatot magába foglalni, de leginkább egy gyógyító munka az, amit mi csinálunk. Van egy dalom – ez nincs benne az előadásban –, aminek az a címe, hogy Nem vagy egyedül és abban bizonyos élethelyzeteket sorolok fel és minden versszaknak a végén az van, hogy nekem a számodra akkor is lesz egy dalom… Aki ezt nem hajlandó így érezni, az nem képes az együttérzésre és én bátran kimondom, hogy az méltatlan arra, hogy ezt a feladatot megkapja és méltatlan arra, hogy a közönség elé kerüljön. Én úgy gondolom, hogy pontosan azért, mert mi is valamilyen módon átéltünk bizonyos fajta mellőzöttséget, megkérdőjelezést folyamatosan azért, mert nem látunk és sok esetben az emberek többsége nem képes azt elképzelni, hogy ezt, hogy lehet vakon megcsinálni, hiszen a legtöbb embernek a vizualitás a legfontosabb eszköze a túlélésre, hogy megélje ezt a világot. A legtöbb információt az emberek többsége vizuális módon szerzi, ezért el se tudják képzelni, hogy enélkül is lehet élni és nem mernek belegondolni abba, hogy így is lehet. Ezért inkább kerülik az ezzel való szembesülést. Nálatok pedig a kulturális megmaradásnak egy fontos része, ez a ti kulturális túlélésetekhez kell az, hogy azt a tüzet, a lángot valahogy megpróbáljuk ébren tartani közösen veletek együtt, amit úgy hívnak, hogy magyarság, hogy nemzeti öntudat, magyar kultúra. Talán Erdélyben ezt jobban megértik, mint itt Magyarországon, szerintem ezért.

 

(Szőke Tímea): Nagyon örülök, hogy átjött a hangulat, az üzenet, az igazság az, hogy akkora energia árad ilyenkor a közönségből, amin én is meg szoktam hatódni az előadás közben. Hogy az erdélyi közönséggel? Ez egy érdekes kapcsolat már az első, sepsikőröspataki fellépésünktől kezdve, amit csak a nyitottsággal, a magyarság szeretetével tudok magyarázni. Nagyon jó érzés!

 

(B.V.B.): Volt egy közös csapatmunka is a háttérvetítéssel kapcsolatban, ahogy Attila is mondta, mindenki egy kicsit hozzá tehetett az előadásotokhoz. Milyen volt együtt dolgozni a többiekkel?

 

(Sz.R.): Abból a szempontból ez egy rendkívül érdekes dolog volt, mert mi nem vagyunk hozzászokva, hogy vadidegen emberek ennyire higgyenek bennünk. Ez itt Magyarországon nem divat, itt ilyen nincs. Itt sajnos sokkal inkább egy érdek vezérelt társadalom működik. Nekünk Erdélyben egyáltalán nem volt probléma, hogyan fogja Csabi megoldani a hangosítást, hogy oldja meg, hogy jól szólaljon meg a történet, hogy ki mennyit fog kapni, hogy stb. mindenki belerakta a magáét, úgy ahogy te, vagy az Edy, a többiek. Mi ehhez nagyon nem vagyunk hozzászokva, nagyon nehezen hisszük el, hogy ilyen csoda megtörténhetett. Nekem egy fantasztikus élmény volt és tanulás, hogy igen vannak és történhetnek még csodák a legváratlanabb módon. Ha az ember mindig csak a negatívumokra figyel és nem veszi észre azt a jót, ami körülötte van, nem veszi észre a segítő kezet, nem képes meghallani a belső hangját, akkor egyedül fog maradni. Én ezért nagyon sokat dolgoztam magamon és dolgozom a mai napig, hogy képes legyek hálát adni azért, ami van és észrevenni a jót is, valamint az embereket, akik hisznek bennem.

 

(M.R.Cs.): Az első benyomást követően nem lehetett lejjebb adni a színvonalat, mi is, és Attila is gondolkodtunk azon, hogyan lehetne színesebbé, látványosabbá tenni ezt a kifejezetten auditív előadást. A vetítéssel picit a szavalataim szabályok közé terelődtek, viszont a háttérzene és a képek úgy gondolom, keretet adnak, miután hozzászoktam, biztonságos támaszt is jelentenek.

 

(Sz.T.): Én nagyon örültem neki, hogy részt vehettünk egy ilyen kezdeményezésben, és nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített benne, akár a háttérvetítésben, ami hatalmas munka volt, akár a turné fizikai lemenedzselésében, ami szintén. Ez utóbbiban óriási köszönet Kökösi Hajninak és Kökösi Attilának, akik nélkül mindez nem jöhetett volna létre. A háttérvetítés elkészítésében is óriási köszönet mindenkinek, aki hozzájárult és időt, munkát fektetett bele! Köszönjük szépen!

 

(B.V.B.): A későbbiekre nézve, továbbra is tervben van a Vándorszínházzal való közös együttműködés?

 

(Sz.R.): Úgy gondolom, hogy igen. Csabi szokta azt mondani, hogy ő azokat az embereket szereti maga mellett tudni, akik egy ház építésénél is ott vannak, nem csak akkor, amikor elkészült. Ti ott voltatok az építkezésnél is és ezért megérdemlitek, hogyha ebből valami hosszabb távú dolog lesz a gyümölcsöt együtt arassuk le.

 

(M.R.Cs.): Az együttműködésünk folytatódni fog, hiszen márciusra egy új előadással készülünk Erdélybe, de ezt már kifejezetten úgy szerkesztjük meg, hogy számíthatunk az Összetartozás Színházára, a Brassói Vándorszínházra.

Írta: Béres Vivien Beatrix és Dr. Bencze Mihály

Fületelke (románul: Filitelnic, németül: Felldorf) Maros
megyében, Balavásártól 7 km-re fekvő hajdani szász falu. A faluban
évről évre csökkent az erdélyi szász lakosság száma, napjainkban
mindössze a fennmaradt lakóházak és a helyiek által oly sokat
jelentő evangélikus erődtemplom ad visszatekintést a régmúltra.
Fületelke helytörténete már több civilszervezetet is munkálatokra
késztetett, ellenben az igazi gondviselést a falu lakosaitól kapta
meg.
Idegenvezetőnk ifj. Jakab Elek Zoltán, aki 36 éve Fületelkén lakik,
tartalmas beszámolóval ismertette a falu helytörténetét. Elmondása
szerint, az 1990-es évek után szinte az összes szász kitelepedett
Németországba és Ausztriába. Az első hivatalos okirat, amit kiállítottak a
faluról az 1342-ből van, ez igazolja, hogy már a 14. század első felében
lakhattak itt emberek, sőt még jóval azelőtt is, de révén, hogy egy kisebb
falunak számított, nem vették annyira nyilvántartásba. Az evangélikus
templom mögötti temető sírkövein – főként azokon melyek az idő múlása
ellenére is megmaradtak – jól látható, hogy a többségi szász
vezetéknevek a Schmidt, Wolff, Gottschling, Theil és Weber voltak. A
tatárjárás után megfogyatkozott falut 1342-ben említik először Fyleteluke
néven. Az 1300-as években, amikor idekerültek a szászok, nagyon
erdős volt a vidék, többnyire mezőgazdasággal kezdtek foglalkozni,
téglákat és cserepeket vetettek, tetőfedeleket és kemencéket
készítettek. A kedvező talajtani adottságok miatt, hozzáfogtak a
szőlőtermesztéshez is, kialakítva egy nagyon jó üzleti lehetőséget,
hiszen a faluépítés során szükség volt a hosszú gerendákra, így a
szőlőből készített borokat hargitai fenyőfákra cserélték el. Az I.
világháború előtt, 1910-ben 582 lakost számoltak, melyből 521 német,
44 román, és 17 magyar nemzetiségű volt. A háború kezdetekor többen
is elmentek, csak a nők és a gyerekek maradtak a faluban, sokan nem is
jöttek vissza; vagy ott vesztették el az életüket a fronton, vagy fogságba
kerültek. Peter Gärtner: Si voas et än Fellderf. Felldorfer Heimatbuch.
(Eigenverlag, Wickenburg-Druck, Essen 1981.) című könyve alapján, az

I. világháborúban meghalt fületelki szász hősök Peter Schmidt, Georg
Gottschling, Johann Römer, Daniel Wolff, Johann Platz, Georg Weber,
Johann Groß, Stefan Groß, Peter Theil, Johann Theil és Daniel Wolff
voltak.
A fületelki magyarokról szót ejtve, a történelmi egyház szerint, a
Fületelkétől 4 km-re levő Egrestőhöz (románul: Agrișteu, németül:
Agreschteln) tartoztak. Az egrestői református egyház lelkésze, Lukács
Zoltán, telefonos megkeresésünkre elmondta, hogy hosszú évek óta
nem volt se magyar esküvő, se magyar keresztelő a fületelkiek között.
Mára nagyjából vegyes családokká váltak. Fületelkén az idén szűnt meg
az összevont osztályokkal működő 1-8 osztályos iskola – az
intézménynek sosem volt magyar tagozata. A magyar gyerekek román
tagozatra kellett járjanak, így sokan elvesztették identitástudatukat.
Zoltán angol nyelvet tanított az iskolában. Szerinte a szülők áthozhatták
volna a gyerekeket Egrestőre, hiszen ott a mai napig is van magyar
oktatás. Elmondása alapján, még most se lenne késő magyar iskolába
járatni a gyerekeket. Viszont, a szülők kényelmesek, azt hiszik a román
oktatással jobban érvényesülnek a gyerekeik.
A magyar családok száma sem volt mérvadó, kevesen éltek a
faluban. Jóval a II. világháború után kezdtek el betelepedni, de akkortájt
is csak néhányan. 2002-ben 270 lakosa volt, ebből 207 román, 53
magyar és 10 német. Elek elmondta, hogy sokan vegyes családból
vannak, a mostani számítások alapján 20-25 fő magyar lakosa van
Fületelkének. Az itteni magyar családnevek között a Jakab, a Szfárli,
Kabai és Csiszér nevek szerepeltek. A falu lakossági összetétele most
kb. 25 magyarból, 140 románból és 80 romából áll. Lukács Zoltán
szerint, a Szfárli családok nagy része Egrestőről telepedett át
Fületelkére, őseik pedig Felső-Nyárádmentéről származtak. A Kabai
családok Kiskendről, illetve Nagykendről jöttek ide. A falu közelében
működő gázszárító és sűrítőállomáson jól fizető állásokra kerültek ide.
Így nem állt érdekükben szántani, de az állattartásnak se volt keletje.
Azonban a borászat feléledt, évente többször is tartottak és tartanak
most is borkóstolót. Az emberek karácsonykor átjönnek Egrestőre
kántálni, húsvétkor szintén, májusfát is szoktak állítani, de a pandémia
miatt mára ez is elakadt.
Az evangélikus templom kisharangját, mely állítólag az erdélyi
harangok közül az egyik legrégebbiként van számon tartva, 1492-ben

öntötték. Szerencsére nem tűnt el, nem esett baja. A nagyharangot
1923-ban készítették, amit az 1990-es évek közepén mindenféle okirat
és tájékoztatás nélkül megpróbáltak elvinni. Ez viszont nem valósult
meg, egyrészt a templom pozíciója miatt, hiszen nem tudtak rendesen
hozzáférni az ide hozott daruval, másrészt pedig a lakosság kérdőre
vonása miatt, mely szintén gondot okozott. A kisharang jelenleg
kölcsönbe van adva a 2002-ben itt épült ortodox templomnak, a szebeni
szász püspökség engedélyével.
A Si voas et än Fellderf című könyvben, a II. világháborúban
meghalt szászok névsora is megtalálható: Peter Theil, Daniel Theil,
Michael Gottschling, Fritz Römer, Johann Alesi, Peter Theil, Kurt Lang,
Stefan Theil, Stefan Schmidt, Susanna Wolff, Georg Sheiler, Stefan
Schuller, Georg Gottschling, Anna Weber, Georg Zikeli, Georg
Gottschling, Johann Kremer, Daniel Gottschling, Sara Schmidt, Johann
Schmidt, Peter Groß, Johann Groß, Georg Seiler, Stefan Kremer, sen.,
Stefan Kremer, jun., Daniel Kremer, Johann Gottschling, Stefan Groß,
Johann Wellmann, Georg Gottschling, Georg Theil, Johann Wolff, Stefan
Platz, Stefan Römer, Johann Schmidt, Johann Gottschling, Reinhard
Gottschling, Georg Theil, Johann Theil, Sara Theil geb. Wolff, Georg
Römer, Fritz Theil, Johann Kremer.
1944 szeptemberében, az orosz megszállás miatt, a szászoknak
két órán belül el kellett hagyniuk a falut, csak az idősek és azok, akik
nem tudtak elmenekülni maradtak itt. Szászrégenbe (románul: Reghin,
németül: Sächsisch-Regen) vitték és két vonatra tették fel őket. Az egyik
vonat Lengyelországba, Sziléziába, a másik pedig Ausztriába ment. A
Lengyelországba menekülteket később visszatelepítették, de mivel a
saját házaikat a románok elfoglalták, úgynevezett nyárikonyhákba kellett
költözniük. Az 1960-as években tudták visszaigényelni az eltulajdonított
lakhelyeiket. A románoknak, akik akkor kiköltöztek, a politikai helyzet
miatt megengedett volt, hogy bármit magukkal vigyenek, ennek pedig
meg is lett a következménye, lerombolt, kifosztott házakat hagytak
maguk után. A fületelki szászok másik része az orosz fogságban maradt.
Az ausztriai vonatra felkerültek évekig állampolgárság nélkül kellett
éljenek, nem volt szabad dolgozniuk, nagyrészük pedig kivándorolt az
Egyesült Államokba. Az Ausztriában maradt fületelkiek csak hosszú idő
után kaphatták meg az osztrák állampolgárságot, kénytelenek voltak ott
egy saját falut alapítani. Az osztrák falu neve Mattighofen volt, amely, a

felső-ausztriai (németül: Oberösterreich) Braunau am Inn és a szintén
szászok által alapított Seewalchen am Attersee város közelében
helyezkedett el. Az ottani lakók a mai napig fenntartják az akkori
közösséget. Az utolsó szászok 1990-1991 között hagyták el véglegesen
a falut. A templomban az utolsó istentiszteletet 1981-ben tartották, utána
a lerobbant épületben már nem mertek egyházi szertartást tartani, de a
papilakban tovább imádkoztak. A fületelki pap is kivándorolt, később egy
szász pap utazott ide Zágorból (románul: Zagăr, németül: Roden vagy
Rodt). Az itteni magyarok Székelyföldről kerültek ide. Jakab Elek ősei
Felső-Gyergyó vidékéről jöttek Szolokmába, majd onnan Fületelkére. A
második bécsi döntés idején Fületelke Romániához tartozott, míg a 4
km-re levő Egrestő Magyarországhoz került. A románok többsége a
Mezőségről költözött ide. Elek megjegyezte, az itt lakók között sosem
volt nemzetiségi probléma.
1911-1912 között, az Egyesült Államokba kitelepedett fületelkiek
kezdtek el segíteni az evangélikus templom újjáépítésében, pénzt
adományoztak a nagyharang felújítására. Georg Fritsch a falu
emlékének egyik fontos fenntartója, fületelki leszármazottjai miatt
látogatott ide. Szülei az ausztriai kivándorló vonalból, az osztrák Wels
városából származtak. Georg legelőször 1974-ben látogatott el ide
gyermekként. A látogatása kapcsán sok érdekes dolgot mesélt el, hiszen
meglepetésként érte az akkori falusi életmód. Másodjára 2011-ben
utazott ide, akkor már felnőttként, sokkal nagyobb érdeklődéssel a falu
és a származása iránt. Fületelke állapotát látva, elhatározta, hogy
megpróbál segíteni a falun. 2011 óta a pandémiáig, minden év
augusztusában eljött ide. Adományokat szerzett, népszerűsítette a falut,
megalapította a Phönix Projektet, melynek nevét a hamvaiból feltámadó
főnixmadárról adta. Úgy hitte, akárcsak a madár, úgy a falu is fel fog
támadni. A Phönix Projekt előtt, a marosvásárhelyi Arcus Egyesület nyert
támogatást az építménynek. 2021-ben, az egyesület közreműködésével
a Maros Megyei Múzeum régészei, Bencze Ünige és Ștefan Vasilache
végeztek kutatást. Az ásatás során, a mostani gótikus templom keleti
oldalán egy korai félköríves apszist azonosítottak, továbbá három
temetkezést tártak fel. A melléklet nélküli sírok legalább két különböző
korszakban keletkezhettek, melyek közül az egyik a templom északi
oldalán, a sekrestye bejárata alól került elő. A templom északi része egy
korábbi templomot fed le, melynek az északon fekvő fala

feltételezhetően a mostani épület területén kívül folytatódik. Ebből az
következik, hogy a temetkezés utáni időszakban építhették. A sekrestye
alatti kriptát már korábban kitakarították, megközelítőleg az 1950-es,
vagy a hetvenes években. Az 1580-ban, 1655-ben és 1972-ben rögzített
utólagos beavatkozás közül a legfontosabb feltárások: az oltár előtti
nagy méretű gödör, illetve a déli fal menti és az apszis téglaboltozatát
tartó oszlopok alapozási gödrei voltak. A templom belsejét a modern kori
beavatkozások változtatták meg megsemmisítve a korai temetkezéseket
és járószinteket. Ez viszont azt eredményezi, hogy nagy mértékben
csökkent a régészeti kutatások számára fontos információk értéke. A
templom feljavításán jelenleg is dolgoznak.
A falu építkezéseiben III. Károly korábbi walesi herceg, ma már
Anglia királya is segített. Erdélyi származása miatt sokszor ellátogatott
Székelyföldre. A lakók meglepetésére, 2019 júniusában Fületelkét is
felkereste, pénzt adományozott a falunak. A temető felőli várfal
megerősítéséhez járult hozzá.
A templom melletti iskola 1985-ig 5-8 osztállyal működött, a
környező községekről mind ide jártak a gyermekek. Ahogyan Lukács
Zoltán is elmondta, a tanítás akkor román nyelven zajlott. Németül csak
az 1-4 osztályban, illetve a napköziben tartottak órákat. Bár az óvónők
szász nemzetiségűek voltak, leginkább román nyelven tanították a
gyerekeket. Az iskola 2022 szeptemberétől szűnt meg, főként a
létszámhiány és az újonnan épülő egrestői iskola miatt. A hírt
érthetetlenül fogadták, hiszen igaz, hogy kevesen, de akadtak gyerekek,
akik szívesen maradtak volna itt, korábban több tanár – köztük Zoltán
lelkész úr – is bejárt órát tartani a faluba. Ám, ahol megszűnik az iskola,
ott megszűnik az egyház is. Mi marad akkor a falusiaknak? S mi marad a
közösségből? A kérdéseken gondolkodva, elengedhetetlenné válik a
múlt megőrzésének hangsúlyozása. Mert amint sikerül megőrizni a
múltat, úgy leszünk képesek jövőt építeni belőle. A jövővel kapcsolatban
kerül képbe a Fületelkét felkaroló, Huber (sz.: Béres) Anna. A szász
nemzethez való kötődése nem véletlen, ő a Maros megyei Szovátán
született, édesapja Béres Loránd erdélyi székely, édesanyja Béres (sz.:
Maurer) Christa pedig brassói szász születésű volt. Anna és családja az
1990-es években vándorolt ki Németországba, de gyakran
hazalátogattak Szovátára. A gyerekek születéskor már egyre ritkábban
utazott Erdélybe, de az álmát miszerint egy szász házat szeretne

vásárolni a jövőben, nem adta fel. Éveken keresztül keresgélt és
kutakodott a számára legmegfelelőbb ház után, de mindig akadályba
ütközött. Volt, hogy megtetszett neki egy, de a házzal ellentétben nem
lelkesedett a falu iránt, sokszor pedig a közösséggel, vagy az
összeköttetéssel adódtak gondok. A tavaly, 2021 nyarán részt vett egy
német egyesület által szervezett ásatási programban, a Szeben megyei
Somogyomban (románul: Șmig, németül: Schmigen). Az egyesület célja
a szász kultúra fenntartása volt. Az egyhetes ottléte alatt ismerkedett
meg a csapat egyik tagjával, a korábban említett Georg Fritsch-el. A vele
való ismeretség révén került Fületelkére. Kíváncsian érdeklődött az
eladó házak felől, Elek pedig készséggel mutatta végig a falu épületeit.
Anna egy leginkább megmaradt szász karakterű házat választott ki, majd
2021 őszén meg is vásárolta. A történet különlegessége, hogy eleinte
csak egy házat szeretett volna vásárolni, de most úgy alakult, hogy
hosszabb időre is itt szeretne maradni. Mivel nagyon megtetszett neki a
falu, elhatározta, hogy újra megtölti élettel.
Elek megemlítette, hogy egy nonprofit egyesületet is létrehoztak.
Az összetartó közösségük az Asociația pentru Filitelnic néven működik.
Munkájuk során rendbe tartják a falu temetőit, megtisztítják a sírokat,
lekaszálják a kapuk előtti növényzetet, házakat javítanak fel. A
balavásári néptanács segítségével idén egy ravatalozót is sikerült
megépíteniük, melynek 2022. szeptember 8-án volt a felavatása. Az
evangélikus templom közelében helyezkedik el egy román ortodox
templom, amit 1997-ben kezdtek el felépíteni, 2001-ben pedig fel is
avatták. A vallási felekezetek összetétele többnyire román ortodoxból és
magyar reformátusokból áll. Elek közel hét éve rendezi folyamatosan az
evangélikus templomot. Elmondása alapján, a pandémia előtt volt
néhány érdeklődő, jellemzően Bukarest környékéről, akiknek szintén
megmutatta a falu nevezetességeit. Ahogyan a fentebb említett
támogatások is jelzik, Erdély szépsége és a szász falu varázslata
sokakat elbűvölt. Többen is kérdezősködni kezdtek az itteni
vendégházakról, éttermekről, de Fületelke egyelőre nem rendelkezik
ilyen létesítményekkel.
Noha Fületelke szász és magyar lakossága az évek során
megfogyatkozott, a jelenlegi lakók töretlen elszántsággal, idejüket,
szabadnapjaikat feláldozva óvják Fületelke kulturális örökségét, s építik
tovább, hogy a jövőben is fennmaradjon

.