Írták: Dr. Bencze Mihály és Béres Vivien Beatrix

Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania: az erdőkön túli tartomány, lényegében egy földrajzi fogalom, melyet gazdag, hánytatott történelmi múltja és sokat szenvedett népe tölt meg emberi tartalommal. (…) Hol is lehetne szebb hazája a „székely” sónak? Erdélyország keleti részén, a Székelyföld Sóvidékén, a Görgényi-havasok lábánál, egyszer…, nagyon régen …, valaki sóra bukkant. Talán így is kezdődhetne a székely sóbányászat története… írja Horváth István bevezetésként A székely sóbányászat rövid története című könyvében. A szerző szavaival élve, hol máshol tündököljön éltető forrásként, hazánk megannyi kincse között, ha nem Erdélyben?

A Kárpát-medence sóközpontját, a Hargita megyében fekvő Parajd (é. sz. 46° 33′ 04″, k. h. 25° 07′ 39″), s annak közkedvelt sóbányája, illetve a Maros megyében található, s a világ legnagyobb heliotermikus tavával büszkélkedhető Szováta (é. sz. 46° 35′ 46″, k. h. 25° 04′ 28″) alkotja. Parajd neve a magyar paraj főnévből származik, a neve onnan ered, hogy a sószállító fuvarosok lovaikat e helyen legeltették “páréztatták”, miközben szekereiket megrakták sóval. Szováta a székely Örlec nembeli Szovát nemzetségről kapta a nevét. Az egymást körülölelő két város, mai napig is növekvő népszerűségnek örvend, hisz’ nemcsak, hogy gazdaságilag aktívak, de számos turisztikai és kulturális értékkel is rendelkeznek.

A parajdi és szovátai sótelepeket már a szkíták is hasznosították. A felszíni fejtésekről a Sóváradon létesített római castrum tanuskodik. A Kárpát-medencéről és környékéről való legkorábbi, ókori „földleírások” Strabóntól maradtak ránk. A Sóvidék peremterülete volt a római korban a limes. Parajdon a római kori sóbányászatról négy nagyobb, tölcsér alakú (amfiteátrum-szerű) “sóvágás” és a környéken előkerült “LVM” (Legio V. Macedonica) jelzésű téglák tanúskodnak, de az itteni sókitermelés központja Szováta lehetett. A vándornépek, a hunok, az avarok, a honvisszafoglaló magyarok is hasznosították. Parajdon az első, kimondottan feltárási szándékkal készített bányamunkálatok, az 1840-es években, a Varga-bánya és a Sáros-táró vágatok voltak. Ezen a részen 1873-ig dolgoztak a tárókkal, összesen 393 méter táró készült el. A kősó Erdély, és ezen belül a Székelyföld, egyik legnagyobb ásványi kincse, nevet adott egy tájegységnek – Sóvidék – és jogot (sójogot), megélhetést biztosított sok száz éven át a vidék lakosságának. Kezdettől fogva a Székely Nemzet közvagyona volt (Universitas Siculorum), s így minden székely háztartás ingyen sót kaphatott, legalábbis 1562-ig, amikor Zsigmond király lefoglalta a kincstár számára. Orbán Balázs páratlan remekművében, a Székelyföld leírásában romantikus lelkesedéssel a Székelyföld kincsesbányájának nevezi a föld keblében rejtőzködő, a föld felszínére “kitörő” sóbérceket. Századokon át a Kalonda, Bucsin, Tolvajostető hitvány, köves útjain az egész Székelyföldről, Brassóból és Fogarasról ráf nélküli, úgynevezett “fakószekerek” vonultak Európa “fehér hollója”, a sóbánya felé, hogy a természet nélkülözhetetlen adományát eljuttassák Erdély minden részébe. A hely, ahol a só valóban ragyog, a Bolyai-féle geometria egy csodálatos hologramja, a sókristály geometriai formáját a rácsszerkezet és kristálynövekedés különböző irányokban eltérő sebessége együtt határozza meg.

A parajdi Sóbányától nem messze, a felszíni „kiegészítés” szerepében, de egyedi látnivalóként is helytállva, egy egész rezervátum tárulkozik ki. A Sóhát Természetvédelmi Rezervátumban kialakított Sószoros tanösvény ismertetőként szolgál a sógerincről, az illegális sókitermelésről, a sós-agyagos iszapfürdőkről, a sókristályok növekedéséről, továbbá a régi bányatelepet és a József aknát is magába foglalja. A rezervátum mindamellett, hogy látványt és egészségügyi felüdülést nyújt, a maga harmonikus kialakításával, s energetikai kisugárzásával egy belső megtisztulást, lelki megnyugvást is ajándékoz. A só már i.e. is nagy „hatalommal” bíró ásványkincsként szolgált az emberek számára, sőt, ahogy a magyar népmesékben is tudatosított fontosságként, úgy a kulturális örökség megőrzése és az egyre inkább kibontakozó útja során minden sóvidéki székely méltó büszkeségeként jelen van.

A természeti kincsek mellett, a költészet világa is éppolyannyira jelentős. Szót kell ejteni a városban található Áprily Lajos Emlékházról is, mely látogatásunk során tovább gazdagította ismereteinket. Mi, barcasági és sóvidéki erdélyiek, büszkék vagyunk a megyénk Áprily Lajos Főgimnáziumára, de ha végig járjuk az épületet, keveset tudunk meg híres költőnk életéről. Mindenkinek ajánljuk, hogy látogassa meg a parajdi Áprily Lajos Emlékházat, ahol Csíki Zoltán tanár úr, az emlékház mindenese, olyan történelmi érdekességeket tár fel Áprily életéről, amiből megérhetjük azt, hogy Áprily itt Parajdon vált igazi magyarrá. Mindenkinek fontos, hogy Áprily Lajos neve kiemelten szerepeljen a köztudatban. Ezért jött létre Parajdon, 1990-ben a helyi Árpily Lajos Közművelődési Egyesület. Az alapszabályzatban megfogalmazott céljai között nem csak a költő életművének életben tartása szerepel, hanem a magyar kultúra, a helyi értékek felkarolása, a turisztikai szükségletek kiszolgálása is. Ennek érdekében az egyesület létrehozta 1991-ben az Áprily Lajos Emlékházat, valamint folyamatosan biztosítja ennek működését, bővíti a gyűjteményt.

Orbán Balázs köröljárva Székelyföldet, felfedte múltunk elhomályosult értékeit, Áprily Lajos költészetében pedig – átölelve e föld „hullám-horizontját” – megmutatta Erdélyt. A helyet, ahol a só valóban ragyog, s a bércek, ősi népünk szellemét viselik.

Írta: dr. Bencze Mihály

A magyar nyelv napja a közfigyelmet igyekszik ráìrányítani a magyar nép szellemi-kulturális öröksége és nemzeti identitása alapját jelentő magyar nyelvre. 2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvényt. Anyanyelvem napjának megtartásával érdekes tapasztalataim voltak Bukarestben. 2013-2018 között, mint a bukaresti Ady Endre igazgatója évente megünnepeltük anyanyelvünk napját, a szaktanárok szép műsort szerveztek, a diákok szavaltak, minden felemelő volt. Csak akkor döbbentem le, amikor előadás után iskolám diákjai egymást közt románul beszéltek, akár a szüneteken is. Bármennyire értékes, művészi műsorokat, előadásokat szerveztem, az anyanyelvet a szünetekben se tudtam meghonosítani, – az elődeim erre nem is törekedtek – így minden folyt az örökölt kerékvágásban. A magyar nyelv utolsó állomása Bukarest, már csak a temetőben a fejfákon fog még magyar név szerepelni. Ezt történt egy világvárosban.

Az idén a világ egyik legeldugodtabb falvában akartuk megünnepelni a magyar nyelv napját, ezért a brassói Korona Rádió szerkesztője Kökösi Attila, technikusa Csiki Edmond és jómagam 2021. november 14-én Verespatakra (Roșia Montană, Goldbach, Alburnus Maior) utaztunk. Kökösi Attila már kétszer volt Verespatakon, ott ismerte meg Pálfi Árpád unitárius lelkészt, és ő ajánlotta, hogy ott, az unitárius templomban tartott istentisztelet legyen anyanyelvünk ünnepe. Pálfi Árpád Topánfalván lakik, onnan ingázik minden vasárnap Verespatakra, hogy megtartsa az istentiszteletet. Így Topánfalváról vettük fel a lelkész urat, aki útközben élő lexikonként mesélte Verespatak történetét.

Európa legértékesebb és legnagyobb mennyiségű aranya itt található. A csodálatos szkíta aranyékszerek egy része is ebből az aranyból készült, jó lenne tudni azt, hogy ők hogyan nevezték ezt a helyiséget. Hérodotosz, a nagy görög történetíró megjegyzi, hogy Kr. e. 550-450 körül a szkíta-agathürszoszok és geto-dahák az első lakói ezeknek a területeknek, akik aranyat és ezüstöt mostak a Maros és Aranyos folyókból. Traianus alatt a római birodalom is jónak látta meghódítani ezt a vidéket, Alburnus Maior névre keresztelni, és kiteljesíteni immár az itteni aranybányászatot. A római időkből fennmaradt labirintusszerű bányafolyosó rendszere ma is látogatható, a bányamúzeumba 150 lépcső vezet le. A felszínen az aranyfeldolgozás eszközein lehet elgondolkozni, különösek az aranytartalmú érc aprítására szolgáló aranyzúzó malmok. A település és a bánya védműve volt az Alburnus Maior római vár, ami a Várdombon található, hasonlóan itt találhatók a római kori bányák maradványai. 1854-ben folytatott régészeti feltárások során 25 viasztáblát találtak, a XVIII-as számún a 131. január 6-i dátum szerepel, és az Alburnus Maior megnevezés. Ezek a 131-167 között írt daciai emlékek számítottak a római kurziva legrégibb változatainak. Írásukat Hans Ferdinand Massmann (1797-1874) müncheni germanista professzor fejtette meg Libellus aurarius sive tabulae ceratae et antiquissimae et unicae Romanae in fodina auraria apud Abrudbanyam oppidum Transylvaniae nuper repertae (Lipsiae 1841) című munkájában. A régebbi bányászházak falaiban sok római kő van befalazva, de a mostani elhagyott egykori bányászházak falaiban is láttunk római köveket. Az egymáshoz kapcsolt hárs fatáblák a római kori adás-vételi szerződések, az egyiken Verespatakot a pirusták falujának nevezik. A pirusták Dalmáciából kerültek ide, mint híres bányászok. A római bányaigazgatás székhelye Ampelum (Zalatna) volt, és ennek köszönhette, hogy Septimus Severustól megkapta a városi jogot. A bányákat egy nemesi származású bányaigazgató, procurator Augusti aurariarum vezette. A Verespatakról származó leletekből Téglás Gábor (1848-1916) dévai tanár rekonstruálta a római bányászat technikáját. A rómaiak a 170 éves ittlétük alatt 500 tonna aranyat, kétszer ennyi ezüstöt bányásztak. Kr. u. 271-ben kivonulnak Dáciából a rómaiak, a római bányászat nyomai halványultak, de újabb jelentős bányászat emlékei az Erdélyi-érchegységből, sem máshonnan Erdélyből, nem kerültek elő a magyarok Kárpát-medencei visszatelepülése előtt. Az Árpád-kori Magyarország gazdaságának egyik alapja az arany volt, de a hézagos oklevelek nem szólnak ebből az időből az Erdélyi-érchegység aranyáról, egyedül Óradnát említik. Egy 1525-ből származó irat még csak a Vörös patak vízéről szól, de már említi, hogy ott érczúzó malmok működnek. Verespatak fellendülésében óriási ugrás következett be, amikor 1746-ban a kincstár megnyitotta a Várhegy aljában a Szentháromság-, majd 1769-ben a Mária Mennybemenetele-nevű tárót, ezzel indult el a mélyművelésű bányászat. 1710-ben e bányavidék 63,2 kg aranyat termelt, 1842-ben 1007,4 kg-ot, ami egyenlő volt Európa összes többi aranytermelésével, 1847-ben pedig 1060 kg, 1909-ben majdnem az előző évek duplája volt a termelés. A megélénkült ipari bányászatnak szakemberekre volt szüksége, így indult be Verespatakon a bányászati szakképzés, aminek Trianon véget vetett. A birodalomváltás eltávolította a magyar szakembereket, és igyekezett a magyar kisvállalkozókat csődbe juttatni. 1948 nyarán a proletár állam tulajdonába vette az összes bányát, elkezdődött a tervgazdálkodás. Verespatak viszonylatában Kremnitzky Jakab (1828-1904), Gesell Sándor (1839-1919), Pálfy Mór (1871-1930) világhírű munkáikban foglalkoztak Verespatak földtanával, ércteleptanával. Verespatakon 1970-ig csak földalatti kitermelés folyt, 1984-től 2006-ig, a bánya bezárásáig a bányászat kizárólag felszíni fejtéssel történt.

1784. november 7-én a Horea és az ortodox pópák által feltüzelt mócok feldúlták Verespatakot, és gyilkolták a nem román lakosságot. Verespatakon és Abrudbányán egy néhánynak úgy kegyelmeztek meg, ha azok átkeresztelkednek az ortodoxvallásra, ezt a túlélést vállalta 65 római katolikus, 468 református, 41 lutheránus és 548 unitárius. Avram Iancu fellázított mócai is gyilkolták az itteni nem román lakosságot. 1910-ben 2907 lakosából 1481 magyar és 1412 román volt. A trianoni békediktátumig Alsó-Fehér vármegye Verespataki járásának székhelye volt. 1992-ben társközségeivel együtt 4146 lakosából 3808 román, 228 cigány, 104 magyar és 6 német volt. 2011-ben Verespatak 618 lakosából 5 volt magyar. Egykor, mindenkinek volt egy bányarészlege, a tiszta aranyat 1948-ig Abrudbányára vitték, ott vásárolta fel a bank. Utána a Detonata híres vendéglőben megittak egy fél decit az egészségükre, néha többet is.

Hitélet a szkíta, majd római korban is volt Verespatakon, remélhetőleg előkerülnek majd egykori szentéjek, templomok maradványai is. A korai kereszténység az 1. században gyorsan terjedt, a 4. század végére a Római Birodalom államvallásává vált. Középkori templomról nincs adat, de katolikus hitélet, és fatemplom már akkor is létezhetett. A 18. századtól főleg sváb bányászokat telepítettek Verspatakra, akik részére 1757-ben szerveztek katolikus egyházközséget. A gazdag és híveiben is gyarapodó katolikusok 1763-ban elszakadtak Abrudbányától és Mária Terézia elrendelte, hogy önálló plébánost kapjanak, és plébániává szervezzék. A kincstár anyagi segítségével és közadakozásból 1783-ban elkezdték a templom építését. A Horea-féle magyarellenes felkelés alatt, 1784-ben nagyon megrongálódott, leégették, így csak 1847-től tudtak új templomot építeni, de Avram Iancu magyarellenessége tovább rombolta, végül 1867-re tudták csak befejezni. 1998-ig a plébániának helyben lakó plébánosa volt, azóta Gyulafehérváron tevékenykedő papok kapnak felváltva hétvégi megbízást. Az új templom, sokáig nem tudott ellenállni az idők viszontagságainak, be kellett zárni és hamarosan lebontani. A jelenlegi templomot, mint az elsőt is, a temetőben építették fel. Fogarassy Mihály püspök szentelte fel Szent László magyar király tiszteletére 1867. szeptember 10-én. A templom tornyában két hatalmas, magyar feliratokat viselő harang lakik. Ma kevés katolikus él, de már nem beszélnek magyarul. Minden év július 26-án tartják az Örökös szentségimádási napot. A templom körül rengeteg sír, mindenhol magyar nevek. Kőbe vésett bizonyítékok arra, hogy valaha ez a település magyar volt. Friss virág van Moldován Lajos (1844-1889) gyógyszerész síremlékén. Az első világháború éveiből rengetek öntöttvas, és kovácsoltvas síremlék van, mai szemmel nézve is igazi mestermunkák, gazdag, művészi életre tekint vissza. Grüber családok (Vilmos, Gyula) bányatulajdonosok sírjai is itt találhatók, őket a szovjetek 1945-ben Dombaszba deportálták, szerencsére túlélték, és haza jöhettek. Több Székely család sírhelye is itt van, a telep híres emberei voltak. Bereczki családok sírjai, de itt található Dregán János bányatulajdonos sírja is. Jánki, egykori kolozsvári egyetemi tanár sírja is itt van, Pálfi Árpád lelkész temette. A három templom közül a legjobb állapotban a katolikus templom található, az épületet a Gold Corporation pénzéből újították fel. Vasárnaponként Gyulafehérvárról jár ide kétnyelvű misét tartani dr. Lukács Róbert Imre egyetemi teológiai tanár, a még 20 lelket számláló elrománosodott katolikus híveknek.

A református egyház keletkezésének ideje Verespatakon az 1650-es évekre tehető, 1763-ban nagyszámú református bányász került Verespatakra, de számuk csak a 19. század közepére érte el azt az arányt, amely szükséges volt a templomépítéshez, addig Abrudbánya, mint anyaegyház látta el az 1840-ben létesült Verespatak leányegyház gondozását. 1846-ben Benkő András lelkészsége alatt, Szabó István abrudbányai gondnok kezdeményezésére 1847-ben megépült Verespatakán a református templom és létrejött az önálló anyaegyház. Az építéshez a legtöbb adományt az Ebergényi családok adták. Székely Borbála Sámuel két harangot hozatott a saját költségén. Az 1849-es Avram Iancu gyilkolásai itt is több száz áldozatot követeltek, és házakat, templomokat gyújtottak fel. A túlélők csak 1888-ban tudták felszentelni a templomukat. 1870-es évekig az abrudbányai Basa István járt ki Verespatakra, az akkor alig maradt 32 lelket számláló gyülekezetbe. A templom kőből és téglából épült, hossza 16 m, szélessége 8 m, a torony magassága 25 m. Sajnos 2013. március 30-án bezárták a református templomot. Ladányi Sándor abrudbányai református lelkész magyar állami pénzen próbálja feljavítani a verespataki református templomot, és a múlt században épült, mára romossá vált papilakot is. Az 1970-es években 13 lelket számlált a gyülekezet, az 1992-es vizitáció során csak négy református fogadta Csiha Kálmán püspököt. Református lélek csak egy maradt mára a fuluban: Farc Matisek Aranka, akinek a férje román rendőr volt, és aki Abrudbányán lakik. Évről évre egyre több magyar turista érkezik, akiket vagy a lelkész, vagy Kopenetz Loránd főgondnok vezet végig a településen. A papilak vendégházzá alakulna, erre elnyerték a Román Örökségvédelmi Hivatal anyagi támogatását. A görögkatolikus parókiát is felújítják. Csak a minőségi turizmusban látja a református egyház a jövőjét itt. A reformátusoknak nincs saját temetőjük, a telep köztemetőibe temetkeztek. Ide vannak temetve az Ebergényi családok felmenői. Az egykori ősök nemes származásúak, szétszóródtak az egész világra. Mexikó városban létezik egy Egerbényi nevű utca. Az 1968-as olimpiai játékokon Mexikóban Ebergényi lány gyújtotta meg a lángot.

Az unitáriusok középkori templomáról nincs adat, azonban a verespataki unitárius egyház püspöklátogatási könyve 1-3 lapja szerint 1568-tól unitárius egyházat szerveznek, hisz abban a korban ez csak régebbi katolikus hívekből jöhetett létre. A verespataki eklézsia az abrudbányai eklézsiának volt filiája, 1715. április 24-ig a verespataki hívekhez Abrudbányáról jártak ki a belső emberek. Ekkor az abrudbányai tanító laborfalvi Berde Pál, mint lévita Verespatakra került. A zsinat 1737-ben elhatározta, hogy Verespataknak is lehet felszentelt papja, de függjön Abdrudbányától. Verespatakon csak fából készült imaház volt. Első papja 1748-ban Szankovich Izsák volt, második papja Bakó István (1764-1774). Az egyháznak puskapor árusítási joga is volt. A jelenleg is meglévő szép kőtemplom építéséhez 1790. július 1-én fogtak hozzá, és 1796-ban szentelték fel. Horea és Avram Iancu rombolását és az unitárius hívek lemészárlását az itteniek sem kerülték el. A rombolás és felégetés után, 1851-ben újraépítette a templomot Székely Jakab verespataki bányatulajdonos. Az Úr asztala 1877-ből datálható, 1862-ből származik Takácsy Ignác marosvásárhelyi orgonakészítő mester, unitárius orgonája. Takácsy összesen 79 templomi orgonát készített, többek közt Dicsőszentmártonnak is. 1985-ben a torockói származású Eckhardt János, aki Verespatak borbélya volt, Imre fiával együtt faragták a templom díszeit. A templom mellett volt a lakásuk, most a templom melletti temetőben nyugszanak. A templom értékes belső bútorzattal rendelkezik. A templom egykori két harangja közül csak az egyik szól, az amelyik súlya miatt megúszta Avram Iancu pusztítását. A kisebbiket, amelyik súlya 480 kg volt, azt kidobták a toronyból és a bucsonyi görögkatolikus templomig meg sem álltak vele a rablók. Ott szolgált az, a Budapesten két oklevelet is szerzett Ion Agârbiceanu volt a görögkatolikus pap, akinek jámbor írásaival etettek minket az iskolában. A nagyobb harang 1500 kg, és azt a kolozsvári Andrásofszky fivérek öntötték 1863-ban, mely öntéséhez 3 kg aranyat is felhasználtak. A bejárat fölött emléktáblán olvashatjuk az első világháborúban meghalt unitárius hősök nevét: Székely Ferenc, Székely Samu, Székely József, Székely Sándor, Székely Ferenc, Székely László, Szekeres György, Drumus Edvárd, Botár Samu, Botár Emánuel, és azt, hogy Avram Iancu hada 182 unitáriust mészárolt le. 1938-ban 263 unitárius lélek volt nyilvántartva, ma csak 12. Az unitárius temető a templom körül van, itt nyugszanak Székely Jakab (1849) bányamérnök, Székely Béla és János, Marosvásárhelyre származott orvosok, Székely Árpád, Ravai család, Drumus család sírhelyei.

1976-ban Ceauşescu, a Nemzetközi Valutaalaptól kölcsönkapott 11 milliárd USD értékéért a Verespatak nemesfémjei mellett a hadiiparnak oly szükséges gallium, germánium, molibdén, titán, vanádium, wolfram és uránium készletekkel kezeskedett. Ami igazi ritkaság Verespatakon az a monoatomikus arany. A monoatomikus elemek olyan elemek, amelyek egyetlen atomként stabilak. A diktátor a lakosság életminőségének a rombolásával 1985-ben kifizeti az államadóságot, ami meglepte a kölcsönzőket, hisz ők a kezeskedés fejében szerették volna az itteni kincseket kitermelni. A diktátor gyorsan felfejleszti a bányászatot, és több mint 40 tonna aranyat exportál Svájcba és Angliába. Folytatva ezt a tempót 1988-ra 18 milliárd nyereséget hoz az országnak, ami a rendszerváltás után pillanatok alatt eltűnik.

A Kanadában alapított Gabriel Resources (GR) Ltd. 1997-ben kötött koncessziós szerződést a román állammal, Verespatakon és környékén a Gold Corporation Európa legnagyobb külszíni aranybányáját akarta megnyítani, ahol vitatott ciántechnológiával bányásztak volna ki 300 tonna aranyat, és 1600 tonna ezüstöt. Ők a nagybányai Franc Timiş üzérkedő kapcsolataival érkeztek ide. Ha a befektető megvalósítja a kitűzött célját, e gyönyörű tájak eltűnnek. Egy évtized múlva egy hatalmas gödör lesz, tele maradványokkal, amelyek az egész Nyugati-Kárpátok területét szennyezni fogják. Ettől a napról Verespataknak átok lett az arany. Jézus a hegyi beszédében ezt mondta a tanítványainak: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, a tolvajok meg kiássák és ellopják. Gyűjtsetek inkább kincset a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda meg nem emészti, sem a tolvajok ki nem ássák és el nem lopják. Mert ahol a kincsed van, ott van a szíved is”. 2013-ban nagyszabású tüntetések robbantak ki a beruházás ellen. Romániában, ezért a parlament 2014-ben elutasította a törvénytervezetet. Verespatakon ötven ingatlan falára került fel az Országos Örökségvédelmi Hivatal műemléképület jelző táblája, ezzel Verespatak lett a legtöbb romániai műemléképülettel rendelkező falu. Sok közülük romos állapotban van, de egy részüket a Roşia Montana Gold Corporation felújította. A kanadai cég 17 millió eurót költött a településen, de a beruházás elmaradt. Alkalmazottjait elbocsájtotta, az általa megvásárolt lakások egy része hosszú évek óta üresen áll, másik része már romhalmaz. 2006-ban bezárták az állami bányát, ahol addig négy műszakban dolgoztak. Nem volt sztrájk, megkapták a végkielégítést. A bányaprojekt ellen felemelték szavukat és állást is foglaltak a történelmi egyházak, a Román Tudományos Akadémia, és több mint ezer kutató a világ minden részéről. A Mentsétek meg Verspatakot kampánynak szüksége volt egy közvetítő fórumra, és így Stefania Roth létrehozta 2004-ben a Szénafesztivált (FânFest), amit minden év augusztusában több ezer ember részvételével tartanak meg, és az élet és folytonosság ünnepének tartják. Az elsőt Pálfi Árpád segítségével az unitárius templom körüli területen tartották. A Szénafesztivál idejére az egész Verespatak egy óriási színpaddá változik, az udvarok előadások és aktivista megmozdulások helyszínévé, a házak kiállítótermekké, a tisztások koncerttérré alakulnak. Stefania Roth angol-nénet származású hölgy, a Világbank egyik közgazdásza, a Kolumbiában kapott nemzetközi díjának értékét ennek a szervezetnek ajánlotta fel. 2014. október 5-én avatták fel a Kolozs-tordai Unitárius Egyházkör gyülekezeteinek képviselői az összefogás kopjafáját Verespatakon. A lakosság nagy része elfogadta a búsás kielégítést, eladták házukat, és más vidékre költöztek. A kiköltözöttek egy része holtait is magával vitte Gyulafehérvárra, Kolozsvárra, Besztercéig, de Jászvásárba is. Székely József azon unitáriusok közé tartozott, akit a lelkész egyszer eltemetett, 1992. december 4-én, majd 2004-ben kihantolt. Az unitáriusoknál nincs kihantolási szertartás, Szabó Árpád akkori unitárius püspök Pálfi Árpád lelkészre hagyta, hogy találjon rá megoldást. Azóta hat kihantolást celebrált. Volt, aki örült a pénznek, az új háznak, de a szülőföldről távozók egy része képtelen volt alkalmazkodni, önkezűleg vettek véget életüknek. Az ortodox egyház ezeket nem temeti el, így az öngyilkosságba menekülőket, nemzetiségüktől és vallásuktól függetlenül, mind Pálfi Árpád unitárius lelkész temeti el. Azt mondják Verespatakon, hogy ma a temetőben minden halottnak ára van. 2021-ben Verespatak az UNESCO-listára került, az ügyért a legtöbbet Vasile Apostol bukaresti építész tett. Először 1996-ban szervezett nyári tábort műépítészdiákok számára, azóta folyamatos a jelenlétük. 2012-ben indították el a „Fogadj örökbe egy verespataki házat” nevű programot, melynek célja önkéntesekkel és adományokkal felújítani a falu épített örökségének egy részét. A tiszteletes elmondása szerint a faluban az önkéntesek mellett már dolgoztak Károly brit trónörökös és Placido Domingo emberei is. Az unitárius templom restaurálását díjmentesen felvállalta a bányavállalat, a lelkésznek házat ajánlott Kolozsváron, terepjárót, és Kolozsvár körül állást is, de a lelkész hivatalosan tájékoztatta a kanadaiakat, hogy ameddig egyetlen híve is van, a templomot nem adja fel. Nagy László az unitárius egyház főjegyzője Pálfi Árpád lelkészt, Verespatak utolsó mohikánjának tartja. Mária Terézia rendeletére 1745-ben Verespatak fölötti hegyekben tíz mesterséges tó épült. Ezek közül a leghíresebb a Fenyves-tó, mely az egyik völgyben fekszik, 850 m tengerszint feletti magasságon. Területe 0,8 ha, a gátat agyagból, földből és kőből építették, mélysége 4m. Innen a láthatárt a falu Kernik hegye zárja.

Közben megérkeztünk Verespatakra, de még az istentiszteletig van egy óra. Így a tiszteletes úr bemutatja az egykori magyar Verespatak nevezetességeit. Megnézzük az omladozó egykori Jókai házat, ahol az író szokott nyaralni. Ez a ház Dávid Ferenc (nem a vallásalapító) verespataki lakós tulajdona volt, magyarként nem tudott magyarul, de 1976-ban magyarkodásáért elzárták. Jókai Mór az Aranyember regényében ezt írja: „Az ér kövét aztán különválogatják, osztályozzák, a dúsabb a száraz kallóba kerül, a soványabb a nedves kallóba; azt lisztté törik, rostálják, szitálják; egész Verespatak hosszában ott kótognak a víz hajtotta gépek, mik az aranyat a kőtől elválasztják; hosszú teknők, válúk fenekén marad lenn a drága érc, a tört iszapot vermekbe csalogatják; „csapda”, „tűzhely”, „színpad” a neveik, amiken keresztül kell mennie; még ekkor sem hisznek neki, higany közé bocsátják, nagy hordókban aranyőrlő malmok azt a higannyal összekeverik, míg a higany az utolsó aranyporszemet is felveszi magába. Akkor a higanyt nagy szarvasbőr zacskóba töltik, kipréselik, a higany keresztülhatol a bőr pórusain, s az arany ott marad a zacskó fenekén, mint fénytelen sárga por. Azt viszi minden szombaton beváltani Gyula-Fehérvárra a Csetátye Máre körül aranyásó munkás”.

E városkában most 500-an laknak, többnyire vegyes családok, vagy azok leszármazottjai. A bejárati útnál van a háza Mihăița Gritta olasz származású dúsgazdag bányatulajdonos hölgynek, aki Verespatakon kívüli környéken 7 iskolát és 7 ortodox templomot építetett a mócoknak. Az aranybányászat virágkorában a főtéren 17 kocsma, 10 cukrászda, és nagyon sok bordélyház működött. A szűk utcák, és a házak kinézete nagyon hasonlít a torockói rendszerre. Verespatak és Torockó testvér bányavárosok, jöttek mentek ide-oda a bányászok. Verespatakon a házak körüli kőkerítés neve: maur. A „Szicilia” utcában 1-4 osztályos magyar iskola működött, amit 1956-an szüntették meg. Csak ebben az utcában van az unitárius parókia. Elemi osztályos német iskola is működött. Székely László unitárius lelkészt, a magyar forradalom után, 1958-ban elzárták, a Duna-deltában vágta évekig a nádat. Édesanyjának a sírja a templom előtt van. Híres ház Henzel Károly egykori üzletember háza, aki vegyes üzletet működtetett. Az egykori Buzdugán István bányamérnök háza is műemlék. Az unitárius parókia is a Szicilia utcában van, a sarkon pedig az unitárius harangozó egykori háza áll, ahol Eckhardt Imre lakott. Neider Anna (1841) háza is emlékhely. Itt van Kovács László háza, róla azt kell tudni, hogy Josip Broz Tito (1892-1980) jugoszláv államfő fényképésze lett. Verespatakon horvátok, szerbek, lengyelek is laktak a magyarok és a németek mellett. Zlaczky Kálmán lengyel származású cipész volt, művészi szinten gyakorolta mesterségét. Az egykori Ajtay – szálloda helyett egy tömbház épült. Megvan még az egykori Kaszinó, ami Barta János tulajdona volt. Csak az ő tulajdona volt a Kolozsvári Metropol szálloda is. 1948-as államosítás után New Yorkba emigrált. A kolozsvári születésű özvegye Földes Etelka 1997-ben hazajött, hogy igényelje vissza a kaszinót, de sajnos hirtelen meghalt. Földes Etelka Liza Minnelli többszörös Golden Globe-díjas és Oscar-díjas amerikai színésznő, és énekesnő pedikűröse volt. Egyik fiúk fogorvos volt, mielőtt Henry Kissinger a fiú rendelőjébe ment volna, előtte a fogászat felrobbant. Verespatakon filmet forgatott Bencze Ferenc, valamint Gáspár Imola. Pálfi Árpád lelkésszel nemzetközi újságok is készítettek interjút, mint a Washington Post, Hamburger Wochenblatt, Süddeutsche Zeitung, Neue Zürcher Zeitung, Corriere Roma, és magyarországi sajtók. Szerepelt a Duna TV-ben, meg a hazaiban is Kötő József és Boros Veronka műsoraiban. Lelkészünk szomorúan mondja, hogy 20 évvel ezelőtt volt az utolsó keresztelés, azóta csak temetés van.

11 óra előtt tíz perccel Pálfi Árpád tiszteletes, felmegy a toronyba és elkezd harangozni, közben telefonon beszél a Strasbourban élő orvos lányával. Ebben a templomban a tiszteletes a mindenes, kántor is, takarítástól festésig mindent ő csinál egyedül. Lelkészünk ezt mondta: „Az itteni vitéz székelyek nem ismerik az anyanyelvüket. Néhány vasárnapi istentisztelet és egy pár temetés után rájöttem, hogy az egybegyűltek ugyan zengik a zsoltárokat, de nem értik a prédikációt. Amikor 1976 őszén megdicsértem az egyik idős hívemet, mondván, hogy milyen szépen énekelt János bácsi, az öreg meglepődve nézett rám, és azt mondta: Ce spui domnule părinte? Öt évtized alatt egyszer bozgoroztak le, azt is egy Székely Ákos nevű magát románnak való atyafi tette. Be kellett húznom egyet neki, hogy megtudja, mit jelent egy erdélyi magyar számára a bozgor szó”. Ma, az anyanyelv ünnepén kemény viccnek számítana.

Lassan megjelennek az unitárius hívek: Cornea Zeno (aki ortodox, de, aki otthagyta egyházát, mert az üzletelt a kanadaikkal, felesége Mária unitárius), Ghiurițan Cornea Roxana (a topánfalvi kórház jogtanácsosa), Ghiurițan Rareş (ő fújtatja az orgonát, és néha harangoz), Ravai Ferenc János, és a Bobby, a település egyetlen „unitárius kutyája”, aki a harangszó után rögtön itt van. A hirdetőtáblán a következő egyházi énekek: 14, 193. 24, 312. Felmegy a lelkész az orgonához, és az első éneket énekli. Magyar zsoltár, román prédikáció. A lelkipásztor nemcsak a nyelveket válogatja a templomban, hanem a helyét is. Ingázik az orgona, a szószék és az Úr asztala között. Téli fagyok idején is eljátssza az istentiszteletet felvezető három zsoltárt. A szószéken két biblia hever, az egyik magyar, a másik román nyelvű. Az anyanyelvű szentírás még Nagy Domokostól származik, aki 1930 – 45 között szolgált a faluban, és aki keresztvíz alá tartotta Pálfi Árpádot. Mi, a három vendég is besegítettünk a zsoltárok éneklésébe, aminek láthatóan örvendett a lelkész. Bobby kutya is megkereste a helyét és fülét hegyezve figyelte a lelkészt. A hívek mesélik, hogy évente négyszer az unitárius úrvacsora alatt Bobby kutya is becsületesen sorban áll, és magához veszi a megáldott kenyeret. Pálfi Árpád palástjában felmegy a szószékre, lassan átszellemül, érezni, hogy elérte az isteni magaslatot. Igehirdetésébe, mint két egymással fogócskázó akkordban, a Jézusi igazságok fényével keverednek élete tapasztalatai. Engem is megragad ez a varázslat, és mint egy film lepereg előttem Pálfi Árpád eddigi élete. 1951. március 27-én született Várfalán. Édesapja, Pálfi Károly (Várfala, 1914. április 27. –Várfala, 2002. február 6.) asztalos volt, édesanyja Vagyas Anna (Várfala, 1922. szeptember 27. – Várfala, 2010. december 3.) háziasszony volt. Van egy húga Piroska, aki 1956-ban született, és egy féltestvére Pálfi Károly, aki 1947-ben született. Vargyas Rózália nagymamája, a több mint 30 unokája közül vele foglalkozott a legtöbbet, esténként bibliai történeteket olvasott fel neki. Nagymamája azt álmodta, hogy ez az unokája lelkész lesz. Az 1-8 osztályt Várfalán, az általános iskolában végezte. 1965. augusztus 8-án a verespataki Nagy Domokos lelkész konfirmálta. Milyen érdekes a sors keze, majd ő veszi át tőle Verespatakon a parókiát. A középiskolát Nagyenyeden, a Bethlen Gábor középiskolában, ahol 1970-ben érettségizett. 1968-ban tartották a vallásszabadság napját Várfalán, ahol dr. Kiss Elek püspöknek ő olvasta fel a köszöntő beszédet, ami édesanyjának is nagy örömére szolgált. Ekkor döntötte el, hogy lelkész lesz. Érettségi után a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakára nem vették fel. 1970. október 25. és 1972. február 13. között letette a kötelező román katonaságot, a Tasnád melletti Szarvad katonaegységénél. 1972. február 14. és 1972. október 1. között Várfalán az 5-8 osztályosok nevelője. 1972-1976 között a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, ahol dr. Erdő János teológiai tanár előadásai nagy hatással vannak rá. Fenyőkútra, Pálpatakára helyezték, de Dénes György Verespataki lelkész lemondott, Kolozsvárra került, így 1976. szeptember 1-től Pálfi Árpád lett Verespatak unitárius lelkésze. 1977. február 6-án feleségül vette Vuzdugán Saroltát (Várfala, 1950. november 17.), akivel az 1-4 osztályban osztálytársak voltak. Nem született gyerek, így 1979-ben elváltak. Egykori felesége Marosvásárhelyen végezte az orvosit, most nyugdíjas orvosnő Kistarcsán. 1981. március 28-án újranősült, feleségül vette Józan Margitot (Tordatúr, 1948. február 3.), aki jelenleg nyugdíjas gyógyszerész Topánfalván, az egyetemet meg Marosvásárhelyen végezte. Házasságukat két gyerekkel áldotta meg a teremtő: Pálfi Árpád Levente (1982. április 4.), aki jelenleg Piskin él – és itt születet Pálfi Márkus Árpád unokája is-, valamint leánya Margit Evelyn (1985. január 3.), aki orvosnő Strasbourgban, az orvosi egyetemet Kolozsváron végezte. 1974-ben és 1975-ben ünnepi légátus Brassóban a torockói születésű Majai Endre unitárius papnál. Végül 1981. március 1-én avatta nagypappá, Brassóban, Májai Endre. Oklevelén ez áll: „Mk. 13, 37. Amint pedig nektek mondok, azt mindenkinek mondom: Vigyázzatok!” És ezt be is tartotta, egy életen át vigyázott Verespatakra, a hitére, a családjára, a közösségére, a templomra. Lassan, az utolsó énekkel véget ér az istentisztelet, az átszellemült lelkészünk lelépeget a földi valóságba. Mintha egy álomból ébrednék, egy álom amelyben Verespatak 2000 éve pillanatok alatt lepergett szemeim előtt. Senki se siet haza, a „kis unitárius család” felszabadultan beszélget a templomban, majd a templom előtt, ahonnan az őszi napsütésben a színesen pompázó Verespatak látható, és a környéke.

Kérdem lelkészünktől, hogy számára az anyanyelv napján mi volt a legnagyobb élménye. Ezt felelte csillogó szemekkel Pálfi Árpád: „2019. december 5-én Kökösi Attila elhozta templomunkba Felvidékről Vadkerti Imre nemzeti rock énekest, aki Zsapka Attila és Sipos Dávid zenésztársaival megtartotta a „Mennyből az angyal” jótékonysági koncertet, amelyen minden jelenlevőt megajándékoztak egy CD-vel. A mély érzelmű magyar énekek, valamint a sokat mondó szöveg, annyira felkavarta a híveket, hogy mindenkiből feltört a sírás. És akkor történt egy csoda, Cornea Zeno tiszta ortodox román, akiről mindenki tudta, hogy csak románul beszél, megszólalt csengő magyar nyelven, és hálát adott az Istennek.

Írta: dr. Bencze Mihály

Harminc év távlatából elemezve Barcaság magyar lakósságának számbeli alakulását, szomorúan kell megállapítanunk, hogy létszámban felére csökkentünk. És azt is tudjuk, hogy az inercia, a tehetetlenség ezt már a következő 15 évben felezi, így azt is ki lehet számítani, amikor az iskoláink osztályainak felét elveszítjük, és létszám hiány miatt meg is szűnnek az iskoláink. A magyar nemzet a Barcaságon, békésen önmagát felszámolja.

1989 előtt politikai okok, bántalmazások miatt, akik nyugatra menekültek, érthető, elfogadható okokat tudnak felsorakoztatni. De egy időben olyan „ki vagyok én” magyarkodássá vált a kitelepedés is. Létszámban ez még nem volt veszélyes az itthon maradottakra nézve. A rendszerváltás után sajnos gazdasági menekülés címszó alatt Brassó megye magyar fiataljainak 30-40%-a a kivándorlást választotta. Hogy mennyi volt ebben a kalandvágy, vagy a valós ok, döntse el mindenki maga. Tény az, hogy ezek gyerekei nem a Brassó megye magyar iskoláiban tanulnak. Akik Magyarországot választották új hazájuknak, legalább az összmagyarság létszámát tartják fenn, de akik nyugatabbra mentek, azok gyerekei már nem a mi anyanyelvünkön tanulnak, és időben asszimilálódnak. Így jártak a világháborúk után, valamint az 56 – os szabadságharc után kitelepedett generációk is. Nyugat ingyen kapott szakmailag felkészült munkaerőt. Nem kell mindig Nyugatra menni példákért elég, ha Bukarestre gondolunk, nemcsak arra az időszakra, amikor „a második legtöbb magyar lakóssal rendelkező város volt”, hanem arra is, ami a mai napokban történik a gazdasági okok miatt odatelepült magyarokkal. Beleszorulnak az asszimiláció csapdájába, akár száz évvel ezelőtt a barcasági csángók fele. A kivándorolt generációk már osztálytalálkozókra is ritkán jönnek haza, pedig zömének szülei, testvérei még itt élnek. Se az RMDSZ, se az egyház, se intézményeink nem gondolkoztak el azon, hogy ezek a kivándorolt generációk az itthon maradottak számára nagyszerű politikai, gazdasági, kulturális kapcsolatrendszer lenne. Kényelemből, nem odafigyelésből, hagyjuk kallódni ezt a hatalmas lehetőséget.

Az 1965-ös években elindult egy erős kommunista propaganda a magyar lakósság körében, aminek az volt a célja, hogy minél több magyar gyereket a szülők román tagozatra írassanak be, mert a gyerek nagyszerűen fog érvényesülni, hisz a tanítás a román iskolákban sokkal színvonalasabb, mint a magyar iskolákban. Kevesebb időt tölt az iskolában, mert nem kell a magyar irodalmat tanulnia, és nem is kell ebből érettségiznie. Eleinte a kommunista magyar szülők mutattak példát, de tíz év alatt lassan ragályos lett. Az ebbe a csapdába került gyerekeink sajnos az asszimiláció útját választották. A nemzeti szocializmusban a szakiskolák tanítási nyelve is kötelezően a román lett, így ezek a gyerekek is közelebb kerültek az asszimilációhoz. A kényszeriparosítás címszó alatt, a román kommunista párt az etnikai arányok megváltoztatására törekedett. Brassó megye volt az első áldozat, a rengeteg betelepített hegyen túli munkaerővel. A magyar városrészek lebontásával, a családok tömbházba kényszerültek, ahol hallgatólagos törvény volt, hogy egy lépcsőházban csak egy magyar család lakhat. Így a játszóterek nyelve is a román lett. A vegyes házasságok gyerekeinek zöme a román iskolát választja, néhány esetleg az óvodát magyarul végzi. A 89-es rendszerváltás után, úgy nézett ki, hogy a barcasági magyarok identitástudata helyreáll. Egy néhány év múlva a mákonyos régi propaganda újra éreztette hatását. Napjainkban, minden évfolyamon legalább két osztálynyi magyar gyerek jár idegen iskolába. Kérdem én, igazgatóink, tanáraink, lelkészeink jártak-e ezekhez a családokhoz, hogy győzzék meg arról a szülőket, hogy a mi iskoláinkban a helye az ő gyereküknek.

Az állami iskoláinkban csak tanítás folyik, pedig nevelésre is igény van. A kötelező tanterv, és a sok iratgyártás kimeríti a tanárok idejét, és kevesen gondolnak arra, hogy a diákjaink számbeli megtartására, lelki fejlődésére, valamit még tenni is kéne. Sokan azt mondják ezért a fizetésért ennyi elég. Visszamegyek időben a kemény szocialista korszakba, amikor a hatóságok rengeteg tevékenységet tiltottak, de olyan tanári generációk voltak, akik megtalálták azt az egérutat, ahol osztály bulikkal, iskola bulikkal, kirándulásokkal, táborozásokkal, közösséggé kovácsolták az osztályokat, ápolták a hagyományokat, és életre nevelték az ifjúságot. Hol vannak a Szent Anna-tói nyári táborozások, ahol egész Erdély fiataljai találkozhattak. Rétyi-tói fürdések, sátortáborok, Plaiul Foii-i varázslatos világa, vagy a Babarunka táborrendszere. Középiskolában kezdnek kialakulni a nagy szerelmek, nem mindegy, hogy köreinkből kerülnek ki, vagy idegenek a kiválasztottak. Iskoláinknak nincs egy jövőt építő kidolgozott stratégiája, amihez kéne tartsa magát a tanári kar, és az iskola személyzete, így iskoláink csak a jelen sodródásában léteznek, ami előbb-útóbb a tanítási minőség romlásához, majd osztályok elvesztéséhez vezet. Így veszett el Fogarason a magyar iskola, Brassóban általános iskolák magyar tagozata, nem beszélve a környező falvak magyar iskoláinak az egyre nehezebb fennmaradásáról. Most is lehetne tartani kéthetente a tornatermekben iskola bulit, és kéthetente lehetne kirándulásokat is szervezni. Száz végzős diákból 40- nek van magyar identitás tudata, a többi a média által felkínált virtuális világban úszkál más partok fele. Fiataljaink zöme már nem magyar zenére szórakozik, hanem a manele ritmusára tombol a primitív szövegek ismétlésével. Szomorú, hogy a szülők nagy része oda se figyel, hogy mi történik a gyerekével, milyen társaságba keveredik. Szüneteken sok diák egymás közt nem anyanyelven kommunikál. Senki se szólítja meg őket. Az 5, 10, 15, 20, 25 stb. éves találkozók valamikor alig várt rendezvények voltak, a mi zenénkkel, hagyományainkkal, csupa öröm, csupa emlék volt mindenki számára. A nemrég végzett generációk már találkozót se szerveznek, és ha netalán megpróbálják, fele se jön el. Az iskola nem nevel közösséget, az önzés, az egó, „a ki vagyok én” diákjainkat lassan a nihil fele sodorja. Az anyagi megvalósítás bűvös körébe fulladnak, és több mint fele ezeknek is asszimilál. Azt is szeretném mondani, hogy nincs jogom senki döntését kritizálni, senkit megszólni, mindenki az Isten teremtménye, és úgy éli és szervezi az életét, ahogy neki jól esik. Ez a cikk csak egy ténymegállapítás. A 10 éves találkozókon, ha a négy egykori végzős osztály gyerekeit összeszámolom, akkor egy osztálynyi kisgyerek lesz az iskolánk utánpótlása. Középiskolásaink, az elmúlt évtizedekben, ha az iskolában nem kaptak szórakozási lehetőséget, legalább a mi zenénkre, és a mi köreinkben szórakozhattak, ismerkedhettek az egykori Jani-bárban, a Loksiban, a Szili-bárban. Ma ezek sincsenek. Hagyományaink megélése is hiányos. Maradjak csak a húsvéti locsolás szépségénél, hasznosságánál. Valamikor minden lány osztálytársat a csoportba szerveződött fiúk meglocsoltak, locsolás végén, éjfélkor az egyik osztálytársnál bulit tartottak. Ez is egy nagyon jó ismerkedési lehetőség volt. Mára a Húsvét egyes családoknak teher, minek készítsenek süteményt, házukat nem kell mindenki összetapossa, ezért inkább 4 napra más vidékre kirándulnak, vagy bezárják a kaput és nézik a tv-ét. A fiúk lustaságból, kényelemből nem mennek locsolni, igaz már húsvéti verset se tudnak szavalni.

A legnagyobb baj a középiskola után kezdődik. Akik egyetemre mennek Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, azoknak lehetőségük adódik anyanyelvünkön az ismerkedésre, párkapcsolat kialakítására, szórakozásra. Sajnos az egyetem a családalapítás idejét 30 év fölé emeli, így a gyerekáldás várat magára, és az iskoláink utánpótlása ezért is szerényebb. Akik nem mennek egyetemre, azokat a napi 10-12 óra munka kifárasztja. De számukra Brassóban sincs olyan lehetőség, hogy akár hétvégén egy magyar bárban találkozzanak, magyar rendezvényen ismerkedjenek, és lassan a családalapítás szépségét is megéljék. Zömében ez történik az egyetemet végzettekkel is, akik visszajönnek városunkba. Nem lehet ilyen értékes generációkat parlagon hagyni, a társadalom értéktelen rendszerére bízni. Ezen az RMDSZ, és az egyházaink is elgondolkozhatnának.

Egy másik probléma a magyar nyugdíjasok sorsa. Annyi értékes nyugdíjasunk van, mindeniknek hatalmas élettapasztalata, szakmai tudása van, de erre a társadalom már nem tart igényt. Pedig ezt a potenciált is kéne értékesíteni. Akár úgy is, hogy fiatalok „örökbe fogadjanak” egy nyugdíjast, vagy fordítva. De meg lehetne szervezni a magyar nyugdíjasok klubját, ahol heti rendszerességgel találkozhatnának, kirándulásokat lehet szervezni számukra stb. Ezt a szerepet töltötte be egykoron a Jani-bár. Gondolom az RMDSZ-nek, és egyházainknak lesz megoldása erre a problémára is.

Tényként megállapítható, hogy iskoláinkban az érettségire szükséges tananyagot megtanítják, de diákjainkat nem nevelik a jövőre, nem tanítják meg a túlélési stratégiákat. Mint intézmény ettől óvakodik az iskola, de azt is be kell lássuk, hogy ebben a témában felkészületlen a tanári kar. Mindezt a szülőkre hárítják. A szülő, aki a pénzkeresés mókuskerekében tévelyeg, az iskolától várja mindezt. Jó lenne, ha magyarságunk a cigányoktól megtanulná a gyerekáldás elfogadását, a gyerekszeretetet, az összetartást, az egymás segítését, és hitet az erős családban. És ami a legfontosabb, a cigány megtanítja a gyerekeit a túlélés minden fortélyára. Ezt valamikor tudta a magyarságunk, akkor a Barcaság is felemelkedőben volt. Bőjte Csaba szerint, a mostani törvényes keretek közt lehetőségünk van kibontakozni, a ruházat és az élelem mindenki számára elérhető, akkor mi a probléma? Ezen minden barcasági magyar gondolkozzon el, és ha jövőt akar maga és gyerekei számára akkor keresse, és találja meg az ő szerepét is ebben a barcasági „méhkaptárban”. Ezt mondja a Teremtés könyve: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet…”. Márton Áron mondását átírva, azé a Barcaság, aki benépesíti.