Boros Lajos művész különvilága

Írta: dr. Bencze Mihály

A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban 2024. február 9-én a központ vezetője dr. Bordás Beáta nyitotta meg Boros Lajos festőművész kiállítását, ami március 30-ig látogatható. Utoljára a brassói Reménység Házában volt látható a 2015. január 29-én megnyílt Boros Lajos emlékkiállítás. Mindkét kiállításon Gazda József művészettörténész értékelte Boros Lajos (1928-2011) művészetét.

Boros Lajos művész

Boros Lajos 1928-ban született Máramarosszigeten, 1949-1955 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet grafika szakját végezte. A főiskolán a naturális akadémikus szemlélet jegyében fogantatott tanításokon nevelték, s nehéz küzdelmet kellett folytatnia, amíg sikerült lehámozni magáról egy mesterséges mázt, s megtalálnia, kikísérleteznie azt a formanyelvet, amely érzése szerint korszerűbben, igazabban, hitelesebben fejezi ki a saját s közvetve a ma lelkületét. 1953-ban feleségül vette a hétfalusi Jakab Anna művésznőt, így kihelyezés után Bácsfaluba kerültek. 1955-ben tagja lett a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Mattis Teutsch János már nemzetközi híresség volt, szárnyai alá vette Boros Lajost, akinek tanácsolta a kompozíció és ikonfestészet tanulmányozását. Boros Lajos valamikor ezt nyilatkozta: „A XX. századi ember spirituálisabban, szellemibb szinten fogalmazza meg mondanivalóit. Régen, amit láttak megfoghatták. Ma a fizikai megjelenési formák tanulmányozásánál tovább jutottunk. A kézzelfogható valóságon felülit tudunk mondani a létről. Elvonatkoztatunk a konkrét jelenségtől, a dolgokat nemcsak megjelenési formájukban, hanem struktúrájukban is vizsgáljuk. Az emberi elme örökké szerkeszt, épít, komponál. Új, a valóságban nem létező összefüggéseket hoz létre. Nem leprodukál, hanem alkot. A múlt század zsánerfestői stílusában jutott mélypontjára a művészet. Megszűnt alkotás lenni. Most, amikor korunk lelkisége újra a szellemiséget, az elvonatkoztatást, a konstruálást és nem a rekonstruálást kéri, mintaképünknek inkább tekinthetjük az évezredekkel ezelőtti inka, maja vagy egyiptomi kultúrát, mintsem a századvégit. De mert mi ez utóbbiból származunk, le kell vetnünk, amit az ránk rakott. El kell dobnunk a béklyókat, hogy megtalálhassuk önmagunkat. Szeretnénk odajutni, hogy gondolatainkat a szellemi és anyagi funkcionalitás primér szintjén fejezzük ki. S az absztrakció lényege éppen ez. Szellemi elvonatkoztatás által fejezem ki mondanivalómat”.

Dr. Bordás Beáta, Gazda József és Boros György

Boros Lajos 1959-ben, 1963-ban, 1964-1968 között tanulmányi utakon vett részt több európai országban. 1962-1968 között a Romániai Képzőművészek Szövetsége brassói kirendeltségének elnöke volt, és 1968-ban a Kulturális Érdemrend IV. fokozatával tűntették ki. 1970-ben emigrált, és Wiesbadenben telepedett le. 1972-1993 között tanított, kutatással, festészetelmélettel, festészeti filozófiával foglalkozott és számtalan tudományos írása jelent meg. Nagyon szerette és értette Rudolf Steiner antropozófiáját, amit alkotásaiban is érzékeltetett. Rengeteg egyéni és csoportos kiállítását tekinthette meg a közönség. Boros Lajos külön világot teremtett, sajátos, senki máshoz nem mérhető s nem is hasonlítható művészetet, mindezt unikumként, nemzetközi szinten, így lett méltó folytatója Mattis Teutsch Jánosnak.

Gazda József szerint a művésznek négy korszakát különböztetjük meg. 1973-1981 lenne az első korszaka, amikor az őskompozicíó négynegyedes sémájára építi az alkotásait. Ezekben a szabályos rend erőteljes zeneiséget áraszt, szól a képzene. Halkan zsong, duruzsol, de a ritmus szigorúan betartja, belső karmestere biztosan vezényel. Az az érzésünk, hogy Bach zenei világának egy-egy olyan szeletét tárja elénk, ami egyben fraktálként más színkompozicíóval tovább dúdolható. 1982-1989 lenne a második korszaka Boros Zoltánnak. Háttérben marad az őskompozícíó, a megjelenő körívek vonalát négyszögek rendje követi, és persze az egyre szabadabbá és erőteljesebbé, telítettebbé váló színfoltok. A keresztre feszítés és feltámadás szakralitására is rá lehet érezni. Teljessé válik a modellváltás, a négynegyedes helyébe végérvényesen az egynegyedes változat lép. Az 1990-es évekkel kezdődik a művész harmadik korszaka, amikor Boros Lajos eszköztárát átalakítja, egyszerűsíti. Hangsúlyosabbak lesznek a formák és a színek, valóságos színköltészet bontakozik ki. A képek jobboldala párbeszédet folytat a baloldallal, így épülnek egymásba az egyre kisebb a központ fele konvergáló négyszögek. A 2000-es évek végéig tart a művész negyedik korszaka, amikor az alkotásai a tökéletes rend igényét árasztják. A kompozíciók három alapszínből és négy aktív- történésszínből épülnek fel. A külső és belső négyszögek sötétebb és világosabb kék alapján már nem láthatók az ecsetvonások, teljes egységre hangol a hatás. A művész a parabola csúcsán van, visszaintenek ezek az alkotások az előző korszakokra is, egyben az isteni egység fele mutatnak. A kiállítóteremben az alkotások hatására templomban érezzük magunkat, minden kép egy imádkozás. Boros György a művész fia édesapjáról készített egy csodálatos filmet, amit folyamatosan vetítettek a teremben levő tv-ben, és ezáltal érezhettük azt, hogy Boros Zoltán köztünk van, ecsetvonásaival valami természetfelettit közvetít nekünk.

Egy személyes élményt is le szeretnék írni. Középiskolás korunkban Sipos Gaudi István és Köpe György barátaim szobrászatra készültek, és Bálint István grafikus is foglalkozott velük, így általa megismerhettük Boros Lajost a művészt, és megtekintettük a műtermét is. Érdekes beszélgetések voltak, olyan világról mesélt nekünk akkor, amit évtizedek után kezdtünk megérteni. Boros Lajos unokája Tóthpál Tünde, baráti körünkhöz tartozott, ő próbálta meg velünk megértetni nagybátyja művészi világát, és Rudolf Steiner filozófiáját. Tóthpál Tünde elvégezte Kolozsváron a művészeti egyetemet, utána Temesvárra került.

Zárásként íme Boros Lajos vallomása: “A képzőművésznek, az alkotónak soha nem érzelmeket kell kifejeznie, hanem állapotot. Olyan objektív állapotokat, amelyek nem kifejezik, hanem kiváltják az érzelmeket. A természet sem kifejezője, hanem előidézője, felkeltője az érzelmi reagálásnak. A virágos, napsugaras rét hat rám, vidámságra, életörömre hangol. Én, a művész nem közölni akarom az érzelmeimet, mert azok nem biztos, hogy érdeklik az embereket. Inkább olyan jelrendszert hozok létre, amellyel az a vágyam, hogy más is azt érezze, amit én. A kép így nem érzelmek kifejezője, hanem felkeltője lesz. Ha az utóbbi hatást eléri, csak akkor nevezhető alkotásnak. S ehhez a művésznek elsősorban belső intuícióra van szüksége”.