-Beszélgetés Zselencz Lászlóval-

kérdezett: dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

Kevesen tudják azt, hogy Európa legnagyobb Rockmúzeuma Budapesten (XIII. kerület, Kárpát utca 23.) található. Ilyen méretű, tárgyi jellegű kiállítás nincs sehol a kontinensen. 2013 elején tízegynéhány ember megalapította a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesületet, mely célul tűzte ki, hogy olyan múzeumot hoz létre, mely állandó kiállítás keretében mutatja be az elmúlt hat évtized magyar könnyűzenei örökségét, legfőképpen rockzenei hagyományait. Törekvésük sikerrel járt, 2014-ben megalakult a Rockmúzeum a Radnóti Miklós Művelődési Ház egyik épületegységében. Itt helye van a tágan értelmezett rockzene képviselőin kívül a hagyományosabb tánczene és popzene többi képviselőinek is, hiszen a korszak értelmezhetetlen annak teljes bemutatása nélkül. A Rockmúzeum kulturális küldetésének része nem csak a múlt ápolása, hanem a jövő építése is. Fiatal zenészek részére bemutatkozást biztosítanak, zenei mesterkurzusokat szerveznek, és segítik az idős zenészeket.

2024. január 14-én látogattuk meg a múzeumot és az önkéntes szolgálatot teljesítő Zselencz László (Zsöci) volt a vezetőnk, aki a történelmi magyar rockzene korszak zenészeként, az előadásával felejthetetlen élményt biztosított. Róla írt könyvet Bálint Csaba Zsöci címen, ami 2022-ben jelent meg. Bencze Mihály vele először 1980-ban találkozott Miskolcon, ahol az Edda együttes egy tornádóval felérő koncertet tartott. Zselencz László (Miskolc, 1953. július 4.) az Edda Művek és a Beatrice együttes révén vált ismertté. A középiskolát a Herman Ottó Gimnáziumba kezdte, majd átment a Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikumba. 1969-ben a Szinkron együttest alapította, ami a miskolci Bartók Béla Művelődési Ház állandó zenekara lett. Következtek az Odera, a Favorit együttes, majd 1978-ban az akkor formálódó Edda Művek tagja lett. 1984-től a P. Boxban, majd a Bill & Box Companyben játszott. 1988-ban az Ossianban is megfordult. 1989-ben már a Beatrice tagja lett, 1993-tól a Benkő László-féle B-Project és a Boxer együttesekben játszott. Rendszeres fellépője az Edda-nosztalgiabuliknak. 2009-ben az újjáalakult Dinamit együttes basszusgitárosa.

 

Bencze Mihály: Pár szót azért te is mesélj magadról!

 

Zselencz László: Miskolcon születtem, tizenhatéves koromtól kezdtem el játszani rendesen a miskolci kultúrházban három évig, aztán jött a katonaság, majd utána újra elkezdtem zenélni és 1978 szeptemberében kerültem be az Eddába – a profi pályafutásomat onnantól kezdve számolom.

B.M.: Meddig játszottál az Eddába? Milyen együttesekben léptél még fel?

Zs.L.: 1978 szeptemberétől 1983. december 17-ig, akkor bomlott fel az a miskolci Edda, amelyik akkor igazából befutott vidékről elsőként Magyarországon. Ugye muszáj volt feljönni Pestre, mert itt volt a TV, a rádió, a lemezgyár, minden itt volt. Azaz Edda, amelyikben én játszottam, az ’83-ban felbomlott és ezt már hamarabb megtudták, mert ugye előre elterjedt ez a hír a zenészvilágban, úgyhogy megkeresett a P. Box,1984 márciusától már a Pandora Boxban játszottam. Úgy alakultak a dolgok, hogy a P. Boxban négy P. Mobilossal játszottam együtt, Vikidál Gyula volt az énekes, de ott volt Cserháti Pisti, Bencsik Sanyi és Pálmai Zoli. Ez a korszak ’85 végéig tartott, előbb Vikidál Gyula, majd Cserháti István hagyta ott a zenekart, később hozzánk került Deák Bill Gyula énekesként. Innentől Bill és a Box Company néven dolgoztunk együtt. 1989 tavaszától öt évig a Beatrice tagja voltam, annak második nagy korszakában, amikor megjelentek a nagylemezek. Ezután a régi P. Boxosokkal alakítottunk egy Boxer nevezetű zenekart, ahol három énekes volt, Vikidál, Varga Miki, Fekete Zsolt. Jankai Béla volt a billentyűs, Szűcs Norbert a gitáros, én basszusoztam, Pálmai Zoli pedig dobolt. Ez egy nagyon komoly szupergroup volt, bár tulajdonképpen elég ritkán koncerteztünk. Lemezt nem csináltunk, de mindenki abból a zenekarból, ahonnan jött a leghíresebb énekeit énekelte el és játszotta a zenekar, kimondottan olyan zenéket, amiket az egész ország ismert. Ez a Boxer 2011-ben feloszlott, mindenki más irányba ment, igaz néha azért még összeállunk. Én 2009-től az újjáalakult Dinamit együttesben játszom a mai napig. Szeretem a Dinamitot, most lesz a zenekar 45. évfordulós koncertje május 25-én a Barba Negrában. Fellép Vikidál Gyula, Németh Lojzi, Papp Gyula, Rudán Joe és Kálmán Gyuri is. Nagyon várom, nagy buli lesz!

B.M.: A Budai Ifjúsági Park volt a magyar rockzene fellegvára, itt hallhattam Radics Béla és a Tűzkerék koncertjét, és másodszor itt találkoztam a befutott Eddával, aki már tízezer ember előtt játszott. Szókapcsolatként az Omega Tízezer lépés kéne csak dala jutott eszembe. Egyik koncerteteken a Budai Ifjúsági Park fala leomlott, és ezzel véget ért a park zenei küldetése. Nemsokára a Petőfi Csarnok és Rockszínház vállalta fel a magyar zenei világot. De a rendszerváltás után ezek is megszűntek. Hogyan történtek ezek, és hogyan élted át ezt a történelmi időszakot?

1. L.: Hú, ez nagyon-nagyon összetett kérdés, tulajdonképpen sok kérdés egyben. Ezek a kultikus helyszínek többek voltak önmaguknál. Reprezentálták a magyar rockzene erejét, elismertségét és értékét. A Budai Ifjúsági Park már az Edda életében is nagyon fontos volt, az első igazi budapesti bemutatkozó koncertünk is itt volt, igaz, azon a napon a Piramis is koncertezett a Kisstadionban, így összesen 143 néző volt ezen a hétköznapon. Viszont aki itt volt, már terjesztette a hírt, hogy itt valami nagy dolog történik. Nyár végén már tömegek előtt játszottunk a HBB-vel és a P. Mobillal. Mindez az Ifiparkhoz kötődik. A mai napig nincs olyan hely, aminek olyan atmoszférája lenne, mint a Parknak. A tömeg, a kilátás, egyáltalán az egész légkör. 1985-től a Petőfi Csarnok (Pecsa) vette át az Ifipark szerepét, és az évtizedek során az is kultikus hely lett, de már nem lehetett olyan, mint a Park volt. Ezzel együtt a Beatricével számtalan felejthetetlen koncert kötődik a Pecsához. Például volt egy rendhagyó karácsonyi szabadtéri koncertünk is itt, ezt előtte csak a Piramis csinálta meg 1978-ban az Ifiparkban, hogy több ezer ember előtt fűtetlen helyen játszott. Mind az Ifipar, mind a Pecsa bezárása olyan volt nekem, mintha egy darab elvesztett volna az életemből.

B.M.: A mi szerencsénk az volt, hogy felfedeztük a budapesti Rockmúzeumot, még nagyobb szerencsénkre pont vasárnap látogattuk meg, így te lettél a vezetőnk, te magyaráztad el a múzeum tartalmát, lényegét. Megkérdezném, hogyan kerültél a múzeumba?

Zs.L.: A múzeum 2014-ben nyílt meg és akkor én még nem voltam itt, mert én a zenélés mellett népművelőként dolgoztam a Ferencvárosi Művelődési Központban, de amikor elmentem nyugdíjba, akkor jöttem ide a múzeumba és felajánlottam a segítségemet, azóta vagyok itt tárlatvezetőként. Nagyon fontos, hogy ápoljuk a múlt örökségét, bemutathassuk azt azoknak, akik ennek közönségként részesei voltak és azoknak, akik akkor még nem is élhettek. Sokszor jönnek ide iskolai csoportok is, gyerekek csodálkoznak rá a múltra és az akkori életünkre. Sajnos nagyon sokszor evidenciákat is magyarázni kell a gyerekeknek, akik ma már a CD fogalmát sem ismerik.

B.M.: Mit láthat a múzeum iránt érdeklődő? Milyen kincseket tartalmaz?

Zs.L.: A bejáratnál van néhány külföldi, főleg nyugati zenekarokról, énekesről egy rövidke kiállítás – megkerestünk külföldi menedzsmenteket, hogy van nálunk egy ilyen múzeum és ha van kedvünk küldjenek vissza anyagot, akik küldtek fényképeket azok ki vannak rakva. A másik oldalon kézlenyomatok vannak, egy gitáralakú gyurmában, amiket a Hemingway alapítványtól kaptunk, ők a ’90-es években kezdték ezt el csinálni, mi pedig folytatjuk. Sajnos sok kézlenyomat gazdája már nem él, de legalább így is nyomuk marad. Az előtérben magyar zenekarok régi plakátjainak kicsinyített másai vannak kirakva, illetve a 60-as évek végétől néhány külföldi zenekarnak a plakátjai, direkt azért van ennyi kirakva, hogy minél többet lehessen látni – a mi korunkbeliek emlékeznek rá és szívesen végig nézik. Aztán van itt egy nagy Budapest térkép, ami tele van ilyen kis világító, zöld lámpákkal, amihez van egy számítógép, amin meg lehet nézni, hogy melyik zenekar milyen klubokban játszott. Fontos tudni, hogy a ’60-as években Budapesten pont olyan forró klubélet zajlott, mint Londonban. Minden pincében zenélt egy zenekar. Gyűjtjük azokat a díjakat, amelyek a magyar zenészek kaptak az elmúlt évtizedekben. Ilyenek példaként a Táncdalfesztiválok díjai, Ki Mit Tud? díjak, Prima Primissima díjak, Aranymikrofon díjak, hosszan sorolhatnánk. Ahogy bemegyünk a folyósóra a magyar szövegírók saját kézzel írt dalszövegei vannak kirakva, sok olyan verzióval, ami aztán lemezre már más formában került. Megtekinthető a hungariás Kékes Zoli gitárgyűjteménye, illetve a magyar rock- és popzenészek aláírásai. Nagyon jó elidőzni az aláírásfal előtt, ahol nagy békében megfér egymás mellett mindenki, aki alakított a magyar könnyűzenén az elmúlt évtizedekben. Megemlékezünk a magyar dobosokról és roadokról is, valamint a határon túli magyar zenekarokról is van pár vitrinünk, mert az anyaországban ezeket a zenekarokat fájóan kevesen ismerik, pedig ez is a kultúránk része. A kamaratermünkben Vértes Gyuri fotóművész magyar zenekarokról készül fotóit láthatjuk, illetve a Petőfi Csarnok bontásakor megmentett ajtó és a színpadból egy darab. Ezt a termet Nemes Laciról neveztük el, aki a magyar roadok legnagyobbja volt, az Omega, az LGT, a Hungaria, a Skorpió csúcséveinek ő volt a meghatározó roadja. Van egy pici galériánk, ahol a legfontosabb magyar gyártmányú magnók és rádiók láthatóak, illetve eredeti plakátgyűjteményünk is itt kapott helyet. A nagyteremben jobb oldalon huszonnégy dobozban lezárt rockzenészek fellépő ruhái vannak, illetve megemlékezünk a táncdalénekesekről. Itt jegyezném meg, hogy nagyon nehéz korabeli fellépőruhákat gyűjteni, mert ezek használati eszközök voltak, ha elhasználódtak, sokan kidobták őket. Aztán ötvenhat vitrinben láthatóak a koronagyémántjaink, a magyar rockzenészekhez kötődő hangszerek, gitárok. Ezek az ikonikus darabok elképesztően fontosak számunkra. Nagyon nehéz ezeket is összegyűjteni, mert annak idején ezek is csak használati tárgyak voltak, nem ereklyék, a zenészek adták-vették őket, komoly nyomozás kideríteni, hogy évtizedek múltán ki lehet a tulajdonosuk. A nagyteremben a korszak hangtechnikai eszközei is láthatóak: Marshall erősítők – az egyik láda és fej például az, amit az LGT használt a Tabánban. Bemutatjuk a két leghíresebb magyar dobkészítő mester, Dubán és Medveczky egy-egy dobját is, de nálunk van a Szabad Európa rádió keverőpultja és a két magnója, amivel maga Cseke László dolgozott. A korszak azonban nem feltétlenül a nyugati márkákról szólt, azzal játszottunk, amire pénzünk volt, így a KGST hangszergyártását is bemutatjuk: Jolana, Musima, Orfeus, és a magyar Szegedi Ládagyár elektronikus és akusztikus termékei is megtekinthetőek nálunk, de még szovjet gitárunk is van. A billentyűs hangszereket is bemutatjuk a Hammondtól a Farfisáig. Az erdélyi együttesek közül a Metropol, a Dudoló (Szilágyi Enikő), Cargo, Tavirózsa Fesztivál, Zenés Karaván, Garabonciás lemezei is megtalálhatók.

Béres Vivien Beatrix: Megjelent rólad egy könyv is, mesélj róla.

Zs.L.: Bálint Csaba, a múzeum igazgatója írta meg, aki egyébként nagyon sok zenészről írt már könyvet. Én nem igazán akartam, de három évig nem hagyott békén és végül nekiálltunk. Tulajdonképpen a zenei életemről szól az egész, hogy kikkel játszottam, milyen lemezeken. Tulajdonképpen amikor megjelent, értettem meg, hogy azért ezt tőlem függetlenül is fontos volt megcsinálni, mert ugyan rólam szól, de a könyvön keresztül elmondhattunk sok fontos dolgot, ami az egész szakmánk története is. És nem akarok álszerény sem lenni, nagyon jól esnek a visszajelzések a rajongóktól, hogy milyen jól sikerült ez a könyv. Próbáltam a lehetőségekhez mérten a legőszintébben megcsinálni, anélkül, hogy bárkit is bántottam volna.

B.V.B.: Milyen érzés amikor a saját gitároddal, saját ruháiddal, egykori zenésztársaiddal, munkatársaiddal találkozol a múzeumban?

Zs.L.: Különös érzés, ráadásul én nagyon szeretem ezt csinálni, amikor bejövök ide akkor otthon érzem magam. Ismerem a gitárokat, ismerek mindenkit, aki a falon van, a felével játszottam, a másik felét személyesen ismerem, tehát, aki itt van, az mind hozzám tartozik, vagy én hozzájuk tartozom, úgyhogy így érzem. Szeretem végig vezetni a látogatóak, mert egy csomó olyan információt eltudok mondani, ami személyes élményem, illetve olyan információ, ami soha nem jelent meg sehol. Szeretem látni az olyan látogatók arcát, akik még nem jártak itt, sokan kezdetben azt hiszik, ez valami komolytalan dolog, de amikor bejönnek, nagyon sokan teszik szóvá, hogy ezt nem gondolták volna! Órákat lehet itt eltölteni, ajánlom, ha valaki meg akarja nézni, akkor ne zárás előtt egy órával érkezzen.

B.M.: Mit jelentett számodra részt venni ebben az ötven évben, amikor a magyar zene Európa és nemcsak, világszintre küzdötte fel magát?

Zs.L.: Én elsősorban az Eddáról tudom mondani, hiszen azzal futottunk be igazán, de nagyon büszke vagyok a magyar zenészekre, mert kimondottan jó zenészek vannak nálunk. Egyetlen egy bajunk van, az a nyelvtudás, nem tudtunk angolul, ezért nem lett nekünk soha világsztárunk. Ha mi angolul énekelünk, akkor ugyanolyan híresek tudtunk volna lenni, mint akármelyik angol, amerikai rockzenekar. Nagyon boldog vagyok, hogy az Eddával ezt eltudtuk érni, mert innentől kezdve, én mindig jó zenekarokban játszottam és szerencsém volt, mert jó zenészekkel találkoztam. A mai napig mindegyikkel tartom a kapcsolatot.

B.M.: A magyar zenei világot a szocialista években is sikerült NDK-ba, Csehszlovákiába, Oroszországba, Lengyelországba, Bulgáriába is exportálni, sőt utólag ezek az országok is beismerik, hogy a magyarok hatására született meg a nekik is a modern zenei világuk. Te is ebben részese voltál. Melyik országokba vittétek ki, hol volt érdekes élményetek?

Zs.L.: Akkor Csehszlovákia volt hozzánk a legközelebb, mert ugye Romániába abban az időben nem nagyon lehetett menni. Ott nagyon sokszor voltunk, nagyrészt kilencven százalékban magyarlakta területeken. Olyan volt, mintha hazamentünk volna. Voltunk Lengyelországban, de ott nem ismerték a zenekart, viszont a magyar zenét nagyon szerették. Nem érdekelte, hogy kik jönnek, az volt a lényeg, hogy magyar legyen. Ott az Eddával voltunk kint, hát ott szétszedték a házat, nagy siker volt. NDK-ban is voltunk, ott egy egynapos fellépés erejéig – mindig meghívtak egy külföldit is a vasárnapi programjaikra. Ez azután volt, amikor az István a király lejárt itthon Magyarországon és a világbajnok korcsolyázójuk, Katerina Witt volt a műsorvezetőjük. Ott próbálgattak az előttünk levő NDK-s zenekarok, mindenféle csiricsáré öltözékkel, mi meg bementünk bőrben, farmerben, amerikai gitárokkal és meghallottuk a zenéjüket. Ilyen hatod rendű vendéglátós zenekarok voltak hozzánk képest, szóval nagy sikerünk volt ott is. Bulgáriában is voltunk, Prágában, ahol Zalatnay Saroltát kísértük. Romániába 1991-ben kerültem ki a Beatricével. Azelőtt még 1981-ben a Szovjetunióba is eljutottunk, január-februárban, mínusz harminc fokban, tizennyolc városban játszottunk. Három-négy nap egy városban, ott mindennap két bulit le kell játszani kultúrházakban. Egy orosz rockrajongó végig kísért az összes koncertükön azért, hogy tőlem megvásárolhassa a gitáromat, hisz náluk ilyen felszerelést nem lehetett kapni. Az Edda nem hódította meg a KGST-t, de sok más magyar zenekar igen. A Generál 400.000 lemezt adott el csak Lengyelországban, a Skorpió volt, hogy hónapig csak ott koncertezett. Az Omega nem csak Nyugat-Európát hódította meg, hanem a KGST-t is. A Szovjetunió is ki volt éhezve a magyar zenekarokra, de oda kínszenvedés volt elmenni, akármennyi pénzt is fizettek. Mi is jártunk ott két hónapot, nem is akartunk többet visszamenni, pedig sokezres stadionokban léptünk fel.

B.V.B.: Hogyan látod a magyar zene jelenét és jövőjét?

Zs.L.: Nem tudom. Az a helyzet, hogy nem tetszik az Amerikából bejövő zene, amit Feró ezelőtt harminc-negyven évvel megénekelt. Borzasztó! Vannak rockzenekarok is, de nem hallani róluk. Az utánpótlást féltem, nagyon kevés zenekar van. A rádiók nem játszanak új zenekarokat, egyedül a Rock Rádió van, de az csak Budapesten fogható. Magyar rockzenét vidéken nem is nagyon hallani. Tehát csak a Rock Rádió, Sláger és a Retro játszik magyar rockzenét. Viszont arra büszke vagyok, hogy negyven év után, azokat a zenéket, amiket mi ’83-ban kiadtunk, azt a mai napig játssza az összes rádió.

B.V.B.: Mi a legkülönlegesebb darab itt a múzeumban?

 

Zs.L.: Elvis Presley az 1956-os magyar forradalom mellett kiállt, sőt gyűjtést is rendezett a részére. Ezért Tarlós Pista bácsi elnevezett róla egy teret a Margit híd- Budai hídfőjénél. Ezt megtudta a menedzsmentje, illetve a volt felesége és a lánya, ezért emlékbe elküldtek neki a hagyatékból fennmaradt Elvis órát. Tarlós erre azt mondta, hogy bár szereti Elvist, de nem ő a legnagyobb rajongója, hanem a Komár Laci, akinek végül odaadta. Ezt Komár Laci halála után a családja behozta a múzeumba, így itt van nálunk Elvis karórája, úgyhogy ez az egyik különleges ereklyénk. De minden hangszer, ami nálunk van mind valamelyik híres, magyar zenészé volt. Felsorolhatatlan sok ereklye van nálunk. Mit mondjak? Som Lajos Rickenbackere, Szörényi Levente Ovationje, Bencsik Samu négy ikonikus gitárja, Lugosi Laci SG-je, Felkai Flying V-je, egyszerűen ezek közül nem lehet kiemelni egy darabot. Aki idejön, az a magyar rocktörténet közepében sétálhat. Sok olyan hangszer van, amit nem a zenésztől, hanem a mostani tulajdonosától tudtuk kölcsönbe kérni, vagy megvenni. A Depp Purple együttes gitárosa, Glenn Hughes meglátogatta a múzeumot, itt hagyta az aláírását, és meg akarta több millió forintért vásárolnia egy egyik Fender Stratocaster gitárt, amin még Radics Béla is játszott. Nem értette, hogy ide csak befelé és nem kifelé mennek a hangszerek.

B.M.: Erdély, a Tündérkert hatással volt rád. Mit üzensz az erdélyi magyaroknak, és főként a zenészeknek?

ZS.L.: Minden zenésznek csak azt tudom mondani: gyakoroljanak! És a másik fontos tanácsom, ha elfogadják tőlem: ne abban gondolkodjanak, hogy majd milyen híresek lesznek, hanem szeressék a zenét és ha ezen felül bármi más sikerül, akkor azt becsüljék meg és örüljenek neki, de ne a sikerért éljenek, hanem a zenéért.

Írta: dr. Bencze Mihály

A pécsi Zsolnay porcelángyár a magyar ipar egyik világmárkája, amit egykoron Zsolnay Miklós (1800. február 16. – 1880. június 7.) kereskedő alapított 1852-ben a tönkrement lukafai keménycserép manufaktúra berendezéseiből. Nagyobbik fia Zsolnay Ignác (Pécs, 1826. július 17.- Bukarest, 1900) a szabadságharc idején Bem apó hadsegédje volt, de a világosi fegyverletétel óta nagyon nem tudott mit kezdeni magával. 1854-ben átvette apjától a kőedénygyárat mint közgazdász, de 12 év alatt csődbe juttatta. Öccse Zsolnay Vilmos (1828. április 19. – 1900. március 23.) felvásárolta, és lassan ő fejlesztette világhírű gyárrá. 1873-ban a bécsi világkiállításon Ferenc József-renddel tüntették ki a gyárat, Vilmost pedig bronzérmmel. Amerikától Japánig kapták a megrendeléséket. Az 1878-as párizsi világkiállításon elnyerte az aranyérmet, a Grand Prix-t, és Zsolnay Vilmos megkapta a Francia Becsületrendet.
Ignác, aki művészi tehetséggel is meg volt áldva, de nem kapta a helyét Pécsett, ezért 1860-ban kivándorolt Bukarestbe, Zsolnay Vagán Carolina feleségétől négy gyerekük született: Erzsébet, Vilhelmina, Gyula és Gizella. A továbbiakban Zsolnay Gyula (Bukarest, 1862. július 8. – New York, 1949. május 1.) sorsával szeretnénk foglalkozni. Bukarestben nőtt fel, a Szent Száva Nemzeti Kollégiumba járt. Mivel Gyula művészeti tehetségére már gyermekkorában felfigyeltek, kezdetben hegedűművész akart lenni, ösztöndíjat is kapott a Zene- és Színművészeti Konzervatóriumban, apja rosszallása miatt nem hegedült, de megtanulta értékelni a művészetet. Húszévesen rövid kadétkarriert vállalt a román lovasezrednél, ahol számos katonai tárgyat és személyt mintázott. Apja kívánságára a katonaságból kilépve polgári szolgálatot vállalt, de úgy döntött, hogy szobrászatot tanul. Apját végül lenyűgözte egyik szobra, Zsolnay Gyula a bukaresti Nemzeti Képzőművészeti Iskolában tanult és diplomázott, itt Karl Stork tanítványa volt, majd a franciaországi Párizsba ment, ahol William-Adolphe Bouguereau és Alexandre Falguière mellett tanult, majd a bécsi Császári Képzőművészeti Akadémiára, ahol Edmund von Hellmer és Carl Kundmann tanította, és munkájáért Grand Prix-t kapott. Bécsben ösztöndíjat kapott és saját műteremre pénzbeli juttatást is. Taníttatási költségeit nagybátyja, Zsolnay Vilmos finanszírozta abbéli reményében, hogy a mesterdiploma után a fiú majd a család pécsi porcelángyárában fog dolgozni. Ez így is lett, de mivel Gyula már gyerekkorában átvette a ráérős román mentalitást, illetve a nemzetközi szinten egyre híresebb famíliától függetlenül akart szakmai dicsőséget, hírnevet elérni, és babérokat aratni, így kis időre inkább visszaköltözött Bukarestbe. Ekkor kapta meg első két megbízatását, amelyből az egyik Tudor Vladimirescu forradalmár zsilvásárhelyi (Târgu Jiu), egész alakos szobrának, a másik pedig Grigore Alexandrescu költő tirgovicsi (Târgoviște), városháza előtti mellszobrának megmintázásáról szólt. Ezt a két havasalföldi műalkotást már George Julian Zolnay néven jegyezte. A két szobor művészi kialakítására felfigyeltek Budapesten is, ezért felkérték Zolnayt, hogy az Amerika felfedezésének 400. évfordulójára megrendezett, 1893-as chicagói világkiállításon képviselje a Magyar Királyságot, a műalkotásaival. Zsolnay óriási sikert ért el, vendéglátói megkérték, hogy ne térjen vissza Európába, így 1894-ben New Yorkot választotta új otthonául, és amerikai állampolgár lett.
A déliek kedvenc szobrászává vált 1897-ben, miután szobrot faragott Sam Davisről, mivel Davisről nem maradtak fenn képek, Zolnay Davis rokonairól mintázta a képmást. 1897-ben Zolnay számos alkotása, amelyek a déli területekre kerültek, a “Konföderáció szobrásza” nevet hozta meg számára. 1898-ban Zolnay egyike volt annak a nyolc férfinak, akik Charles DeKay vezetésével megalapították a National Arts Clubot, és ő lett annak első alelnöke. Első jelentősebb tengerentúli megbízását 1895-ben kapta meg a Tennessee Állami Centenáriumi és Nemzetközi Kiállítás igazgatóságától. Az expó szervezői az athéni Akropolisz ékkövének tartott Parthenón teljes méretű és pontos reprodukcióját képzelték el a nagyszabású kiállításukat befogadó Nashville városában. A tervek elkészítésére William Crawford Smith építészt kérték fel, Zolnay Gyulának az egykori ókori templom díszítőelemeit kellett elkészítenie. A majdnem két évig tartó munka során így elkészült a Pallasz Athéné istennő születését ábrázoló oromzat, a Panathénaia istennő tiszteletére az antik időkben négyévente megrendezett felvonulást bemutató, összesen 160 méter hosszú fríz, a 92 metopét ábrázoló dombormű, és a történelem viharai miatt az eredeti helyszínen már nem fellelhető, ám pontosan rekonstruálható, 3,6 kiló aranyfüstlemezzel bevont, talapzatával együtt, az Athéna-Parthenosz szobor. A gipszből, fából és téglából épült Parthenónt, annak domborműveit és szobrait nem szánták véglegesnek, az építmény annyira népszerű lett, hogy 1920 és 1931 között betonból teljesen újraépítették. Zolnay szobrait több részletben öntötték és faragták ki újra. A következő évben a pécsi Zsolnay-gyár majolikáival díszített szökőkutat készített a Nebraska állam Omaha városában megrendezett Transz-Mississippi és Nemzetközi Kiállításon. A kút központi alakjának szánt szaracén fiút Zsolnay Vilmos készítette el a pécsi gyárban. A gigantikus méretű Athéna Parthenosz istennőt ábrázoló gipszszobrot 1982 és 1990 között rekonstruálta Alan LeQuire szobrászművész üvegszálból és acélból. A hét nyelven folyékonyan beszélő, jó humorú George Julian Zolnay nagyon hamar az Egyesült Államok legismertebb és legfoglalkoztatottabb képzőművésze lett. Zolnay 1899-ben az Amerikai Konföderációs Államok első és utolsó elnöke, Jefferson Davis életnagyságú bronzszobrát mintázta meg a Virgina állambeli Richmondban, amelyet a George Floyd afroamerikai férfi rendőrségi meggyilkolása miatt kialakult országos tüntetéshullám során 2020. június 10-én döntöttek le. 1899-ben, a Brooklyn Daily Eagle cikkben először “a Konföderáció szobrászának” nevezték Zolnayt. Jefferson Davis özvegye és a Konföderációs Államok egykori First Ladyje, Varina Davis ugyanebben az évben költözött New Yorkba, és a cikkben kedves szavakkal idézték Zolnayt, akivel hat hónapig dolgozott együtt a szobron. A valósághűség kedvéért kölcsönadta Zolnaynak azokat a ruhákat, amelyekben Davis fogságba esett. Owensboro központjában 1900-ban felállított, kilenc méter magas portikuszon nyugvó, hét méter magas, fegyveres konföderációs katonát ábrázoló szobrát 2022. május 31-én Black Lives Matter mozgalom eltávolította. 1903-ban Zolnay St. Louisba költözött, hogy Robert P. Bringhurst helyét átvéve a St. Louis School of Fine Arts szobrászati tanszékét vezesse, és ott tanított néhány évig, miközben továbbra is folytatta a megbízásokat, sokszor délen. Zolnay St. Louis-i tanítványai között volt Caroline Risque, Nancy Coonsman és Adele Schulenburg Gleeson. 1903. november 19-én Zolnay volt az iskola modellezésének oktatója, a hozzá tartozó Szépművészeti Múzeum szobrászati kurátora, és éppen akkor nevezték ki az 1904-es Louisiana Purchase kiállítás művészeti részlegét felügyelő háromtagú bizottságba, amely szerepkörben Halsey Ivesnek sokat jelentett, aki 20 évvel korábban alapította az iskolát. Zolnay két jelentős figurával is hozzájárult a vásár közlekedési épületéhez. Ugyanezekben az években Zolnay és műtermi asszisztensei nagy megbízást kaptak a két nyolctonnás oroszlán és tigris elkészítésére, amelyeket 40 láb magas oszlopok tetején kellett elhelyezni, az újonnan alapított Missouri állambeli University City, egy belső előváros Delmar road-i bejáratát szegélyezve, amelyet az 1904-es vásárral párhuzamosan fejlesztettek ki. Megrendelőjük volt U. City alapítója és első polgármestere, a promóter és kiadó Edward Gardner Lewis. Miután az oroszlán és a tigris szobrai elkészületek, 1909-ben Zolnay otthagyta a St. Louis-i Képzőművészeti Iskolát, és megbízójának, Lewisnak dolgozott, magával vitte Coonsman és Risque tanítványait is. Mr. Lewis tette Zolnayt az Amerikai Női Liga Népi Egyetemének Művészeti Akadémiáján a szobrászati program vezetőjévé, ami azt jelentette, hogy hozzájárult az U. Cityben folyamatban lévő építési programhoz, levelező tanfolyamokra alkalmas szobrászati oktatási anyagot dolgozott ki. 1913-ban Zolnay Washingtonba költöztette műtermét. Zolnay 1914-ben felavatott műalkotását, amely a konföderációs hadsereg egyik besorozás előtt álló leendő katonáját örökítette meg, 2017-ben lebontották. Szobrászati tevékenysége és a Zolnay Atelierben tartott szobrászati tanfolyamok mellett a Smithsonian Institutionban hagyományos román zenével és diaképekkel illusztrált előadásokat tartott Romániáról, és illusztrációkat készített az Amerikai Román Segélybizottság által 1919-ben kiadott The Roumanians and Their Lands című könyv két kötetéhez. Zolnay 1902. november 23-án vette feleségül Abigail Rowan Gillim-et, aki déli származású volt, szülei Írországból érkeztek és Kentuckyban telepedtek le. Két lányuk született, Margaret és Elisabeth. 1902-ben romániai látogatása során I. Carol román király egyórás zártkörű audiencián fogadta a szinajai Peleş-kastélyban, majd a király Zolnayt a Koronarend lovagkeresztjével tüntette ki. A Davidson megye I. világháborús hőseinek emléket állító szobrának reprodukálására a román kormány 1922-ben engedélyt kapott, így a Kiwanis-emlékmű másolata Bukarestben van. Zolnay 1949. május 1-jén halt meg a manhattani Upper East Side-on lévő lakásában.

      Írta: dr. Bencze Mihály

A csernátfalusi Metromat cég, a méréstudomány területén világmárka, 2023 novemberében ünnepelte fennállásának 30 évét, és a cég igazgatója Máté Károly életének 80-ik évét, akit szülőföldje Zajzoni Rab István díjjal tüntetett ki 2017-ben.

Máté Károly életét három szakaszra osztja, az első 25 év a tanulásról, az életre való felkészülésről, a szakma elsajátításáról, a munkáról szólt. 1943. november 4-én született Bácsfaluban, ahol óvodát és az általános iskolát végezte, a líceumot pedig az alszegi Elméleti Líceumban fejezte be 1961-ben. 1961-1963 között a brassói Steagul Roşu iskolaközpont technikumi részlegén finommechanikát és metrológiát tanult, utána munkába állt a hétfalusi Electroprecizia üzem metrológia osztályán. Két éves korában már meg volt a képessége az apró technikai munkára, hisz szülei csergőóráját szétszedte, de már nem tudta összerakni. Apja Máté János a bukaresti híres Prager cég kőművesmestere volt, így a fiát már kisiskolás korától vitte dolgozni, nevelte az életre. Munkahelyén Károly kitanulja a fényképezés technikáját, feleségül veszi Bartos Irén munkatársát, családot alapít, két fiúgyerekük születik: Károly és Péter.
Most következik élete második szakasza a következő 25 év, ami a fotóművészet korszaka. 1978 és 1993 közt a Román Fotóművészek Egyesületének a tagja. Részt vett több mint 150 hazai és külföldi tárlaton. Az 1980-as évek elején grafikus művészbarátai tanácsára felhagy a klasszikus FIAP – rendszerű fotózással és áttér a fotó-grafikára. Ezek után többnyire képzőművészeti kiállításokon vesz részt. Kiemelkedő sikere volt a barceloniai Frederico Garcia Lorca tiszteletére rendezett grafikai világkiállításon, valamint három alkalommal a Kyotoi Művészi Akadémia által rendezett Impact Art Festival-on, munkáit a katalógusokban közölték. Az 1989-es rendszerváltás követően, 25 év után visszavonul a művészi életből, miután megtartja egyéni búcsύ-tárlatait Budapesten a 22-es Galériában, Sepsiszentgyörgyön és Brassóban.
50 éves korától kezdődött az élete harmadik szakasza. Az 1989-es változás után Németországban meglátogatott egy híres autóalkatrész gyárat, és rájött, hogy az Electroprecizia üzemnek az autóiparban nincs nagy jövője. Úgy látta, hogy céget kéne alapítson, hogy családját eltarthassa, dr. Sisak István barátja már működtette a szemklinikáját, és ő bíztatta, hogy olyan céget alapítson, ami a mestersége, amit jól tud művelni. 1993. november 12-én megalapította a Metromat Kft-t, Náfrádi Jenő metrológus-mérnökkel, így 1993-tól Máté Károly Kft igazgató és társtulajdonos. Náfrádi Jenő 1961. augusztus 12-én született Baróton, ott végezte iskoláit, majd Kolozsváron a Műszaki Egyetemen elektronikát és távközlést tanult. Harmadévesként a végzősök diplomamunkáját is ő készítette, már akkor kis zseni volt, három kutatóintézetnek is dolgozott. E három intézet igazgatósága felment Bukarestbe Elena Ceauşescuhoz, és kérték, hogy Náfrádit hagyják kutatónak Kolozsváron, de az akadémikus hajhatatlan volt. Így egyetem után kihelyezést kapott az Electroprecizia üzem méréstechnikai laborjába, ott lettek Máté Károllyal jó barátok. Itt folytatta a fizikai kutatásait, ő felelt a digitális mérésekért, Máté Károly az analóg mérésekért. A cégalapítás nulláról indult, semmi anyagi háttér nélkül, csak a szaktudás volt az induló tőke. Eleinte a cég csak fényképező gépek, háztartási gépek, TV-k javításával foglalkozott.
1995-től a piac már kérte a méréstechnikai tevékenységet, ami végre a saját pályájukra terelte a munkát. Több szaktanfolyamon vettek részt, ahol elismert uniós szakoklevelet is szereztek. Máté Károly saját gazdasági melléképületéből indultak. A megtermelt profitból és kölcsönnel 2002-ben megvásárolják egyik helyi bankfiók eladó épületét, ahol berendezik a nyomás, mérleg és hőmérő kalibráló laborokat, valamint a műszerforgalmazási kereskedelmi irodát. 2006-ban újra bővítették a céget, új laborokat alakítottak ki. Nemzetközileg új mérési standardot honosítottak meg, ami a kalibrálást világszinten rendezi, ehhez a cég is kellett alkalmazkodjon. A Metromat egy uniós pályázatban részesült, így 3 alkalmazottjuk továbbképzésre mehetett Dániába. 2008-ban elsőként Romániában a labor akkreditált státust kap hosszmérték, nyomás, hőmérséklet és levegőpáratartalom szakterületeken, persze nemzetközi szinten. Ezt elsőként a Metromat kapta meg, ők lettek az úttörők. Mivel Romániában a mérnöki és technikusi metrológus szakképzés megszűnt, önerőből finanszírozták a szakszemélyzet rendszeres kiképzéseit a Bukaresti Nemzeti Metrológiai Intézetben, valamint németországi, dániai és svédországi akkreditált laborokban. A profitot fejlesztésre fektették be, így újabb helységet vásárolhattak. 2010-re elkészültek a nagyon modern laborok. Új fejlesztési tervet dolgoztak ki, így 2017-re egy nagyobb helységgel és több laborral bővült a cég, elérte azt, hogy a Nemzeti Metrológiai Intézet után a Metromat az ország második legnagyobb méréstani intézete. A méréstan lényegében alkalmazott fizika, amit mérni lehet, és amit mérni kell azokon a területeken ott vannak, és a nemzetközi tudomány területén is. A cégnek 55 alkalmazottja van, zömében helybeli fiatalok, többségük egyetemet végzett. A személyzet folyamatosan jár továbbképzésre. A tanfolyamatokat a Nemzetközi Méréstani Intézet és az Országos Labor Szervezet tarja. Másfél év után kapják meg a szakosítást, a nemzetközi elismerést, önállóak lesznek és aláírási jogot kapnak. Most online is tartják nemzetközi intézetek a felkészítést.
Károly a cégen belül családias hangulatot honosított meg, rugalmas munkaidővel, mindenki érdekelt, hogy a munkája által a cég fejlődjön. Tudják, hogy mi a jelen, és azt is, hogy itt mi a jövő. Ezért a személyzeti fluktuáció nulla, amin számtalan külföldi cég elcsodálkozott. A cég példaképe a szülőföldön maradásnak, és boldogulásnak. Európából, Amerikából, olyan nagy a megrendelés, az országból is rengeteg kliens fordul a céghez, hogy újra bővíteniük kell. Létrehoztak Kolozsvaron is egy labor-munkapontot, Négyfaluban pedig egy egész új laborkomplexumot terveztek, nemzetközi szinten, ami Európában is előkelő helyet biztosít a Metromatnak. Náfrádi Jenő társtulajdonos, országos hírnek örvend a fizika területén, a Metromat elektro részéért, idő és frekvencia, valamint a kémiai kalibrálásokért felel, ezeket adminisztrálja, ami egy nagyon komplex terület. Máté Péter (sz. 1979. április 30.) laborfőnök, a mechanikai részleg felelőse, országosan elismert szakember, a Nemzeti Akkreditáló Hatóság egyik főembere. A Zajzoni Rab István Líceum után elvégezte brassói Műszaki Egyetemen a defektológia szakot. Ifjú Máté Károly (sz. 1975. szeptember 5.) a cégen belül a számítástechnikai rendszer adminisztrátora, ő implementálta az informatikai eredményeket a cég rendszerébe. Nagy tapasztalata van a gyógyszergyártás és az élelmiszeripar területén, ő irányítja ezen cégek részére a labor és helyszíini kalibrálási műveleteket. Az Elektroprecizia Szaklíceumot végezte, majd a brassói Műszaki Egyetem elektrotechnika szakát. Ifjú Náfrádi Jenő Brassóban végezte angolul az eletronikát, a hőmérséklet és nedvességmérés laborok technikai főnöke.
A Metromat kutató csoportját képezi Náfrádi Jenő, ifj. Máté Károly, Máté Péter, Bálint Attila, Frincu Mihai, Bálint István, Szőke Norbert, Bratoveanu Vlad, Kelemen Ignác. Nemzetközi elismeréssel 14 szakterületen akreditálása van a cégnek, 8-9 területen pedig évekkel előbbre vannak a digitalizálás és a mérésiadat-távközlés területén, mint a hazai rendszer. Itt van Hétfalu Szilícium-völgye. Svédországi és északolaszországi laborok a Metromathoz fordultak szakembereik kiképzésére több területen.
Külföldi kapcsolatok a piacon keresztül alakulnak ki, számtalan külföldi cég fordul a Metromathoz, a hazai cégek 90%-a. Multinacionális méréstani cég már többször fel akarta vásárolni a Metromatot, hogy ezzel megkaparintsa a hazai piacot. Ezek a profitot kiviszik, nem fektetik be az országba. A Nemzeti Metrológiai Intézet után Románia második legnagyobb és legismertebb cége a Metromat. A cég másodlagos profilja a műszerkereskedelem és szervizelés hazai és nemzetközi síkon. 2022-ben több mint 7000 kliensük volt ebből 620 szerződéses alapon. Autóalkatrészek területén 130, repülőgép-alkatrész területén 29, elektrotechnikai és energetikai területen 96, gyógyszeripar és orvosi technikai eszközök területén 44, kémia és petrokémiai területen 70, feldolgozóipar és építészet területen 395, élelmiszeripar, mezőgazdaság, zootechnika területén 88, ellenőrző szervek, ügynökségek területén 54 cégnek végzi a méréstechnikát a Metromat.
A Metromat a megyei szinten az egyedüli, aki 100%-os zöld energiát fogyaszt. Napelem parkja a cég szükségleteinek 30%-át fedezi, a többit vásárolják a Zöld Energia Szövetkezettől, aminek tagja a cég. Az új laborkomplexum már olyan napelem parkkal fog rendelkezi, ami teljesen zöld energiával látja el a cég szükségleteit.
A cég müszerparkja szakterületek szerint nagyon komplex, a világ legjobb etalon-mérőműszereit használják, ami folytonosan nagy befektetés. Elektrotechnika területén az AEÁ, hosszmérték területén Németország, erő és nyomaték területén Anglia, fordulatszám esetén India gyártja a legjobb minőségű etalonokat.
A Metromát tagja a Brassói Kereskedelmi és Ipari Kamarának, a ROLAB országos laboregyesületnek és az ETREC elektrotechnikai Klaszternek. A francia hitelminősítő intézet Excelent minősitésben részesítette a cég gazdasági eredményeit, és Közép-Európa legjobb 1500 cége közé sorolták be. A Brassói Kereskedelmi és Ipari Kamara immár 16 éve rendhagyóan első helyen díjazta.
A Metromat a törvény által megengedett szponzorálási összeggel a helyi kultúrát támogatja, az anyanyelvi oktatást és a könyvkiadást. Azt az iskolát támogatják, ahol az alkalmazottak gyerekei járnak, hisz ez több generációt szolgál. Fiataljaink érvényesüljenek a szülőföldön.
Kedves Metromat! Isten éltessen, legyetek továbbra is szülőföldünk világítótornya, hadd lássák a nemzetközi vizeken evezők, hogy a semmiből itt is lehet egy új világot teremteni, élhetővé tenni a Barcaságot.

      Írta: dr. Bencze Mihály

Budapest, minden magyarok fővárosa az idén november 17-én lett 150 éves. De a hozzá tartozó városrészek története több mint egy évezredre nyúlik vissza.
Nem messze fekszik Esztergom, az egykori Ister-gam, ami sumírül Ister kanyarulata, görbülete, aza Dunakanyar. A Balaton pedig Bál isten tava. Ezért Budapest területén is éltek ősibb népek. Az 1. században kelták telepedtek ide, majd 89 körül a rómaiak megalapítottak Aquincum városát, a mai Óbuda elődjét, ami a Pannonia Inferior provincia székhelye volt. Vele szemben helyezkedett el a Contra-Aquincum, a mai Pest elődje. Attila hun király Buda testvérének lett székhelye, majd avar, magyar folytonossággal épült tovább. A Jagellók idején majdnem 30000 ezer lakosa volt, így egyben Európa legnagyobb városaihoz tartozott.
Buda IV. Béla királyi parancsára jött létre, mert az ősi Pestet feldúlták a tatárok, a Duna túlpartján védhetőbb volt a hegy. Ez lett a Magyar Királyság egyik székhelye. 1313-ban Buda városához tartozott Pest is. A török idők végéig Buda bírt nagyobb jelentőséggel, a törökök kiűzése után visszakapta a két város a szabad királyi város címet. A 19. századra Pest lett a kereskedelmi és gazdasági központ, Buda inkább hivatali központ. A Budapest névválasztás gróf Széchenyi István ötlete volt, és a Világ című művében jelent meg. Az egyik angol ismerőse a következőt javasolta: „Fővárostok nevét Budapestre kellene változtatni, mely kevés év, sőt hónap múlva oly megszokottan ’s könnyen hangzanék, mint Bukarest, ’s így két város egyesülne, mely most nem legjobb szemmel nézi egymást.” Egyesek Etelvár, Honderű, Hunvár, Dunagyöngye elnevezést javasolták. A két várost hajóhíd kötötte össze, ami nem mindig biztosította az átkelést. Széchenyi szerint amíg nincs egy állandó híd a két város között, addig nem lehet egy városról beszélni, csak egy város Budapest névvel felel meg a nemzet érdekének, hogy az ország gazdasági, politikai, közlekedési és kulturális központja legyen. Az első kísérlet a városok egyesítésére 1849-ben jött el, 1849. május 21-én a magyar csapatok visszafoglalták Budát és Pestet, a kormányzat ide is költözött, igaz, csak egy rövid időre, de ez alatt nagyon sok minden fejlesztést elhatároztak, és döntés született a városok egyesítéséről is. Az erről szóló rendelet 1849. június 24-én jelent meg. A rendelet hivatkozik a Lánchídra is: „Miután a’ lánczhid rövid idő múlva tökéletesen elkészülvén, ezáltal meg fog szüntetni az anyagi akadály, melly a’ két törvényhatóságban elkülönülve élt ’s létezett testvér főváros egyesítését és szellemi összeolvadását nehezíté.” A Szemere-kormány ezen rendeletét a megszálló osztrák hatóságok nem ismerték el, a két várost továbbra is külön kezelték, igaz a szabadságharc leverése után kinevezett közigazgatást vezettek be, amely viszont Óbudát és Budát egyesítette, 1849. november 8-án politikailag, 1849. december 19-én pedig közigazgatásilag is. A császári rendelet 1850. november 13-án Pestet és Budát közigazgatásialag egyesítette, majd 1853. február 26-án a két város pénzügyi közigazgatását is egybevonták. 1860-ban kiadott októberi Diploma visszaállította Pest és Buda és Óbuda szabad királyi városi jogait.
A kiegyezés után az új alkotmányos kormányzat egyik fő célkitűzése volt a városok egyesítése, így a birodalom Béccsel egyenértékű székhelyét kívánták megalkotni. 1868-tól Andrássy Gyula kormányfő Budapest fejlesztésével is foglalkozott. 1870-ban jött létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, amely már egységesen kezelte a majdani Budapestet. A jogi egyesítés körülményesebb volt, a törvényt 1872. december 23-án fogadták el, ami kimondta: „Buda és Pest sz. kir. fővárosok, valamint Ó-Buda mezőváros és a Margit-sziget, ez utóbbiak Pest vármegyéből kikebeleztetvén, Buda-Pest főváros név alatt egy törvényhatósággá egyesittetnek.”
Végül 1873. november 17-én alakult meg Budapest, de még nem tartozott hozzá Újpest, Csepel, Pesterzsébet, Kispest, Rákospalota vagy a budai oldalon Nagytétény és Békásmegyer. A Margit-sziget még József főherceg tulajdona volt, csak 1908-ban sikerült tőle megvasárolnia a fővárosnak. Néha a fővárost Nagy-Budapestnek is nevezték. 1930-ban hozzácsatolták a Csepeli Szabadkikötőt, majd 1937-ben a Budaörsi repülőtér területét, később a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatáskörét kiterjesztették 24 környező településre is. A II. világháború előtt szakmailag újragondolták a főváros területének az átrendezését, 1948-ra kész volt a változtatás megalapozott anyaga. Az 1949. augusztus 20-án életbe lépett szovjet típusú alkotmánnyal, a Magyar Dolgozók Pártja saját érdemeként könyvelte el a város egyesítését. Az 1949-es törvény Budapest területét 1950. január 1-től 7 várossal és 16 nagyközséggel bővítette, majd 1994-ben Soroksár is önálló kerület lett. Ma Budapest lakossága 2 millió körül mozog, és a világ egyik legszebb fővárosa, számunkra a legszebb.