Serbán Attila Brassóban

/0 Hozzászólások/in /by

Írta: dr. Bencze Mihály

 

Serbán Attila (Beregszász, 1976. augusztus 6.) középiskolásként Beregszászban Máté Péter- emlékestet szervezett, az Ungvári Művészeti Főiskola táncpedagógus-koreográfus szakon 1995-ben diplomázott. Táncolt az Ukrán-Kárpátmelléki Fegyveres erők Népi Együttesében is. Debrecenben kezdődött színházi pályafutása, majd a Rock és Musical Színházhoz került. A Theater an der Wien időszaka után a Madách Színház oszlopos művésze. Párja Munkácsi Kata, egy kislányuk van. Számos cd-anyag, koncert, televíziós produkció közreműködője, a közelmúlt egyik legfoglalkoztatottabb előadóművésze. 2023. június 24-én az első Brassói Zenei Kavalkád keretén belül, a Musical Gálán Szinetár Dóra, Mahó Andrea, Kocsis Dénes és Serbán Attila csodálatos estéjét tekinthettük meg. Az előadás előtt sikerült elbeszélgetni Serbán Attilával.

 

Bencze Mihály: Bevezetőként megkérdezem, milyen érzés volt Brassóba jönni? Ez az első utad Erdélyben?

 

Serbán Attila: Képzeljétek el, hogy igen. Már nagyon régóta szerettem volna jönni – rögtön hozzá is tenném, hogy a Madách Színházban Forró Magdi, aki közel 15 éve az öltöztetőm, ő is erdélyi, itt született. Sajnos most ez egy villámlátogatás, de már többször mondtam, hogy el kell jönnöm ide vendégségbe egy hétre, hogy tényleg megnézzem a környéket és találkozzak az emberekkel. Amikor átléptem a határt, tényleg olyan érzésem volt, mintha haza jöttem volna Beregszászba. Mintha a levegő is megváltozott volna, az ételek meg egy csomó minden és ilyenkor följönnek a régi érzelmek, emlékek. Szóval nagyon örülök, hogy itt vagyok.

 

B.M.: Nekünk különleges dolog, hogy kisebbségi sorsra kényszerített testvéreinkkel találkozhatunk. Hogyan éltétek meg az elmúlt 100 évet?

 

S.A.: Hát ezt most nem tudom összefoglalni, de az én nagyszüleim, dédszüleim is megszenvedték ezt a szétszakítottságot. Kárpátalján, annak idején amikor én születtem, akkor még Szovjetunió volt, akkor még jobban tudtunk érvényesülni és jobban elfogadtak minket, nagyobb teret adtak úgymond a magyarságnak. Akkor közel 300 ezer körül volt a magyarság létszáma, most már csak 80-90 ezer körül van Kárpátalján. Úgyhogy Erdély ilyen szempontból még mindig jobb helyzetben van, nagyobb a közösség, többen vagytok és jobban tudtok egymásra számítani. Akkor ugye minket még nem annyira piszkáltak és viszonylag jó dolgunk volt. Én a tanulmányaim után elmentem az anyaországba, mert láttam, hogy Kárpátalján nem igazán fogok tudni labdába rúgni és szerettem volna sikereket elérni. Az ember mindig büszke a származására, én soha nem fogom letagadni és mindig büszke leszek a felmenőimre, dehát el kellett hagyni a beregszászi dolgaimat. De alapvetően nekem azok az évek nagyon szép évek voltak, nagyon jól éltem meg a magyarságot, tudtunk a magyar értékeink szerint élni, senki nem szólt bele az életünkbe, magyar iskolába jártam, magyar nyelven tanultam. Később Ungvárra elmentem táncosként, akkor is abszolút működtek ezek a dolgok, de hozzáteszem nekem egy picit egy olvasztó tégely is volt, tehát picit tudtam az orosz kultúrából meríteni, volt pár orosz barátom. Amikor volt ez a nagy kiválás, akkor kezdtek el megváltozni a dolgok, akkor én azt láttam, hogy sokkal jobban próbálnak minket háttérbe szorítani és kicsit a lehetőségeink összeszűkültek. Visszatérve a kérdésre, én gyermekkoromban normálisan, kiegyensúlyozottan éltem meg a magyarságomat odaát.

 

B.M.: A csira, hogy te művész lettél, honnan vetődött el hozzád, milyen gyökerekkel indultál el a művészet terén?

 

S.A.: Az az igazság, hogy a családban nem volt senki, aki a művészetekkel foglalkozott volna. Visszamenőleg sok-sok generációra, nem volt senki. De apukám anyukája rendkívüli módon szerette a magyar filmeket és nagyon sokat énekelt, táncolt, társasági ember volt. Ő mesélte mindig, hogy az ő apukája jegyző volt annak idején és mindig büszkélkedett vele, hogy 40 ezer pengő volt a tiszteletdíja, nagy polgári életet éltek, apácazárdában nevelkedett, August Fröster zongorájuk volt, tanár járt hozzájuk. Házuk volt Huszton, Munkácson és más helyiségekben is. Mesélte, hogy jött asztán Hitler, és elvett mindent tőlünk. Tehát, nekem nagymamám volt a művészeti beállítottságú.

 

B.M.: Mit mondanál a családodról?

 

S.A.: Apukám, Serbán József révén a család egyik fele, Szatmári Attila és Szatmári Erzsébet, ők innen Erdélyből mentek Kárpátalja környékére. Nekem érzelmileg van kötődésem Erdélyhez, ez biztos. Az én kedves nagypapám Serbán József, kalaposmester volt Beregszászban, kalapokat készített. Emlékszem még a posztó illatára, ahogy készítette a kalapokat, meg a parazsat ahogy rakta a vasalóba, ő tanította meg a magyar nótákat, tehát voltak ott olyan emberek, akik nagyon szerették a zenét és hagyományokat és én belőlük táplálkoztam az elején. Anyukám, Demcsák Rozália nagyon szerette volna, hogy elkezdjek táncolni, így lett a tánc az életemben. Én soha nem gondoltam volna, hogy színész leszek. Elkezdtem balettozni, orosz balettmestereim voltak, másfél évig katona is voltam egy táncegyüttesben, bejártam egész Európát és véletlenül jött a színészet. Amikor Debrecenben kezdtem táncosként 1997-ben, akkor egy kolleganőm azt mondta, hogy jó hangom van, miért nem kezdtek el énekelni. Én nem akartam énekelni, hiszen táncos vagyok. De erősítette, hogy van hangom, kezdjek el gyakorolni. Aztán elkezdtem gyakorolni, elmentem egy meghallgatásra és megkaptam az első szerepemet a Hairbe. Nagyjából így indult az egész, aztán szépen ahogy jöttek a szakmai felkérésék léptem föl a ranglétrán.

 

B.M.: Melyek voltak a kedvenc szerepeid?

 

S.A.: Az egyik kedvencem a Júdás szerepe, ami óriási megtiszteltetés volt. A Józsefet is nagyon szeretem, az is egy emblematikus dolog, hozzám kötődik. Azt 2008-ban mutattuk be és 16 éven keresztül játszottam, most adtam vissza a Madáchban, hiszen a szakmai korrektség ezt kívánta meg. Az Aranyoskámat is nagyon szeretem, meghát mindegyik szerepemhez van valami kötődés, de ezek a legnagyobbak.

 

B.M.: Végignéztük Viviennel a Jézus Krisztus szupersztárt, s ez a dinamikus Jézus-Júdás pörgetése a dolgoknak, egy világrendszernek a gyökerekig való értelmezése, vagy a mínusz végtelentől a plusz végtelenig, pokoltól-mennyig ezt a járást végigcsinálni, ez csodálatra való. Mit jelentett neked Jézus előtt valahol azt a Júdást eljátszani, aki az egész rendszernek a dinamikáját megadta? Mert Jézus, Júdás nélkül nem lehetett Jézus. Ez egy óriási szerep, hatalmasat játszottál. Hogy élted át?

 

S.A.: Nekem kellett az elmúlt 15-20 év, hogy most érjen meg a karakter. Először, amikor eljátszottam volt bennem egy drukk, egy elvárás, hiszen hangi kvalitások kellettek hozzá. De örülök, hogy ezt mondod, mert akkor legalább az, amit játszom az lejött, mert én Júdás evangéliumát játszom. Júdás a legjobb barát, az az ember, aki Jézust nagyon szereti és a legnagyobb tragédiája az, hogy barátként nem tudja megmenti ezt az embert. Jézus tudja, hogy mi fog vele történni, de Júdásnak végig kell menni azon az úton, hogy ez a dolog megtörténhessen Jézussal. Én egy barátot játszom, nem egy pöffeszkedő, kiabáló, felszínes Júdást, hanem egy olyan embert, aki a barátját veszíti el. Az árulás is egy óriási lelki fájdalom, kitépik Júdásnak a szívét, de muszáj megtenni, mert maga a cél nem fog megtörténni. Nekem ez egy nagyon fárasztó előadás érzelmileg, mert sokat kivesz belőlem, itt valóban az emberből olyan érzelmeket vált ki, ami pusztító, de ennek ellenére szeretem.

 

B.M.: Tudod, hogy néztél ki? Mint egy szobrász, akinek ott van minden szerszám a kezében, ott van előtte egy kőtömb és az egész éneklés alatt kifaragod Jézust, a fizikai életben teremted meg, hogy teljesítse a küldetését.

 

S.A.: Igen, ez a szerepnek a lényege. Örülök, hogy Szirtes tanár úr egy olyan utat választott, hogy nem feltétlenül Jézus szemszögét mutatja meg, hanem Júdáséból látjuk a dolgokat. Zeneileg kevés motívum, dramaturgiai helyzet van, mert nagyon gyorsan történnek a dolgok, nagyon nehéz eljátszani azt az ívet, amin Júdás keresztülmegy. Sasvári Sándor már évtizedek óta csinálja, ő volt maga Jézus a szegedi szabadtéri színpadon. Ebben a tekintetben eltelt sok év, s akkor nekem egy ilyen Júdást megcsinálni óriási szellemi és lelki katarzis. Ugye Sasiban az a tartás, az a mély érzelem, karizma, ami benne van az óriási segítség, nagyon egymásra találtunk a szerepekkel. Az, hogy én vele egy ilyen előadást megcsinálhattam, azt szavakba nem lehet önteni. Jól működik kettőnk között a kémia.

 

B.M.: A Júdás szerepet átélve a mindennapi életedet megváltoztatta?

 

S.A.: Igen, a kapcsolatokban az ember ilyenkor nagyon sok mindent mélyebben lát, hogy mennyire fontosak azok az emberek, akikkel a napi életünket töltjük, hogy azokat a pillanatokat meg kell élni és még több időt kell tölteni azokkal, akik minket építenek, szeretnek. Arra is rámutat, hogy ami nem épít minket az életben, azokat el kell engedni.

 

B.M.: Vidnyánszky Attila, ő is kárpátaljai. Tartjátok a kapcsolatot?

 

S.A.: Hát sajnálatomra kevésbé, annyira összevissza vagyunk, ritkán találkozunk. Én próbálom megtekinteni az előadásait, most ugye dolgoztam a kollegákkal együtt a Kőszívűben, amit Szente Vajk rendezett.

 

B.M.: Van kedvenc íród, zeneszerződ?

 

S.A.: Fura lesz, de olvasni nincs időm, olyan fáradt vagyok esténként, hogy előveszek egy könyvet és pár perc alatt elalszom. Régebben Kosztolányit olvastam, most a Jókait újraolvastam a Kőszívű miatt. Zenében pedig a mi nagyjainkat szeretem: Máté Péter, Vikidál Gyula, Cserháti, Demjén.

 

B.M.: Mit üzensz a brassóiaknak, az erdélyi magyarságnak?

 

S.A.: Nagyon szeressék egymást, tartson össze a közösség. Lehetnek nehéz pillanatok, de ennek a határon túli közösségnek van egy összetartó ereje és bennünk van egy olyan plusz, amit az ember nem tud máshol megkapni, csak azok, akik ezt megélték és együtt vannak, szóval ez egy óriási isteni ajándék. Szeressék egymást, jó egészséget mindenkinek, vigyázzunk egymásra!

Kormorán koncert Brassóban

/0 Hozzászólások/in /by

írta: Bencze Mihály

 

A Kormorán együttest Koltay Gergely alapította 1976-ban, a magyar zenei életben elsőként ötvözve a népzenei elemeket a rockzene stílusjegyeivel. Egy emberöltő alatt „intézményként” rengeteg zenésszel dolgoztak, és két együttesnek „keresztszülei” is. 2011-ben az együttes átalakult, a régi tagok közül öten megalapították az Örökség együttest, helyükre új tagok jöttek. Jelenleg a következő az együttes felállása: Fehér Nóra énekes, Gáspár Álmos hegedűs, Karácson Zsolt dobos, Koltay Gergely dalszövegíró és fúvóshangszerek, Szekeres Zoltán gitáros, Szűcs István billentyűs, Zsoldos Tamás basszusgitáros, és Vadkerti Imre énekes, a zenekar frontembere. A zenekar a koncertjeik mellett, és a saját albumaikon kívül lemezeket készített énekeseknek, valamint színészeknek. Színpadi műveket írtak, operát, filmzenét: Julianus, Honfoglalás, Sacra Corona, Trianon, A Költő visszatér, Elektra mindörökké, Zúgjatok harangok, A Megfeszített, A Napba öltözött leány. Több mint száz albumot, hanganyagot adtak ki. 2022-ben Koltay Gábor szerkesztésében megjelentette a Püski Kiadó a Kormorán-breviárium könyvet. Munkásságuk A Magyar Szabadság díj mellett kiérdemelte a Magyar Köztársasági Aranykeresztet is. Toró Tamás által rendezett Első Brassói Zenei Kavalkád alkalmával Kökösi Attila szervezte a rocknapot, és ennek keretében 2023. június 21-én a Rockstadt vendéglőben fellépett az Arzenál és a Kormorán együttes. A koncert előtt sikerült elbeszélgetni Koltay Gergellyel.

 

Bencze Mihály: Üdvözlöm Koltay Gergőt a brassói magyarság körében! Ez a név hozzám 1976-ban jutott el, akkor Kolozsváron voltam egyetemista. A magyarországi zenei információ és lemezbeáramlást a Ceauşescu diktatúra cenzúrázta, így csempészés formájában jutottunk hozzá a lemezekhez. Nem sikerült 1976-ban Kormorán dalokat megismernem, de tudtam, hogy megalakult ez az együttes és valami más, haladóbb, minket nemzeti lelkületűnkben érintő dalokat énekel. Az első kérdésem az lenne, hogy minden embernek valahol a múltjában gyökereznek a kibontakozásainak előzményei. Mesélj a gyerekkorodról, szüleidről, nagyszüleidről, mikor kezdődött a zenei iránti tevékenységed? Hogyan bontakoztál ki?

 

Koltay Gergely: Messziről kell kezdeni, én 1952-ben születtem egy polgári családban. A szüleimnek civil foglalkozása volt, de nagyon szerették a művészeteket, sok művészbaráttal vették magukat körül. 1950-ben született a bátyám, akiből filmrendező lett. Valójában én nem ilyen zenekarról álmodoztam, festőművész szerettem volna lenni, de valahogy úgy alakult, hogy amikor általános iskolában bevezették a zenei osztályokat, akkor engem is a zenei osztályba soroltak be és ott kötelező volt hangszeren tanulni. Zongoráztam, aztán jött a furulya, majd a fuvola, én gyakorlatilag klasszikus pályára kerültem, el is végeztem a Zenei Főiskolát, fuvola tanszakon, de közben találkoztam Almos Bélával és Sebő Ferenccel és nagyon-nagyon izgalmas színházi vállalkozásba kezdtem. Megalapítottuk hárman a Sebő triót, ami az akkori népzenei mozgalomba egy teljesen új színt hozott be, hiszen az ősök parasztzenéjét kezdték el játszani és ebbe én is belekerültem a töröksíppal. Feri nagyon szép dallamokat írt különböző József Attila, Nagy László, Szécsi Margit, Weöres Sándor versekre és ezeket adtuk elő. Abban a korszakban indult el az úgynevezett táncház mozgalom, amiben jócskán belekerültem, én szervezgettem a különböző táncházi klubokat. Így a klasszikus, a népzene és a rockzene világa ötvöződött bennem. Akkor elkezdtem tanulni népi hangszereken, így jött a töröksíp, furulyák, dudák, citera, s akkor eljutottunk egy berlini fesztiválra, ahol hallgathattam egy olasz együttest, akik érdekes módon az olaszt népzenét felvitték a rockszínpadra. Amikor meghallgattam, úgy éreztem, hogy ezt nekünk is meg kell csinálni. Aztán hazajöttünk és onnantól kezdve elkezdődött a folk-rock, aminek az egyik terméke a Folk’n rock album volt. Érdekes módon minket sem egyik fél, sem a másik nem fogadott el, a népzenész barátaim szentségtörésnek gondolták, hogy rockszínpadra visszük a parasztzenét, a rockos barátaim meg azt mondták, hogy ilyen butaságot nem lehet elkövetni, hogy rockmuzsikát játsszunk citerával vagy dudával. Egyetemi klubokban léptünk fel, de nem nagyon fogadták el ezt a stílust, végül kijutottunk egy németországi fesztiválra, ahol hallott minket egy holland srác, aki szervező volt és megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk játszani többet, mert akkor ő megszervezi. Így az első tíz évünk úgy telt el, hogy többet játszottunk kint, Nyugat Európában, mint Magyarországon. Bejártuk Belgiumot, Hollandiát, NSZK-t, Franciaországot, nagyon nagy szeretettel fogadták a zenénket. Közben én sok mindennel foglalkoztam, bekerültem a Magyar Rádióba, én lettem a rádió zene részlegének főszerkesztője, onnan áthívtak a televízióba, öt évig voltam a Magyar Tv zenei igazgatója, majd átkerültem a Kossuth Rádióhoz, s akkor végül a Petőfi Rádió intendánsa lettem, onnan mentem nyugdíjba.

 

B.M.: Hogyan tört be a hazai pályára a Kormorán?

 

K.G.: Mint említettem nagyon nehezen, ösztönösen kezdtem ebbe a dologba. Akkor még nem gondoltam, hogy valójában, mit is képviselünk, milyen dolgot találtam ki, s milyen hatással lesz a hazai könnyűzene életére. Most visszamenve kicsit a klasszikus zenéhez, úgy éreztem, hogy minden klasszikus zenésznek megvan a sajátos jellege és arra gondoltam, hogy a rockmuzsikába is lehet egy sajátos jelleg, ahogy Kodály Zoltán, Bartók Béla, Lajtha László megteremtették a klasszikus zenébe azt a speciális magyar hangzást, ami az egész világon világhírűvé tette a magyar zenét. Ez volt akkor a folk-rock, ami nehezen kezdődött, de utána, az akkori egyetemi ifjúság nagyon felkarolt minket. Én megmondom őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ebből ilyen divat lesz, ami majd meghonosodik, s ez mai napig tartja magát, hiszen a legismertebb rockzenészek is felvisznek parasztzenéket a színpadra és használnak népzenei elemeket. Sok zenésszel voltunk együtt az elmúlt években, 74 muzsikus fordult meg a Kormoránban, de 13 évvel ezelőtt alakult ki a mostani együttes, ami sok szempontból szimbolikus. Én mindig is a történelmi Magyarországon gondolkoztam, na most itt a színpadon van egy hegedűs kolléga, aki kézdivásárhelyi, az énekes felvidéki, s van egy hölgy, aki vajdaságból származik. Ilyen módon a Kárpát medencét is képviseljük, s a dalokban is megjelenik. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy akkor jó egy dal, egy zenekarnak a műsora, hogyha azok a dalok, amiket elénekelnek, azoknak olyan dallama van, ami fülbemászó, elfütyülhető, s ehhez tartozik egy dalszöveg, aminek mondanivalója is van, nemcsak egy egyszerű sláger, hanem szól valamiről, van értelme. Harmadikképpen pedig szükséges hozzá egy olyan kisugárzó énekes, aki mindezt közvetíteni tudja a közönségnek. Én mindig azt szoktam mondani, hogy mi nem a közönségnek énekelünk, nálunk a színpad és a nézőtér nem válik el egymástól, egy közösséggé alakulunk, s ennek következtében ők is adnak valamit, mi is. Mi tőlük töltődünk fel, ők meg tőlünk. Ezért érdemes ezt csinálni.

 

B.M.: Én matematikatanár voltam, magyar együttesek lemezeit is bevittem az óráimra. Magnóra másoltuk a lemezeket, s elértük azt, hogy az erdélyi magyarság magyar zenére szórakozott, kívülről tudták a szöveget és a dallamot. Az első Kormorán lemeznél a diákjaim megdöbbentek az új hangzáson, a mély szövegen. Hogyan születnek a Kormorán dalok? Először a zene, a dallam jelenik meg, vagy a szövegre írjátok a dallamot?

 

K.G.: Ez nagyon változó, a daloknak a 90%-át én írom, a szövegeknek pedig a 100%-át. Van amikor egy dallam megszólal az emberből, hiszen az embernek lelke van, akkor a dalnak is lelke lesz. Tehát, megszületik egy olyan dallam, amire érdemes olyan dalszöveget írni, amit fontosnak tartok, akkor először van a dallam, aztán a szöveg, de valójában az én munkásságomban először születik meg a dalszöveg. Aztán van egy harmadik verzió, amit csak azért merek elmondani, mert tényleg valóságos. A bátyám Koltay Gábor készített egy filmet a honfoglalásról, ami nagyon nagy sikerű lett. A lényeg az, hogy kérte tőlem, hogy legyen egy alapdallam, ami aztán a végén szövegesen is elhangzik és akkor történt meg velem az, hogy egyszerre írtam meg a szöveget és találtam ki a dallamot. Bármennyire is furcsa, vannak olyan dalok, amelyek hónapokig érlelődnek bennem és mindenfajta verzióban próbálom megcsinálni, de vannak olyanok is, amik viszont hamar megszületnek, ilyen pl. a Kell még egy szó – ez mindenkit megérintett, a sikerét a film alapozta meg, ha az nem lett volna meg, akkor nem lett volna ennyire népszerű, mindenhol szokták énekelni, ballagáson, temetéseken, különböző ünnepségeken, s nekem nagy büszkeségem, hogy Felvidéken egy általános iskolai énekeskönyvben benne van, mint kötelező tanulmány. Megszokták kérdezni, hogy melyik a kedvenc dalom, hát nem csak a Kell még egy szó, hanem még sok más, mindig a legújabbak. Most pl. elkészült egy új album, a címe a Szabadság menyasszonya, a mai világban nagyon gyorsan változnak a dolgok. Pár évvel ezelőtt írtam egy dalt, aminek az lett a címe, hogy Egyedül a világ tengerében, na most bármilyen furcsa, ez jóval korábban íródott meg, mint ahogyan ez valósággá vált a mai világpolitikában. Magyarország kicsiny ország Trianon óta, egyedül vagyunk a világ tengerében, itt a szórványban a székelyek, felvidékiek, vajdaságiak, kárpátaljaiak. Nemrég voltunk Bécsben koncertezni a magyaroknak, és nagyon szívfájdító volt azt látni és hallani, hogy milyen fontos volt számukra a mi gondolataink. S megfigyeltem valamit – bár nem becsülöm le a határainkon belüli közönséget –, de amikor eljutunk hozzátok, Felvidékre, Vajdaságra, ott ezeket a gondolatokat sokkal jobban értik, érzik az emberek, hogy mi a nemzet, a család, a haza.

 

B.M.: Én annak örvendek, hogy a Kormorán nemcsak egy együttes, hanem egy 50 éves intézmény. A hatására született meg a Ghymes és a TransylMania együttes. Hogyan történt ez az utódlás?

 

K.G.: Speciel a TransylManival közös élményem van, hiszen testvéregyüttesünk. Valamikor a televízióban volt egy műsor és ott szerepeltünk élő adásban, s kikapcsoltak Erdélybe, ott hullott a hó és a színpadon játszott egy zenekar és elkezdtek énekelni Kormorán dalokat. Nem értettem, hogy kik ezek, aztán valahogy kapcsolatba léptem Cseresznyés Szilamérral, ő a zenekar vezetője, egy testvéri kapcsolat alakult ki köztünk és amikor lehet akkor hívjuk őket közös koncertre, Magyarországra. Néha eljönnek hozzánk, néha mi hozzájuk. Készítettünk közös albumokat, felvételeket, nagyon jó velük lenni. Velük érezzük azt, hogy jó magyarnak lenni. A Ghymessel hasonló a kapcsolatunk, velük van egy érdekesség, amikor a rádióban dolgoztam, Magyarországon én léptettem fel a Ghymest egy olyan fesztiválon, amit én rendeztem a rádióban. Örülök, hogy segítettem nekik.

 

B.M.: Amikor leomoltak a falak országaink között, melyik volt az első koncertetek Erdélyben, s milyen érzés volt nektek az erdélyi testvérekkel találkozni?

 

K.G.: Talán az első koncert egy turnén volt, s nagyon meglepő volt, hogy ismerik a dalainkat. Furcsa, hogy Magyarországon a rádió, a televízió nem nagyon játszák a dalainkat, ennek semmifajta személyes konfliktusa nincsen, csak nem passzolunk bele abba az általános zenei divatba, ami körül vesz minket. Igazából nem tudom azt, hogy honnan ismerték a zenénket, de amikor elkezdtek énekelni, olyan érzés volt, mintha nem is ezen a földön lennénk. De erre mondok egy még furcsábbat, voltunk valahol egy falunapon, ahol 300 roma emberke volt a közönség, előttünk egy mulatós rész volt, összevissza táncoltak, s akkor föl kellett menni a színpadra és megvallom kissé féltem is, hogy mi lesz, aztán amikor elkezdtünk játszani, ők ugyanúgy elkezdtek táncolni és énekelték a dalainkat, valahonnan ismerték ők is. Valamilyen utakon ezek eljutottak hozzájuk. Most már nyilvánvalóan a technikai fejlődés ezt lehetővé teszi, interneten azt töltünk le, amit akarunk. Régebb meg kellett venni a korongokat, zenealbumokat, aztán jött a kazetta, CD majd sok minden más, most meg van az internet.

 

B.M.: Mondok egy érdekességet, hogyan jutottak el a lemezek hozzánk? Csempészettel. Egyszer becsempésztem az István a királyt, az egyik osztályommal hallgattuk meg. Valaki aztán jelentette a háttérhatalomnak, hogy nem megfelelő matematikai szövegek voltak a matekórán, és a rá következő tornaóra alatt átkutatták az osztályunkat, de a Jóisten úgy adta, hogy a lemezt a csempekályhára tettem fel, a padlót is felszedték, de nem találták meg. Úgyhogy ne csodálkozz, hogy a szórvány magyarság a szövegeket és a dalokat kívülről tudják, hiszen az identitásukat erősítette, nekünk az igazi magyar kultúrát hoztátok, nem azt a lemásolt nyugati szöveget, hanem egy olyan gyökeret adtatok vissza a lelkünknek, amiben mi éltünk. Csak a szocializmus, a rendszer próbálta elvenni, vagy visszafogni.

 

K.G.: Érdekes, mert a Gáborral mi olyan testvérek vagyunk, akik kiegészítik egymást. Akármilyen nehézségekkel kellett megküzdeni, apánk és anyánk úgy nevelt minket, hogy mindig segítsük egymást. Így lett a Gáborból filmrendező, én operatőr szerettem volna lenni. Őt fölvették az főiskolába, engem nem, de az élet aztán kárpótolt, hiszen 40-50 filmnek én lehettem az operatőre, sőt rendezhettem is. A Gábor filmjei azok ténylegesen a magyar történelemről, kultúrtörténeteiről szólnak. Ő ugyanazt az utat járja be a filmes szakmában, mint én a zenében. A maga szempontjából ő is újító volt, mert olyan történelmi dolgokhoz nyúlt, ami addig tabu volt pl. Szent László király, Julianus barát, Horthy, a Honfoglalás, hiszen Árpád vezér szerepe az minden történésznek teljesen más, mindenki másképpen nyúl hozzá és értelmezi.

 

B.M.: Mit üzennél az erdélyi magyarságnak? A fiataloknak, akik hasonlóan maradandó együttest szeretnének alkotni?

 

K.G.: Van egy dalszövegünk: maradj magyar a világ tengerében! Én csak ezt tudom üzenni és mi mindent megfogunk tenni ennek érdekében. Aztán ott van egy másik dalszöveg: ki a szívét osztja szét, ő lesz a remény… én azt gondolom, hogy a határon túl élő magyarságnak a szíve az nagyon értünk dobog, tehát, aki a szívét osztja szét abban van a remény, a mi reményünk is bennük van, az övéké is bennünk.

 

 

KerecseN koncert Baróton

/0 Hozzászólások/in /by

Írta: dr. Bencze Mihály

A komáromi KerecseN együttes dalainak világa az őserő, a múlt-jelen összefüggéseinek gondolatisága, a magyarság lelkivilágát érzékeltető öröm -bánat tükröződése egy zenei komplexitásban. A rockzenei alapokat színes hangszerelés, hard rockos, metalos, bluesos, pszichedelikus, stoner, acid, progresszív és archaikus magyar népzenei hatások teszik teljes, szerethető, élvezhető egésszé. A 12. Brassói Magyar Napok alkalmából 2022. szeptember 18-án megismerhette őket a brassói közönség. 2023. május 13-án koncerteztek Baróton, ekkor sikerült elbeszélgetni Varga Zsolttal, az együttes vezetőjével.

Bencze Mihály: Megkérlek, mutatkozz be, mikor születtél, és hol? Minden ember személyiségének a kezdete a gyerekkor, mesélj nagyszülőkről, szülőkről, gyerekkorról, iskolákról?

Varga Zsolt: 1970-ben születtem, Komáromban. Az első 5 évemet falun éltem le, Perbetén, 30 km-re Komáromtól. A szüleim ugyanis ott kaptak állást állatorvosként és tanítóként. Szerettem ott lenni, nagyon laza világ volt. Nem volt akkora forgalom, mint mostanság, így szüleim egyedül küldtek el a boltba kenyérért, illetve az óvodába, ahova aztán vagy megérkeztem, vagy nem. A szolgálati lakáshoz tartozó udvarban voltak mindenféle állatok, még lovak is. Meg egy csomó kocsi meg hintó. A halottas hintót használtuk búvóhelynek a szomszéd kiscsajjal. Láttam, megtanultam egy csomó hasznos dolgot. Pl. hogyan kell lószarral megtapasztani a vályogház oldalát, meg ilyesmik 🙂 . Nagyszüleimnél imádtam lenni. Apám részéről egyszerű paraszt emberek voltak. Egy tanyán éltek Gútától nem messze, Kis Szigeten. Volt, hogy az egész nyarat ott töltöttem náluk, vagy a keresztapáméknál. Munka az volt mindig, de szerettem ott lenni. Anyai nagyapám sebész orvos volt. Ő operaénekesnek készült, aztán egy családi tragédia miatt az orvosi pályát választotta. Kiválóan játszott több hangszeren, és egy két lábon járó operalexikon volt. A családban ő volt számomra a nagy példakép, sajnos viszonylag hamar itthagyott bennünket, óriási űrt hagyva maga után.

B.M.: Mikor kerültél először kapcsolatba a zenével, milyen hangszeren kezdtél játszani?

V.ZS.: Nótáskedvű kisgyerek voltam a kezdetektől fogva. Gyerekként rengeteg népdalt meg gyerekdalt tudtam. A rockzene szeretete nagyon korán utolért. Kb 7-8 éves koromban. Akkoriban a rádiók simán játszottak rock zenét a tingli tangli mellett. Akaratlanul is felkaptam a fejem, ha megszólalt a kettő-négy meg a kigerjesztett gitár. Hamarosan elkezdtem tudatosan keresni az ilyen zenéket. Kezdetben volt a Beatles, de nagyon hamar felváltotta őket a Black Sabbath, a Dee Purple, a Led Zeppelin, illetve az ő magyar megfelelői, mint a P.Mobil, a Piramis, a HBB és társaik. hat éves koromban karácsonyra megkaptam az első gitáromat, és a szüleim beírattak a zenesuliba. Itt nyolc évig komolyzenét tanultam. Olyan nagyon nem kötött le ez a dolog, sokkal jobban szerettem volna rock zenét tanulni, de akkoriban erre ilyen formában nem volt lehetőség. Viszont utólag belegondolva azért rengeteg dolgot hasznosítok a mai napig abból, amit ott tanultam.
B.M.: Mikor kezdtél együttest alapítani, hogy született meg a KerecseN zenekar, ki milyen hangszeren játszik, név szerint mutasd be társaidat?

V.ZS: Nagyjából 13 évesen alapítottuk az első zenekarunkat az osztálytársainkkal. Értelemszerűen én voltam a gitáros, mivel nekem volt a fent említett gitárom. Dobszerkó nem volt, így aztán annak szerepét egy ágynemű tartó töltötte be. Később aztán innen onnan szereztünk mindenféle, leginkább Jolana márkájú elektromos gitárokat. Erősítőként régi magnók, lemezjátszók funkcionáltak. Internet nem lévén, a magnó mellett ülve szedtük le a Black Sabbath, Iron Maiden és társaik nótáit. Aztán később, amikor olyan 16 lehettem, már szert tettünk igazi erősítőkre, hangszerekre. Mind az NDK és a csehszlovák elektronikai ipar csodái voltak. Igazából normális hangszert 27 évesen vettem magamnak, egy Ibanez Blazert. A mai napig megvan, használom. A KerecseN 2004-ben alakult. Illetve akkor kapta ezt a nevet. Előtte Good Moon Rising néven zenéltünk, nem voltak saját számaink. Külföldi és magyar rock-metál dalokat játszottunk. Sokan voltak ezzel így. Trióban nyomtuk az olyan bandák dalit is, mint pl. a Deep Purple, ahol köztudottan nagy szerep hárult az orgonára, ami nekünk nem volt. Így aztán némiképp át kellett variálni a hangszerelést, de jól működött a dolog. Később, ahogy jöttek a saját számok, nevet is váltottunk. Egy a saját dalok szellemiségét kifejező nevet szerettünk volna, így jött a KerecseN név. Azóta rengetegen jöttek-mentek a bandában, a klasszikus power rock trióból mára ötösfogat lett. Ferusz Krisztián basszusgitáron, Hatala Jani dobon, Rózsás Attila gitáron játszik. Farkas Bianka az énekes, jómagam pedig az énekes-gitáros posztot töltöm be.

B.M.: Rólatok először Kopecsni Gábor vejem, a Felföldi Dalia Központ vezetője mesélt, és lejátszotta dalaitokat. Miért választottátok a KerecseN nevet, mi köt össze titeket az ősi magyar vallással?

V.ZS.: Mindenképpen egy a magyarságunkat kifejező nevet szerettem volna adni a bandának. Olyat ami nem szájbarágós, viszont ad egy egyértelmű utalást a nemzeti hovatartozásunkat illetően. Ez nagyon fonos, bárki bármit is mond. Ha nem vagy tisztában az alapvető identitásaiddal, mint pl. a nemzeti, illetve a nemi, akkor mivel vagy tisztában? Ez kellene megérteni. Valaki szerint ez egy “címke”. És akkor mi van? A szivárványos zászló nem az ? Személy szerint inkább ezt a “címkét” viselem.

B.M.: Kiket tartotok zenei példaképeteknek? Melyik együttes zenéje hatott rátok?

V.ZS.: Alapvetően hard rock- metál beállítottságúak vagyunk. Emellett hatással van ránk a blues, a komoly zene és a népzene is. Nyilván elsősorban a nagy öregek hatnak, hatottak ránk, mint a Sabbath, a Purple, a Zeppelin. A későbbiekben a Maiden, a Priest, nehéz lenne felsorolni. A hazai bandák közül leginkább a HBB, a P. Mobil, Piramis, Kormorán ilyesmik.

B.M.: Felvidék és Erdély sorsa azonos, beszéd nélkül csak ránézésből magunkra ismerünk. Anyanyelvünket féltjük, ezért zenekaraink, komoly mondanivalót énekelnek, ápolt tartalmas szöveget énekelnek. A balsodrású európai politikusoknak alárendelt média, azt szajkózza, hogy senkinek ne legyen saját hazája. Nálatok Felvidéken a globalista nyomást a szlovák nacionalizmus fokozza. Még érvényben vannak a Beneŝ- dekrétumok, és ezt még tetézi a nyelvtörvény is. Örvendünk, hogy ti is ellenszegültök a kettős elnyomásnak. Milyen tematikáról énekeltek?

V.ZS.: Ti itt Erdélyben, mi pedig a Felvidéken napi szinten kénytelenek vagyunk megélni a magyarságunkat. Még azok is, akik inkább a homokba dugják a fejüket és úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Valahol elmondható ez azokról a csonkaországi magyarokról is, akik hozzánk hasonlóan gondolkodnak. Ők is megkapják, hogy “mitkellmagyarkodnihiszerópaiúnióbanélünk”. Hát most már kezd látszódni, hogy az EU-s tagságunkkal nagyjából mit kezdhetünk. 3 év kellett hozzá, hogy EU tagként lassan elérjük az 1982-es román életszínvonalat. Bingó! A vajon mit szól ehhez Brüsszel? c. dalunk nagyjából erről szól. Ezt még 2017-ben írtuk, meg is kaptuk érte a magunkét. Mára talán kezd leesni a tantusz.

B.M.: Felvidéken az elmúlt 30 év alatt 100.000-el apadt a magyarság lélekszáma. Zenétekkel, szövegeitekkel, hogyan tudtok odahatni, hogy az otthonmaradás és a gyerekvállalás legyen a cél?

V.ZS.: Ez azért ettől összetettebb dolog. Ahhoz, hogy érdemben bármire, bárkire is hatni tudjunk a zenénkkel, nyilvánosságot kéne kapjunk. Látjuk, hogy ezt a fajta zenét, amit mi játszunk, gyakorlatilag száműzték a médiákból. Gyakorlatilag esélytelen bekerülni a tömegek által nézett műsorokba. Két éve kísérleti jelleggel megpróbáltunk bekerülni az A Dal-ba, az Az én házamban c. nótánkkal. Olyannyira tudomást sem vettek róla, hogy egy üzenetet sem kaptunk, hogy bocs, majd talán legközelebb. Szerintem abban a mezőnyben simán megállta volna a nóta a helyét, na meg van némi mondanivalója is. Lehet, hogy ez volt vele a baj. Készült róla zenés videó is, itt megtekinthető:

B.M: Örvendetes, hogy ősi, archaikusabb kultúra is a szívügyetek. A Hazám, hazám című dalotok moldvai csángó népdalfeldolgozás. Gondolom ezt az utat is tovább járjátok, és még születnek ilyen dalok?

V.ZS: Az általad említett dal az első albumunkon szerepel, ahogyan a Mikor megyek hazafelé című is. Mindkettő moldvai archaikus magyar népdal feldolgozása. Kátai Zoltán barátom előadásából ismertem meg ezeket a dalokat körül belül 20 éve. Nagyon erős töltetük van ezeknek a daloknak, mint szövegileg, mint a dallamvilágukban. Néhányan szentségtörésnek tartják, ezeket az átiratokat, de mi nem nagyon foglalkozunk ezzel. Mi így éljük meg a hagyományt. A második albumunkon is folytattuk ezt a vonalat. Itt a Betyárnótát is a Szomorú az időt-t kerecsenesítettük meg. Ezen kívül feldolgoztuk a Bocskai Istvánt dicsőítő éneket 1604-ből Militaris Congratulatio címmel. Ez a dal inkább a régi zene kategóriába tartozik. Ha már a feldolgozásoknál tartunk, Cseh Tamás és Bereményi Géza Széna tér c. számát sem kíméltük. Aki nem ismeri az eredeti dalt, annak elmondom, hogy Budapest 1944-45-ös ostromáról, azon belül pedig a kitörésről szól a dal. Mivel az album címe az A háboru művészete, nagyon beleillett a koncepcióba. Zenés videót is készítettünk hozzá, itt megtekinthető:

Amennyiben rajtam múlik a következő albumokon is feltűnnek majd hasonlók.

B.M: Ki a kedvenc írótok, költőtök?

V.ZS.: Manapság viszonylag keveset olvasok, legalábbis ahhoz képest, amennyit régebben olvastam. A klasszikusok mellett mostanában Bán Mór Hunyadi regénysorozatát olvastam, illetve Bernard Cornwell szintén történelmi ihletésű regénysorozatát, melyből filmsorozat is készült az Az utolsó királyság címmel.

B.M.: Hogyan születnek a dalaitok, ki írja a szöveget, ki zenésíti meg? Előbb a szöveg, utána a zene, vagy fordítva? Szövegeitek az erdélyi léleknek is pont úgy szólnak és hatnak, mint a felvidékieknek? Mi azt is szeretjük, hogy a szövegeitek nem siránkozóak, hanem előre mutatóak, megoldást keresőek. Egyenesen beszéltek, kimondjátok azt, ami fáj?

V.ZS.: Ez idáig a saját dalok esetében én voltam a zeneszerző és a szövegíró is. Arra, hogy mi készül el egy dalból előbb, a zene vagy a szöveg, nálam nincsen direkt recept. Ez mindig zsigerből történik, nincsen erőltetve semmi. Ha nincs ötlet, akkor nincs ötlet. Várok, előbb utóbb úgyis jön egy impulzus, amire aztán reagál az ember. Siránkozás, ez jó. Kb 500 éve siránkozunk, és csodálkozunk, hogy nem történik semmi érdemleges. Siránkozunk Mohács miatt, Világos miatt, Trianon miatt és még sorolhatnám. De képesek vagyunk egymásnak esni 1000 évvel ezelőtti események miatt is, tudniillik, hogy ki volt az igaz magyar, vajon Szent István vagy Koppány? Ebbe most inkább nem mennék bele bővebben, mert ez már egy külön történet lenne. Rendben, értem én, hogy a nemzeti tragédiákat is el kell gyászolni. De évszázadokon át gyászolni, siránkozni, egymásra mutogatni, ahelyett, hogy egy test, egy lélek, egy nemzet módjára elindulni a gyarapodás felé, az elég gáz. Ezzel megint csak nem azt akarom mondani, hogy felejtsük el a múltat, a történelmet. Viszont tanuljunk belőle, mert lehet, és valahol kötelességünk is lenne. Igen, igyekszünk világosan, egyenesen fogalmazni a dalainkban. Ma divat lett a maszatolás. Alapvető dolgokat is óvatosan lehet csak kimondani, mert könnyen jöhet egy bélyeg, utána meg lehet magyarázkodni. Ez így van a sport világában, a művész világban meg egyáltalán az egész közszereplői szférában. Tényleg jó lenne egy olyan világban élni, ahol a fehérre nyugodtan mondhatod, hogy fehér, és nem kell száz platformon bocsánatot kérned miatta. És most nem azt mondom, hogy bunkó módon verjük az asztalt, ha kell, ha nem, de ez a fajta politikai korrektség, amit ma láthatunk, már nem, hogy súrolja az elmebaj határát, hanem maga az elmebaj. Biztos húsbavágó probléma, hogy férfiként szülhetsz e gyereket, ha az EP-ben szavaznak róla, és meg is szavazzák. Majd kihordod szatyorban. Tiszta Monty Python, csak így élesben már nem annyira vicces.

B.M.: Mikor jártatok először Erdélyben, melyik városokban koncerteztetek?

V.ZS: 2018-ban járt a banda is és én is Erdélyben. A Dévai gyermekotthonban adtunk egy koncertet Böjte Csaba testvér védencei javára. Ezt a bulit a Machovits László vezette Hunyadi Rend Motoros Egyesület szervezte. Rendszeresen jótékonykodnak Kárpát-medence szerte, nagyon jó viszonyt ápolunk velük.

B.M.: Michael Weiss (Medgyes, 1569. január 13. – Brassó, 1612. október 16.) Brassó város bírája volt, és egyben ő írta az értékes Liber Annalium raptim scriptus krónikát. 1594-ben az országgyűlésen ő volt Brassó követe, itt ismerkedett meg Rákóczi Zsigmonddal. Székely Mózes erdélyi fejedelem 1603. július 17-én Erdély Mohácsának nevezett Brassói csatában életét vesztette, ahol 4000 székely halt meg. Székely Mózest Weiss maga temette el saját kertjében, később ezen a helyen az Európa Szálló épült, márványtábla emlékeztet erre. Sajnos Weiss 1611-ben szövetségre lépett Radu Şerban havasalföldi fejedelemmel, maga mellé állította a Barcaság népét, de Báthory Gábor a földvári csatában vereséget mért rájuk, Weiss Mihály fejét levágták és Szebenbe küldték. Ma Brassóban utcát neveztek el róla. Kiderült, hogy neked, Varga Zsoltnak Weiss Mihály felmenőd volt. Meséld el ezt az érdekes rokonsági kapcsolatot? Jártál-e Brassóban, végig sétáltál-e a Weiss Mihály utcán? Milyen érzés volt?

V.ZS.: Igen, Weiss Mihály a felmenőm volt. Az őseim Brassóból költöztek Pozsonyba néhány száz évvel ezelőtt. A fenti történet úgy teljes, hogy Báthory Gábor nagyjából egy évvel élte túl Weiss Mihályt, úgy tudom a saját emberei csalták tőrbe, és gyilkolták meg. Báthory Gábor búcsúzkodása címmel létezik egy dal, erről a történetről Kátai Zoltán előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=KriNxhCX-fg Egyébként él Komáromban Székely Mózes utód is. Az én személyes történetem Weiss Mihállyal a következő lenne: Egyszer betértem itthon Komáromban egy antikváriumba. Ismertem a tulajdonos csajt, igazából ahogy meglátott, ő hívott be, hogy esetleg van valami érdekessége számomra. Elővette a Magyarország Története c. sorozatnak egyik bőrkötéses részét. Körül belül 1903-as kiadás lehetett. Nagyjából képben voltam, hogy mit tartok a kezemben. Lazán kinyitom a könyvet, és pont egy egyoldalas, egész alakos Weiss Mihály portré nézett vissza rám. Nofene, mondom. Egyet lapozok ott meg egy kétoldalas talán rézkarcon az látszódik, ahogy Báthory Gábor hajdúi épp üldözik az én ősömet, hogy aztán lefejezzék. Hát, mit mondjak, még az ütő is megállt bennem. Viszont a könyvet elég drágán akarta a hölgy adni, így aztán megkértem, hogy elvihessem, és beszkennelhessem ezeket a képeket, meg a hozzájuk tartozó történetet. Ez meg is történt, visszavittem a könyvet, de itt a történet nem ér véget. Megköszöntem, utána pedig csak úgy, kitudja mitől vezérelve, felmentem az egy emelettel feljebb levő könyvesboltba. Automatikusan a leértékelt könyvek felé vettem az irányt, ahol messziről virított ennek a sorozatnak majdnem az összes példánya. Nyilván nem az 1903-as bőrkötéses kiadvány, viszont igényes krétapapír borításban. Köztük az “én” kötetem is. Fillérekért. Hát ennyi az én személyes történetem Mihály bátyámmal.

B.M.: Végezetül mit üzennél az erdélyi közönségnek, és a fiataljainknak, akik együttes alapítással, és zenéléssel szeretnének foglalkozni?

V.ZS.: Hallgassatok sok jó zenét, legyetek konok székelyek és magyarok! Hajrá Erdély, hajrá Magyarország, hajrá Kárpát-medence!B.M.: Köszönjük a beszélgetést, további sok sikert, visszavárunk!

 

Átélni és eljátszani – Beszélgetés Sasvári Sándor színművésszel

/0 Hozzászólások/in /by

kérdezett: dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

 

Sasvári Sándor (Budapest, 1957. október 18.) színművész, zenész, lovas, tagja volt a legendás Színészzenekarnak és a Színész Öttusa Válogatottnak. 2020-ban megalapította a Szőcs Géza Magyar Történelmi Színházat a Szőcs Géza Nemzeti Lovaskultúra Központtal, Moravetz Leventével és Laklóth Aladárral. Játszott a Julianus barát (1991) és a Kincsem (2017) filmekben, valamint a Zenés húsvét (1993), Offenbach titka (1996), Attila, Isten kardja (1998) tévéfilmekben. 2010 –ben jelent meg Őszintén című könyve. Tevékenységét számtalan elismerés jutalmazta: Az év zenésze díj (1991), EMeRTon-díj (1993), Az év musical színésze-díj (1993), Regionális Prima díj (2010), Csömör díszpolgára (2012), Jászai Mari-díj (2013), A világ magyarságáért művészei elismerés (2017), A Magyar Olimpiai Bizottság Fair-Play Díja (2017), A Magyar Érdemrend lovagkeresztje (2018). Sasvári Sándor 2023. április 7-én nagypéteken búcsúzott Jézus szerepétől a Jézus Krisztus Szupersztár rockoperában – ezt a különleges előadást mi is megnézhettük. Szirtes Tamás a Madách Színház igazgatója köszönő szavai után, a színészekkel és a lelkes közönséggel együtt ünnepelhettünk. Végül 2023. április 11-én Csömörön, Sasvári Sándor meghívottjaiként beszélgethettünk az életéről.

 

Bencze Mihály: Általában én abból indulok ki, hogy egy személyiség megismerését valahogy a gyerekkorral kellene kezdeni, így akkor megkérnélek, hogy mesélj egy kicsit a szüleidről, családodról, gyerekkorodról.

 

Sasvári Sándor: Édesapám Sasvári Sándor, 1902-ben született Temesváron. Ötvenöt éves volt amikor megszülettem 1957-ben. Ő volt nekem az etalon. Tőle tanultam mindent: műveltséget, színészmesterséget, nyelveket. Édesapám kilenc nyelven beszélt, az iskolában románul, németül, szerbül, latinul, magyarul tanult, aztán elköltöztek a szüleivel. Ő Pozsonyba ment az édesapjával, ott megtanult szlovákul. Filmrendező és színész volt, 1945-ig töretlen volt a pályája, aztán volt az a bizonyos felszabadulás, az kettétörte a munkáját és onnantól kezdve visszafele élte az életét. A 70-es években a Budapesti Csokoládégyárból brigádvezetőként ment nyugdíjba három diplomával és kb. 3500 forintos nyugdíjjal. Én vagyok a harmadik Sasvári Sándor a dinasztiában – már nagyapám is Sándor volt –, egyébként Schwechtből lett magyarosítva a liechteinsteini nemesi családból származunk. Édesanyám Jászai Margit, 1923-ban született és 1944-ben ismerkedett meg édesapámmal – Benkő Márton, Benkő Dániel lantművész apja ismertette össze a szüleimet –, aki fél órával rá meg is kérte a kezét. Édesanyám egy nap haladékot kért, de másnap igent mondott, úgyhogy ezért ülünk most mi itt.

Ferencvárosban laktunk a két nővéremmel, Csillával – aki jelenleg Kanadában él – és Annamáriával, aki ismert énekesnő volt a 70-80-as években, fesztiválokat nyert.

A feleségemet, Tóth Ildikót 1993 –ban a Rock Színházban a Jézus Krisztus szupersztár előadás révén ismertem meg. Csodálatos táncosként, stúdiósként dolgozott. Mielőtt kiköltöztünk Németországba összeházasodtunk és azóta két fantasztikus leánygyermekkel is megajándékozott, Lénával és Emíliával.

 

B.M.: Hogyan indult el a karriered?

 

S.S.: Én négy-ötéves koromban kezdtem el autodidakta módon gitározni tanulni, mert a nővéremék kaptak egy gitárt Kijevből és nem tudtak vele mit csinálni, fölrakták dísznek a falra én pedig érdeklődő kisgyerekként levettem és elkezdtem a harmóniákat kibogarászni, lekagylóztam többek között a Beatles, a Pápai Faragó László, Metro, meg az Omega slágereket.

A Bakáts téri zenei általános iskola zene tagozatán nyolc éven át klasszikus gitárt tanultam. Az osztályteremben volt egy zongora, amin szünetekben slágereket játszottam. Nyolc évesen megalapítottam első zenekaromat. Megzenésítettünk verseket, saját szerzeményeim voltak, illetve Annamária nővéremmel együtt is vannak közös szerzeményeink – pont most akarok egy szerzői lemezt kiadni, amikben benne lesznek azok, amiket tíz-tizenkétéves koromban írtam.

Aztán basszusgitárosként játszottam a Jokers-ben, de a Gallus és Titanic-triókkal kísérőzenekarként is rengeteg fellépésünk volt. Az első igazi nagy áttörést is a Titanic tagjaként éltem meg, amikor Máté Péter egyik turnéján kísérőzenekarként léptünk fel. Később viszont együtt dolgozhattunk Cserháti Zsuzsától Solti Károlyig, Korda Györgytől Latabár Kálmánig a kor összes nagy magyar előadójával.

Majd következett húsz hónapon keresztül a katonaság. Először a szabadszállási első lépcsős harckocsizókhoz vettek föl, ez egyfajta büntetés volt, mert Csilla nővérem disszidált Kanadába. Mondtam a tisztemnek, hogy én zenélni szeretnék, de nagyon hangos amikor eldörrentik a lövedéket, így mondták, hogy ne töltő legyek, hanem irányzó, de az még mindig hangos volt, végül a kommendánsokhoz kerültem, ahol csináltam egy zenekart és együtt játszottunk a helyőrségi művelődési házban. Három hónapig tanultam a dobolást, cintányért, nagydobot stb. Nagyon jó életem volt ott, mi mindig szombaton játszottunk, utána haza tudtam kéredzkedni egy elszakadt gitárhúr, vagy pengető miatt, mindig volt valami és így el lehetett sumákolni azt a pár hónapot. A katonaság utolsó hat hónapjára bekerültem a központi művészegyüttes kórusába bariton szólamba. Innentől csak havonta egyszer kellett szolgálatban lenni. A főrendezőként dolgozó Kerényi Miklós Gábor – a későbbi Operettszínház igazgatója –, aki fölhívatott az irodába és azt mondta, hogy: Sasvári honvéd, te tudsz gitározni, énekelni, szeretnénk egy fiataloknak szóló műsort csinálni és te lennél ott a szólista, gitáron kíséred magadat. Kövesdi István és Oláh Ali – a legjobb barátom, aki sajnos meghalt – írtak kifejezetten nekem dalokat, így megszületett egy lemez és a koncertturné. Az összes laktanyát végigjártuk Magyarországon Aranysörényű fellegek címmel, az első újságcikk is ekkor jelent meg rólam, mint szólóénekes, innen datálódik az énekesi karrierem.

1982-ben Gábor Ila és Csuha Lajos javaslatára jelentkeztem az akkoriban induló Rock Színház társulatához. A Rock Színháznál Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor a szárnyai alá vettek és rövid idő alatt megkaptam Juvenalis szerepét az első magyar rockoperában, a Sztárcsinálókban, aminek már a lemezén is énekeltem. Onnantól kezdve jöttek a főszerepek. A Rock Színházban egyben komoly kiképzést is kaptunk, 10-14 óra között színészi kiképzés, beszédtechnika, amit Varga Tamás tartott, klasszikus balett, dzsessz balett, sztepp tánc, akrobatika stb., este meg előadás, végül megkaptam a színészigazolást, ami egyenértékű volt a főiskolával. Jött a Bábjátékos, a Nyomorultak, nagyon sok musical összeállítás. Bejártuk egész Európát, a Sztárcsinálókkal angolul, az Evitával pedig németül.

Életem meghatározó szerepét 1986-ban kaptam meg, amikor a Jézus Krisztus Szupersztár szegedi bemutatójára engem választottak ki Jézus szerepére, mely szerepet tizenegy éven keresztül volt alkalmam átélni.

1997-ben szétesett a Rockszínház, én viszont a Nyomorultak musicalben sok-sok meghallgatás után megkaptam első szereposztásban Jean Valjean szerepét Duisburgban. Az utolsó meghallgatás Londonban volt, ahol Cameron Mackintosh adta nekem ezt a szerepet, amit két évadon át heti 6 alkalommal, összesen háromszázszor játszottam el a németországi Duisburgban az 1550 fős közönség előtt egy olyan modern csarnokban, amelyet ennek az előadásnak a kedvéért emeltek. Miután hazajöttem, itthon is műsorra tűzte több színház a Nyomorultak –at, így játszottam a Madách Színházban, a Miskolci Nemzeti Színházban és a Győri Színházban is.

Pályafutásomon sorra követték egymást a musicalek, rockoperák legnagyobb szerepei, melyek közül több darab is sokadik jubileumát ünnepli.

Az Operaház Fantomja előadásban a Fantomot játszom a 2003-as magyarországi premier óta és 2022 novemberében volt a produkció 900. előadása.

A Mamma Mia -ban Sam Carmichaelt 2014 nyarán játszottam első alkalommal a Szegedi Szabadtéri Színpadon. Az előadást a Dóm téren 4 évadon keresztül is műsorra tűzték, ennek köszönhetően a Szegedi Szabadtéri Játékokon több, mint 57ezren látták az Abba musicalt. A Madách Színházban 2023 májusában ünnepeljük az 500. előadást.

A Mária evangéliuma rockoperában is Jézus –ként léptem színpadra, a Jézus Krisztus Szupersztárban 2010 óta Jézusból Pilátus lettem, aztán vissza Jézusba, mert 2021-ben Szirtes Tamás ismét felkért.

De ott vannak a magyar történelmi főszerepek, a Zrínyi 1566, amiben Zrínyi Miklóst alakítom 2009 óta minden évben a cselekmények eredeti helyszínén a Szigetvári várban, de műsorára tűzte már Egerben a Gárdonyi Géza Színház és Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színház is, ahol szintén Zrínyi Miklóst alakíthattam. A Fejedelem történelmi musicalben Bercsényi Miklósként láthat a közönség; Kinizsi, a nép fia produkcióban pedig Mátyás királyként tűnök fel.

Az elmúlt évek lovas történelmi darabokban is bővelkedtek, amikben lóháton is szerepelek. A Sárkányszív családi-történelmi musicalben Nagy Lajost alakítom, a Hunyadi 1456 musicalben Hunyadi Jánost játszom. Tavaly nyáron pedig a Csodaszarvas rockoperát mutattuk be Orfűn egy fesztivál keretében, ahol már Léna lányom is lóháton egy nagyon szép szerepet alakított.

 

B.M.: Rengeteg szereped volt, melyek voltak azok, amelyek nagyon megközelítették a személyiséged esetleg átalakítottak?

S.S.: Elsősorban a Jézus Krisztus szupersztár és a Mária evangéliuma címszerepét kell kiemelni. Ezeket átélés és hit nélkül nem érdemes megközelíteni, vannak biztos olyanok, akik eljátsszák és semmiféle hittel nem rendelkeznek, de szerintem átéléssel kell játszani. Ezek hatalmas hatással és erővel voltak az életemre, 1986-tól kezdve amikor megláttam a próbatáblán, hogy ki van írva, hogy Jézus: Sasvári Sándor, az egy döbbenetes pillanat volt. Persze, azelőtt is hívő ember voltam, de onnantól kezdve a hit meghatározta az egész életemet.

 

B.M.: A Gecsemánéban két kulcsfontosságú dolog történt: az első, hogy Sátán a legaljasabb módon próbálta meg eltéríteni Jézust az Istentől kapott küldetéstől és céltól; a második pedig a legnemesebb példa arra, hogyan kell Isten erejére támaszkodva megvalósítani az Ő akaratát és célját. A Gecsemáné bizonyítja, hogy bármilyen heves is a csata és bármilyen gyengék vagyunk is, mindazok számára biztos a győzelem, akik tapasztalták már az ima erejét. Ahogy Jézus imájának híres mondata is szól: „mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen” (Lk 22:42)! Sátán minden seregét felvonultatta Jézus ellen, akinek szeretett tanítványai eközben teljesen érzéketlenek maradtak Uruk szenvedései idején. A Megváltó arcán vércseppek gördültek, az áruló csókja csak egy leheletnyire volt, a papok és a templomszolgák pedig közeledtek. Jézus azonban bemutatta, hogy az ima és az Isten akarata előtti meghajlás megadja a szükséges erőt az élet súlyos terheinek elviseléséhez. Ez a Jézus-kép, amikor az Istennel beszélgetsz, erre nem könnyű felkészülni, majdhogynem egy élet munkája kell ahhoz, hogy az Újtestamentum fogalmait átéld és át is tudd úgy adni, hogy a nézőkben katarzist, meghatódást váltson ki.

 

S.S.: Igen, engem is meghat és ezt csak úgy jöhet létre, ha tényleg valódi kapcsolatom van Jézussal. Római katolikus vagyok. Az, hogy az ember imádkozik egy természetes dolog. Ahogy az is, hogy a Biblia és egy Jézus kép ott van az asztalomon minden Jézus előadás előtt. Ahogy belenézek a szemébe, nekem olyan erőt sugároz, hogy érzem ott van velem, a lelkemben és úgy megyek be a színpadra, hogy ezt nekem át kell élnem, át kell adnom a közönségnek. Ez egy óriási felelősség és lehetőség egy színész számára. Én ott meghalok a kereszten.

 

Béres Vivien Beatrix: Hogy viszonyulsz Pilátus szerepéhez? Miben különbözik Jézus alakításától?

 

S.S.: Pilátusnak is nagyon fontos szerepe van a történet a létrejöttében, Pilátus nélkül nem lenne kereszténység. Neki megvolt a lehetősége, hogy Barabást feszíttesse meg, de ő Jézust választotta, mert ez volt megírva. Színészileg egy rendkívül nehéz énekesi feladat, ezt inkább eljátszani tudom, átélni pedig a Jézust szerepét, de remélem, hogy átjön a közönségnek, hogy a Pilátust is meg tudom formálni.

 

B.M.: Az elemi fizikában is megvan a test és az antitest. Tehát, Jézusnak az anti-Jézusa az Júdás. Ez a párbeszéd Júdás és Jézus között – nemcsak az, ami a színdarabban benne van, hanem a valóságban lehetett –, mert amikor te Jézusra készültél Júdás mindig előtted kellett legyen, valaki, aki ellentmond neked. Hogyan tudtál felülkerekedni úgy, hogy Júdás is rájöjjön arra, hogy történelmi küldetése keretében „rossz fát tett a tűzre”?

 

S.S.: Ezek nélkül az emberek nélkül nem jött volna létre a kereszténység. Ha nincsenek, akkor Jézus nem tudja megváltani a világot. Júdásnak és Pilátusnak is előre elrendeltetett szerepe volt. Júdás tulajdonképpen főszereplő, az ő szerepén keresztül van bemutatva a szenvedéstörténet, a történelem legnagyobb személyiségének a halála.

 

B.V.B.: Miként vetül a mai világra ez a két szerep? Hogy közvetíted az embereknek?

 

S.S.: Az a baj, hogy ma is vannak Júdások és azért tart ott a világ, mert kezükben tartják a hatalmat. Nagyon fontos, hogy a szeretet felülkerekedjen ezeken az „eszméken”. Jézus vissza fog térni és eljön az a korszak, amit megígért.

 

B.M.: Ötödikes tanuló voltam, amikor édesapám a csernátfalusi temetőben a családi sírkeret korhadt fakeretét kicserélte, az új keretet pedig betonból öntötte, akárcsak a fejfát. A kezembe adta a Bibliát, és azt mondta, hogy olvassam el, és válasszak ki két idézetet, amit a fejfa márványlapjára fel fog vésni. Ekkor olvastam először a Bibliát, és két idézetet választottam ki: „Magunkra por vagyunk, de Krisztusban feltámadunk”, és „A szeretet erősebb a halálnál”. Mindkettőt felvéste édesapám, nagyon büszke volt rám. Ez volt az első találkozásom a Bibliával, azóta is magamban hordozom a szavak súlyát. Te mikor és, hogy találkoztál a Bibliával?

 

S.S.: A ’86-os premier előtt, édesapám nekem ajándékozott egy Bibliát, ami minden előadáson ott van velem, aminek az első lapjára azt írta: Si Deus pro nobis, quis contra nos?, azaz, ha Isten velünk, ki van ellenünk? A hit, remény és szeretet hármasa a legfontosabb. Azóta én is magamban hordozom a Jézusi kinyilatkoztatásokat.

 

B.M.: Egyszer az egyik barátom elvitt Szőkefalvára, ahol Mária jelenések voltak. A húszezres tömeg imádsága nagyon megemelte az energetikai mezőt, és ebben az eddig nem tapasztalt kvantum katarzisban rám nézett Jézus, szigorú szikár arccal, lézer tekintettel, de annyi szeretettel szemében, mint amit soha nem kaptam, hogy hónapokig sírtam. Attól a naptól megváltozott életem. Azóta is keresem festményeken az általam látott Jézust, de idáig 3-4 volt valamelyest hasonló. Az előadásodon éltem újra át ezt a csodát. Neked volt-e Jézus élményed?

 

S.S.: Egyszer a Mária evangéliumának a kezdeti próbái voltak és szerettem korábban bemenni a színházba, hogy át tudjak szellemülni, mert akkor még nincs ott senki, nincs zsibongás. Felmentem az egyik állványra, imádkoztam és próbáltam megjeleníteni fizikailag is Jézust. Aztán egyszer csak a kakasülőn hófehér lepelben egy alak megjelent. Néztem és: itt vagy Jézus, köszönöm! Most, hogy ez mi volt, káprázott-e a szemem, nem tudom. Én úgy éltem meg, hogy ő volt. Viszont, még van egy dolog, amit nem tudok mire vélni. Amikor otthon, a Mester utcában rendezgettem a cuccaimat, a szekrényből egyszer csak kiesett egy levél, amit azóta sem tudok, hogy hogy került oda, de érdemes felolvasni:

 

Kedves gyermekem!

 

Már előre elhatároztam, hogy fiammá fogadlak, s kiválasztalak magamnak még a világ teremtése előtt, hogy légy szent és fedhetetlen. Szeretném, ha tudnád, hogy mekkora a hatalmam rajtad, s milyen nagyszerű reménységre hívtalak el. Tudod, hogy az én nevem a legnagyobb, s nagyobb vagyok minden erőnél és uralomnál, s te ehhez a névhez tartozol! Már nem vagy a bűn rabja, mert életre keltettelek. Üdvösséget kaptál – ingyen, kegyelemből. Az alkotásom vagy, s jó cselekedetekre vagy teremtve, amelyeket már előre elkészítettem neked, hogy azok szerint élj. Szeretném, ha megengednéd, hogy a szívedben éljek a hited által, s te megalapozódnál és gyökeret vernél a szeretetben. Annyira vágyom arra, hogy megismerd határtalan szeretetem, és megtudnád azt, hogy én mindent megtehetek sokkal bőségesebben, mint ahogy azt te kéred, vagy gondolod. Én képes vagyok benned munkálkodni! Kedvesem! Kérlek élj méltóan ahhoz az elhíváshoz, amellyel elhívtalak; teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel! Viselj el mindenkit szeretettel! Ne légy többé kiskorú! Ne hánykolódj mindenféle tanításban ide-oda, hanem ragaszkodj az igazsághoz, s növekedj a hitben. Gondoskodj arról, hogy növekedj és épülj a szeretetben!

Hidd el, hogy nem élhetsz úgy, ahogy a többiek élnek! Vesd le a régi életed, s újulj meg lelkedben és gondolataidban. Vesd le a hazugságot, s mondj igazat. Ha haragszol is, ne vétkezz! A nap nem érhet véget úgy, hogy harag van benned. Ne adj helyet az ördögnek, s ne szomoríts meg az én lelkem. Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás legyen távol tőled. Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szádon, hanem csak akkor szólj, ha az jó és szükséges az építésre! Mondj áldást! Légy tehát Isten követője, s élj szeretetben! Adj hálát mindenben mindenkor, s ne vegyél részt a sötétség cselekedeteiben. Élj úgy, mint a világosság gyermeke, hiszen az vagy! A világosság gyümölcse csupa jóság, igazság és egyenesség! Vigyázz kérlek arra, hogy hogyan élsz, ne légy esztelen, hanem használd ki az alkalmas időt, s ne légy soha meggondolatlan!  

Szeretném, ha úgy engedelmeskednél és szolgálnál, olyan tiszta szívvel, ahogy ezt nekem tennéd. Ne látszatra szolgálj, mert remélem, hogy nem az embereknek akarsz tetszeni. Tudd azt, ha jót teszel, ezt tőlem vissza fogod kapni.

Végül, szeretném, ha megerősödnél bennem és az én hatalmas erőmben. Légy éber, imádkozz! Legyen lábadon a békesség saruja, legyen rajtad az igazságszeretet öve, a hit pajzsa, a lelkem kardja, amely maga az ige. Tedd fejedre az üdvösség sisakját, ami azt jelenti, hogy engedd, hogy a gondolataid ez a tudat védje: „Megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy.” Hát csak legyints a világra! A kegyelem legyen veled.

 

Nagy szeretettel, barátod: Jézus

 

Amikor ezt én így elolvastam, ültem egy szekrénysor előtt és nem tudom mennyi ideig, de zokogtam én is.

 

B.V.B.: Akkor ez is egy jel, hogy Jézus szerepe hozzád tartozik, ő áll a legközelebb.

 

S.S.: Igen, meghatározza az egész életemet. Nem vagyok szent, de igyekszem ehhez méltóan élni.

 

B.M.: Visszatérve, ugye őseink különleges lelki kapcsolattal álltak szembe az állataikkal, különösen a lovakkal. Hogyan került a ló a te világodba?

 

S.S.: A Mester utcában amikor laktam, még lovaskocsik hozták a piacra az élő állatokat, a szenet, a zöldséget, gyümölcsöt. S amint meghallottam a paták dobbanását a macskakövön, oda szaladtam az ablakhoz, a szüleim kinyitották és integettünk nekik. Akkor megálltak, leszaladtunk, megsimogattam őket, felültem a lovakra. Onnantól kezdve nekem a ló az egy csoda. A nővéremék sokat jártak a Nemzeti Lovardába – amit most végre megmentettünk és felújítottunk –, engem is elvittek, aztán ott elkezdtem lovagolni tanulni. Mindenütt kerestem a lovaknak a közelségét, aztán ’87-ben megvásároltam az első lovamat Dombóváron egy kétéves csődört, Csibész -t, akit Lajosmizsén tartottam. Azonban a napi kapcsolattartás bonyolult volt. Bubik István barátom elhozott Csömörre és bemutatott Ákos Ajtonynak, aki bérelt egy istállót, s ide felhoztam a lovamat.

1993 –ban találtunk rá arra a telekre, amit testvéremmel közösen megvásároltunk, ekkor költöztünk Csömörre. Először az istálló épült fel, majd a két ház: nővéremé és miénk. Itt lakunk együtt, szeretetben, békességben.

Időközben a díjugratás szellemével is „megfertőződtem”. Midnight lovammal 1 méter 85 centit ugrottunk. Midnight Lovassport Egyesületem is az Ő emlékére lett elnevezve. Azóta is aktív díjugrató vagyok.

Van egy saját tenyésztésű lovam is, akit egy profi családnál tartok Pécs mellett, nemzetközi szintű versenyeken lovagolnak vele. A lovaglás jelenti számomra a szellemi pihenést, feltöltődést.

 

B.V.B.: A lányaid hogyan illeszkedtek be a családi sokszínű világba, illetve a választott pályára?

 

S.S.: Léna nagyon szépen énekel, már megjelent az első videóklipje A Nap színe címmel. Egy gyönyörű, szürke lovon ül, aki sajnos elpusztult azóta, így most nincs igazából fellépő lovunk. Sokat járunk együtt fellépni, lóval vagy ló nélkül. Léna közben elvégezte a BGE-n a turizmus-vendéglátás szakot angolul. Emília jelenleg a Corvinuson tanul gazdaság és menedzsment szakon. Mindketten lovagolnak, a díjugratásba is belekezdtek.

 

B.V.B.: Jézus megformálásáról és a vele való kapcsolatodról mélyreható betekintést adtál, de én visszatérnék egy másik alakításodra is, ami viszont számomra volt meghatározó. Hogy jött Az operaház fantomja az életedbe?

 

S.S.: Szirtes Tamás igazgató úr fölhívott, hogy lesz Az Operaház Fantomja a Madách Színházban. Igaz, először volt egy próbálkozás a 2003-as bemutató előtt, a Madách és az Operett Színház közösen összefogtak, hogy megvásárolják a jogokat, az nem sikerült, abban Raoul lettem volna. Szerencsére az nem jött össze, mert így lehettem később a Fantom. Tehát, volt egy meghallgatás a Fantom szerepére, én elmentem, vittem egy maszek módon elkészített Fantom maszkot és elénekeltem az Éj zenéjét. Aztán fölhívtak, hogy enyém a szerep. Akkor hármas szereposztás volt: Miller Zolival, Csengeri Attilával és velem. 2003-ban három bemutató volt és Andrew Lloyd Webber június elsején nézte meg az előadásomat.

 

B.V.B.: Éreztél valamiféle kapcsolatot Fantom szerepével?

 

S.S.: Nem, viszont hatalmas színészi lehetőség egy őrült, gyilkos szerelmest eljátszani. Lelki közelséget nem vállalnék a Fantommal, de mint színész, nagyon nagy feladat énekesileg is, hiszen az egyik pillanatban a legfinomabb falzetten kell énekelni, utána sírni, üvölteni, operett hangon, szóval nagyon széles a skálája a szerepnek. A kisgyerektől kezdve, a komoly gyilkos, szerelmes férfiig ezt a palettát végig kell játszani.

 

B.V.B.: A Fantomnak végül sikerül felülkerekedni a kegyetlenségen, meghozza azt a döntést, hogy elengedi a fogvatartott szerelmét és átadja egy másik férfinak. Bár a gyilkosság megbocsáthatatlan, de én azért kissé megvédeném őt, hiszen képes volt végül jót cselekedni, a jó fele fordulni, valamiféleképpen megbánni a bűneit.

 

S.S.: Igen, ez egy hatalmas döntés volt részéről, hiszen nem könnyű átadni az igaz szerelmet. Egyébként, amikor én alakítom a Fantomot, akkor sokan nekem drukkolnak. Sok visszajelzést, kérdést kaptam, hogy Christine miért nem a Fantomot választja. Lehet, hogy egy kicsit gonoszabbul kellene játszanom, hogy a Raoul javára dőljön a dolog, de hát így is az ő javára dől el, viszont a közönség soraiban a hölgyek többnyire a Fantomot választanák. Ami hasonlóság van, az az, hogy én is tudok igazán szerelmes lenni. A szerelem megélése egy nagyon nagy ajándék a sorstól, hogyha azt egy ember meg tudja élni. A feleségem pedig egy hatalmas szerelem.

 

B.M.: Így az interjú vége fele, megkérdezném, mikor jártál először Erdélyben? Hol turnéztál, milyen élményeid vannak?

 

S.S.: Először Temesváron jártam, ott volt rokonságunk is, akkor még kisgyermek voltam. Felnőttként rengeteget turnéztunk Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön. Emlékszem 2001-ben, akkor jó nagy hó volt, velem jött Vikidál Gyuszi és két gyereke, két táncosnő – egyik a feleségem -, Léna lányom, és kb. tizenöt órás úton jégen, havon mentünk az autóval, mindig én vezetek. Megérkeztünk éjjel egykor a hargitai följárathoz, ott várt az akkori lovászom Tihamér, aki intézte a turnét. Megálltunk, viharzott a hó, teherautók dőltek be az árokba, én alig láttam. Letekertem az ablakot, ő meg annyit mondott: „üdv. főnök, tombol a Hargita!”. Onnan még föl kellett menni egy faházba, ahol cserépkályhával fűtöttek. Reggel arra keltem, hogy szakadt a hó, a Vikidál pedig egy nagy lapáttal ásta az utat, de már mögötte ugyanakkora volt mire végzett. Ezenkívül voltunk a Gyimesekben is – az valami elképesztő világ, a családomat is el szeretném vinni oda. Pár évvel ezelőtt voltunk Torockón Varga Miklós Banddel, de nagyon sokat kampányoltunk is Szász Jenővel, Wittner Marikával, Orbán Viktorékkal, Schmitt Pállal.

 

B.M.: Köszönjük ezt a csodálatos délutánt, további sikereket kívánunk minden téren! Mit üzennél az erdélyi olvasóknak?

 

S.S.: A tisztesség, a becsület, a pozitív gondolkodás az nagyon fontos. Ne adják át a mai kor hülyeségeinek az életüket. Én úgy próbálom a gyerekeimet nevelni, hogy olyan könyveket olvassanak, olyan zenéket hallgassanak, amik értékesek, aminek van értelme, ami építőjelleggel bír. A múltunkból táplálkozunk és nagyon fontos, hogy ne felejtsük el az őseinket. Erdély pedig csodálatos bölcsője a magyarságnak. Óriási ott a vendégszeretet, sok barátom van ott. Azt üzenem nekik, hogy tartsanak ki!

Fényzene a Zengőben, avagy KARAKÜRT pillanatképek

/0 Hozzászólások/in /by

 

írta: Haraszti Judit

  1.  Intro

Hangszertestű kismadár

Hangszertestű kismadár-plakát a kapun, hamarabb észreveszem, mint a házszámot, aztán átlépve a gang alatt, kiderül, hogy a „Zengő” egy teázót is magába foglaló közösségi ház.

A „koncertterem” még majdnem üres, csodás festett bútorok, képek díszítik, gyorsan lepakolok a második sor közepére, puszilkodom Ancsikával, aztán szaladok a hátsó terembe, ahonnan hallom Imre hangját. Lopakodom kicsit, befognám a szemét, de persze észreveszi, úgyhogy nagy ölelgetőzés, mosolyok… Beszélgetünk picit, mondom, hogy azért most, mert a végén nem lesz időm, mert szaladni kell a vonathoz. Később készítek benn pár fotót, a színpadkép fenomenális, ott egy nagy dob középen, hátulról megvilágítva a közepe, rajta kard, felette meg egy sólyomtollas szkíta süveg… (Nem semmi ez a drága, hogy körbehurcolja Erdélyen még ezt a cuccot is a többi mellett, csakhogy már első pillantásra legyen mondanivalója a dolognak, pedig a zene még meg se szólalt…)

Kimegyünk az udvarra, egyszercsak fölnézek s hát ott leselkődnek az égiek ránk, felettünk a felhő tágra nyitott szemű arc…

ZENGŐ FÉNY

Ma van az első nap, hosszú idő óta, hogy süt a Nap. Imre ki is használja, beáll a kapubejáratba napimádni és ahogy utánanézek, észreveszem, hogy hangszerek lógnak a gang alatt, a kapu feletti ablakon meg átsüt a Nap és fénybe fogja az aranyszín trombitákat, kürtöket… fényzene készül, gondolom magamban s gyorsan bemegyek a fotómasináért, mert ezt le kell kapni…

Az udvar túlsó felén pedig keresztben egy ház van a háttérben, ablakából visszaragyog a napsütés a nyáriszínpadra… boldogan kattogtatok, a kapubejárat feletti képek is elkészülnek, a napsugár rávetül a hangszertestű kismadarat hordozó hófehér falra, fényablakot nyit és már tele van a lelkem és zsibogtatják a jelek, hogy Fényzene, Fényzene… közben Ancsika is odalibben hozzánk a gyönyörű színes ruhájában, csupa mosoly tavasztündér, piros csizmás székely Rika királyné…

 

2.Áldással

Megbeszélik…

Minden és mindenki a helyén van. Kezdődjék hát!

Imre meleg hangja pármondatos bevezetővel eligazítja az újoncokat a KARAKÜRTÖT

illetően és aztán elkezdődik… Nagyon szeretem ezeket az első pillanatokat, mert ilyenkor még egy-két dal erejéig nem szoktam megengedni magamnak azt a luxust, hogy saját „hasznomra” lubickoljak a zenében…nem…ilyenkor csak úgy teszek, mintha J, de közben útjára engedem az Álmodót…

 

Az Álmodó látja az embereket, látja őket egyenként és együtt és látja a színpadot, velük, kettejükkel és látja a hangokat, ahogyan indulnak és megérkeznek kihez-kihez egyenként és látja, hogy mit éreznek-gondolnak-álmodnak a többiek…

Zeng és árad a torokének… és itt sokan vannak, akik most hallják először, visszhangzik vissza az Álmodóban, ahogy kérdezik magukban némán: „ÚrIsten, ez…ez micsoda? Ez ilyen élőben? Ez…honnan? De jóóóó!… Hova visz?…Engedjem?”…

És az Álmodó ilyenkor odalép, testetlen és szelíd kézzel megsimogatja a tétovázókat és a hangokkal együtt beléjük suttogja: „Igen…ez ilyen…és még ilyenebb…csak engedd, hogy vigyen, tedd le a gondolatokat, hagyd, hogy a testedet zengesse a Mindenség, álmodj, örülj, menj a képekkel, legyél dallá, jöjj, repüljünk együtt!”

Az Álmodó látja a kis életet az oldalt ülő édesanya hasában, ahogy apró szíve fölveszi a dallam lüktetését és szépet álmodik a Világról, ahova majd jönni fog…

Az Álmodó látja az ifjakat, ahogy szerelmes tekintetük összevillan és látja az időseket, akikben valami sosemvolt boldog érzés kezd ébredni a régiekről, akikről tudnak, de akiket még sosem éreztek tán így, a zenén keresztül, valódinak.

Az Álmodó látja a fotográfust, aki próbálja képbe menekíteni a felfoghatatlant, de hiába mestere a képeknek, fejében mégis ott libeg a gondolat, hogy: „Ó… ezt? Ezt hogyan tudnám én képbe zárni?” És az Álmodó megsúgja neki: „Bízz magadban! Hallgasd a dalt és érezd! Ott lesz a képen minden…”

Az Álmodó látja Imrét és látja, hogy kicsit még bosszantja az a fura teremakusztika. „Ó, Barátom – súgja egy mosolyban az Álmodó – , ne már… itt csak Ti ketten vagytok abszolút hallással rendelkezők, hát ne gondold már, hogy bárkit is zavarna az akusztika! Ó, hát nézz csak ránk, hunyt szemeink mögött most tárulnak a Világok, dehogyis zavar itt bárkit bármi…énekeljetek, hogy repüljünk!”

Az Álmodó látja Ancsikát, ahogy libbenő tündérruhájában ringatózva fölnyújtja lassan az Ég felé varázsszárnyait s apró, szinte észrevétlen mozdulatokkal legombolyítja az Égből azt a csillogó napsugarat, aminek a másik vége Boldogasszony kék köntösének szövetét fűzi át aranyszállal, úgy a szív tájékán…

És az Álmodó látja a messzi puszták lobogó tüzeinke forró lángjait, ahogy táncolnak minden hangban, ami ott születik meg valahol messze és ami itt születik meg, az énekhangban, ami egyszerre simogat és lázít, ringat és szakít szét, csakhogy újra összerakhasson, valami mássá, valami sosemvolttá, mindünket egyenként és együtt s végül EGYüvé, az ősi áldás szavaival…

Az Álmodó mondja maga is a fohászt és lát engem, ahogy a kezeim követik a szavakat, amikor némán súgom én is, amit a dal:

„Áldjon a Tűz,

Adjon a Víz,

Védjen a Föld,

Hordjon a Szél!”

…és az Álmodó lát engem, hogy most ott vagyok Adriék házában és adom ajándékul ezt a fohászt a festett képen, amit Nekik készítettem…

Az Álmodó varázsol a kezeimmel és én leszek a tűzláng, a vízcsepp, a Föld pora, az Ég lélegzete…

Az Álmodó a zene mögött hallja, ahogy lehellethalk neszt ütve, sorra, egymás után „elpukkannak” a lelkek burkai és látja a pillanatot, amikor mind EGYgyészületünk…

Az Álmodó varázsol a kezeimmel és mi leszünk a tűzláng, a vízcsepp, a Föld pora, az Ég lélegzete.

Gyertyafény táncol a sólyom tollán s a KARAKÜRT farkasainak új falkája születik, itt is.

 

  1. Fényjáték, FényZene

Fény kezében

Akkor már utazom az Álmodóval én is, hagyom, hogy vigyenek a dalok, percről percre

kimosul belőlem minden gond, bizseregve szaladnak a hangok a bőröm alatt, lélegzetvételek között Világokból Világokba visznek, élővé leszek, örömszéppé, erőssé, igazivá…

Végtelen pillanatokra megszűnik a tér és az Idő, csak a szavak és a hangok vannak, fényjáték, Mindenség tánca, lélekölelés, férfivágy, asszonyszerelem, újjászületés, ősi dallam valahonnan az Élet kezdetéről… aztán visszatérés a messzeségekből, mert ki kell nyitni néha a szemet és vissza kell jönni a hangokkal onnan a valamimásból a testembe néha közben, mert amit ez a zene tesz velem, az enyhén súrolja az eszméletvesztés határait, szóval így „visszajövök” időnként és „megnézem”, hogy nem-e szóródtam szét időközben molekulákra esetleg? …

És egyik alkalommal, mikor így kinyitom a szemem és rácsodálkozom a színpadra, ezt látom:

Imre hunyt szemmel, „beledőlve” a dalba, Ancsika egyik kezében a mikrofont tartja, a másikban pedig azt a rövid, csőszerű hangszert (bocs, de a nevét nem tudom J ), aminek olyan homokszemekperegnek-lomboksusognak hangja van. Kettejük között a dob, aminek fény van a közepében és a dob felett ott áll a mágus-süveg a sólyomtollal. A dobot hátulról megvilágító fényforrás pedig fölvetíti Ancsika árnyékát a fehér falra .Ahogy Ancsika egymás felé tartja a kezeit a feje felett a mikrofonnal meg a hangszerrel, a két kéz-árny szív alakot formáz, aminek a pereme az árnyék, de a közepében levő szív Fényből van, ami lentről, a dob „szíve közepéből” vetül föl és íródik a falra. A Fényszív csúcsa pedig pontosan a süveg csúcsára mutat, a mágus-süveg fölött van a Fényszív a hófehér falon…

És ez a dobból induló, kettejük által a dallal életre hívott Fényszív, ahogy a süveg felett ragyog a falon, rögtön visszazengeti bennem az odakinti Napfény ébresztette szót: FényZene… FényZene… FényZene…

…és tudom, hogy ha akarnám se lehetne ezt most úgy lefényképezni, hogy abban ott legyen az, amit jelent – de a zenében, a zenével teremtett Képben benne van! (Különben sem vakuzhatok szembe velük, amikor énekelnek, ez egyértelmű, úgyhogy tényleg csak egy villanásnyi percre sajnálom, hogy nem lesz ebből a képből fotó). Nem, ezt a Pillanatot nem lehet, nem szabad „bezárni”…tudom… Csak nézni, valami furcsa és mámorító bűvöletben, miközben FényZenétől dobog bennem a szívem, elszorul a torkom és lassan kipereg egy könycsepp a szemem sarkából… Csak nézni ezt a Képet, amíg kitörölhetetlenül beleég a lélekbe és hálát adni, hogy élő szemmel is látni lehet az élő csodát, amit ők teremtenek a FényZenével, amit Mi teremtünk, mind, együtt, amikor EGYként ÉL bennünk…

 

  1. Életre térni

Odabenn gyönyörű festett bútorok

Sokezernyi idő múlva jön el aztán a Pillanat, amikor egy másfajta, mondhatni „ébren

álmodás” ideje következik, mert az új dalt, azaz dalokat, elsőre így szeretem kóstolgatni, figyelve, szavakat ízlelgetve, dallamok után nyúlkálva az eszemmel is egy kicsit, próbálgatva, hogy ismerős-e, mit mozdít meg emlékeim tárházában, melyik időt, melyik történetet, melyik életből visszaverődött visszhangot pendíti meg a lelkemben vajon?

Ó, és ahogy az első különös szó elhangzik, egyszerre csupa fül meg figyelem leszek, mert elárulta Imre, hogy lesz egy szkíta dal és azonnal tudom, hogy ez AZ… Vajon ezt érezhette-e Julianus barát, amikor hosszú és keserves vándorlása során meghallotta ott azon a messzi folyóparton a régi magyeriek első szavait, nyelvét, mely az ő szívének oly otthonosan ismerős volt? Ez a kérdés villan át rajtam az első szavak hallatán, de gyorsan rájövök, lehetséges, hogy valami hasonlót érezhetett, de ez… ez sokkal sokkal előbbről való az Időben…

Most hallom, most halljuk először…és mégis, ahogy titkos búvópatakként előcsörgedeznek a szavak a dallam szárnyán, egyike-másika nagyon ismerős… vagy mégsem? „Életem, halálom…” …ez benne van… hallom ki a furcsán ejtett szavakból…és talán az is, hogy „utazom”… meg „fegyver”…de ahogy felvillan egyik-másik szó a „mai” forma felé csillanva, már el is tűnik… Nem figyelem többé, hogy milyen „töredék”-eket tudok megfejteni…inkább a mondatok egészét hallgatom… ahogy csörgedeznek, dallamolnak sorról sorra, mind a búvópatak, vélem, mintha érteném őket, aztán mégse, aztán mégis… A dallam, a lüktetése az gyönyörű… úgy sodor magával, mintha csak egy rég elfeledett otthonba hívna, jöjj, ide tartozol…

És miközben hallgatom, megtelik újra a szívem hálával és csodálattal és köszönettel.

„Imre barátom – mondom most gondolatban – légy áldott, amiért ezt elhoztad ide nekünk…” És az is megfordul a fejemben, hogy igen, a Mágus az itt kezdődik, abban, hogy a maga tudásával kicsiszol egy ilyen ékkövet  (a JóÉg tudja, hogyan és hova elzarándokolva érte) a még-nem-is-tudott szeletéből annak a múltnak, amiről kismillió másik „felemelkedett” még csak vitatkozik, és a zenei meg a költői zsenialitásának együttese által „megcsinálja” a mai magyar nyelvre „fordítását”, de úgy, hogy hajszálpontosan arra a dallamra, tökéletes rímekkel meg mondatokkal, értelmes mondanivalóval „magyarrá” zenéli nekünk, hogy megérthessük és nekünkadja, így, EGYben a többezerévest a maszületettel, és akkor nem kell vitatkozni meg nagyoskodni a témán, mert aki így hallja ezt, az azonnal tudja, hogy a mostban a kettő tökéletesen ugyanEGY…

FényZene készül

Elvillannak az utolsó sorok is és a teremben úgy sűrűsödik csönddé a néma áhítat és gyönyörűség, hogy meg lehetne fogni. De mit is mondhatnánk?! Erre a varázsra nincsenek szavak. Ezt még hallgatni kell, sokszor, sokszor, sokszor és akkor majd esetleg, idővel, meg is szólalunk…de addig maradjunk csöndben… messziről jött hang szólítja lelkeinket Életre térni.

 

 

 

  1. Találtam egy török dalt „…

Még föl sem ocsúdtunk az előbbi  varázsból, jön is a következő. „Találtam egy török

dalt” –kezdi bevezetőként Imre. Hát persze – gondolom magamban – mintha csak így működne ez, jön-megy a Művész erre-arra, aztán egyszercsak „Nini! Itt hever egy török dal,de jó,megtaláltam!” J…ugye …

De nincs sok idő töprengeni, mert már zengődik is és az első hangok hallatán fölkapom a fejem, hogy „Hoppá!”, ez nem az a „Gündüz Gedzse”-féle vérpezsdítő lüktetés, ez valami egészen más lesz… És ahogy szólnak egymás után a furcsa török szavak, elkezd bennem hangról hangra épülni valami titokzatos fájdalom…de furcsa, mert nem „érzem”, hogy az „enyém” lenne, pedig valahogy mégis az. S a dallam száll, mintha a müezzin elnyújtott sírása szállna a sivatag felett, árván és egyedül, vagy a szerelemben megcsalatottaké vagy azoké, akiket elárultak… Annyira gyönyörű ez a török dal, de közben annyira fájó is, hogy ettől a kettősségtől szinte sírni kell…de aztán valahogy mégis valami hatalmas, csöndes, megingathatatlan erővé változik át az egésznek a hatása. Lassú dallam, mégis ott van benne a harc, talán az árulás s végül a győzelem.

Nagyon kíváncsian várom a magyar „részt”, hogy kiderüljön, miről is szól…és nem csal a megérzésem. Magyarul elmondhatatlanul gyönyörűvé lesz…csak hallgatom, ahogy gördülnek a sorok, rímesen és mívesen, arra a sivatagfelettisírószél – keleti – dallamra és imádom mindenestül az egészet, pedig zokogni kéne tőle folyton, míg végül a refrén megmondja, hogy „Nem, nem a testem fájt ott mélyen legbelül…” …és akkor egyszerre megértem az egészet…

Megértem, hogy ez a legszebb dal, amit valaha is írtak arról, hogy milyen az, amikor egy Férfi lelke zokog… A Férfié, akit megcsaltak, a Férfié, akit elárultak… És úgy benne van ebben a „véletlenül” megtalált dalban az igazi erő is! Annak az ereje, hogy nem gyengeség, hanem erő azt felvállalni, kimondani, kiénekelni, hogy igen, tudom, ilyen az, amikor egy Férfi lelke zokog…

Babba Mária

„Na látod, Barátom – súgom ekkor gondolatban – ezért is szeretem azt a gyönyörűszép lelkedet! Ezért, hogy ilyeneket tud „találni” és „tálalni”…így…hogy azt se tudjuk a hallatán, hogy kezdjünk-e neki rögvest valamely férfilélek-gyógyításnak e dal után vagy inkább hajtsunk fejet köszönetképpen e „néma” erő láttán, ami abban a lélekben lakozik…aki fel meri vállalni, hogy nem, nem a teste fájt akkor, ott, mélyen legbelül…

 

  1. Magyarok Csillaga

Magyarok Csillagaként ragyog föl a következő új dal és igencsak szépséges. Szép

vállalás egy ilyen fohásszal ébresztgetni az „alvókat”. Hálás vagyok Nektek, hogy teszitek, otthon és itthon és mindenhol, ahol a magyarnak tudnia kell, hogy zenéje él, csillaga ragyog, Istene őriz… mert ő és az Univerzum együtt, egymásért EGYek… ahogy a hang a szóval, ahogy a dallam a Fénnyel, ahogy a lélegzet Isten szelével… Igy voltak igazak az Idő kezdeténél s így legyenek igazak mindörökkön örökké…  Szeretem, szeretni fogom nagyon ezt a dalt. „Magyarok Csillaga, tartsd ébren népünket…”

Úgy legyen, úgy legyen, úgy legyen!

 

  1. „Fényjelenségek”

SzívFényZene ablak

S ha már szó esett a csillagokról, akkor hadd szóljak én is holmi egyéb

„fényjelenségekről”…persze az Álmodó hangján, mert ez a rész oda tartozik.

Az Álmodó maga is megmerítkezett alaposan a zene örömében. Álmodott az Álmodókkal, vágtatott szilaj paripák szívével a messzi pusztákon, táncolt a tündérekkel titkos fenyvesek belsejében, beleolvadt  a gyertyalángba, hogy ragyogásként és élő melegként szórja szét önnön tüzének szikráit, szárnyalt zúgó széllel és szaladt együtt a falkával örömhajnalos erdők titkos tisztásaira, belelódult egynéhány időalagútba és csillaggá változott valami sosemlátott, de mégis ismerős dimenziókban…mindig ott és akkor, ahogyan a Zene lüktetése és lélegzete parancsolta, de közben úgy élt a többiek által álmodott álmok belsejében is, mintha rész lenne az ő szíveik egészéből, mint ahogyan az is volt.

Aztán egyszer az egyik Pillanatban, mikor már majdnem újra „itt” volt a teremben, szemei talán már nyitva is voltak és a dal a tűzről énekelt a vérünkben, majd a fel-le szárnyalása körtánccá lett és a végén hirtelen állt meg az eszeveszett forgásból egyszerre mozdulatlanná, azaz hang nélkülivé maradva a dal végén…és akkor az Álmodó meglátta az energiagömböt.

Lehetne mondani, hogy a semmiből tűnt elé ott hirtelen, a színpad és az első széksor közötti térben, fejmagasságban,de ez hazugság lenne. Az Álmodó tudta jól, hogy az a körülbelül egy focilabdányi nagyságú, áttetsző, de a felszínén szivárványos színekben pulzáló gömb a zenéből lett, a hangokból, amelyek élővé születtek, a dallamból, a körtáncból, amibe mind belesuhantak a dallam szárnyán és az arany napsugárfonálból, ami az Égkapuhoz kötötte ezt az egészet végesvégig.

Úgy tűnt, mintha a gömb mozdulatlanul állna ott a levegőben, ám ez csalóka látszat volt, mert igazából élt és lélegzett és szivárványfények pulzáltak áttetszősége felszínén, aminek a belsejében hatalmas erők sűrűsödtek. Másodperc volt vagy a másodperc töredéke? Az Álmodó ezt nem tudta, szinte egyszerre érezte végtelensoknak és másodpercnyinek… aztán a következő Pillanatban végetért a dal és amikor a legutolsó hangból lélegzet lett, az puhán és hangtalanul hatalmaserősen meglökte az áttetsző gömböt. A gömb meglódult, villanásnyi idő alatt átpördült azon a kis távolságon, ami az első széksortól elválasztotta és mielőtt elérte volna a székek vonalát, egyszerre felragyogva szétgördült és átváltozott egy faltól-falig kifeszülő „energia-lepedővé”… a színes fények most a felső-alsó és két szélső szélén szivárványlottak, a közepe áttetsző maradt és láthatatlan, de mindaz az erő, ami addig a gömb belsejében sűrűsödött, most ezt a „lepedőt” alkotta, és ez, mint egy láthatatlan fal, egyszerre fergeteges gyorsasággal „átment” az embereken. Érezni lehetett az „ütését”, ahogy áthatolt a testen, egyszerre és egyazon pillanatban az ember lába ujjától a feje tetejéig…de nem lentről fölfele mozogva, hanem egyben, függőlegesen, egyszerre mindenhol… jóleső meleget hagyott maga után és valami olyan érzést, mind ami akkor történik, ha az ember lent a földön meghallja a sokezer kilométerre fenn az égen levő szuperszonikus repülő okozta hangrobbanás „gördülését”.

Amikor az Álmodó felocsúdott ebből az érzésből, egy pillanatra azon tűnődött, hogy végül a termen meg a falon túl mi lett ezzel az energiával? Mi lett vele, amikor elért a napfényaranyozta ablaküvegig, áthalad rajta és kikerült az utcára? Vajon meddig „ment” így, „falként” odakinn? Vagy a terem falain kívül csak úgy szétspriccolt a térbe, a levegőbe, a földbe, az Égbe? Belehullámzott a napsugarakon át a Nap testébe? Kifényesítette a csillagokat odafenn? És vajon ez a Pillanat másodpercnyi vagy ezerévnyi Időt vitt-hozott és vitt magával, aztán „csak úgy”…elmúlt?

Az Álmodó nem tudta a választ a kérdésekre. Az viszont fontos volt, hogy ez az egész, a gömb megszületésétől az eltávozásáig tökéletes némaságban zajlott, valahogy úgy, mint amikor két lélegzetvétel között van egy „néma” szünet…a tökéletes mozdulatlanság, a tökéletes Mindenségben levés boldogságos Pillanataként. De aztán folytatódott a zene és a Pillanat múlttá lett.

Az Álmodó mégis, valahol a lelke mélyén tudta, a zsigereiben érezte, hogy örökre beleíródott az Időbe…és nem múlt el, nem tűnt el, mint ahogyan nem múlt el és nem tűnt el az az erő sem nyomtalanul…és talán, amikor „elment”, mindenikükből magával vitt egy picike lélekdarabkát, hogy „odakinn” beleillessze a Mindenség örökkönlévő , folyton változó mozaikjába és cserébe „otthagyta” mindenikükben a Mindenség egy-egy picike lélekdarabkáját, abban a Pillanatban, amikor „átment” a testeiken…

 

  1. A bogáti táltos-ének, a ballada-nyelven mesélő időutazás

Fény ölében

A bogáti táltosról szóló dalt nagyon szeretem. Abban a dalban minden hang ballada-

nyelven sír, mesél, énekel, győzedelmeskedik. S valahogy úgy vagyok vele, ha CD-ről hallgatom, akkor „csak” egy történet… van szövege meg van zenéje, mindkettő tetszik, de csak úgy, mint amikor az ember mesét olvas vagy hangoskönyvet hallgat. De mikor ez a dal élőben szól…hát az már egészen más „történet”. J

Ehhez a dalhoz élő hang kell… nekem legalábbis…csak olyankor tud megszületni bennem a történet. De akkor olyan, mint egy vezetett meditáció. Alighogy felcsendülnek a szavak és dallamok, abban a Pillanatban „offline” vagyok a való világból és úgy kerülök át a történetbe, hogy látom az egészet. Látom a várost, a házakat, a templomot, a pergamennek, amire az ítéletet írják, még az illatát is érzem. A prépostnak sunyi, kövérmalac arca van, a legapróbb vonásokig megelevenedik előttem. És látom az erdőt, az ösvényt, a tavat, a kitaszítottak „faluját”, embereivel, farkasaival.

A lány arca „érdekes”- néha egészen csak egy szépséges lányé, máskor olyan, mintha folyton változón viselné magán többek vonásait: fiatal, idősebb, kacér, szomorú, fájdalmas, tiszta…mintha minden idők minden hamisan megégetett leányának, asszonyának arca benne és általa élne…

S ugyanúgy látom a táltost is és látom, sorról sorra és hangról hangra az egész történetet, minden elemével és szereplőjével együtt, egészen a legutolsó és persze leggyönyörűbb diadalmas versszakig. S bár „igazából” nem ismerem, nem tudom hol és merre van a térképen ez a bogáti erdő, gyakorlatilag mégis annyiszor „jártam” benne, ahányszor élőben hallottam ezt a dalt… ami számomra nemcsak, hogy élő bizonyítéka annak, hogy nincs tér és idő, amikor az ember a zenétek szárnyain utazik, hanem (majdhogynem paradox módon J) mindannyiszor egy megfoghatóvá tett és váló időutazás is…

Ezt az egész csíkszeredai koncertet igazából még néhány másik szempontból is időutazásnak éltem meg, azért, mert a „megszokott”, „régi” dalokat is abszolút pozitívan felturbóztátok, hogy úgy mondjam… Ahhoz képest, hogy legelőször hogyan hangoztak (és már akkor sem voltak rosszak!), most legtöbbjük, ha nem az összes, tízszerannyira jobb lett…a torokéneklős részekkel meg sokszor olyan dallamvariációkkal, hangzásokkal, amiket igaz, hogy a botfülem nem tud „kihallani”, de minden pici porcikám érez… és örömösen beleborzong a gyönyörűségbe, hogy „Ááááá, meddig lehet ezt még fokozni???”

Ancsika hangja meg… óh, hát őt amikor először hallottam énekelni, azt gondoltam magamban, hogy „Ó, be gyönyörű hangja van, hogy is létezhet, hogy ilyen szépen énekeljen valaki?” De most? Most van abban a gyönyörű hangban egy olyan tízszeres plussz, egy olyan tartás, erő vagy nem is tudom, minek nevezzem, de az biztos, hogy a kilencedik menny kórusának összes angyalai zokogva tépik cafatokra égi diplomájukat, mikor Ancsika éneklésre nyitja a száját…

S az időutazás másik változata meg az Imre-féle zenei zsenialitásból fakad. Mert az egyszerűen hihetetlenül káprázatos élmény, hogy ezeket a dalokat hallgatva – néha még sokszor egy dalon belül is – az az érzésem támad, hogy vajon ezt most éppen Tinódi pöngeti néhány évszázaddal elébb vagy netán a kuruc bujdosók tüze mellől fújta ide a szél, esetleg Balassi mester fűzi a rímet, Arany János balladázik vagy Elek apó mesél vagy netán a The HU dalnokai, esetleg elődeik zengetnek a mongol pusztában, vagy épp most vágtatnak át napjainkba és lényegülnek át másfél rockballadává… és persze az egész attól lesz zseniálissá, hogy az ilyen „érzetek”, amiket így behoz a zene, nem epigon-copy-paste „darabkák”, hanem kizárólag VörösmartiImre-védjegyű zsenialitások, EGYben, a helyükön, gyönyörűen és kórháznyi orvost megszégyenítően gyógyító hatásfokkal, testre, lélekre, szellemre egyaránt és egyidejűleg.

9.Gyógydorombmuzsika

 

Színpadkép

Ha már a gyógyítást említettem, akkor végül, de nem utolsósorban, kell meséljek egy

kicsit a dorombról, vagyis inkább az Imre-féle gyógydorombmuzsikáról…mert az nekem minden alkalommal a nonplusultra, a Zene az n.-ik hatványon, a varázslat teteje és a korona az egész koncertélményen.

 

Nem tudom, más hogy van vele, de ha én meghallom ezt a speciális Imre-féle dorombszólót, hát ott nekem azonnal végem van, a szó legpozitívabb értelmében. Beleborzong a bőröm, elszáll az agyam, érzem, ahogy befurakszik a bőröm alá, a húsomba minden egyes lélegzet-pendülés-hang, átvált a szívverésem a ritmusra, egyszerre szeretnék minden hangot belélegezni, elkezd vele telni a tüdőm, ott dörömböl az összes vérereimben (kb. ezzel „tanultam meg”, hogy mit is fed a valóságban a kifejezés, mikor azt mondja az ember: „Forrrr a vérem!”), aztán ahogy gyorsul és halad és variálódik, lassan már nincs a lábam alatt a Föld, sőt, lábam meg kezem meg testem sincsen már, mert darabokra cincál, centiről centire szed ki belőlem mindent  – legyen az gondolat, fájdalom, idegzsába vagy akármicsoda, aminek nincsen helye a testben vagy a lélekben – és csupa élő ragyogás vagyok, napsugárfény és újjászületés, csillagpor, űrcsendlüktetés, ez a dorombmuzsika, ahogy halad eléfelé, szétrobbantja a szívem és elolvasztja az összes csontjaimat, ahogy felkúszik a gerincemen, molekulaszinten szeretkezem a Mindenséggel, végtelenidejűséggé változom és úgy létezek, hogy megszűntem létezni, de közben átpörög előttem az Idő és látom a képeit EGY-SZER-re vízen, földön és levegőben, a Föld mindenféle koraiból helyeket és tájakat és mindenfelölről és mindenidőkből az a dorombhang szól és dübörög és zeng és pusztít és teremt…és amikor az utolsó lélekzetbe kapaszkodva érzem, hogy ez akarok maradni örökre, ez a zengés, ez a napsugárfényzene, ez a ragyogó öröm, akkor elkezd visszafele építeni a molekulától az emberig, de mikor kinyitom a szemem a dal végeztével, mégsincs bennem hiányérzet, mert kívül-belül új vagyok mindenmód…

Mindenség-kályhacsempe

Mindenség-kályhacsempe

…és még egy darabig határozottan úgy érzem, hogy a csontjaim még egy picit cseppfolyósak, mert ott gurigázik bennük még egy pár eltévedt Zenebuborék, „aki” nem ment haza a Mesterhez…

10.Utóhang

A mai alkalomnak most vége és alig tudunk pár szót váltani, mert sietnem kell a

vonathoz, elköszönök, indulok gyorsan, de közben mégis öröm zsibogtat, hiszen holnap Kézdin ráadás J s egy hét múlva Bölönben, mert három a magyar igazság s különben is, a Karakürtöt nem lehet elégszer hallgatni!

Kinn az utcán kicsit még nem érzem a talpam alatt a földet s a Földet se, elsétálok a sarokig, hívom a taxit, tíz perc alatt az állomáson vagyok.

Állok a peronon, várom a vonatot és hallok egy néma hangot, ahogyan súgja: „Nézz föl!” és fölnézek és ott sziporkáznak az égen ragyogva a csillagok és tudom, hogy odafenn FényZenét zenget a Magosság… és fölsuttogok, szívemnek összes szeretetével a Zengő Fénybe:

 

„Drágáim, legyetek áldottak, legyetek áldottak, legyetek áldottak, Imre és Anikó!”

 

Totális Metál Székelyudvarhelyen

/0 Hozzászólások/in /by

 

Írta: Bencze Mihály

A Pokolgép első magyar heavy metál együttes az 1980-as évek elején alakult, melynek az első albuma, az 1986-ban megjelent Totális metál korszakalkotó volt. A Pokolgép-ökoszisztémából rajzott ki a magyar metálszíntér fontosabb szereplője: Kukovecz Gábor gitáros, aki viszi tovább a Pokolgép nevet, Kalapács József énekes a saját nevén futó zenekart, Rudán Joe-val közösen az akusztikus Pokolgép-dalokat játszó felállást, Nagyfi László gitáros pedig az Oment, Paksi Endre az Ossiant, és még sorolhatnám az időszakos felállásokat. Erdélyben nagy kultusza volt a Pokolgépnek, melynek klasszikus felállása sohasem koncertezhetett nálunk, mert az ilyen zenét a Ceauşescu – diktatúra tiltotta. Ezt a 40 évvel ezelőtti meg nem tartott koncertet, ma 2023. február 17-én pótolták be.

 

Bencze Mihály: Bukarest és Brassó után Székelyudvarhelyen találkozhattam újra Kalapács Józseffel, a Totális Metál koncert előtt. Miért adtátok ezt a nevet ennek a rég várt koncertnek, miért nem Pokolgép koncert?

 

Kalapács József: Igen, tulajdonképpen itt a Totális Metál első lemezre utal és ezaltál az első időszakos, tehát a klasszikus Pokolgépes felállásra. Alapvetően azt vesszük észre, hogy hiába mondjuk a közönségnek, hogy ez a Totális Metál, úgy gondolják, hogy a Pokolgép zenekar.

 

Tarca László: Ami annyiban igaz is, hogy a klasszikus felállás még itt van. Meg a műsor szerkezetében is.

 

K.J: Mint a Mátyás király mesében, igaz is, meg nem is, hozott is, meg nem is. A valóság az, hogy az én tavalyi születésnapi bulimra szerveződött ez a csapat, 60. életévemet ünnepeltük és akkor az volt a célom, hogy minél több pokolgépész ott legyen. Az meg úgy alakult, hogy minden posztot még a hiányzó gitáros posztját is eredeti pokolgépessel töltöttük be. Az én időszakom utáni egyik gitárosa, Nagy Dávid jött, ráadásul még integráltam egy-két barátomat is, akivel most már sok egyéb produkcióban hosszú évek óta együtt játszunk. Nagyon sok embernek az a mindenféle betegségének és lelki bajának az alapvető oka, hogy ahova dolgozni jár, ott nem jó a légkör, itt viszont az van, hogy tényleg régi cimborák, barátok, munkatársak örömzenélése egyszerre zajlik, egy nagyon komoly tradicionális heavy-metal korszak felelevenítésével.

 

T.L.: Ez látszik is a színpadi munkánál, hogy nincs az a feszültség.

 

B.M.: Nektek nem csak a földrengés van a zenétekben, nemcsak dörömbölő ritmus, hanem a lírai számok mélységét és magasságát is átadjátok a közönségnek.

 

T.L.: Gyakorlatilag, ha jól megnézzük, akkor a dob az egy kísérő hangszer, az a jó dobos, aki úgy dobol, hogy nem játssza túl a dalt, de nem játszik kevesebbet sem. Tehát, az a jó dobos, akit nem veszel észre, hogy ott van a dalban, de ha nincs ott akkor hiányzik.

 

B.M.: Mióta dobolsz?

 

T.L.: 1966-ban kezdtem el dobolni, én zenészcsaládból származom, tehát a nagypapám is dobolt, hegedült, citerázott és nekem onnan jött az ihlet. Én már ötévesen rugdostam a dobot, mert volt. Emlékszem olyan pici voltam, hogy a nyakamig ért a lábcintányér állvány. Én 1972-ben már három zenekarban játszottam 12 évesen, felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahova végülis nem mentem el, mert nem akartam szomorú zenész lenni, én víg zenét akartam dobolni. Aztán elmentem a könnyű zenei szakra és gyakorlatilag 1979-ben már a Rockwell zenekarban játszottam, ami a Pokolgépnek a backup zenekara volt. 1984-ben basszusgitárt cseréltünk a Pokolgéppel, majd rá egy évre az Andris felhívott engem, hogy helyettesítsem a Pokolgépben s aztán itt ragadtam. Innen meg már történelem.

 

K.J.: Javíts ki, ha tévedek, lehet, hogy 12 évesen lettél dobos, de másodszorra akkor lettél, amikor a Pokolgépbe került. Emlékeim szerint te akkor kezdted fölszívni magad erre a speed metálos stílusra.

 

T:L: Igen, én klasszikus ütős-zenés képzést kaptam és a heavy metálról nem tudtam semmit. Nekem a Paksi Endre mutatta meg az Iron Maident, s nekem fel kellett nőnöm ahhoz a stílushoz, de ahhoz meg elég képzett zenész voltam, hogy megtudjam tanulni azokat a dolgokat, amik ahhoz a műfajhoz kellenek. Oda kellett tennie magát az embernek, emlékszem a Pokoli Színjátéknál egy nap alatt kalapáltam fel az egész lemezt.

 

K.J.: Rengeteget próbáltunk akkor, heti ötször napi nyolc órát. Amikor katona voltam, a zenekar bejárt a katonaságra próbálni, tehát szusszanásnyi idő nem volt akkor, sokat dolgozunk rajta.

 

B.M.: Ti voltatok az első magyar havy metal zenekar, nektek kellett egy új világot teremteni, ezt volt egy nagy kihívás.

 

K.J.: Igen, mi ezt jól akartuk csinálni, ki akartuk fejezni magunkat, a gondolatainkat. Úgy akartunk kinézni, mint a nyugatiak, jobbak akartunk lenni, mint bárki. Az első lemezt a Mecki saját stúdiójában vettük fel. Amikor bekerültünk mindenkinek tátva maradt a szája, mert nem volt divat, hogy a zenekar bemegy és tudja a dalait. Az utolsó zörrenésig megvolt a fejünkben. Tehát, annak idején ez így alakult és szerintem a Laci másodszor igazán akkor lett dobos, mert előtte mással foglalkozott, nem ezzel a műfajjal.

 

B.M.: Na, most ugye a dob, az a grund, a hang meg fent van a sokadig emeleten. Mit jelentett énekesnek lenni a Pokolgépben?

 

K.J.: Alapvetően az egész egy nem teljesen öntudatos, megtervezett életút volt. Nálam az alázat az jóval később érkezett meg. Az elején én ösztönösen csináltam, ahogy esett úgy puffant. Egyetlen egy dologban voltam relatív profi, hogy képes voltam a kritikát sértődés nélkül befogadni. Én ezt elvárom mástól is, ha én mondok kritikát valakinek. De mindenből tanultam valamit, fontos volt a visszajelzés.

 

T.L.: A visszacsatolások egy olyan munkafolyamatot alakítottak ki a zenekarban, hogy attól lett átütő a Pokolgép. Jobban tudtuk prezentálni a metált, mint bárki más az országban, tőlünk volt a leghitelesebb.

 

B.M.: Ti voltatok a Jégtörő Mátyás, egy nemzedék nőtt fel a dalaitokon. Például ott vannak a volt diákjaim, akiknek mindig vittem a lemezeket, az iskolában titeket hallgattunk.

 

K.J.: Akkor megvolt az alap!

 

B.M.: Nálunk, a kemény diktatúrában egy olyan közösség volt, hogy kívülről tudták a dalt és a szöveget, tehát nem telefonról olvasták, nem kottából nézték, minden osztályban három négy gitáros volt, szünetekben énekeltek.

 

T.L.: Mi csináltunk egyszer valami Drakula-fesztivált, ahol kifejezetten az erdélyi forradalmat támogattuk. Az volt a meglepő, mert nem is tudtunk arról, hogy a magyar lemezeinket nálatok meg lehet vásárolni, mert hivatalosan ugye nem lehetett.

 

B.M.: Igen, két évenként engedtek ki, én a Józsefvárosi vasútállomáson szenet raktam a Sztálin lapáttal, parkban aludtam és nappal koncertekre jártam, így építettem a zenei kultúrámat. Aztán jöttetek ti, s a lemezeiteket csempésztem át a vonaton. A zenétekkel nagyon sokat segítettetek rajtunk, mert ezen a zenán felnőtt nemzedék öntudatosabb lett, mint az az elkényeztetett közösség, akik otthon ültek és a giccsesebb zenét fogyasztották.

 

T.L.: Ezek a generációk vannak itt a koncerten, akik ezt a dolgot megtapasztalták, azok jönnek most el.

 

K.J.: Én kimentem a tegnapi koncert után és megdöbbentően sok fiatal volt.

 

T.L.: Én azt vettem észre, hogy itt nem divat az, ami nálunk. Hogy kimegyünk és megrohannak az aláírással, itt azért fegyelmezettebbek az emberek.

 

B.M.: Mikor voltatok először Erdélyben?

 

T.L.: Én most vagyok először itt, én 1976-ban voltam Konstancán a tengerparton, de azóta én nem voltam.

 

K.J.: Én először az Ómennel voltam Szatmárnémetiben egy ilyen városi napokon, aztán szünet, majd megint mentünk az Ómennel és utána már a Kalapáccsal a Szelykefürdői Rockmaratonra, szóval itt Székelyudvarhelyen kezdődött el az erdélyi dolog. Az Attila fiai Társulat zenekarommal Bánffyhunyadon volt az első élő koncert a kalotaszegi magyar napokon, sőt még az alakulása is ott volt, egy pártrendezvény alkalmából voltunk meghívva, ott volt Vikidál Gyula is. Valójában egy kicsit ott csírázott ki a dolog.

 

B.M.: Most milyen érzés Székelyudvarhelyen lenni, hogyan reagáltak le az emberek, milyen volt a visszajelzés?

 

K.J.: Az internet most folyamatosan tele van velünk, de hozzáteszem, ahol mi most meg voltunk szállva, ott a civilizációtól elzárva voltunk, még majdnem áram se volt, nemhogy internet. Nem tudtunk hazatelefonálni, most délután kezdtem el nézegetni a visszajelzéseket. Nekem ez azért nem annyira új, itt azért mindig nagyon jó a fogadtatás, most valamivel könnyebb volt az utazás, mert repülővel jöttünk. De emlékszem, amikor legelőször jöttünk a Kalapács Zenekarral Szelykére, 16 órát utaztunk, és akkor azt mondtam: én megegyszer be nem ülök a buszba ilyen hosszú útra, aztán mikor vége volt a bulinak kérdeztem, hogy mikor jövünk megint, mert annyira megváltozott ez, miután éreztük a fogadtatást. Most már valamivel jobb az út, kicsit több a sztráda, mert régebb olyan utakon mentünk, hogy a kétsávos úton csak az egyik sáv volt járható, mert a másikon méteres, mély gödrök voltak. Persze volt sok kalandunk, el is tévedtünk, de a hollandi turné volt az egyik legérdekesebb. Indulás előtt derült ki, hogy vízumaink nem érkeztek meg. Mi akkor saját magunkat csempésztük át a határon.

 

T.L.: A belga-német-holland határon, ami olyan volt, hogy van egy belga falu, a másik fele meg már Németország. Odafele megúsztuk, de visszafele elkaptak a német rendőrök. Aztán nézték, hogy nincs holland vízumunk. Megkérdezték, hogy hogy jöttek maguk ide, ha nincs? Azt mondtuk: ugyanígy. Az egész gázsit oda kellett adjuk a rendőröknek.

 

B.M.: Csak Székelyudvarhelyen lesz a Totális Metál, vagy máshova is elmentek?

 

K.J.: Előbb-utóbb máshol is lesz, de alapvetően az a lényeg, hogy abban az esetben játszunk együtt, ha a régi körülményeket megtudjuk teremteni, hangban, fényben, látványban, közönségben. Elsősorban az lenne a legfontosabb, hogy minél méltóbb legyen az egész környezet, viszont ezt a koncertet ezt jól kielőzve a korát, már jó néhány koncertre hívtak volna ide, Erdélybe, de ezt már hosszú évekkel ezelőtt itt a mostani koncertnek a szervezője Kővári Attila már így megálmodta. Amikor létrejött ez a változat, abban a pillanatban elkezdte szervezni és tulajdonképpen már egyből igent mondott és megvalósította. Itt nyilván, hogyha a jövőben hasonlóan jó hozzáállással megleszünk keresve, akkor lesz még ilyen buli.

 

B.M.: Tehát, igény van rá.

 

T.L.: De ezt most látjuk, mert menetközben derült ki, azért maradtunk együtt. Maga a zenekarból akkor lett egy projekt, amikor a Budapest Parkban azt láttuk, hogy erre van érdeklődés, hogy ez kell.

 

B.M.: Sikerült-e nyugati turnéra menni és egy kicsit összemérni magatokat az angolszász metállal?

 

K.J.: Ilyen értelemben nem, voltak anno még a Pokolgép végén ilyen törekvések. Elmentünk klubturnéra a Benelux államokba, illetve egyszer-kétszer fölléptünk Ausztriában a Duna Fesztiválon stb. De voltunk mi előzenekar is pl. a Metallicának, Helloweennek. Turnéztunk nemzetközi zenekarokkal, voltak ilyen kapcsolatok. Volt kóstolgatás nyugatról, hogy valamit lehetne, de én annyira nem erőltettem, de ettől függetlenül belementem a játékba, az Ómennel olyan fokig jutottunk, hogy kimentünk Hollandiába és fölvettünk egy lemezanyagnyi angol nyelvű felvételt egy nagyon nívós stúdióban. Nekem jó volt hallgatni az anyagot, de az amerikai producer, aki forgalmazta azt mondta, hogy kettő számnak érti a szövegét és azoknál sem jó a hangsúly. Én akkor fújtam visszavonulót, amikor úgy volt, hogy kivisznek Hollandiába, ott egy énekessel éltem volna együtt, s egy éven keresztül ütött-vert volna, hogy tanuljam az angolt és azokkal a dalokkal foglalkoztunk volna, amiket ő írt meg nekem, tehát ezáltal magasabb színvonalasabb lett volna az angol szintje a szövegeknek. Viszont sokat játszottunk magyarul kint külföldi fesztiválokon és senkit nem érdekelt, mindenki boldogan üvöltözte a dalokat a nézőtéren. Nem éreztem ilyen szinten a hiányát, viszont amikor beszélgetni kellett, akkor nagyon. Pl. az amerikai Omen zenekar nagyon kereste a társaságunkat és próbáltunk beszélni velük, de annyira nem volt vicces, hogy nem érettük mit mondanak.

 

B.M.: Na, most egy érdekesség, én közelebbi viszonyban voltam Kóbor Jánossal, az Omegával. Ők angol nyelvterületen is adtak ki lemezt, és azt mondták, amikor Lengyelországban koncerteztek angol nyelven, akkor a közönség belefütyölt, hogy magyarul énekeljenek. Sokszor előfordult, hogy a magyarul elénekelt Omega dal sokkal jobban átütött lelkileg, mint az angol változata. A nyelvterületi csere elveszíti a közvetítését.

 

K.J.: Így igaz. Miután angolul énekeltünk, az első kritika, ami megjelent rólunk a Benelux Metal Hammer- ben az úgy fogalmazott, hogy a dallamos speed metál kedvelői mindenképpen hallgassák meg a magyar Pokolgép műsorát, de azért beleírták azt, hogy igaz nem tudjuk, hogy az énekes milyen nyelven énekelt, de reméljük, hogy magyarul. Tudták, hogy angolul próbálkoztam, de hát nem hasonlított.

 

T.L.: Az az igazság, hogy egyébként is magyarországi sajátosság az, hogy mi tartalmas szövegeket várunk. A kinti kultúra az nem követeli ezt a fajta stílust, amit mi, a magyar könnyűzene kialakított a 60-as évek elejétől, hogy tulajdonképpen megzenésített verseket énekelünk.

 

K.J.: A turnéba mi úgy mentünk ki, hogy angolul énekeltünk, viszont amikor legközelebb megint mentünk, a közönség nem angolul énekelt, ugyanis kint hagytunk egy csomó bakelitlemezt és megvették, elterjedt valahonnan, az egyik rádióban három hétig vezette a népszerűségi listát. A legérdekesebb az volt, amikor a közönség várt minket a koncerten és fonetikusan énekeltek magyarul.

 

B.M.: Nálunk a zene nevel, ezért nagyon fontos. Egy-egy együttes a fiatalságnak a magyar öntudatát itt Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken sokkal jobban segítette, mint lehet a hazai elpuhult fiatalságnak, amit a Kádár rendszer nevelt. Itt nem tudták az identitást letörölni és ti a zenével és a szöveggel nagyon sokat segítettetek. S akkor itt kérdezném meg: hogyan születik meg nálatok egy dal?

 

K.J.: Ezer módon, alapvetően mikor mi születik előbb, van, amikor egyszerre születik meg a dallam a szöveggel, s akkor azt veszi körül a hangszerelés. De nagyon sokszor a dobos szerzi a legtöbb dalt, de mivel dobos fejjel gondolkozik, ezért általában vannak érdekes dalai, vért izzadunk, hogy megtanuljuk.

 

T.L.: Meg a kényszer az nagyúr. Mi a harmadik lemezünkkel dolgoztunk, a szövegírónk Józsa Béla nem volt eléggé kreatív akkor éppen, már a feljátszó helységben nyomtuk a nótákat, lent a zenekar másik fele meg írta soronként a szöveget. Így születnek a dalok, mindenki mond valamit.

 

K.J.: Az utóbbi időben, amiket írtam dalszövegeket, azokat, ha nem énekelem három hétig, akkor újra meg kell tanulnom.

 

B.M.: De ez is egy nagy kérdés, hogy ilyen nagy időtávban az összes, dalra hogyan lehet emlékezni.

 

K.J.: Az újakkal van baj, a régiekre mind emlékszek, azok jobban megmaradnak. Egyébként a régi, klasszikus Pokolgépnél mindenki mindenbe beledumált. Tudjuk, hogy melyik számnak a dalát, szövegét ki kezdte el, írta meg végül.

 

T.L.: Volt egy konstruktív munka, mert mindenki egy irányba húzta a szereket. És az volt a nagy abban az időben a Pokolgép szövegeiben, hogy a gyerekek, akik éneklik a dalainkat, azok úgy énekelhetik, hogy nem kell tartaniuk semmiféle retorziótól, mert a másik, aki mellette van az ugyanúgy érez. Tehát, beleordíthatja a világ pofájába a saját fájdalmát. Ez már Magyarországon is így volt, s mi nagyon jól rátaláltunk erre, ezért volt Józsi is nagyon hiteles. Ő volt az az életérzés, amivel nagyon hitelesen tudott közvetíteni a fiataloknak. S miközben más műfajoknál nem kérik számon egy énekestől, hogy úgyis viselkedj, ahogy a szövegeid szólnak, tőlünk tényleg megkérdezték, hogy tényleg bőrpizsamába alszotok? Persze!

 

K.J.: A korai időszakban télen-nyáron bőrben jártam, s nem csak azért, mert ezt így kellene. Volt olyan, hogy vettem egy normálisabb ruhát, s úgy éreztem, mintha mindenki engem nézne, hogy milyen rosszul nézek ki.

 

B.M.: Rengeteg élményetek volt ennyi év alatt. Egy Pokolgép enciklopédiát nem tudnátok megírni? Itt nálunk Erdélyben merült fel, hogy ezt a korszakalkotást papírra kellene vetni. Nemrég jelent meg Szentesi Zöldi László – Rudán József: Rudán Joe Könyv, ami életrajzi könyv. Ez is egy korszakot ölel fel.

 

K.J.: Ahhoz, hogy valaki ezt igazán megírja, benne kell legyen és beszélnie kell folyamatosan mindenkivel, mert nem ugyanúgy emlékszik mindenki rá. Ráadásul az évek sokszor rossz dolgokat megszépítenek, úgyhogy én egyébként már jó ideje érlelem ezt, de nem a Pokolgépről, hanem úgy általában az egész életfolyamatomat papírra vessem. Viszont, pont az a nehéz benne, hogy az én memóriám hézagos, ahhoz, hogy mindent felelevenítsek egy mérhetetlen munkát kell belefektetni, már a Joe-nál is azt láttam, hogy irgalmatlan nagy meló volt összehoznia a könyvet. A külföldi sztároknál sokszor nagyon rosszul sikerülnek az ilyenek, megírnak valamit, fényképekkel illusztrálva és kész. Én úgy gondolom, hogy egyrészt nemcsak sztorikból áll a rocker élet, ez a mi életünk. Ezt elbagatellizálni nem lehet.

 

B.M.: A dalok könyvben, kotta formájában megjelentek-e? Gondoltatok-e erre? Ez nagy segítség lenne a fiatalabb zenész nemzedéknek.

 

T.L.: Dávid mondta, hogy ő a Gáborral egyszer nekiugrott ennek, hogy az első négy lemeznek megcsinálják a tabulátorúját, de amikor meglátták, hogy mekkora meló, abbahagyták.

 

B.M.: A szöveg megérdemli, hogy külön, mint vers, egy kötetben megjelenjen.

 

K.J.: A Joe-val már régóta beszélgetünk arról, hogy csinálunk egy ilyen szelíd metálos verskötetet, csak még nem volt meg a teljes alapötlet. De ezt a Totális Metállal nagyon jól meg lehetne csinálni, s akkor lenne tabulátor is. De oda kell egy nagyon komoly zeneprofesszor, aki meghangszereli és azt kottára veti, hogy szimfonikus rock legyen, nagy kórussal stb. Egy nagy koncertet biztos össze lehetne hozni, a költségvetés persze brutális lenne.

 

B.M.: Következő lemezre gondoltok-e?

 

K.J.: Felmerült, de csak beszélgettünk róla. Úgy voltam vele, hogy azzal a múlttal, ami van, elkerülhetetlen, hogy összemérés legyen. Ha ez a zenekar már eleget játszik együtt ahhoz, hogy úgy érezhesse, hogy ez egy létező és tartós banda, aki most már újra van és ez nem egy ilyen alkalmi összeröffenés. Még akkor is az kellene, hogy valahogy feszítő érzés legyen mindenkiben, hogy van valami közlendője zeneileg, tartalmilag, nyilván nem olyanok a gondolataink most, mint 20 évesen. S hogy ezek a gondolataink mérhetők legyenek.

 

B.M.: Melyik a kedvenc számod?

 

K.J.: Ha egy óra múlva is megkérdeznéd, nem ugyanazt mondanám. Mindig hangulattól függ. Így hirtelen ahogy feltetted a kérdést, most eszembe jutott egy nóta, amit alig játszottunk életében. A Most már elég dal, de a Vallomást is nagyon szeretem, nehéz ezekre azt mondani, hogy kedvenc. Én eléggé alázathiányosan éreztem magamat a zenekarban, de az a lényeg, hogy így hozzáfejlődtem.

 

Alig fejeztük be a beszélgetést, már színpadra lépett a magyarországi Agregator együttes. Egy nappal ezelőtt az Akela is bemelegített. Az Agregator metál zenéje, úgy hatott, mint egy nagyüzemben a döndülő több tonnás kalapácsgépek rengése, vagy mint a világháborúban egymással szembefordult katonák élet-halál harca, ágyúdörgés, puskaropogás, hulló bombák őrjítő robaja. Végre jött Kalapács, aki örömmel üdvözölte a zsúfolásig megtelt Siculus Ifjúsági ház koros és fiatal rockereit, és kezdődött valójában egy klasszikus Pokolgép-koncert. Nagyfi László, Pazdera György és Tarca László is beöltözött a metál-egyenruhába, Nagy Dávid gitárjátéka fűszerezte a dalokat. Dob, basszusgitár, szólógitár tökéletes alapot biztosított Kalapács József és Rudán Joe fantasztikus szóló illetve duett énekeinek, amihez hozzájárult Kalapács-Ódor Cintia női hangja is. Nehézgépek zajában, illetve szőnyegbombázások közt vibráló ”rockmunkások és rockkatonák” lelkivilágába a Pokolgép lírai számai hozták el a katarzist, a megváltást, amihez a termet megtöltő tömeg őszinte éneklése is hozzájárult. Nagyszerű buli volt, köszönjük!

Mélységben és magasságban is siker! Magyar Filmnapok Brassóban

/0 Hozzászólások/in /by

 

Írta: Béres Vivien Beatrix

Idén 2023. március 24-26 között rendezték meg másodjára a Brassói Magyar Filmnapokat. A vetítések helyszínét az Astra Mozi biztosította. A rendezvény főszervezője, Toró Tamás elmondása szerint, fontosnak tartották, hogy a filmműsor összeállításában részben Erdélyhez kapcsolódó alkotások is szerepeljenek, így a programban helyet kapott a brassói születésű Halász Gyula fotóművészről készült Párizs szeme – Brassaï és az Olimpiai álom Erdélyben című dokumentumfilm, valamint a csíkszeredai Erőss Zsoltnak emléket állító Mélységek és magasságok játékfilm. A Filmnapok palettáját tovább színesítette A játszma című dráma nagyjátékfilm, illetve a fiatalabb közönség igényére is gondolva, A kuflik és az Akármi animációsfilm.

Az eseményt teltházas közönséggel nyitotta meg a 19 órától kezdődő Mélységek és magasságok (r.: Csoma Sándor, 2022). A film érdeklődését tekintve annyira jónak bizonyult, hogy vasárnap 26-án, újból levetítették. A nézői fogadtatás sikere nem véletlen, s bár igaz, hogy a film Erőss Zsolt hegymászó életének szakaszait is feleleveníti, a történet mégsem róla szól.  A központi téma – ahogy a cím is remekül kifejezi – a női lélek mélységére és magasságára koncentrál. Arra ahogyan a főszereplő Sterczer Hilda (Pál Emőke alakításában) megéli férje, Erőss Zsolt (Trill Zsolt) elvesztését. A történet Hilda kálváriájával kezdődik, amikor megtudja, hogy férje, aki első magyarként már a Mount Everestet is megmászta, himalájai útján társaival együtt eltűnik. A sajtóorgánumok folyamatos lelki harca során, Hildában teljesen megszűnik a remény. Figyelembe véve, hogy ő is gyakorlott hegymászó, tisztában van az ottani életkörülményekkel, pontosan tudja, hogy férje egyedül nem élhette túl. A film, azonkívül, hogy az elvesztés feldolgozását boncolgatja, még ennél is mélyebbre megy. Mi történik akkor, ha a képzelet felülkerekedik a realitáson? Ha tudjuk jól, hogy elvesztettünk valakit, de mégsem tudunk ténylegesen meggyőződni róla. Erőss Zsolt holtteste nem kerül elő, a halálát mindössze megérteni lehet, az elfogadás lánca szétszakíthatatlanak tűnik Hilda szemében. A film a feleség megpróbáltatásain keresztül próbál, ha nem is választ, de kiutat mutatni a gyász kegyetlen karmaiból, mindezt úgy, hogy közben a párkapcsolatra, és a családban nélkülözhetetlen szerepekre is hangsúlyt fektet. Hogy lehet túlélni azt, ha egy nő elveszti a szerelmét, s vele együtt gyermekeinek édesapját? Hildának le kell másznia a hegyről, hogy megkaphassa a feloldozást. A film végén egy rövid dialógust halhatott a közönség, amiben a Filmnapok egyik szervezője Dan Burlac, Domokos Jenő alpinistával beszélgetett.

A következő nap repertoárja három különböző műfajú filmmel várta a nézőket. Március 25-én, délben a gyermekekre irányult a hangsúlyt, hiszen A kuflik és az Akármi című rajzfilm (r.: Jurik Kristóf, 2021) került vetítésre. A mesefilm Dániel András gyermekkönyv-sorozatának alapján készült Scherer Péter fergeteges szinkronizálásával. A fiatalság tizenegy humoros történetbe kaphatott betekintést megismerve a hét kuflit, Zödönt, Pofánkát, Tituszt, Hildát, Valért, Fityircet és Bélabát.

Délután 17 órától a Párizs szeme – Brassaï (Borsody István, 2022) dokumentumfilm került vászonra. A film Halász Gyula – művésznevén Brassaï – életét és munkásságát ismerteti, de az akkori korrajzról, a második világháború előtti párizsi művészvilágról is beszámol. A Brassóban született Halász Gyula a huszadik század egyik legkiemelkedőbb fotó- és képzőművésze volt, aki elhagyva a Barcaságot, Párizsban telepedett le. A filmben kifejezett hangsúlyt kap Brassaï és kortársaival való kapcsolata; egy elit művészközösség tagja lehetett, Picasso, Dalí, Matisse barátságát élvezte. A filmben interjút adott Erdélyi Lajos fotós és Lengyel Atty zongoraművész, ők személyesen ismerték – ahogy a családja nevezete – Gyulust. Brassaï személyisége éppolyan különleges és összetett volt, akárcsak a művészete. Stílusát kíváncsiság, mély érdeklődés jellemezte, nemcsak a fotózás és a festészet területén tevékenykedett, színészkedett és írt is. A dokumentumfilmben több érdekesség is kiderül, például a sokak által ismert Titanic film egyik „kellékéhez” is Brassaï neve fűződik, hiszen a Jack által lerajzolt Madam Bijoux képet maga Halász Gyula fényképezte le. A film után Bálint Ferenc a Brassaï Magyar Adás szerkesztője Borsody István rendezővel beszélgetett.

A szombat estét A játszma (r.: Fazakas Péter, 2022) nagyjátékfilm zárta. A drámában és krimiben gazdag alkotás amellett, hogy Kulka János kiváló visszatérésének adott lehetőséget, olyan szereplőket vonultatott fel, mint Nagy Zsolt, Hámori Gabriella, Staub Viktória, Szarvas József vagy Scherer Péter. A történet az 1960-as évekbe tekint vissza, ahol Jung András (Nagy Zsolt alakításában) és felesége Éva (Hámori Gabriella) a párt hűséges tagjaiként dolgoznak. András abban reménykedik, hogy megkapja főnöke pozícióját. Ez persze nem bizonyul ilyen könnyűnek, hiszen kollegája és a Markó Pállal lezáratlan ügye akadályokat állít elé. A film fordulatokban gazdag, mindvégig fenntartja a figyelmet, egymásra épülő taktikai szegmenseket vonultat végig. Ráadásul a szimbólumokat sem mellőzi, izgalmas párhuzamba kerül a megjelenített képvilággal. Előtérbe kerülnek az emberi kapcsolatok, azon is belül a férj és feleség közötti kötelék, a család és az állambiztonság iránti töretlen vagy éppenséggel törékeny hűség. De, mint sokaknál, úgy ebben a filmben is a hatalom érzelmeket elsöprő ereje érvényesül. A maszkulin felsőbbrendűséget alábbhagyva, a női karakterekben formálódik meg a hegemónia, végül ők győzedelmeskednek. Noha, a győzelem az emberi kapcsolatok konkrét megsemmisítését hagyja maga után, a kitűzött célok és elképzelések mindig megvalósulnak. A film bár ellentétbe ütközik, hiszen az „aki nem akarja, az megkapja” elhangzott kijelentés köré épít egy, a későbbiekben kulcsfontosságú megoldást, Markó Pál (Kulka János) a főhős legnagyobb akadálya, s belső félelme pontosan kitartó akarata miatt lesz képes valóra váltani utolsó kívánságát. A játszma izgalmas, romantikával átitatott, történelmi időket idéz, s újabb példája a hatalom által és érdekében elkövetett tisztességtelen, kiábrándító, folyamatos fondorlatokba átívelő emberi cselekvéseknek.

A Filmnapok a megismételt Magasságok és Mélységek után, az Olimpiai álom Erdélyben (r.: Szarka Nóra, 2022) című dokumentumfilmmel zárult. A forgatókönyv Csortos Szabó Sándor, Killyéni András Péter: Olimpiai álom a Radnai-havasokban könyve alapján készült, és a máramarosi Borsafüred megvalósulatlan olimpiai történetét, a nagyra szőtt terveket, a romokat és ma is álló létesítményeket mutatja be. 1940-be visszatekintve, Borsán a téli olimpia megrendezését tűzték ki célul, de az 1947-es párizsi béke meggátolta az ötlet létrejöttét. Bár az ötkarika helyszíne nem, de annál inkább turisztikai látványosság és a téli sportok megvalósítója lett.

A Brassó Magyar Filmnapok nagy figyelemnek örvendett, s nemcsak a barcasági, de a sóvidéki közönség részvételére is számíthatott. A rendezvény szervezésében a Bukaresti Liszt Intézet igazgatója, Kósa András, Veres Emese Gyöngyvér, Dan Burlac, Sipos Attila és az Áprily Lajos Főgimnázium önkéntes diákjai segítettek, illetve Domokos Írisz-Kamilla adott tájékoztatást a filmek rövid ismertetőjéről.  A Filmnapok támogatói: Brassó Város, Magyar Kormány, Petőfi Sándor Program, Brassói RMDSZ, Bukaresti Liszt Intézet, Brassói Lapok, Brassai Magyar Adás, Massimo Étterem, Czell Sör.

Színházi Világnap

/0 Hozzászólások/in /by

Írta: dr. Bencze Mihály

 

  1. március 27-én tartotta évadnyitóját a Párizsban működő Nemzetek Színháza, és erre hivatkozva 1961-ben a Nemzetközi Színházi Intézet bécsi közgyűlése határozatban fogadta el azt, hogy ez lesz a Színházi Világnap, és 1978-tól a világ valamennyi országában üzenettel köszöntsék e napot.

Az idei színházi világnapon Samiha Ayoub egyiptomi színésznő üzenetét olvasták fel a színházakban: „A színház esszenciája a tiszta emberi cselekvés, ami az életen alapszik. Amit mi a színpadon csinálunk, az maga az élet, amit a semmiből hozunk létre, olyan mint az izzó parázs, ami szikrázik a sötétben, világosságot és meleget ad az éjszakában”.

Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Ház szervezésében, 19 órától az Aradi Kamaraszínház bemutatta Alina Nelega Rudolf Hess tízparancsolata drámáját. Lung László Zsolt, a kézdivásárhelyi színház igazgatója a következőképpen nyilatkozott: „Mi egy három napos stúdió előadás sorozattal készültünk a színházi világnapra. Mind a három előadás különböző témát világított meg. Rudolf Hess tízparancsolatát, már több éve próbáltuk lehozni, végre az idén sikerült. A darab szövege és mondanivalója, valamint az aktualitása kimozdította a közönséget a komfortzónájából, és a prekoncepcióját és félre kellett tegye. Az előadás fizikailag is közel volt a közönséghez, ezért volt meghökkentő is. Merész, elgondolkodtató előadás volt, de ez is volt a cél”. Tapasztó Ernő az Aradi Kamaraszínház igazgatója rendezte a darabot: „Ez az előadás immár 15 éve tart, ez volt az Aradi Kamaraszínház első bemutatója. Alina Nelega könyvét Annamária Pop Rudolf fordította magyarra, többször átolvasva sikerült ezt a rendezést véglegesíteni. Harsányi Attila a Miskolci Nemzeti Színház Jászai Mari-díjas színésze és rendezője vállalta a főszerepet. Mivel Attila május 28-án lesz ötven éves, ezt a darabot még 43 évig fogjuk játszania, azaz 2066-ig, ugyanis Rudolf Hess 93 évesen halt meg. Ha mi már nem leszünk, akkor talán fiaink folytatják”.

Rudolf Walter Richard Hess (Alexandria, 1894. április 26. – Nyugat-Berlin, 1987. augusztus 17.) az I. világháborúban egy bajor önkéntes ezredben harcolt, Romániában tüdőlövést kapott, részt vett Verdun ostrománál. A világháború után kommunistaellenes szervezetekben harcol, 1920-tól Hitler személyes titkára lesz. A müncheni sörpuccs miatt bebörtönözték, Hitlerrel együtt raboskodott, ahol ő gépelte le Hitler Mein Kampf művét. 1933-tól Hitler helyettese, aláírta a nünbergi faji törvényeket, ő találta ki a Heil Hitler! köszöntést, és a Führer elnevezést is. Fokozatosan háttérbe szorul, Hermann Göring mögött immár Hitler második embere marad, ez nagy lelki törést okoz számára. 1941. május 1-én, titokban Angliába repül, hogy a két ország közötti békekötésről tárgyaljon, sikertelen tárgyalások után az angolok a Towerbe zárják. Nürnbergben bíróság elé állították, életfogytiglani börtönre ítélték, amit Spandau börtönében kellett letöltenie. Ő volt az egyetlen vádlott, aki azt mondta Ich bereue nichts, azaz Nem bántam meg semmit. 93 évesen halt meg, halála körülményei tisztázatlanok.

Ezzel a pörgősre szerkesztett drámával Alina Nelega belemászik Hitler árnyékemberének, Rudolf Hessnek a tudatába, a lelkébe, olyan figuráéba, aki kitalálta a pokoli gépezetet, aki az első világháborús veszteséget mindenáron meg akarja torolni, és hazája becsületét vissza akarja szerezni. A zavaros elméjű Hesst, a náci eszme által űzött, Jézus- és hitvesztése miatt a Führerbe kapaszkodó figurának mutatja, hol minden emberséget felemésztett, bűnét látni képtelen állatnak, hol mint félelemtől földig rogyó sérült léleknek. Ő a számító, ínyenc gyilkos, a gyerekkorától kezdve homoszexuális hajlamokat mutató kéjenc, aki fekete papi zubbonyában, magát tisztának és ártatlannak gondolva, végül az öngyilkosságra készül. Harsányi Attila ugyanabban a maszkban játssza a jeleneteket, a fehér-fekete, a fény és a sötétség élesíti a mondanivalót. Rudolf Hessként él együtt a figurával, szenved, lenéz ránk, a fensőbb világából. Führerként fröcsögi ránk a női nemet elutasító és megalázó mondatait. Gyakorlott szofisztikusként, szenvtelen arccal igazolja a rémtetteket. Néha a piros tál az élet reményét villantja fel, de nemsokára nyersen marcangol húscafatokat, és saját keze is a húsdarálóban végzi. Ez a piros szín már a fizikai halál elővetítése. Felső testét vízben mossa, de a lelke, a tudata nem tisztul. A tízparancsolat a judaizmus és a kereszténység alapját képező legfontosabb vallási és erkölcsi parancsolatokat tartalmazza, amelyet a Biblia szerint Jahve adott Mózesnek a Sínai hegyén, 40 napos böjtje után, két kőtáblára írva. Mózes egyetemes Istene, és Hesse halandó emberből lett Führer-istene, a tízparancsolat hatalmi explicitálási dinamikájával ledöbbentő önvizsgálatot vált ki a nézőkben. Az emberben alvó párhuzamos világok Mefisztó-keringőre összecsapnak, fausti alkuk lánca csörren. Az állítólagos öngyilkosság rövidzárlata, elsötétítti a szíveket és a teret. A ledöbbent közönség alig mert tapsolni, lassan ébredt a kábulatból, persze utána meg nem szűnő vastapssal jutalmazta a színészt.

Harsányi Attila elismert színész, számtalan díj tulajdonosa, ezért a szerepéért megkapta a Fesztivál nagydíj és trófea díjat, a Színészek a színésznek-díjat, valamint a Ştefan Iordache-díjat. Harsányi Attila előadás után ezeket mondta: „2008. március 28-án volt az első előadás, a mostani a 76-ik. Elképesztő szériát éltünk meg vele. Ezt a szöveget nekem elmondani a rettegéssel egyenlő. A színpadon én nem azonosulok Hess személyével, betartva a szövegkönyvet a saját tébolyommal próbálok megbirkózni, és ez a szöveg alkalmas arra, hogy azt a belső sajátos tébolyt, amivel én is rendelkezem, mint magán ember, azt nagyítsam fel. Nem tudom igazából Hess hogyan próbált elszámolni a lelkiismeretével. A színpadon érdekes pillanatok történnek, amikor nagyon belemelegedek a szerepbe, néha elveszítem az önkontrolomat, akkor belelátok a pokolba, látom, hogy ezek az emberek a pokol melyik bugyrában fészkelnek. Rettenetes, ahogy ez az ember próbálja saját lelkiismeretét tisztára mosni. Kívánom, minden ember legalább egyszer menjen be oda és csinálja helyettem ő is végig, matematikai pontossággal elemezze lelkiismeretét, végezze el az önvizsgálatot. Ez a Hess mindig felmenti magát a parancsolatok alól, nem ölt, nem lopott csak minőségileg égetett, és egy keveset tulajdonított, nem paráználkodott, csak kihasználta az alkalmat. A Führer- isten elfordult tőle, ez tragédiában végződik nála. Kegyetlen az ember, küzd, kapaszkodik, próbálja magát megértetni, de nem veszik észre az emberi arcát, nem akarják érteni, így megkeményedik, megvadul, és onnan már nincs visszaút. Nem emeli fel a leesett öreget, inkább átlép rajta, állati viselkedéssel rohan a vesztébe. Számomra ez a darab egy egyszemélyes Faust volt. Mindig jól esik, ha a közönségben az önelemzést kiválthatom, hisz ez vezet a katarzis felé, remélve, hogy mindenki jobb emberré válik”.

Berecz András a magyar népnevelő

/0 Hozzászólások/in /by

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Írta: dr. Bencze Mihály

 

Berecz András énekes, mesemondó, folklórkutató és előadóművész, az Ökrös és az Egyszólam együttesek alapítója, 1957. október 29-én született Budapesten. Felvidék, Erdély, Moldva, Nagykunság településein gyűjtött dalokat, meséket, tréfákat. Előadásaival végigjárta a nagyvilágot, a torontói York Egyetemen magyar népzenét is tanított. Megjelent lemezei: A szél patkójától a kő is szikrázik, Egyszólam, Vásárfia, Kalotaszegi mulatónóták, Megütik a dobot, Kőkertben liliom, Felítő, Szegen csengő, Sinka-ének, Legényes, Sördal, Hazakísérlek, Angyalfütty, Láttam a Holdat előttem. Könyvei: Bú hozza, kedve hordozza, Magon nőtt énekesek iskolája, Rokonok söre, Sose Sára. Filmjei: Ez úgy igaza, ahogy hiszitek, Dokumentumfilm. Munkásságát a következő díjakkal értékeltek: Népművészet Ifjú Mestere díj, Magyar Művészetért Alapítvány díja, Magyar Köztársaság Arany Érdemkerest, Magyar Örökség díj, Március 15 díj, Alternatív Kossuth-díj, Prima díj, Szer Üzenete díj, Kossuth-díj, Tiszteletbeli Székely cím. A 12. Brassói Magyar Napok alkalmával 2022. szeptember 11-én egy csodálatos előadást tartott fiaival. Berecz András 2023. január 7-én a Kopecsni Gábor által alapított és működtetett Felföldi Dalia Iskola meghívottja volt. Ekkor sikerült elbeszélgetnünk.

Bencze Mihály: Megkérdezném, hogyan indult el a pályád? Kicsit menjünk vissza a gyerekkorodhoz, hol nőttél fel, a család, az iskola milyen hatással volt rád, hogy egy ilyen értékes karrier áll mögötted?

Berecz András: Budapesten születtem, édesapám Berecz István a felvidéki Sőreg faluból származott, édesanyám Tanka Mária, Alföldön, Kunhegyesen született, s annak meg is maradt örökké, hiába kergette fel Budapestre a munka. Négy évet járt iskolába és az eredetiségét annyira megtudta őrizni, hogy mindenki, aki ismerte, csak bámulta és kacagta. Tehát, roppant eredeti észjárás, fékezhetetlen humor jellemezte és erős hajlama volt az iróniára, de az emberszeretet miatt mindig fékezett a kritikán, mindig határok között mozgott, nagyon figurás volt, de soha nem bántó. Én azt hiszem, hogy a mesterségemet tőle kaptam. Budapesten furcsaságnak számítottam mert édesanyám 43 éves korában szült, televíziónk pedig soha nem volt. Ez a két dolog szintén hozzájárult, hogy én népdalénekes és mesemondó legyek, mert egy időkapszula volt a Vadász utca 27. ahol én éltem. A szüleim emlékei, a kortársaim, nagyszüleinek emlékeivel voltak azonosak. Az, hogy televízió nélkül éltünk valahogy úgy hatott, hogy nem volt, ami kikezdje a szüleim szavát, nem rakódott rá se rajzfilm, se a hírek, se a filmek. Én ezekből kimaradtam. Egy búra alatt nőttem fel és ami világot bevittem az iskolába, mondatról-mondatra mindig megfurcsállották. Mondok egyébként egy példát: az ősemberről tanultunk általános iskolában, éreztem, hogy ez most az én időm, feldobtam a kezem. Andriska, mit akarsz kisfiam? – kérdezte a tanárnő. Hát, hogy édesanyám látta az utolsó ősembert. Mondanom se kellett, hogy nemcsak az osztály röhögött, hanem szegény tanárnő is érezte, hogy ez pedagógiai baklövés, dehát ő is kuncogott. Itt nincs mit csinálni, már megint miféle dolgot eszeltem ki. Na, de ki volt megbántódva? Én. Nem tréfának szántam. Otthon megkérdeztem édesanyámat, hogy te mivel áltattál engem, mert az egész osztály kiröhögött. Nem te mondtad, hogy láttad az utolsó ősembert? Azt mondja: dehogynem. Na akkor mondom, ezt most részletesen meséld el. Hol találkoztál vele? A Kunhegyesen szembe jött veled? Nem, azt mondja elment Budapestre nagyapámmal a cirkuszba. Húsz fillérért megmutatták az utolsó ősembert egy pokrócon. Félrehúzta, szőrös volt a melle, láncon volt egy hatalmas agyarral. Ezt édesanyám úgy elhitte, mint a mesét. Ő a hétköznapokban is legendákban élt, nem zavarta, hogy ezek a dolgok nem tapinthatóak. Szárnyaló fantázia, mértéktelen humor és hatalmas derű jellemezte. Aztán volt más érdekes dolog is. Mikor elmentem házibuliba, azt mondták: várjunk, ne együnk még. Kérdem: miért? Megvárjuk anyukát, hogy leüljön. Kérdem: nálatok oda szokott ülni anyukátok az asztalhoz? Én még nem is láttam ilyet. Mi ketten úgy ettünk, édesapám meg én, hogy ott volt mögöttünk édesanyám és felülről, mint az égből, lekanalazta a levest, ha fogyott akkor megint rakott. Mi addig ettünk amíg lefordultunk, akkor összehúzta a maradékot és azt ette meg. Én nem tudtam, hogy egy anya oda ül a többiekhez. És nem érezte úgy, hogy kiszorult valahova a mennyországba, hogy kiszorult volna az üdvösségből, hanem úgy ragyogott, mint egy égi jelenség. Na, ezt csak fölvázoltam, hogy kb. hol születtem. A lakás akkora volt, hogy egy ágyban aludtunk. Ha leugrottam az ágyból, falba vertem a fejemet, annyira kicsi volt, hogy ott megúszni egymást nem lehetett. Nem úgy van, mint az én lakásomban, hogy kezdek egy mondatot és már a gyerekek eltűntek a tetőtérben, tehát a mondat másik felét azt magamnak fejezem be. A szüleimmel egymás gyomrában voltunk, és amikor kinyitottam az ablakot, a vásárcsarnokot láttam. Lovasszekerek hozták a zöldséget, a jeget pl. a halasoknak, én nekem az nagyon tetszett, tudtam a kocsmájukat ezeknek a fuvarosoknak. Fűrészporral, forgáccsal volt felszórva azon járkáltak. A vidámparkban is ismertem őket, mert a vaskecskét ezek lökték meg. A vaskecske az egy olyan 20-25 kg tömbvas volt, azt meg kellett lökni s akkor az sínpáron ment fel egy komolyabb hegyre és ott meg egy koma, Rodin Gondolkodója volt fönn, nézte a mélységet, a melankólia felülmúlhatatlan vásáriszobra volt az. Akkor hátulról megbökte a vaskecske akkorát lökött a fickó, akkor ő bezuhant a mélységbe. Én onnan nem tudtam eljönni. Szóval ilyen gyermekkorom volt Budapesten. Édesapám 10-15 nyelven fordított, Rimaszombatba megtanulta a latint, s arra rápakolta az európai nyelveket.

B.M.: Egy ilyen különleges gyerekkor gyakorlatilag azt eredményezte neked, hogy nagyon jól megismerhetted az ember lelki mélységeit. Eltudtál szakadni egy mesterséges társadalmi kultúrától, és inkább a népi hagyományok mentén fejlődhettél. Hogyan alakult tovább a sorsod?

B.A.: A sorsom úgy alakult, hogy rajzolni szerettem, énekórán fájt, hogy abba kell hagyni. Művészettörténeten éreztem, hogy nekem a képek beszélnek. Azt éreztem, hogy ezen a vonalon kell továbbmenjek. Én, ha rajzoltam, nem lehetett elhúzni a papírtól. A képzőművészethez volt erős belső vonzódásom, úgyhogy én arról ábrándoztam, hogy rajzoló, festőművész, fametsző leszek. Édesapám ösztönösen gyűlölte a művészetet. Azt mondta: kisfiam, a művészet az buborékfúvás. A művészeknél hazugabb a Földön nincs, azok naplopók. Amúgy tüdőgyulladásban szoktak meghalni a manzárd szobában. És ezt énnekem olyan szépen felrajzolta, ebben benne van a Puccini bohém élet. Édesapám falusi ember volt, olyan értelmiségi ember lett, aki még kaszálni, szántani tudott. Az ő szemébe az a munka, amikor hajnalban fölkelsz, becsületesen dolgozol és este végignézel, azt mondod, hogy ma én ezt műveltem, megérdemlem a vacsorát. Budapestre feljőve nem látta értelmét se az írásnak, se a rajzolásnak, azt mondta annak 99%-a szemét. Amúgy, akiből értelmiségi lett, se a szórenddel nem tud bánni, se a magyar szavakkal. Olyan nemzetközi forgószél van itten, hogy a levedlett kacatot kapjuk fel. Mintha valahonnan kidobnának a várból egy nagy vacsoráról kis csontokat, s arról szopogatnánk le a sót. Kb. így nézett ki, a maga eredeti, nyers észjárással volt neki igaza. Én hálás vagyok azért, hogy ezt ő így látta. Egyébként a szüleim nagyon kétfélék voltak. Édesapám amikor rám nézett azt mondta: te miért ragyogsz fiam? Te belőled semmi nem lesz. Kimentem a konyhába. Kisfiam, miért lógatod az orrod? Te vagy a világ legszebb, legokosabb, legjobb gyermeke – mondta édesanyám. Nade pillanat, az igazság nem valahol a kettő között van? Egyik ezt mondta, a másik azt. Édesapám fülest adott, édesanyám meggyógyítgatta valamivel. Na, ilyen szélsőséges nevelést kaptam és örvendek, mert a szikra egy acélból és egy kovakőből pattant ki. Elmentem a jogi egyetemre, így alakult a jövőm, utáltam. Nekem, amikor azt mondták, hogy bizottság, vagy fölterjeszt, bedugult a fülem. Engem nem vonzott a felnőtt élet. Egész gyerekkoromban kérdezték, hogy mi akarok lenni. Az őszinte válaszom az volt, hogy semmi. De elkezdtem hazudni, hogy engem ne faggassanak tovább, mert a semmi az bonyolult. S akkor azt mondtam, hogy orvos akarok lenni – akart a fene. Én nem tudtam, hogy mi akarok lenni. A jogi egyetemen csetlettem-botlottam, kedves jóbarátokra tettem szert, ez volt a haszna. A katonaságot együtt megcsináltuk, szép volt, jó volt. De belül volt egy hang, aminek hála Istennek mindig muszáj volt engedelmeskedjek. Nem értettem, hogy mit mond, csak éreztem, hogy valamit mond, csak a lárma miatt nem tudom, hogy ez mi akar lenni. Azt mondta: énekes és mesemondó legyél – de ezt nem hallottam, mert nem tudtam, hogy van ilyen. Ha ezt nekem valaki megjósolta volna a tenyeremből, akkor lekacagtam volna. Hátranéztem és minden olyan egyenes volt, mint amikor a kötéltáncos az utca felett kifeszít egy zsinórt. Az ritkán kanyarog. De, amikor előre néztem, egy sötét, görbe lyukat láttam. Én nem tudtam mifelé megyek.

B.M.: Mikor indult el ez a népművelés, amit ilyen magas szinten folytatsz a mai napig is? Hogyan gördült tovább a pályád ott úgy ahogy megálmodtad a belső hangod irányításával?

B.A.: Előszöris édesanyám népdalokat énekelt otthon. Én ezeket tudtam. Édesapám rádiót hallgatott. Rá voltam tapadva a varázsszemre – az egy zöld kislámpa volt, ami mutatta, hogy rajta vagy-e a Szabad Európán vagy nem. Madridi rádiót hallgatott, annak is az európai adását. Ott a vendégmunkások üzentek haza Svájcból, Andalúziából. De az a gazdag zenevilág, meg az, hogy vonzódtak a családjukhoz, az énnekem, mint kisgyermeknek kijött a rádióból. Azokból a spanyol flamencokból, énekekből kijött, hogy van valami tragédia bennük. Hogy nem lehetnek otthon a családjaikkal. Csak ez az egy esélyük volt, hogy azt mondják a rádióban, hogy szeretlek titeket családom és itt a zene. Népzene volt otthon, mindenféle. Édesapám fütyülni tudott, gömöri nótákat. Édesanyám két bottal tudott táncolni – ez érdekelni fogja majd Kopecsni Gábor harcművészt. Úgy forgatta a botot, hogy még énekelt is hozzá. Én akkor nem tudtam, hogy az egy régies nagykunsági pásztortáncnak a fajtája volt. Fölkapta a partvist, annak a nyelét megütötte a tésztasodró fával, alul-felül és hátul koppintgatta. Ez háromféle hang volt. Ő úgy kikopácsolta a csárdást, hogy azt öröm volt hallgatni. A Gorkij könyvtárba elmentem grúz-abház-mongol népzenéket hallgatni. Egyszer csak belebotlottam egy ilyen lemezbe, hogy Magyar népzene 1. Rajeczky Benjámin. S ott volt egy moldvai csángó dal, avval kezdődött a lemez. Lefeküdtem vala az pataknak martjára, Sárig hasú kégyó bébútt az kebelembe, aki azt kiveszi félkarját megeszi. Anyám, édesanyám, hát kend azt kiveszi?. Nekünk nem volt szabad hozzányúlni, csak a nénike, aki ott ült a lemez mögött. Én megkaptam a fülhallgatót és éreztem, hogy gyökeret eresztek, zárásig ott voltam.

B.M.: A moldvai csángóknál egy nehéz, szocialista időszakban voltál ott. Mi volt akkor a benyomásod?

B.A.: Klézsén, Leszpéden jártam. 1979-ben egy kocsikísérő milicista a teherautósofőr mellett ült és meglátott, hogy az úton beszélgetek egy idős emberrel. Megállította a teherautót, kiszállt és a bácsira kiabált, rángatta össze-vissza előttem. Engem is megfogott és bevitt a rendőrségre, Bákóba. Egy autóban jött négy elhárító tiszt, kettő tökéletesen beszélt magyarul. Kérdezték, hogy mit keresek? Mondtam, hogy a tűlevelűek érdekelnek, mindenféle fenyőfajták. De ők meg mondták, hogy a bajuszomról és a hátizsákomról látják, hogy nem így van. Ezeket az öreg, kidőlt, bedőlt házakat fényképezem Amerikának. Ők azt mondták, hogy a szocializmus vívmányait, a gyárakat, épületeket kellene lefotózzam, rögtön elvisznek ezzel a kocsival. Hát nyugodtam mondjam meg, hogy kihez jöttem. Én persze a tűlevelűekért jöttem stb. Hálát adok az Istennek és a román milíciának, mert ők mutatták meg, hogy ez ér valamit. Az újabb generáció nem tudja, hogy mi penészes törülközőbe és szagolhatatlan zoknikba hoztunk át népzenét. A kazettákat belegyúrtuk, hogy ne vegyék el a határon. Na így kezdődött el, ezzel telt az ifjúságom. Sok barátom kiment autóstoppal Nyugat-Európába, én meg Moldvába, Csíkba, Háromszékre mentem és ez volt a legnagyobb örömöm. Amikor a bulgáriai törökökhöz mentem, ott is lefogott a bolgár rendőrség. Az is egy nyolcórás kihallgatás volt, kaptam valami savanyú levest. A zoknimba is belenéztek, kiforgatták a nadrágomat, kérték a fényképezőgépemből a filmet. Én meg kinyitottam a gépet, így a film a fény hatására használhatatlan lett, nem tudták meg, hogy mit fényképeztem. Amit így féltenek tőled, arra neked biztos szükséged van, ez olyan, mint a hátrahúzott nyílvessző. Egy darabig húzod, de egyszer elengeded. Ezzel megdelejeztek, mondtam: na én ide biztos, hogy visszajövök! Köszönöm, milicia! Mint egy jegyzetben aláhúzták nekem a lényeget. Ezek az énekek, amit itt mindenki tud, Magyarországon ezen úgy csodálkoznak, mintha dinoszaurusz lenne, akkor ez megmondandó helyzet. Ha az én műveltségem legszebb, leggazdagabb állapotáról, és nem értesülök, én nem rendelkezem. Ha eljövök érte, mint jogos jussomért, akkor bűnöző vagyok. Ezt ki fogja elmondani. Miért nem tudják a mostani fiatalok, hogy rothadó törülközőben és penészes zokniban hoztuk át a népzenét. Ez így volt, ez a mi történelmünk. Mára ez apróság, most máson van a hangsúly.

B.M.: A magyar népzene egy nagyon ősi tapasztalat eredménye hangjegyekbe foglalva. Hogyan látod a Kárpát- medencében a népzenék eloszlását, jelenét, múltját, jövőjét? Hiszen ezt közvetíted a fiatalság felé is. Érzed azt, hogy beletanulhatnak, hogy átadható? Az iskola sajnos nem mindig teljesíti ezt a zenei küldetést. Ezért van szükség művészekre, népnevelőkre. Hogyan látod ezeket az átadási, közvetítési folyamatokat?

B.A.: Én ezeket a lehetőségeket békaperspektívában látom, mert amerre megyek, ott mindenki szereti. Tehát, a teljes képet nem tudom megrajzolni, de én Torontótól Johannesburgig viszem a magyar népdalt és a meséket. Olyan lehetetlen helyekre, hogy én megálmodni nem tudom. A mesék és a dalok pofoznak engem a térképen.

B.M.: A népzene egy olyan mély ismeretet, kulcsot adott a kezedbe, amivel nemzetközi szinten bármely embernek a lelkébe be tudsz jutni. Hogyan valósult meg ez az utazásaid alkalmával?

B.A.: Vegyük Törökországot, ott megtanultam Adana környékén yörük pásztortörzstől egy nótát, egyébként van magyar párhuzama. Ahogy összegyűltek a leányok a temetőben, mert Ehmedet szemmel verték és meghalt szegény. Én ezt akármelyik buszmegállóba elfúttam, akármelyik faluban cigarettázó öregek közt, futballozó fiatalok közt… én előttem megnyíltak az ajtók. A szíriai határig, Hakkari tartományba ingyen mentem, mert nem engedtek se szállást, se közlekedést fizetni. Na most ez elég rég volt, akkoriban egyáltalán nem volt áram ebben a tartományban. A csoda minden énekléskor megtörtént, én úgy éreztem magamat, mintha egy láthatatlan kulcs volna a kezembe. S amikor megfoghatom, megnyílnak az ajtók, a lelkek.

B.M.: S nemcsak magyarul, hanem több nyelven is megtanultad a népdalokat.

B.A.: Most pl. a horvátországi árpád kori magyar templomban készítettem egy filmet. A 18. században horvátországi szerbek jöttek oda és a szerb pópa nem engedett be a szentélybe. Én ravasz voltam, mert csináltam ott egy-két betyárságot, kinyújtott kézzel ott a megtiltott részt is filmre vettem, de elkéstem a szerb nótával, mert mikor bezárta a templomot, s összegyűltünk s mondtam, hogy én egy szerb pásztordalt tudok. Ebben a nótában a szerelmét gyöngysornak szólítja. Ők nem azt mondják, hogy gyöngyöm, gyöngyvirágom, hanem gyöngysorom, mert sok örömöt vár tőle, s talán kapott is. Azt is láttam, hogy a pópának megroggyant a térde, már lett volna kedve kezdeni a dolgot elölről, be is engedett volna, de elszaladt az idő. Na ilyen élményem van a románságról is. Kolindákat énekeltem, meg ezt a bizonyos Miorițát, ebből három versszakkal tudtam fityegni. Na, ott se eresztettek el. Ez Jód mentén, Máramaros öregfatemplomokat filmeztem és húsvéti időben voltam ott. Elővettek nekem Horthy időkből olyan folyóiratokat, amelyek a kopasz nyakú tyúknak a betegségeit, a védekezést írják le román-magyar nyelven. Akkor, hogy hogyan lehet svájci tehenet megrendelni, milyen papírokat lehet kitölteni. Mondták: na ekkor jó volt a gazdaság. Tehát, összefoglalva, igen, a dalok meg a mesék is az embereknek a legtitkosabb szekrénykéit nyitogatják. Én, amikor megtartottam a műsort az érdekes része csak azután jött el. Nem mentek haza az emberek, körbevettek és olyanokat mondtak el, amit talán még otthon sem. Azt hiszem a dal és a mese az embert saját magához kalauzolja el. Saját magunkat nem könnyű megtalálni, mert lármás a világ, minden ki van találva, hogy egyébként ne találd meg magad. Aztán van, aki segít, kezet nyújt, és elvisz akár a szakadék széléhez.

B.M.: A magyar népmesék több évezred bölcsességét sűrítik, illetve előadják egy olyan nyelvezeten, amit a gyerek és a felnőtt is megért.

B.A.: Na ez a nehéz, okos dolgot érthetően előadni! És azért jó ilyennel előállni, mert éppen a korunkban az okos embernek egyik jelvénye az összeráncolt homlok, s az érthetetlen beszéd. Amikor valaki túl okos, egy idő után gőgös is lesz, és a maga tornyába felszorul. A mesében az a jó, hogy utál okosnak látszani. A legokosabb dolgokat bolondosan kell elmondani, ez nekem az egyik eszményem. Az évek során azt is megtanultam, hogy ezzel semmiféle spanyolviaszt nem fedeztem föl, előttem is sokan így gondolták. Pl. William Shakespeare, a színpad nagy bajnoka szintén észrevette, hogy emberjavító gondolatokat sohasem okos ember szájára kell adni, mert az dög unalom. Okos embert hallgatni senki nem megy el a színházba. Mert okos a feleségem, okosak a szüleim, a szomszédjaim, minek vegyek színházjegyet? De, amikor bolondosan mondod el, hogy közben a szavaid hátrafelé bukfenceznek, nevetnek, meghallgatnak, s otthon a párnájukat áztatják meg.

B.M.: Én a székely humor fele hajlok, mert az számomra ismertebb. Mert a székely is humorosan tanított, nem agyonverte a gyerekét, hanem a közösségét egy enyhe kikarikatúrázással tanította. Nem megbántotta, hanem mindig a jó fele vitte őket. Ezt a népmesék és népdalok is nevelőként tárják a világ elé. Hogyan viszed ezeket tovább, hogyan alkalmazod az előadásaidban?

B.A.: Úgy próbálom meg a mesét és a népdalt színpadra vinni, hogy jó arányban legyenek. Nagy erősség kétféleképpen kifejezni a gondolatokat. Amíg megzsibbadok a sok beszédtől, jön az ének, vagy fordítva. Így az emberek figyelmét nagyon könnyen fent lehet tartani. Ezt akkor jó művelni mikor a mesében abbahagyott gondolat megkezdődik a dalban. A dalban befejezett gondolat megy tovább a mesében.

B.M.: S ezáltal te a magyar lélek egyik legismertebb elemzője lettél. Milyen a magyar lélek, hogy tudnád megfogalmazni?

B.A.: Csak nagy általánosságokat tudnék mondani, s ahhoz, hogy ilyet mondjak, alaposabban kellene ismerni a más népeket. Vannak jó benyomásaim, egy német ember, aki Magyarországon élt sokáig, azt mondta: na azt aztán egyáltalán nem tudja megérteni, hogy a vonatablakban miért van kiírva, hogy kihajolni veszélyes és tilos. Hát azt mondja: nálunk kiírják, hogy veszélyes, s az elég. Mondom neki: jó helyen matatsz, mert a magyar ember nem ilyen. A magyar meglát egy ilyet, hogy veszélyes, arra megkérdi: mennyire? Tilos, ki mondja? Ez olyan, hogy ebben a helyzetben én magam is kíváncsivá válok, kinyitom egy icipicit, és kitartom a mutatóujjamat, s ha megvan még, örülök, hogy né, kitartottam és még van ujjam. Ha már megvan, akkor még kicsit kitartom a félszememet, hogy jön-e valami veszélyes faág. Nem jön. Akkor kihajolok, kitartom és a szembeszélnek oda tartom a mellem. Tehát, ez a nép az egy ilyen. Nem lehet nagyon tiltani neki. Amit tiltanak neki, azután érdeklődni kezd. De, amit magának tiltást kitalál, azt azért betartja. Nem törvénytelen nép, de a szabadságához nagyon ragaszkodik. Persze van ebben nehézség is. Közösségben nem tud úgy viselkedni, mint sok környező nép. Nem tud pl. annyira nyájba verődni- egy akarattal. A magyar embernek talán ez az egyik erénye, hogy egymáson próbálják meg magukat. Kicsit nehezebben kezelhetőek. Na, de ezek általánosságok, hiszen zavarba ejtően sok a kivétel. Az irodalma is hatalmas, úgyhogy erre a síkos talajra nem tévednék rá. Én ezt a nyelvet kaptam anyanyelvemül, ezért a műveltségért rajongok, mert olyan kimeríthetetlen óceán az egész. Nagyon jól érzem magam benne. Amerre járok, jól esik megmutatni a benne kevésbé hívőknek. Azoknak, akik ettől már elsodródtak.

B.M.: A műsoraidban a meséid, énekeid mellett a fiaiddal is táncolsz, egy igazi családi élmény nézni titeket. Hogy sikerült gyerekeidnek is átadni hagyományainkat, amit nem ápolni, hanem megélni kell. Ezt a módszert milyen módon tudnád elmondani, hogy a többiek is próbálják a gyerekeiknek, a családjaiknak át adni? Mert azt tapasztaljuk ebben a világban, hogy pont ezt a részét faragják le az identitásunkról.

B.A.:  A szó tanít, a példa vonz. Ezt régiek mondták, nagy butaság nem lehet. Én úgy tanítottam, hogy reggeltől-estig énekeltem. Ha hazajöttem valahonnan akkor azt a vacsoraasztalnál elmeséltem. A gyerekeim magyar népzenében, mesében éltek. Soha nem ültem neki, hogy valamit megtanítsak nekik. Nekünk tévénk nem volt soha. Nem volt versenytárs, a főműsor én voltam. Nem volt tévénk, én voltam a főcsatorna. Nem lehetett váltani a csatornákat, hogy egyiken háborúznak, a másikon a bálnák párzását mutatják, a harmadikon szép nőket, nem olyan valósakat, mint az utcánkban. Feleségem, Lilla, négy drága gyerekkel áldott meg engem: István, Katalin, Mihály és Márton. Az a szerencsénk volt, hogy belenőttek a gyerekek nem kényszerítettem őket. Ami rájuk ragadt, az természetes módon történt. Misike fiam a magyar zenei élet egyik nagy reménysége, már kiskorától felfigyelt rá Kocsis Zoltán, hívta hozzá, együtt zongoráztak. Most a nagyvilágot járja zongoraművészként. Neki is megvan a népzenei alapja, erre lehetett építkeznie.

B.M.: Kodály és Bartók, ők se tudták életükben kimeríteni ezt a csodálatos forrástengert, ami a népzenénk. Te kutatóként körbejártad a Kárpát-medencét, milyen összegyűjtött emlékeid vannak?

B.A.: Elődök nélkül semmire nem mentünk volna. Bartóknak és Kodálynak csak az ujj begyén, a körme hegyén sétálgatunk, amikor a legnagyobb utainkat járjuk. Hálás vagyok, hogy szempontokat adtak, de valami mégis az ölembe hullt, amit előttem nem végeztek el. A nótafáknak a zeneesztétikáját gyűjtöttem össze. Az előttem levő generációknak gyűjteni kellett a népdalt, nem volt idő az énekes személyiségét megörökíteni. A gyűjtés során mindenkinél a saját környezetében mozogtam, énekeseim és szállásadóim is voltak. Hazug Pista bácsinál a párnám az egyik csobán kutyája volt. A zenei szóhasználatuk bámulatos. Azt mondta egy kalotaszegi határpásztor mikor a 2-es villamoson utaztunk, hogy: „Látod-e a túloldalt kigyulladtak a lámpák? Látom – mondom. Na, ezekben a mezei nótákban, ahol az utolsó hangot hosszan ki kell tartsd, hát éppen, úgy billegtesd meg a hangot, mint Duna háta a lámpafényt!. Hogy aki messze van, azt emelje fel!. Integessen az a hang, mint a nyárfalevél, ha azt akarod, hogy az ablakok megnyíljanak utánad!”. Ilyet azt tud mondani, aki megfigyeli a saját munkáját, tetten éri, hogy egy dal mitől szép.

Ez nemcsak költészet, hanem talpig zenei esztétika. Ilyent csak az tud mondani, aki megfigyeli és saját magát tetten éri, elemezni tudja. Miközben a magyar zenei szaknyelv erre azt mondja, hogy tremolo, vibrato, addig a kalotaszegi határpásztor azt mondja, hogy billegtesd meg hangod úgy, mint Duna háta a lámpafényt. Na, ez magyarul van, iskolázatlan mondta. Ez a magyar történelem, iskolarendszer egyik sarkos pontja. Miért nem jut el az értelmezőszótárokba se, hogy billegtetjük a hangot. Nagyon tanulságos. Kiváló szó, helyettesíthetetlen, élesen rajzolja meg azt, amit kifejez, és erre nincs szükség?!. Na, ezeket összegyűjteni életem egyik legnagyobb öröme volt. Egy kicsit úgy éreztem, mint aki szűzföldön jár.

B.M.: Köszönöm a beszélgetést, visszavárunk Erdélybe, de addig is mit üzensz?

B.A.. Azt, hogy minél többször találkozzunk egészségben, erőben, jókedvben, és hogy mindig toldjátok meg az én kis tudományomat.

30 éves az Octogon Mathematical Magazine

/0 Hozzászólások/in /by

                                                                                                                      Az interjút készítette: Ambrus Attila

 

Ambrus Attila: Hogyan született meg az Octogon?

Bencze Mihály: A Babeş- Bolyai Tudományegyetem, matematika szakát végeztem, és kinevezést kaptam 1978-ban a brassói „Vörös Zászló” Líceum magyar tagozatára. A tanítás első heteiben tapasztaltam, hogy diákjaim matematika tudása, lemarad az országos átlagtól. Ezért rögtön elindítottam egy matematika szakkört, ahol a kultúra, zene, irodalom irányából közelítettem a matematikához. Ez nagyon tetszett diákjaimnak, kezdték szeretni a matematikát. Az országban létezett a Gazeta Matematică szaklap, valamint a kolozsvári Matematikai Lapok, amik magasabb szintű feladatokat, és érdekes cikkeket, versenyfeladatokat tartalmaztak. Ez még elérhetetlen volt a diákjaimnak, ezért elindítottam a Gamma matematikai lapokat, ami évharmadonként jelent meg, „félszamizdat” változatban, az igazgatóság pedig csak román nyelven engedélyezte. Két év alatt már országos szintűre nőtte ki magát. A matematika szakköreimre, egyre több diák, tanár, egyetemi hallgató érkezett, sőt még más megyékből is. Gondolom ezért az igazgatóság jobbnak látta beszüntetni a szakkörömet. És ami igazán nagy öröm volt, megtanítottam diákjaimat feladatot szerkeszteni, micsoda élmény volt az, amikor órán szétosztottam a Gammát, és látták a saját feladatukat, vagy a nevüket a megoldók névsorában. Ez volt az egyik legjobb motiváció számukra. A másik az, hogy az órán a tanítási módszerem a diákok által a matematika újrafelfedezésén alapult. Sikeres érettségi után, egyre többen lettek egyetemisták. Nem biztos, hogy a hatalom ezt a statisztikát jónak nézte. A Gamma szépen fejlődött, már külföldön is ismertté vált, nemzetközi matematikusoktól is kaptam feladatokat, cikkeket, amit persze angolul, franciául, magyarul közöltem. Nemsokára jött a villámcsapás, 1989 májusában az igazgatóság semmi írásos indoklás nélkül, egy tanári gyűlésen betiltotta. Hiába fellebbeztem, hiába álltak ki mellettem az ország híres matematikusai, a döntésük megmaradt, és elindult egy „boszorkányüldözés” ellenem. Ha nem jön az 1989-es rendszerváltás, nem tudom mi történhetett volna velem. 1990- ben megszüntették a magyar tagozatot, versenyvizsgáztam a frissen alakult Áprily Lajos Líceumba, és ősztől már ott tanítottam. Beadtam az Áprily igazgatóságának a betiltott Gamma utolsó ki nem nyomtatott számát, azzal a kéréssel, hogy iskolánk lapjaként jelenjen meg. Három hónap után visszautasították. Hasonlóan jártam a Şaguna, a Meşota, az Informatika líceum igazgatóságaival, valamint a tanfelügyelőséggel, és a brassói matematika egyetemmel. Beindult az Áprilyben a matematika szakköröm, diákjaimnak is tetszett a Gamma folytatásának a gondolata, de az előző tapasztalatok értelmében már féltem ettől a névtől. Így lett Octogon Mathematical Magazine, és az angol nyelven való megjelenés mellett döntöttünk, a kiadását felvállalta a Wildt József Tudományos Társaság. Ekkor 1993-at írtunk, azóta évente kétszer jelenik meg, áprilisban és októberben. Az első szám 16 oldalas volt, akkori szerkesztőség tagjai: Zsidó László, Benkő József, Popovici Florin, Smarandache Florentin, és diákok: András Szilárd, Boros Szabolcs, Fejér Endre, Fekete Szilárd, Fröhlich Szilárd, Gyerkó András, Kovács Lehel, Prahovean Cornel, Tóthpál László. Az utolsó szám 760 oldalas, és a szerkesztő bizottság: Bagdasar Ovidiu (Derby), D. M. Bătinețu-Giurgiu, José Luis Díaz-Barrero (Barcelona), Zhao Changjian (Kína), Sever. S. Dragomir (Melobourne), Marius Drăgan, Körtesi Péter (Miskolc), Preda Mihăilescu (Göttingen), Minculete Nicuşor, Josip Pečaric (Zágráb), Ovidiu T. Pop, Michael Th. Rassias (Zürich), Themistocles M. Rassias (Athén), Sorin Rădulescu, Sándor József, Daniel Sitaru, Zsidó László (Róma), Shanhe Wu (Kína), Li Yin (Kína). A szedést és tördelést Arányi Editke végzi. Érdemes megjegyezni, hogy Erdős Pál, az előző század egyik legnagyobb matematikusa is tagja volt a szerkesztőségünknek.

A.A.: Kiadása nem lehet ma sem egyszerű, hogyan oldjátok meg?

B.M.: Az Octogon önellátó, anyagi segítséget nem nagyon kapunk, senkinek nem érdeke támogatni a matematikát. Még mindig a Wildt József Tudományos Társaság égisze alatt jelenik meg.

A.A.: Kik a munkatársak, hogyan áll össze egy-egy lapszám?

B.B.: A szerkesztőséget felsoroltam, azonkívül sok munkatárs van világszerte. A lap eredeti szakcikkeket, javasolt feladatokat, a József Wildt International Mathematical Competition anyagát, feladatmegoldásokat, és nyitott kérdéseket tartalmaz. A beérkezett dolgozatokat elbírálás után közöljük, ebben a munkában többnyire a szerkesztőségi tagok segítenek. Szedés, tördelés után korrektúrázni kell, és végül mehet a nyomdába. Mindez a munka önkéntesen történik.

A.A.: Kihez szól, kik az olvasói?

B.M.: Az Octogon egy része a matematikát magasabb szinten művelő középiskolásoknak is szól, számukra sok hasznos dolog található, ami a versenyekre való felkészülésben segíti. Az egyetemistáknak még inkább javasolt, sok olyan téma van, amiből diploma dolgozatot is írhatnak. A matematika tanároknak már csemege, az itt közölt újdonságokat felhasználhatják a tanításban. A kutatóknak is sok eredeti cikk, új felfedezés, új eredmény felkeltheti az érdeklődésüket.

A.A.: Melyek a jövőbeli kilátások?

B.N.: A nagybetűs jövőről nehéz beszélni. Csak araszolgatunk minden nap egy lépést előre. A matematika egyre jobban teret veszít az oktatásban. Pitagorasz egykori iskolájában a matematikának volt a mennyiségi és a minőségi oldala. Az évszázad alatt mára a tanügyben a mennyiségi részét tanítják, kevés tanárnak jut ideje a minőségi részére, ez pedig nincs is benne a hivatalos tananyagban. A mennyiségi része a számolás, a képletek alkalmazása, a minőségi része szerint a matematika a gondolkodás művészete. Pont ezt nem tanítják. Így egyre kevesebb diák fog a matematika fele irányulni. Erdélyben, azért még termelődik utánpótlás, ezért az Octogonnak van jövője. Az Octogonnak még van egy fontos hozadéka, bekapcsolta Brassót és Erdélyt a nemzetközi vérkeringésbe. A másik kérdés az utódlás, én, mint főszerkesztő felkészítettem egy néhány diákomat erre a munkára, majd az idő eldönti, hogy ki vállalja. Egyelőre még folytatom.